Csatlakozott: Dec 23, 2005 Hozzászólások: 2351 Tartózkodási hely: Zagyvaróna
Elküldve: 2006 Nov 27 Hétfő 10:33 Hozzászólás témája: 48. heti anonim prózaverseny
Tisztelt Szerzők!
A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, a műveket Anna1955 moderátornak küldjétek el privát üzenetben a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Sok sikert az alkotáshoz!
Figyelem!! A verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig. Kevesebb beérkező esetén az írás a következő heti topic-ba kerül.
Elküldve: 2006 Nov 27 Hétfő 20:41 Hozzászólás témája:
200648/1
Samway: Dédi gyümölcsöskosara...,
Talán egy hete, de nem lehet több ideje, hogy kerestem valamit a lomtárban s mivel a rendcsinálást állandóan halogattam nem találtam meg. Elhatároztam, hogy rendet teszek hétvégén. Sok-sok használati tárgy amely már kiszolgálta idejét, de a „ hátha jó lesz még valamire” felkiáltással megúszta a kidobást, ott sorakozott egymáson érkezési sorrendben.
Elég lassan haladt a pakolászás, mert az előkerült tárgyak mindegyike felidézett egy-egy hozzáfűződő emléket vagy kapcsolódott valamelyik családtaghoz. Itt húzódott meg sokáig édesanyám „Singer” típusú varrógépe amely több, mint százéves volt. A barátom „varrógép múzeumát díszíti a jövőben. Nem minden tárgynak adatik meg ekkora megtiszteltetés, de igyekszem mindegyiket a maga módján kezelni.
A kartondobozok és reklámtáskák zűrzavarából egyszer csak kezembe került a kis vesszőkosárka.
Ahogy forgattam a kezemben elém tárult sok szép emlék amely egy röpke percre visszahozta a fiatalságom és egy kedves személy sziluettjét akihez kapcsolódott ez a tárgy. Másnak egy haszontalan lom, elnyűtt kacat, de nekem egy szeletet jelent a múltból.
Szegény elég megviselt állapotban volt. Az oldalfonatán a vesszők elpattantak és sokszor felsértette valamelyikőnk kezét, de sokáig megmenekült a kidobástól, mert ez a „dédi”- gyümölcsöskosara címzetes nevet viselte. A lomtárban is volt már sok helyen, de úgy érzem míg élek megmenekül a kidobástól, aztán meg hogy mi lesz nem érdekes
Eszembe jutott hányszor ült dédi és a fiam a nyári konyha előtt a kis sámlin, mert a délelőtti napsütés kellemesen melegítette a szegletet és ott meghitt körülmények között a kötényében megbúvó kosárkából szemezgették a szőlőt. Agyondolgozott bütykös ujjai szemenként adták gyümölcsöt a kis tátogó fiókának, sok esetben ügyesen kifordítva belőle a magot, „nehogy baja legyen annak a gyereknek”. Ennek az eseménynek külön koreográfiája volt. Először is kézen fogva kibandukoltak a kertbe és ott kiválasztották a nekik tetsző szőlőfürtöt és azzal vissza a kerti csaphoz, megmosni, ez külön élmény volt egy kétéves kisfiúnak, - legálisan lehetett pancsolni s csak utána következhetett a szertartásos befejezés. Remélem a fiam tovább viszi ezt a vonalat, itt nem a kosárkára vonatkoztatva hanem általában az emlékek ápolása, mert ez az egymás iránti szeretet és megbecsülés egyik szeletkéje.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Dec 4 Hétfő 7:02), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2006 Nov 28 Kedd 18:34 Hozzászólás témája:
200648/2
Lacoba: Harap-e a Mikulás?
Sziasztok!
Pöttöm vagyok.
Bár nem szeretem ezt a nevet, de rám maradt, mert az utolsó vagyok az oviban...
No nem úgy! Dehogy, csak abban a sorlibában, amibe Edit dadus szeretne beállítani bennünket, mire jön a Főnök...
Igen a Főnök.
Van neki neve is, de a háta mögött mindenki csak azt mondja: FŐNÖK...
Mármint a felnőttek...
Mi pedig Rinya néninek hívjuk – magunk között...
Azért, mert az egész ovi berinyál, amikor megérkezik, vagy kijön az irodájából...
Hát be is lehetnek, mert mindig is csinálják azt a rosszat.
Bizony!
Ellógnak, amikor nem néz oda, meg hazaugranak...
Jóska bá' meg – sutyiban – pályinkázik, ilyenkor görbén megy a kéményen még a füst is...
Persze, ha nem alszik ki a kazán, mert ilyenkor az is benne van...
No, és nem adnak csokit sem.
Keveset sem, de ha nagyon frankón akarnám mondani: semennyit...
Mindig csak a finomfőzelék, a szalámika, a sajtocska, a kenyerecske, a tejecske...
Semmi édesség...
Legalább egy szem cukorral könyörülhetnének rajtunk, amikor a kávéba rakják...
Persze a kávéba mártva, mint az én Mamikám...
Az aztán az igazi...
Tutira vehetitek, hogy az én Mamikám a leg, ebben a kategóriában...
No, és persze anya...
Meg apa...
Na, és papa...
A bratyeszt is el lehet viselni, bár néha hazudós, és nagyon tudja felezni a csokit...
Az még nem lenne baj, hogy csálén töri, de ráadásul – mindig ő választ elsőre...
***
Most meg itt van az újabb okossága:
Azt mondja, hogy a Mikulás harap...
Ezzel akasztott ki tegnap...
Egyébként is tök be voltam tojva tavaly is, amikor azért a kis csomagért még énekelnem is kellett... volna...
Még mit nem...
A többiek persze bedőltek, aztán nyávogtak sótra...
Persze a Gusztika. Az igen. Az kivágta. Olyan verset szavalt, hogy náne párja...
Természetesen a legszebb öltönyében jött. Nyakkendővel. Olyan masnissal. Azt mondják csokor...
Miért csokor?
Ki érti ezt?
Van itt még több ilyen marháskodás, hogy a felnőttek mindent össze-vissza kutyulnak.
Például:
- Jaj, de jól áll rajtad ez a szoknya Pöttöm!
Fujj!
Nem szeretem a szoknyát.
A nacót. Azt igen.
Vagy még azt is szokták mondani, hogy:
- Jöttök?
Akkor, amikor éppen megyünk...
***
Harap a Mikulás...
Ez a lökött gyerek ezzel tömi a fejem...
***
Telis-teli van a Nagycsoport nagyszobája, ami a tornaszobánk is. Mindenki itt van. Még Gusztika faterja is, pedig nem jól vannak. Még azt is mondták, hogy el is váltak. Gusztika is itt van, de már eléggé snassz-mezei az öltönye. A Tamcsinak persze hajómintás a pulóvere és adidaszos a cipője...
Tőlünk is mindenki itt van. Apán a szép szürke nadrág, a kockás zakó és persze nyakkendő. Csak megjegyzem, hogy ezt tegnap harcoltam ki, mert anya már megint a sötét cajgot adta volna rá...
Anya is az új együttesében jött. Volt fodrásznál is, amit szintén nekem kellett elrendeznem...
- Szeretettel Köszöntöm Kedves Vendégeinket! Ma ide fog érkezni a rőt-szakállú... – jön elő a farbával a Főnök. Aztán hablatyol még egy csomót, miközben én egy kicsit azért közelebb helyezkedtem Tamcsikához. Nem szerettem volna, hogy a végén majd ne velem sergesse meg a szoknyát, amikor a táncra kerül a sor...
- Gyertek gyerekek! Énekeljünk! Hátha úgy előbb jön a Mikulás.
- Hull a pelyhes fehér hó... - zendítünk rá. Természetesen Tamcsikának van a legjobb hangja meg a legerősebb is. Már a Kiskarácsonynál tartunk, amikor... Dörömbölnek az ajtón.
- Megjött!
- Itt van! - szalad mindenki a helyére. Én is bebújok apa kabátja alá. Nem azért mert betojtam, hanem mert csak... Meg azért be is vagyok rinyálva, mert egy kicsit rosszat is csináltam, amikor nem jutott a boltban tejre pénz. Mamika nagyon mérges volt, és azt is mondta, hogy „Majd megmondom a Mikulásnak, és virgácsot hoz. Aztán jól elveri a segged.” Nagy volt a baj, mert máskor mindig azt mondta: kispopó. Akkor meg, így. Ilyen csúnyásan...
Hatalmas a csend. A kabát gomblyukán kukucskálok.
- Állj, vagy ülj már szépen Pöttöm! - jön a suttogó figyelmeztetés.
Bejön. Ő az. A Mikulás. Valószínűtlenül piros a ruhája, kesztyűje bundás, vattaszerűen fehér a szakálla és a haja. Egy kiskocsit húz, ami teljesen tele van csomagokkal. „Ugyan melyik lesz az enyém?” - hiszen tavaly is véletlenül a nyafka Zsóka csomagját adta nekem, aztán vissza kellett cserélnünk, pedig az a cafka már le is nyúlt belőle egy csokit... Másnap össze is ragadt neki a haja, amikor „véletlenül” egy ismeretlen a szőke fürtjei közé ejtette a rágógumit.
- Szervusztok gyerekek! Messzi földről jöttem. El is fáradtam, de azért még a csomagotokat úgy gondoltam, hogy mindenképpen elhozom, mert jó gyerekek voltatok. Igaz? Halljam!
- Igaz – jön mindenfelől a gyenguska válasz.
- Nem? Rosszul hallok már. Mondjátok hangosabban! Igaz?
- Igaz – jön a kicsit erőteljesebb válasz.
- Nem? Hát akkor nekem itt nincs is dolgom – és már állna is fel, de a Főnök és a dadusok is visszatuszkolják a székre, mi pedig torkunk szakadtából ordítjuk, hogy:
- Igaz.
- Ja! Most már hallom. Akkor jól van.
Előveszi a füzetét, és abból mindenkit név szerint szólít. Mindent tud. Tudja Jancsi lábtörését, Sanyi bujdosását, Petiék verekedését, a Zsóka tavalyi csoki-lenyúlására is emlékszik... Hozzám ér. A torkomban kopog a szívem... Teljes védekező állásban – mutatóujjamat a számszélére téve, a szememet még véletlenül sem felé fordítva - megfelelően kacskaringósra fogott lépésekkel közelítek feléje, közben mindenki máson végigszalad a tekintetem... Majd elsüllyedek:
- Pöttömke. Hajaj! Hogy is volt azzal a boltos pénzzel? - no most van végem. Most fogja elverni a seggem. Gyorsan hátra is kapom a két kezem, hogy "Arra aztán lehetetlen ráütni, mert olyan kicsi." Ezt mondta az én papám. Húha! Mi lesz itt. Már nem is nagyon akarok közelebb menni. Kell a francnak az a csomag... A terem közepén meg is állok. Ez vagy elver, vagy meg fog harapni. Teljesen elbizonytalanodtam... Kukucskálok visszafelé... Majdcsak segítenek... Apa. Int, hogy menjek! Anya. Mérges. Mamika, nógat: Eriggy!... - No mi lesz Pöttömke? - kérdezi a hatalmas csendben a Mikulás. - Nem kell a csomag? - Szembefordulok vele, és rákérdezek:
- Mikulás bácsi! Te tényleg harapsz? - nagyon meglepi apró hangom, amibe még a félelemtől egy kicsit bele is csuklok. Naná, hogy meglepi, mert én most aztán lelepleztem. Őt, a nagy Mikulást. Nem is nagyon jut szóhoz... S a Főnök, meg a dadus szeme is üvegesre kerekedik, úgy hogy még a csípős paprika is elpirítja az arcukat. Nincs mese. Megismétlem: - Te tényleg harapsz? - nagy kacagás a válasz. Feláll a székről, és közelít. "Jaj. Most mi lesz?"
- Bizony, hogy megharaplak, ha nem hozod ide a rajzot, amit nekem rajzoltál. Mert a Mikulás bizony harap, mint a téli szél, de sajnos a fogammal már a kenyérkémet sem tudom rendesen harapni. - Odaér hozzám. Felkap. Még mindig rosszat sejtve menekülnék, de nem hagy. Teljes erőből küzdenék, míg ő pedig felkap, és összepuszilgat. És kacag... és kacag... és forog velem... úgy mint apa szokott... Majd odamegyünk a kiskocsihoz, és azt mondja: - Válassz magadnak csomagot! Azt veszed el, amelyiket akarod. - Beletúrok. Most elvehetném a legnagyobbat, vagy azt a szépet, amelyiket Terike szokta kapni. De azt is, vagy amazt is... Megakad a kezem az egyiken. Dió van benne. Dió csak az én csomagomban szokott lenni.
- Ezt! - oldódom fel, és rohanok, hogy hozzam a rajzot, amit nem is volt piskóta megrajzolni. Hát még kifesteni. Azt csak olyan ügyes kis kezek tudják, mint az enyém... Visszaszaladok vele, és odacuppantok az arcára egyet. Úgy, hogy még a szakálla is majdnem lecsúszik.
No így volt azzal a bizonyos Mikulással, akinek a csizmája nagyon hasonlított a Jóska bá'-éra.
És, aki az én csomagomba mindig tett diót.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Dec 4 Hétfő 7:03), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2006 Nov 29 Szerd 20:56 Hozzászólás témája:
200648/3
Julianna: Házassági évforduló
Erzsike Lajos ágya elé ült. Érezte, hogy nem sokáig ülhet a férje mellett. Most minden pillanat sokat ér mindkettőjük számára. Egy hét múlva december 20-án lesz házasságuk 60. évfordulója. "Lalikám, együtt kell ezt megünnepelnünk." Már napok óta Lajos mozdulatlanul fekszik. Csak a szemeivel tud beszélni, és csak Erzsike érti. Érti, mikor kér a párja vizet, érti azt is, hogy mi fáj neki, hol mozdítsa meg testét, hol kell simogatnia. A kórházban nem biztatták az asszonyt semmivel, azt mondták, imádkozzon és készüljön fel mindenre. És Erzsike haza hozatta urát, tudta, hogy az szívesebben otthon várna a halál pillanatára az élete párja mellett.
És most Erzsike szeme előtt pergett le az 60 év, amit egymás mellett éltek le. A boldog pillanatok, a nehézségek. Szép családot neveltek fel. Unokák, dédunokák. Lajos 10 évvel idősebb a feleségénél. Erzsike még kislánynak érezte magát, mikor a jóképű fiatalember megkérte a kezét. És nagyon boldog volt, mikor Lali a fülébe súgta: "Te vagy a legszebb lány a környéken." Még 30, és 40 és múlva is tudott kedves szavakat súgni a feleségének, amitől egy asszony boldog tud lenni. Most Erzsikének volt ideje visszaemlékezni mindenre. Végiggondolta életüket és arra a következtetésre jutott, hogy ő csak Lajos mellett tud élni, nélküle nem élet az élet. A család már sínen van, boldogulnak nélküle is. Inkább tehernek érzi magát mellettük. Ahogy csak lehet, kímélik őt, kiveszik a munkát is a kezéből. Mióta a látása megromlott, már olvasni sem tud, leginkább a rádiót hallgatja. Most csak Lajos leheletét figyeli és a szemmozgását. "Lajoskám, együtt kell ünnepelnünk!"
És így teltek a napok. A család is készült az évfordulóra. December 20-án mindenki megérkezett, azok a családtagok is, akik távolabb laktak. Óriási csokorral készültek meglepni az öregeket, ajándékokkal, finomságokkal. Csendesen felsorakoztak, és óvatosan bekopogtak a dédiék szobaajtaján. Csend volt. Biztosan még alszanak. "Várjunk még egy órácskát". Egy óra múlva is csend volt. "Még mindig alszanak dédikéék?" - kérdezték a gyerekek. Magdi, Erzsike legfiatalabb lánya csendesen bement a hálószobába, kis idő múlva kijött: "Gyertek be. Dédikéék alszanak. Csendesen, gyerekek. Megállt a szívük. Örök álmukat álmodják." A két öreg egymás mellett feküdt, egymás kezét fogták. És mintha enyhe mosoly árnyékolta volna be arcukat. A család körbeállta az ágyat, elhelyezték a virágokat, és így csendben megemlékeztek a dédiék házassági évfordulójáról. Könnycseppekkel.
A csontrepesztő decemberi fagyban a kukatározó csupasz betonján papírzsákokkal takaródzó hajléktalan, egykori középvezető, feje alatt a Munkatörvény Könyvével mély, kómaszerű álomba dermedt.
Szétzilált lelke, kiszakadván ványadt testének börtönéből, a mennyországban kalandozott. Kérdezi az Urat, hogy mutatná meg neki azt az okos embert, aki rendet tudna tenni a mostani magyar viszonyok között. Aki úgy el tudná osztani a síbolók által a népnek meghagyott nagy-semmit, hogy mindenkinek egyformán jusson belőle.
Az Úristen leküldi a pokolba Rákosihoz. A jó meleg pokolbéli cellájában, aranyfogú száját bájmosolyra nyitva, kopasz ajkai közül hízelkedve okítja őkelmét az agg vezér.
– Nem kellett volna ötvenhatban engemet internálni, eltávolítani a porondról. A Kádár elbarkácsolt mindent. Amit én elszedtem a gazdagoktól, azt szép lassan felélette veletek. Most jött el az időm. Kérjétek az Urat, hogy küldjön vissza hozzátok! Egy év alatt rendet vágok a gaz latrok közt!
– Hogyan?
– Mindenkitől elkobozom, amit összelopott. Egy család – egy panellakás, egy Trabant, egy hobbi- és munkakényszer mindenkinek. Az így visszaszerzett javakat újra elosztjuk. Lesz kaja, pia, munka mindenkinek.
– És, mi lesz a demokratikus vívmányokkal, új törvényekkel, kárpótlási jegyekkel, részvényekkel, ország-imázzsal és a honatyákkal?
– Erről is gondoskodunk fiam! Szépen összehordjuk egy kupacba a tíz év által termelt iratözönt, peranyagokat, és felhalmozzuk őket az országház előtti téren, majd alágyújtunk. Aztán a honatyákkal körbeállva, megfogjuk egymás kezét, és körbe táncoljuk a lángokat.
Másnap reggel sima lappal, csupasz fenékkel, de lélekben megtisztulva, elkezdjük a tíz éves tervet építeni!
– S mi lesz az újgazdagokkal?
– Mi lenne! Kényszermunkára fogjuk őket! Hadd szokták a melót. Mi pedig beülünk a javaikba, jó meleg kuckóikba, nyaralóikba! Ez lesz aztán az igazi Kánaán!
Az egész napos tanítás, az állva bekapott hamburger, a délutáni két korrepetálás, felvételire felkészítés után a család megvacsoráztatásával, hulla fáradtan görnyedve ült neki a hetvenkét dolgozat javításának. Mikor éjfél felé végzett a napi penzummal, ájultan terült el a langymeleg vízzel teli fürdőkádban. Orvul takarta be szemeit az álom szárnyain messzire kalandozó lelke.
Látta magát az országgyűlés üléstermének pulpitusán ülve, kezében igazságosztó nádpálcáját tartva, amint megleckézteti a honatyákat. Egy részüket, akik megbuktak számolásból, pénzügyi és banki jártasságból, a bal sarokba kukoricára térdepelteti. Másrészüket, akik nem tudnak megegyezni a minimum bérek emelésében, a közalkalmazotti és pedagógus éhbérek korrekciójában, a jobb sarokba búzára térdepelteti. A sikkasztás, rablás, korrupció és egymásra mutogatásba belefeledkezett minisztereket, államtitkárokat, reszortosokat egyenként az emelvényre híva, az asztallapra fekteti, és nádpálcájával elfenekeli. Végül a logopédiai eseteket súroló dadogó, motyogó, hadaró, felolvasni, beszélni képtelen, bakkecskeként bakizókat kihívva, lapos vonalzójával, körmösökkel jutalmazza. A visszaesőket a vonalzó élével körmözi meg...
Aztán változik a kép, és a helyi közgyűlésen folytatja igazságosztó tevékenységét. Sarokba állítja az egymásra mutogatókat, a csúnya beszédűeket. Kukoricára térdepelteti az oktatásügy és közalkalmazotti büdzsé lefaragóit. Tenyereseket és körmösöket oszt ki a mellébeszélőknek, hablatyolóknak, a mekegőknek, a motyogóknak, s logopédushoz küldi őket korrepetálásra. Majd sorra szólítva a reszortosokat, kiosztogatja nekik az intőket. Végül így feddi a körmösre elébe álló polgármestert:
– Fiacskám, tegyél rendet a testületben, mert ott fenn akként ítélik meg munkálkodásodat, miként a rád bízott nyájat vezeted stáboddal. Most csak intőt kaptok valamennyien, de legközelebb már rovó lesz belőle! Szedjétek össze magatokat, mert bukás esetén újabb négy évre osztályismétlésre utasít az élet professzor benneteket!
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Dec 4 Hétfő 7:05), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2006 Nov 30 Csüt 21:29 Hozzászólás témája:
200648/6
Jodieline: Amíg csak élnek
A temető csendes volt. Az elmúlás szele hangtalanul siklott a sírok között, meg-meglebbentve a hatalmasra nőtt tölgyek lombkoronáját. A Nap lemenőben még visszanézett a magas kerítéssel körbevont sírkertre, sugaraival bearanyozva a virágokat, melyek a fejfák tövében hirdették a halált. Elmúlásra voltak ítélve, de nem feledésre, ahogy azok sem, akik sírját ékesítették. Ebben az aranysárga képben csend volt, békesség és nyugalom.
Anna lassan felállt a kis padról. Gondolatban ma is elköszönt szeretett férjétől, mint mindig. Egy éve már, hogy nincs vele. Egy éve, hogy csak akkor látja kedves arcát, ha lehunyja a szemét. A szemhéja megőrizte a vonásait, a mozdulatait, a fejében ma is hallja Sándor mély, nyugtató hangját, s lelkében érzi simogató szeretetét. Nap, mint nap kijárt hozzá, és órákon át ült a padon. Gondolatban mindent megbeszéltek. A majd félévszázad alatt részévé vált a férfi, s most úgy érezte, szárnyaszegett galamb vált belőle, aki elfelejtette már a repülés élményét is. Nem látta értelmét az életnek, már csak az emlékekért létezett. Az emlékezésért.
Elindult a temetőkapu felé. Ahogy óvatosan lépkedett a sírok között, véletlenül megbicsaklott a bokája, és fájdalmasan feljajdult. A mély csöndben messzire elhallatszott. Bicegve próbált tovább jutni, amikor egy ismeretlen, gyengéden megfogta a könyökét, és kérte, támaszkodjon rá, amíg kiérnek a kapun túlra.
Anna kényszeredetten megköszönte a segítséget, de igyekezett mégsem igénybe venni a felkínált erős férfikart. Az idegen érzékelte látható zavarát, ezért hogy oldja a feszültséget, beszélni kezdett.
- Váradi Istvánnak hívnak. – biccentett a fejével, mint egy régivágású úriember. - Drága feleségemhez járok ki hetente, mindig ebben az órában. Imádta a péntek délutánt. – halvány mosolyra húzódott a szája, ahogy kiejtette az emlékezés szavait. - Amíg élt, minden péntek délután kéz a kézben sétáltunk a közeli kiserdőben. Mindegy, hogy milyen évszak volt, vagy éppen milyen időjárás. Még a legnagyobb szélfúvásban is csak mentünk, mentünk.
Hirtelen elhallgatott. Talán maga sem gondolta volna, hogy egyszer ezeket az emlékeket megosztja valakivel, mégpedig egy idegen asszonnyal, akit sután belekarolva vezetett a temető kanyargós útjain.
Anna ettől a rövidke vallomástól egyszerre kinyílt. Ő is beszélni szeretett volna a férjéről, az érzelmekről, melyek ott égnek a lelkében, s melyet nem olthat ki sem az idő, sem a halál.
Az én férjem is szerette a természetet. Mi minden este sétáltunk, csak éppen nem az erdőben, hanem a lakótelep parkjában. Ha leszállt az est, és az utcák elnéptelenedtek, egymásba karolva róttuk az utat, hol beszélgetve, hol pedig csak némán, egymáshoz bújva. Nagyon hiányzik. – pityeredett el, ahogy visszagondolt az elmúlt életére.
A férfi átérezte a fájdalmát, s ettől lélekben mintha közelebb kerültek volna egymáshoz. Kiérve a kapun nem engedte, hogy az asszony a buszmegálló felé induljon, hanem betessékelte a kocsijába, és hazavitte.
Otthon Anna furcsán érezte magát. Bűntudata támadt, mintha megcsalta volna a férjét. Nehezen tudott napirendre térni a történtek felett. Egyre többet gondolt az idegenre, aki már lassan nem is volt idegen a számára, hiszen arca, pillantása egyre gyakrabban kúszott be pillája alá, ha álomra hajtotta a fejét. Teljesen összezavarta.
Hetek teltek el úgy, hogy péntekenként nem ment ki a temetőbe. Nem mert. Aztán egy hónap múlva, mégis úgy igyekezett, hogy ugyan abban az órában látogasson ki a temetőbe, mint amikor Váradi Istvánnal találkozott. Máskor, ha valaki bemutatkozott neki, szinte azonnal elfelejtette a nevet, amit hallott, de most máshogy történt.
Lopva körülnézett. Nem akarta feltűnően keresni a férfit. Kissé csalódottan látta, hogy egyedül van a temetőnek abban a parcellájában, ahol a férje is pihent.
Leült a padra, és magába roskadt. Ki nem mondott szitkokkal ostorozta magát. Hogy lehet ilyen szívtelen, hogy pont itt, a párja sírjánál gondol egy másik férfira. Dühös volt magára. Dühös volt a magányra. Észre sem vette, hogy halkan suttogva beszél a sírkőhöz.
- Miért nem engeded, hogy én is itt feküdjek melletted? Miért kell nekem még élnem? A magány sem tud megölni, és látod, hiába akarom kiszorítani magamból az érzelmeket, egyszer csak itt vannak, és nem tehetek ellenük. Szükségem van rá, hogy valaki megsimogassa a kezem, hogy valakinek még fontos legyek. Miért hagytad, hogy az ég téged szólítson el előbb? Én gyenge vagyok.
Hirtelen halk papírzizegést hallott a háta mögül. Ijedten fordult hátra. Váradi István állt ott, kezében virággal. Zavartan nézett az asszonyra.
- Nem akartam megijeszteni, kedves Anna. – szabadkozott. – Sokat gondoltam Önre az elmúlt napokban. Annyira jósesett gondoskodnom magáról, még ha csak egy rövid ideig is. Azért jöttem most el ide, hogy a beleegyezését kérjem ahhoz, hogy máskor is találkozzunk.
- Nem értem. Az én beleegyezésemet? – nézett a férfira kikerekedett szemekkel.
- Nem. Sándorét. – válaszolt halkan, majd a kezében szorongatott virágcsokrot a sírra helyezte. – Az én Margitkám elengedett. Remélem, Sándor érdemesnek tart arra, hogy a hátralévő életben az Ön támasza lehessek.
Anna szemei megteltek könnyekkel, s a könnyfüggönyön át az előtte álló férfi arcvonásai egyszerre megváltoztak. A férje nézett vissza rá. Megértés ült a szemeiben, és mintha bólintott volna. Csak egy pillanatig tartott a látomás. Ahogy letörölte a könnycseppeket, újra István arcát látta, aki zavartan állt a válaszra várva.
- Sándor nagyon szeret. Ő is elengedett.
Péntek délutánonként két idős ember, - kezükben virággal - sétál egymásba karolva a temető fái alatt, megállva két sírnál, ahol együtt emlékeznek életük egy korábbi boldog időszakára... amíg csak élnek.
Elküldve: 2006 Nov 30 Csüt 21:38 Hozzászólás témája:
200648/8
kek_antonia : Ébredés
Dia lassan lépegetett az apró gyöngyházfényű kavicsokon, mezítláb, kezében a fehér papucsokkal, egyedül sétált a parton. Nem jár erre senki kora hajnalban, a város mély álomba merült az éjszaka, úgy tűnik, késő délelőtt ébred csak fel kábult álmából. Kék nyári ruhájában páratlan tünemény volt a folyóparton, de senki sem vette észre a karcsú, fiatal lányt. Egy korhadt fa védelmében, a halász mozdulatlanul nézte a horgászbotot. Dia, lefeküdt a partra, átengedte magát a nyári nap fényének.
Erdész úr, a büszke férfi észrevette a nőt, de nem volt bátorsága megszólítani, gondolataiba burkolózva járta a sűrű erdő magányát.
Dia elaludt. Két erdei tündér és egy manó, elvitte egy palota bejáratához, egy tisztásra, uruknak engedelmeskedve, aki megparancsolta, hogy találjanak egy nap leforgása alatt, egy szép, de kedves lányt is, mert olyan magányos volt. A palotában, csak a két tündért és a manót tűrte meg az uralkodó, olyan sok munkát vállalt, hogy nem volt ideje kedvenc elfoglaltságához, az idő gyöngyházának felépítéséhez.
Dia, szempilláin átszemlélte az alkonyba öltözött erdőt, megborzongott a férfi érintésétől.
- Kedvesem, elaludtál, ideje felébredned - ölelte át gyengéden a férfi.
Dia, ösztönösen bújt a férfi karjaiba, jóleső melegség járta át testét.
- Hát mégsem felejtettél el?- kérdezte a nő.
- Nagyon hiányoztál, amióta három hónapja nem beszéltem veled, még dolgozni sem tudok, a nyugalom és a szeretet forrása vagy - csókolta meg gyengéden a férfi.
- Álmodtam valamit, de jó, hogy eljöttél - bújt a férfi gyengéd karjaiba a nő.
A fiatal nő, ismét derűt varázsolt a férfi otthonába, a zaklatottság eltűnt lelkéből, a nyugalom és a szeretet költözött szívébe.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Dec 4 Hétfő 7:09), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2006 Dec 1 Pént 5:24 Hozzászólás témája:
200648/9
A bőrönd.
Anna nénémtől tegnap kaptam egy SMS üzenetet, hogy ma délután eljön kölcsönkérni az utazásához a nagy bőröndömet. Ezt a bőröndöt Anna nénémtől kaptam pár évvel ezelőtt születésnapomra. Azt mondta, hogy benne minden elfér, ami egy nyaraláshoz kell. Nincs mese, ami azóta a bőrönddel történt, most el kell mondanom Anna nénémnek.
Meg is érkezett a kedves nagynéném. Fogadtam őt, ahogy íllik. Az ölelés és puszi után magam elé ültettem és elkezdtem mesélni a történetet.
Két évvel ezelőtt Csepelre utaztam. Eldöntöttem, hogy meglátogatom a barátnőmet, mielőtt a kéthetes üdülést megkezdeném. Leszálltam a Csepeli HÉV-ről és elindultam gyalog a nagy bőrönddel, kistáskával és egy reklámtáskával a kezembem. Egy forgalmas gyalogátkelőhöz érkeztem, megvártam, hogy zöldre váltson a jelzőlámpa, és átkeltem a többi gyalogossal együtt. A sarkon bementem az üzletbe, vettem egy tábla csokit és kijöttem a boltból. Útközben annyira elmélyedtem a gondolataimba, hogy csak most jutott el a tudatomig, hogy valami nehéz dolog hiányzik, hogy nincs nálam a nagy bőrönd. Hol van? Erre elöntött a forróság. Ruháim, okmányaim! Vagyis mindent, amire szükségem lehet, a nagy bőröndbe pakoltam. A HÉV-en még nálam volt, cipeltem, mert nem volt könnyű. De hová is tünhetett? Ellopta valaki? Hogyan? Túltettem magam a nagyfokú zavarodottságon és kezdtem gondolkodni, mit is tegyek. Visszamegyek azon az úton, amerről jöttem. Elindultam. A gyalogátkelőhöz értem. Sokan voltak mindkét oldalon, vártak a zöld jelzésre. És akkor vettem észre, hogy a szembeni oldalon a sok ember közt árválkodik az én bőröndöm! Az én tulajdon bőröndöm! Nagyon megörültem, mert már elveszettnek hittem. Hogy ennyire szórakozott legyek! Több, mint fél órával ezelőtt ott letettem. Mikor zöldre váltott, én továbbmentem, a bőrönd maradt. És nem vitte el senki Ez csoda! Pedig sokan elhaladtak mellette.
- Jól van, Évikém,- mondta Anna néném. - Én majd jobban vigyázok rá!
- De figyelj, mi történt a mi kis városunkban. Egyszer beraktam az ágyneműt a bőröndbe, hogy elvigyem a mosodába, lent hagytam a csomagomat az alagsorban, felszaladtan a postai küldeményekkel a lakásba. Mire visszajöttem, a szép nagy bőröndöm eltünt, végleg eltünt. Új ágyneműt vettem! De ne izgasd magad, adok kölcsön egy másik bőröndöt.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
