Várjuk a verseket ebbe a topicba, melyet nektek kell betenni ide, csütörtök éjfélig. Péntektől a hétfő reggeli órákig pedig három nevet, azaz három jelölést kérünk a szavazóktól.
(Felhivjuk a kedves szavazók figyelmét arra, hogy a frissen regisztrált hozzászóló jelölése (szavazat) a kiértékelésnél nem minden esetben kerül beszámításra.)
A versverseny 2006 25. hetétől egy kis módosítás lépett életbe.
A verseny akkor lesz érvényes, ha minimum 6 vers érkezik.
Kevesebb beérkező vers esetén szavazásra nem lesz lehetőség.
(Ezért nagyon fontos, hogy TE is megtiszteld a többieket verseddel. Köszi!)
a selymes, langyos éjszakát lágyan átölelte
a nesztelen léptű csend.
a nyitott erkályajtóban
egy pillanatra tétován megpihent,
szétnézett és tágra nyílt szemekkel
kukkantott be kíváncsian:
laknak itt, vagy
a betonfalak között élet is van?
mosolygott, leült, és el kezdte összeilleszteni
egy élet-kép még üres keretét.
gondolta magában:
én teszem a dolgom, de a vásznat
majd megfestik mások:
Te meg én.
azóta a június lenge ruhájából
a csend meleg pulóverbe öltözött.
és úgy tűnik, ideiglenesen hozzám beköltözött.
figyeli a készülő képet,
az ágyamon lustán elhever.
hallgatja Pink Floyd cd-jeimet,
és lesi varázsló két kezem,
amint festéket kever.
kedvesen szól hozzám, amikor
látja, nagyon egyedül vagyok.
diszkréten elröppen más világba,
amikor tudja, hogy
a kattogó vasparipa nékem
a távolból boldogságot hozott.
ne izgulj! mondja,
nem ülök a nyakadra örökké.
csak addig maradok, míg el nem készül
az a csodálatos,
kettőtök által festett páros-kép.
Mint őszi lomb, mely után még
Búsan jajdulnak az ágak,
Sápadt maradékok ott fönn,
Valami csodára várnak.
Így búcsúzom Tőled, örök-
Búcsúzás lett már a sorsom,
Hja, az ősz szigora előtt,
Nekem is meg kell hajolnom.
De vöröslő alkonyatkor,
Amikor véreznek a fák,
Hullásomban is még egyszer
Felidézlek, gondolok rád.
.........................................
Halkan, hogy senki ne hallja,
Kimondom utószor neved
A járdán, hol hajnalokban
- Hogy ne félj- elkísértelek.
Éj közeleg, látlak e még?
Csordul ajkadról méz szavad?
Hiába, szürke lett az ég,
A hegy mögött meghalt a nap?
Magányomban ülök, hallgatom a csendet,
Szeretem, ahogy a tájon lassan ballag.
Edzett, kemény kővé gyúrja a lelkeket,
Miközben útján megtörten, némán halad.
Oly jó lenne, ha a csend beszélni tudna!
Ám nagyokat hallgatva, szomorúan néz,
Biztos nevetne, hol meg zokogva sírna,
De nincs mellette sehol egy segítő kéz.
Legyen neked is barátod a néma csend,
Szeljétek együtt a földet s a végtelent,
Hisz csak akkor lesz a szívedben végre rend,
Ha győztes hanggal megtölti az életed!
Tanítsd meg hát, hogy néha üvöltsön benned,
Tanítsd meg arra, hogy hosszú, könnyes az út!
S ő megmutatja, hogy kell embernek lenned,
Így közösen nyertek meg - minden háborút.
ha csendverset írnék, az kiáltás lenne.
nagy, kitátott szájjal, és fogakkal benne,
ahogy szürik éppen a tetszhalott idöt.
idegvégzödésben a néma nem-jövöt.
ha csendverset írnék, papírom sem lenne.
folyjon szét az égben! az sem érdekelne.
szélcsendben. vércsendben. nyárcsendben. télcsendben.
hiányom csendjében. nem kellettem-ekben.
<p align="center">
Csöndhagyaték
<br>
Hullafáradt vagy. Így mondod.
Őserdőnyi bármely gondod.
Tudod: a halottak nem fáradnak el!
Számukra még létezik
A Hely.
A Tér.
A Temető.
Temetőcsönd.
Pihenő.
A Parcella-utca
egy domb elé vezet.
Szelíd békeövezet
e lakás, e sírkupac.
Nem undorít csúf kukac.
Nem zavar, ha eb ugat,
s kaparja a nedves zöldet.
Nem hallod a bagoly-bölcset,
a tölgy tetején, mint huhog.
Nem hallod az éjszaka
szorongó hangjait.
Nem látod a bús barátot,
ki sírodra hint könnyvirágot,
s elsírja, hogy hullafáradt.
Nem marad csak -Csönd utánad.
Imént találkoztam vele. Szembe jött.
Épp sűrű verítékemmel társalgott,
miközben a szánalommal küszködött,
háta mögött árva könnycseppet tartott,
míg a csendbe egy főhajtást esküdött,
majd zúgó harangok szavába vágott.
Dala emlékek között markolász,
hogy utat leljen az áldott imádság.
***
Ötven év – nagy idő, piros pántlikája ott sajog szívünkben. Fáj.
Testvérré fogadná mára a csend az ordítást, s a kinőtt ruháját
próbálná. Nem megy, még ma is szűk. Emide – villogón - egy
csodagomb kerül, amott reszkető folt simulna, de az árva
piciny emberke - ezer apával is - árva, s árva a lélek is;
nem leli nyugalmát a megbocsátás kosarában...
Egy októberi megszokott utamat járom. Nem kopott
a temetői domb, s a csendet sem dohogja túl – csak elvétve -
a munka andantéja, hisz lendülete alél a szavak rengetegén.
Mesét ont felém néhány szál virág, regél a gyertya lángja,
s a szél... Jaj - az otromba „sosem elég” – a fuvallat mögé
bújik, hogy letépje a lángocskát, és hideg ajka
nincstelenségben - megrogyassza a szirmok fehérségét...
Ötven év – nagy idő.
***
Sorstársam lett a hallgatás,
s oda' a szerencse lába,
esdeklőn kiált a mába,
hogy jöjjön már a jobb világ!
Csendet! Egy szó sem kell!
Nem kell, hogy mond, hisz úgyis tudom,
Lelkedből jő az érzés, a gondolat.-
S az én lelkemhez talál utat.
Érzem…A szó, most mindent elrontana.
Ne keressük a megfelelő szavakat…
Vibrál a gondolat. .. a mindent-tudás….
A csend a barátunk… Simulj hozzám!
***
Hogy tud a csend így fájni?
Hogy tud ennyire szíven ütni?
Hogy tud az élet ilyen sivár lenni?!
Ha nem vagy itt velem….
***
Nem kell a csend…emlékeztet a halálra…
a kérlelhetetlenül elérkező örök némaságra.
Temető csendjére… templom kriptájára,
Csendben csorgó könnyre, egy fejfánál állva….
***
….a lélek csendje kell…. meghallod léted titkait
a lélek csendje az, melyek majd formálják szavaid…
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
