50. heti anonim prózaverseny

[prayer]

Tisztelt Szerzők!

A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.

Hasonlóan az Anonim versversenyhez, a műveket Anna1955 moderátornak küldjétek el privát üzenetben a műveket hétfőtől csütörtökig.

A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.

Nincs megadott téma, bármiről írhattok.

A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.

Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.

Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.

Sok sikert az alkotáshoz!

Figyelem!! A verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig. Kevesebb beérkező esetén az írás a következő heti topic-ba kerül.

[Anna1955]

200649/1

Jodieline: Rendelőben

Fülledt meleg a délután. Munka után kényelmesen sétálok az orvosi rendelő felé. Mindig a rendelés végére megyek, mert akkora már ritkul a tömeg. Havonta járok a háziorvosomhoz, hogy a diabéteszes gyógyszereimet felírassam. Most is ezt tettem.
A váróban egy teremtett lélek sincs. Furcsa. Megnézem a rendelési időpontot, és látom, hogy nem késtem el. A klórszagú csendben leülök az egyik székre, és a kitett hirdetéseket nézegetem, amelyek felvilágosítanak arról, hogy ha nem vigyázom magamra, bizony meghalhatok (egyébként nem?). Felhívják a figyelmemet, hogy rendszeresen méressem a vérnyomásomat, a cukromat, a koleszterinszintemet... stb. Magamban ingatom a fejem: kinek van erre ideje, munka után? Ahogy így nézelődöm, lépések koppanását hallom távolról, a lépcsők irányából, és egyre erősödő szuszogást, fújtatást.
Pár másodperc múlva meg is látom a zajok okozóját, egy igen testes, idős asszonyt, aki meglátva, azonnal felém irányítja a lépteit. Mivel ő az idősebb, nem várom meg, hogy köszönjön, megelőzve jó napot kívánok. Ez a kedves fogadtatás annyira jólesik a néninek, hogy azonnal letelepedik mellém.
- Csak nem beteg? - mér végig, kétkedő tekintettel.
- Diabétesz. A havi gyógyszeradagomért jöttem. Egyébként, köszönöm, jól vagyok. - felelem megnyugtatásul.
- Ki se néztem magából. Aki beteg, azon látszik. - bólogat mindent tudóan.
- Én jól vagyok, ha tartom a diétát, és szedem a gyógyszert.
Gondoltam, ezzel be is fejezzük a társalgást, mert nem szeretek a betegségemről beszélni.
A néni viszont nem így gondolta. Hiába próbáltam olvasást színelve a prospektusokba bújni, csak nem hagyta.
- Régóta cukros?
- Igen.
- A családban is van cukorbeteg? Mert hallottam, hogy az öröklődik. Nálunk,-Istennek nincs senkinek.
Nem válaszolok, mert látom, hogy a saját hangját sokkal jobban szereti hallani, mint az enyémet.
- Nekem reumám van, meg magas vérnyomásom. De lehet, hogy agydaganatom is, mert sokat fáj a fejem. Magának nem szokott fájni?
Kénytelen vagyok mégis válaszolni: - Ritkán szokott csak.
- Tudja, nekem a frontoktól is fáj. Ha hidegfront van, akkor a tarkóm tájékán, ha meg meleg, akkor a fejem búbján. Mire az Aigner Szilárd mondja, hogy milyen front lesz, én addigra már tudom. - nevet fel.
- Más baja nincs, csak a cukor? - néz rám átható tekintettel.
- Nincs. - nyugtatom meg.
- Pedig elég sápkórosnak látom. Nem alacsony a vérnyomása, mert az uram akkor néz ki így, ha lent van neki, meg amikor másnapos.
- Nem alacsony. - válaszolom, és egyre csak az órámat nézem, mikor hívnak már végre be, hogy megszabaduljak a kérdések özönétől.
- Látom, magának is satnya haja van, mint a lányomnak. - néz a hajamra, lenéző, lekicsinylő pillantással. - Nem is tudom, kitől örökölte, mert az uramnak és nekem is jó dús, erős szálú hajunk van. - és mintegy demonstrálva a mondandóját, hátraveti a fejét, és beletúr ősz tincseibe. - Nem szokott használni rá habokat? A lányom Avonozik. Ő árul ilyeneket. Nem akar tőle venni? Biztosan jó volna magának is.
- Köszönöm, de ezt már megszoktam. - próbálok rámosolyogni, mialatt belül majd szétvet a pipa.
- Hány éves? Mert ahogy látom, olyan forma, mint a lányom. Ő 50 lesz októberben.
- Én meg 44, szeptemberben.
- Idősebbnek néz ki. - jelenti ki, mintha én ebből nem értettem volna.
- Van férje? - folytatja a vallatásomat.
Úgy teszek, mintha nagyon olvasnék, és nem hallottam volna a kérdést, hátha békén hagy, de nem tágít.
- Férjnél van? - ismétli meg, mint egy süket-némának szokás, belebámul egyenesen az arcomba, lassabban kiejtve a szavakat.
- Nem vagyok.
- Elvált? Gyerek van?
- Van. Kettő.
Eszembe jut, hogy mi a fenének válaszolgatok én itt, teljesen kifaggat, mint valami kérdező biztos. Én meg ontom magamból a személyes vonatkozású válaszokat. De nem akarom megbántani, hiszen valószínűleg csak az időt akarja elütni a beszélgetéssel.
- Csak azért kérdeztem, hogy van-e ura, mert akiknek nincs, azok öregszenek gyorsabban.
Na, puff. Most aztán megkaptam.
- Az én fiam is elvált. A felesége csalta. Maguk miért váltak el?
Na, ennél a pontnál betelt a pohár. Az sem bánom, ha megbántom, de pontot teszek végre a beszélgetésünk végére, hiszen ehhez már tényleg semmi köze.
- Ne tessék haragudni, de erről nem szeretnék beszélni.
Hirtelen csönd lesz. Megbántottan elnéz másfelé.
Újból az órámra nézek. Mi van már? Miért nem szólítanak? Egyre türelmetlenebb leszek.
Két perc sem telik el, és mintha misem történt volna, újra felém fordul, és kérdez.
- A környéken lakik? Még soha sem láttam itt, a doktornőnél.
- Igen, nem messze. - adom meg magam.
- Mit főz vacsorára? Én lecsót. Az uram nagyon szereti. Jó sok hagymával. Maga hogy főzi?
- Én is úgy. - nyögöm ki.
Az hiszem, ha most a doktornő megméri a vérnyomásomat, az egekben lesz. - gondolom magamban. Majd elmondom, hogy az asszonyság felidegesített az örökös kérdezősködésével, nehogy vérnyomáscsökkentőt is felírjon. Magamban eldöntöm, hogy ha öt percen belül sem szólítanak be, hazamegyek, és majd visszajövök máskor, csakhogy végre megszabaduljak a nénitől. Öt perc - de hosszú még az is.
Úgy látszik, elege lett a kérdezősködésből, mert vadul elkezd kotorászni a táskájában, és egy mobiltelefont vesz elő. Majd újabb kotorászás, és előkerül a szemüvege is. Lassan bepötyögi a számokat, majd vár. Hallom, ahogy a hívott félnél csörög, majd felveszik.
- Szervusz Icuskám! Hazaértél már? Voltam nálad egy félórája, de még nem voltál otthon.
A választ nem hallom, de nem is akarok odafigyelni.
- Nem unatkoztam. Itt ülök a Soltész doktornő várójában.
Kis csend, amíg hallgatja a hívott fél kérdését.
- Dehogy vagyok beteg. Csak feljöttem egy kicsit beszélgetni. Ma nincs is rendelés, mert a doktornő szabadságon van.
A megdöbbenéstől a szám is majdnem eltátom. Ránézek az asszonyra, összevont szemöldökkel.
- Várj egy kicsit. - szól bele a telefonba, és elveszi a fülétől.
- Maga nem tudta? - néz rám olyan szemekkel, mint a ma született bárány. - Lent a bejáratnál ki van írva.
- Nem, nem tudtam. De azért szólhatott volna. - méltatlankodom.
- Azt hittem, maga is csak beszélgetni jött. Én minden héten kétszer jövök ide. Utána megyek a nővéremhez, az Icushoz. - majd visszateszi a füléhez a telefont, és mintha ott sem lennék, folytatja.
- Na, majd mesélek. Ma is beszélgettem egy fiatalasszonnyal. Képzeld, cukros - és van két gyereke - elvált, mint a -
Nem várom meg, amíg töviről hegyire elmeséli a nővérének mindazt, amit megtudott rólam, hanem 200-as vérnyomással, villámokat szóró szemekkel kutyagolok hazafelé.

[Anna1955]

200649/2

Julianna: Még mindig kettesben

Eleinte oldalról nézve fiatal és boldog házaspárnak tűntek. Hajni, a csinos szőke 20 éves lány, egy házibuliban ismerkedett meg Robival a jelenlegi férjével. Robi már kiszolgált katona, szakközépiskolai oklevéllel, jó állással az apja autószerelői műhelyében, jó partinak számított Hajni számára, mert a lánynak csak érettségi oklevele volt. Közepes eredménnyel fejezte be az iskolát. Továbbtanulásról szó sem lehetett, de elhelyezkedni sem tudott ebben az alföldi kisvárosban. Otthon pedig felesleges szájnak számított, mert nála még 4 fiatalabb gyermek volt, és az apjuk fizetéséből sok mindenre nem jutott. Így jó jött Hajninak a Robival való ismeretség és hamarosan a házasság is.
Már az esküvő alatt kiderült, hogy a Robi családja mennyire magasabb szinten áll anyagilag, mint a Hajni családja. A lány szülei gyermeküket boldognak akarták tudni, így a lakodalmi kiadások fedezéséhez nem kis adóságba hajszolták magukat. A komoly baj azzal kezdődött, hogy apjuk pár hónap múlva egy infarktus folytán elhalálozott. A család bajba került. Hajni lehetősége szerint igyekezett segíteni édesanyjának, gyakran hazalátogatott. Mikor terhes lett, sok mindent meg kellett beszélnie vele. Az anyósával nem tudott beszélgetni, mert fokozatosan megromlott a viszonyuk. Nehéz volt Hajninak elviselni az örökös macerálást. Bárhogyan is igyekezett, nem tudott eleget tenni a követeléseknek. Mindenben talált hibát az anyósa, még hozzá gunyoros mosollyal közölte menyével ezt. A fiatalasszony eleinte védekezett, de később nem látta értelmét a vitának és veszekedésnek, inkább bezárkózott a saját kis szobájukba, vagy édesanyjához menekült. Robinak sem nagyon panaszkodott, mert férje inkább az anyja pártján állt, "jófiú" módjára engedelmeskedett mindenben, nem mert ellentmondani ő sem, az apja sem, mert a "nadrágot a házban az asszony hordta".
Hajni megszülte az ikreket, egy kisfiút és egy kislányt, imádta őket, akkor boldog is volt egy ideig. Kis idő múlva azt vette észre, hogy anyósa teljesen elsajátította a kisgyermekeket azzal a kifogással, hogy a menye "ügyetlen, hanyag, lusta, csak magát cicomázza" és még hasonló megjegyzésekkel illette.
Természetesen Hajni és Robi között ilyen körülmények közt megromlott a viszony. Hajni gyakran menekült a férje házából hol a régi otthonába, hol a régi barátaihoz. Az anyósa a tizedik szomszédnak is elmondta, hogy az a nő "megszülte a gyerekeit és gyakran elcsavarog, nem ápolja a kicsiket, nem gondoskodik róluk, lusta, nem szeret dolgozni".
Két évesek voltak a gyerekek, mikor a fiatalok elváltak, és a bíróság az apának ítélte őket. Hajninak esélye sem volt arra, hogy megvédje magát. Mindentől meg lett fosztva. A fővárosba költözött egy barátnőjéhez. Hamarosan munkát is talált egy varrodában. De szomorú volt, mert az ex férje és annak családja mindent elkövetett, hogy az anya ne találkozzon a gyerekeivel. Hajni lelkileg teljesen összeroppant akkor. Minden idejét a munkahelyén töltötte. Volt keresete és a testvéreinek is tudott segíteni Emellett fizette az albérleti díjat egy kis szobáért.
Egyszer egy este igyekezett haza, sietett, majdnem futva az aluljáróban, mikor meglátott ott egy fiatalembert, aki a falhoz támaszkodva próbált megállni a lábain. Az arca nagyon sápadt volt, kezei remegtek. A férfi mellett egy nagy kopott utazótáska és egy ásványvizes palack volt. Hajni megérezte, hogy segítenie kell, mert bajban van a férfi. Hozzáment, megkérdezte: Mi baja van? De választ nem kapott, a fiatalember meg akart belé kapaszkodni, de összecsuklott. Hajni lefektette egy kabátra, amit ott talált, és hívta a mentőket. El is kísérte a kórházba. Mikor a fiatalember magához tért, elmondta, hogy Andrásnak hívják, az édesanyja meghalt, a részeges mostohaapja őt az utcára kergette. A munkahelyéről is elküldték, mert nem bírta a nehéz zsákokat emelgetni, hiszen nem volt elég ennivalója, lázasnak érezte magát. Kénytelen volt az aluljáróba menekülni. De kéregetni még nem szánta rá magát.
A kórházban megvizsgálták. Kiderült, hogy tüdőgyulladása van és ápolásra szorul. Hajninak szimpatikus volt András. Megérezte, hogy ez a fiatalember nem az utcára való, érzékeny lelkületűnek látszik, intelligens. Gyakran meglátogatta a kórházban, és mikor Andrást hazaengedték, minden kételkedés nélkül megosztotta vele a kis albérleti kuckóját. András 2 évvel fiatalabb volt nála, azonban komolysága, megfontoltsága miatt idősebbnek tűnt.
Rövid idő múlva a fiatalok úgy érezték, hogy a sors őket egymásnak rendelte. Boldognak érezték egymással magukat, segítettek egymásnak feledni a régi keserűségeket.
Jelenleg mindkettőjüknek volt már keresete. Csendes esküvőt tartottak. Azután lakást is sikerült szerezniük. De az igazi boldogsághoz valami hiányzott. Egy gyerek.
Teltek az évek, de a kívánt terhesség nem jött létre. Hajni 36 évét, András 34 évét töltötte be. Élték az életüket a fővárosi rengetegben, távol a rokonoktól, egymást boldogítva, ábrándozva, vágyakozva a gyermeki mosoly után.
Egy kiránduláson voltak egyik szomszédos országban. Egy ünneplő közösséggel találkoztak, és ott volt két lelencházi gyermek, két 10 év körüli kisfiú, nagyon hasonlítottak egymásra. Hajniék megtudták, hogy a szüleik balesetben haltak meg, így az ikrek, mivel nem volt olyan rokon, aki elvállalta volna őket, gyermekotthonba kerültek.
Hajni beszélgetni kezdett velük, a szülők magyar származásúak voltak, így a fiúk elég jól beszéltek magyarul is. Hajni és András, mikor csak lehetett, látogatták a fiúkat, Janit és Pistit. Kedves, aranyos gyerekek. Várták mindig a házaspárt, mintha szüleik lennének. Eltelt ismét pár év. Hajniék szüntelenül látogatják a fiúkat, kedveskednek nekik. Régóta kérvényezik, hogy örökbe fogadhassák őket. A gyerekeknek is ez az egyetlen vágyuk. De az ügy hosszadalmas. Hajni reménykedik. Hogy egyszer megkapják a gyerekeket. És abban is reménykedik, hogy egyszer a saját, édes gyermekei is felkeresik őt, mert ő hiába próbált eddig kapcsolatot teremteni velük, mindig megakadályozták ezt. És így telnek a házaspár számára a napok, hónapok...kettesben, vágyakozva...

[Anna1955]

200649/3

kisssp: A telefon

A telefon váratlanul szólalt meg. Nem számított rá. Péntek dél körül általában nem kereste senki. Igaz, ritkán érkezett ilyen tájban haza. Felesége éppen úton volt. Vonattal. Ő meg úgy is a mobilon kereste volna. A hétvégi teendőiről gondolkodott, azokat rendezgette magában, amikor felriadt a csörgésre.
Bizonytalan hangon szólt a kagylóba.
-Ági vagyok. Anikó néni szomszédja - válaszolt egy izgatott női hang.
-Anya! - villant agyába. De hát tegnap délután jártam nála. Semmi baja nem volt, nem fulladt. Oxigénpalackja is tele van. Csak néha használja mostanában. Mi lehet? - futott át rajta.
- Rosszul van. Szóltunk a mentőknek. Percek múlva itt lesznek -
- Indulok azonnal - és úgy is tett a férfi.
Negyedóra telt el, a lakás előtt lépkedett. A mentőautó még ott várakozott. Nem volt benne senki.
-Csak nem? - rossz érzése támadt.
A szobában az ágy körül a mentőorvosnő, nyitott diagnosztikai táskája mellett kissé tanácstalanul matatott, két mentőegyenruhás férfi, pedig a falat támasztotta.
- Mi történt anya? Mi van veled? - kérdezte az ágyban ülő jóval hetven feletti őszes törékeny öregasszonyt, aki elkeseredett arccal sírdogált, és kétségbeesetten pillogott felé.
- Nem tudom. Csak szédülök, meg hányok. Ki akartam menni sétálni, de rosszul lettem.
- Fulladsz?
- Nem tudom -
- Hát akkor? A gyógyszereidet bevetted rendesen?
A mentőorvosnő szólalt meg:
- Minden gyorstesztet elvégeztem. Vérnyomása normális, várcukor rendben, levegőt nem kapkodja, véroxigén rendben, pulzus normális. A maminak nem szokott lenni néha hisztériás rohama? - kérdezte a férfitől halkan, csak neki irányozva a kérdést.
- Én nem hisztizek, nem hazudok, nagyon rosszul vagyok! - kiáltozott mami, mert meghallotta az előbbit, annak ellenére, hogy gyakran azt sem értette, amit őneki szánnak.
- Tessék mondani mit érez, fáj valamije, miből áll a rosszulléte? - kérdezgette finoman az orvos ismételten.
- Nem tudom. Csak szédülök, és rosszul vagyok.
- Minden lelete rendben van, nem vihetem be. Itt marad vele? - kérdezte a férfit. - Ha bármi probléma adódna, telefonáljanak, azonnal jövünk, nem kell külön beutaló sem. De nem tudok most mit tenni. - szabadkozott az orvosnő.
A férfi kiengedte őket, megköszönte segítségüket, és visszament anyjához.
- Ezek azt hiszik, hogy színészkedem, hogy semmi bajom -
- mondta rosszallóan, szipogva.
- Jól van anya, hagyd abba, itt vagyok, minden rendben lesz.
- Nem mégy el?
- Nem. Maradok, ameddig kell.
- Aludj itt! Nem akarok egyedül maradni! Hajnalban mostanság mindig felébredek, nem tudok aludni. Olyankor halálfélelmem van. Nagyon rossz! Maradj, kérlek!
A férfi csodálkozott ezen. Anyja csaknem tíz éve özvegyen élt, de csak ritkán, és csak addig tűrt meg maga körül valakit a gyerekei közül, míg neki volt kedve. Amikor hiányoztak, menni kellett hozzá, de ha terhükre voltak, bizony kinézte őket. Kisebbik gyereke családi okok miatt gyakran bekéredzkedett hozzá, többször ott is aludt, de nem igazán szerette azt. Panaszkodott is a nagyfiának emiatt, de az öccsét azért nem küldte el, csak éreztette vele a feleslegességét.
-Jó, itt alszom ma, nyugodj meg! - mondta, - majd elhalasztom máskorra, amit mára terveztem,- gondolta.
-Főzök teát. Mást nem adok, ha émelyegsz.
-Jó lesz - mondta az asszony és nyugodtan elszenderült.
A férfi a lakásban elrendezte a kikészített ruhákat, amelyeket a kórházba készültek vinni. Teát főzött, anyja elé tette és beszélgetett vele. Az öregasszony a régi dolgait hozta fel. Elmúlt közös emlékeit emlegette gyerekeivel, férjével, unokáival.
A férfi türelmes volt vele. Figyelte, nem zavarja-e meg az asszonyt a visszaemlékezés. Gyakran előfordult, hogy izgalmai miatt kezdte kapkodni a levegőt. Asztmás volt. Sokáig dohányoztak együtt az urával. Hiába hagyta abba a cigizést hatvanéves korában, késő volt. Sokat szenvedett emiatt. Sem a szanatórium, sem a kezelések nem segítettek neki, ha olyanja volt.
Most nem volt. Jól érezte magát a fia mellett, pedig az idősebbik volt az egyetlen, aki mindenkor szemébe mondta kendőzetlenül a hibáit, az elrontott ügyeit. A férfi gyakran megbánta. Talán mégsem kéne ezt, hiszen a dolgokon nem változtat. Úgy érezte, jó lenne, ha anyja az életben nem csak a keserűséget látná, hanem az örömöket is, és főleg azokat. Mert az asszony nagyon hajlamos volt - elhagynia - magát.
Ő maga is tudta, de nemigen ismerte el. Pontos, szakszerű diagnózist állított fel saját depressziójáról, vagy átmeneti hallucinációiról. Idegorvoshoz járt rendszeresen, míg tudott, meg addig, amíg nem kapott olyan gyógyszert, amitől kettős látása meg kézremegése lett. Az ismertetőből jött rá, hogy azok a gyógyszer mellékhatásai. Ezután abbahagyta a szedését. Elmúltak a kézremegések, a depresszióról nem beszélt többé. Az idegorvost messzire elkerülte.
Az este jól telt el.
Teáztak. A gyógyszerét a férfi adagolta ki. A televíziós sorozat után az asszony elaludt. Reggelig fel sem ébredt. Se depresszió, se halálfélelem.
Délelőtt tíz körül hagyta ott az anyját.
-Főzök ebédet neked - mondta előzőleg.
-Nem kell. Hoznak. Tudod a családsegítők.
-Nem kívánsz magadnak valami mást? Megcsinálom.
-Nem, jó lesz az. Mondták, hogy valami finom lesz szombaton.
-Vásárolni nem kéne? - kérdezte a férfi. Gondolta bevásárol, mert a dolgait, amit betervezett már nem tudja úgysem elvégezni.
-Nem. Mindenem megvan. Aztán jön Kati tizenegy körül, ha mégis kell valami, ő elmegy és elhozza. Menj nyugodtan haza. Kikísérlek.
-Na, meggyógyult már. Elege lett belőlem - gondolta a férfi és elköszöntek egymástól.
Az utcán találkozott Kati nénivel, aki nagy igyekezettel sietett szemben.
-Anyádnál voltál? Tegnap délelőtt vittem neki töltött karalábét. Akkor főztem. Két jó nagy adagot. Még mára is maradt neki biztosan.
-Nem maradt - mondta a férfi és mindenre megtalálta a magyarázatot. (Majdnem mindenre)
Nagyot sóhajtva maga elé nézve sietett tovább. Eszébe jutott, hogy milyen jó volt anyjával korábban, évekkel ezelőtt, a betegsége előtt, csak úgy beszélgetni. Beszélgetni, mentesen a depressziótól, a magánytól, betegségtől. Csak úgy, a mindennapi gondokról és főleg az örömökről.
Érezte, eljön az idő, amikor már minden beszélgetés elcsendesül, elhalványul, és a nehezen felidézhető emlékekbe burkolózik.

[Anna1955]

200649/4

kisssp: Pótvizsgák után


Piszkok! Szemetek! Köcsögök, barmok! Állati disznóság, amit velem műveltek! Tiszta ideg vagyok! Ez nem igaz! Őrület! Tiszta ideg vagyok!
-Mi? Hogy ezt már mondtam?
-De!
-Nem csoda!
Négy vagy öt éve járok ebbe a rohadt iskolába, de ilyen még nem fordult elő velem tizedik osztály végén. Három tárgyból pótvizsgáztam, mindegyikből meghúztak. Szemétség!
-Hogy más három bukás után évet ismétel?
-Na és?
Én is jártam így többször! Éppen ezért csak megérdemeltem, hogy a tantestület engedélyezte a pótvizsgákat!
-Nem?
-Na látod!
Kettőből még írásbelizem is, mégis ezt tették velem!
-Hogy hogyan, mikor tollam se volt soha?
-Na és? Kértem a tanárnőtől. Adott.
Az igaz, hogy csak a nevemet írtam fel a feladatlapokra, a Pétert két errel, de hát eltévesztettem. Mindenkivel előfordulhat Különben sem magyar nyelvtanból vizsgáztam, hiszen abból bőven 1,4 felett voltam három századdal és átengedtek. Biztosan bosszúból adtak elégtelent, mert rágtam a tanárnő Rotringja végét. Igaz, a dolgozatlap üres volt, de hiba sem volt benne! Mégis meghúztak. Szemétség! Pedig matekból volt jó feleletem!
-Mit?
-Hát kérdezte Gizus (matek tanár), hogy miért van két libának több esze, mint nekem? Erre pár perc gondolkodás után azonnal rávágtam: mert ők ketten vannak. Mégsem engedett át a vén szipirtyó!
Feljelentem őket! Az oktatási, a művelődési meg a belügyminisztériumban! Meg a zonbucmannél!
-Hogy?
-Hát annál!
-Nem azt mondtam?
Meg a Magyar Bálintnál is. A jegyzőnél is! Jut eszembe! Annak a címét is tudom! Többször küldött anyámnak felszólítást: ugyan járjak iskolába! Meg a Lévai Katalin egyenértékű miniszternél is feljelentem őket! Habár azt még meggondolom, mert mintha rokona lett volna annak a matektanárnőnek, akit tavaly kiszekíroztunk a suliból. De Gézánál biztosan feljelentem őket!
-Mi?
-Hát Gézánál, az igazgatónknál!
-Nem ismered?
-De ló vagy!
Én nagyon jól ismerem! Többször jártam az irodájában az osztályfőnökkel -
Egész jól elbeszélgettünk. Azt hiszem még kólával is megkínált! Megismer a folyosón -
-Honnan tudom?
Hát már messziről meglátva engem, lekonyul a bajusza és vakarja a fejét -
Mindhárom tanarat kirúgatom vele. Tuti! Mert hol itt a humánum, az emberiesség, a gyermekközpontú iskola?!
-Ha?!
Azt nem lehet megérteni, hogy milyen nehéz három tantárgyból felkészülni? Még kettőből álltam 1,5 alatt, azokból mégis átengedtek! Buktattak volna meg csak egy tantárgyból, hót ziher felkészültem volna akár ötösre is! De így?
Ők a hibásak, ők a felelősek!
-Hogy többet kellett volna tanulni?
-Miért? Szilágyi is mondta, a kézi edző: nem tanulni, tudni kell!
Apám! Mennyire igaza volt! Hát ez az -
-Mentek a prekóba?
Várjatok, mindjárt jövök én is, csak megírom a kérelmet az osztályismétlésre!
Hamar meg leszek vele, csak a tavalyit kell lemásolnom!

[Anna1955]

200649/5

Lacoba: A melegszívű szelecske meséje

A szél csak fújt, csak fújt. Ott az Üveghegyen is túl. Zord északi volt, s bejárta egész Heted-hét országot, talán még azon is túl fújt. Átszelte keresztül-kasul az Óperenciás tengert, hogy apró hópihék millióival szórjon porcukrot oda, ahol a kurta farkú kismalac túr. Minden zugot meglelt, ahová fújhatott, míg egy apró ablakhoz ért, mely a sötét este szemében csillogott. Teljes erejével nekirontott, de virgoncsága a sárga fényen megbotlott. Kerülte balról, próbálta szemből, fentről és lentről, de a benti melegséggel nem boldogulhatott, így tehetetlenségében az apró ablakon becsodálkozott. Ott benn - a sárga ablakon túl - olyat látott, melyről a piciny erdei fenyőfának egy mesét mondhatott.

- Szervusz szelecske! Nagyon örülök, hogy megsimogattad a hónaljamat.
- Jó estét, fenyőcske! - suhogta a szél.
- Szeretem, ha te jössz erre, mert a nagybátyád kidöntötte a szomszédunkat, és nekem is megtépázta néhány ágacskám.
- Tudod fenyőcske, ő nem járt még csak erdőn-mezőn, s néha tekert egyet a sötét felhőn, ezért lett szakálla oly rőt.
- S Te? Mitől vagy ily kezesbárány, kinek langyos fuvallata tűujjaim között kószál?
- Jaj fenyőcske! Biz' nem voltam ám mindig szelíd, törtem zúztam a széltankönyvben leírtak szerint. Mígnem odaértem, egy hófedte téli napon, ott a faluszélen, és benéztem azon az ablakon.
- Mesélj, mesélj szellőcske! - ujjongott a fenyőcske.
- Ott volt aztán a csodavilág! Beköltözött oda a szivárvány. Egyik testvéred díszruhába öltözött, csillogott a sok-sok dísztől, cukortól és csokidísztől, ágain apró lángot, csillagokat eregetett, míg ága közt egy Jézuskát is rejtegetett.
- Még, még! Mesélj még! - csillogott a fenyőcske harmatszeme.
- Bizony az maga volt a gyönyörűség, amikor az ajándékot bontogatta az apró népség. Volt ott minden: babuska, mackó, mesekönyv és kisautó. Izzott minden tekintet, mit mindenki azóta is emleget.
- És Te? Te is kaptál ajándékot?
- Nem is tudom, de azóta minden suhanásomban benne hordom...És minden Karácsonykor kukucskálok azon az ablakon...

...S mintha kis könnycseppecske gurult volna a tűlevekre, fordult még kettőt, majd elköszönt a fenyőcskétől a melegszívű szelecske.

- Szervusz! Ne maradj fel sokáig! - futott tovább szellőcske, míg a választ tán' nem is hallhatta.
- Szervusz! Gyere, mesélj máskor is! - suttogta kis fenyőcske, s pihe takaróját magára húzta.

[Anna1955]

200649/6

Jodieline: Internet-típusú találkozás

18:12
Ágnes idegesen néz - már sokadszorra - a pályaudvar órájára. Kezében egy halványsárga papírlap. Próbálja úgy tartani, hogy mások ne lássák, mi van ráírva. Egy név - egy férfi neve. Hónapokkal ezelőtt egy internetes társkeresőn regisztrálta magát, utolsó szalmaszálként. A magányt - úgy tűnt,- megszokta már, de egy este, amikor szokás szerint a televízióban egy romantikus filmet nézett, hirtelen eltört a mécses. Nem is értette, hogy miért bőg. Már régen elkönyvelte, hogy ő megmarad - magnak -, ahogy annak idején a bátyja epésen megjegyezte. Tudta, hogy nem szép, sőt. A szemei kicsik, a szája csak egy halvány vonal, az orra pedig nagy és görbe. Pár évvel ezelőtt elkezdett gyűjtögetni plasztikai műtétre, de mikor már éppen meg volt a pénz, meggondolta magát. Félt.

18:17
Egyre idegesebben pillant az órára. Már csak 5 perc, és megérkezik Ferenc, akivel már majdnem három hónapja levelezik. Lenéz a cipőjére. Elővesz egy zsebkendőt, és megpróbálja észrevétlenül letörölni a port, ami megült a fekete lakkcipő csillogó felületén. Beletúr a hajába, amikor egy üvegportálon meglátja a tükörképét. Görcs áll a gyomrába, a szája pedig teljesen kiszárad. Talán innia kellene egy ásványvizet. Nem, mégsem. Úgysem tudna most egy kortyot sem lenyelni. A papírlap egyre gyűröttebb, ahol izzadt tenyere hozzáér.
A hangosbemondó bejelenti, hogy a 6-os vágányra érkezik a pécsi vonat. Elbizonytalanodik.
- Haza kellene mennem. Mi lesz, ha nem is jön? Jaj, mit mondjak először? Elfelejtettem végiggondolni. Most mit tegyek? - tépelődik magában..
Megbeszélték, hogy Ágnes egy kis táblát tart majd a kezében, Ferenc nevével, ő pedig egy fehér rózsát, mert az olyan romantikus. Láttak ugyan egymásról fotót, de Ágnes egy picit becsapta a férfit, mert egy olyan művészien beállított fényképet küldött, amelyen nem látszott nagynak az orra. Igaz, a férfi is egy régebbi képet küldött magáról.

18:23
Az emberek hömpölygő folyamként tódulnak ki a vonatból. Ágnes idegességében elfelejti feltartani a táblát. Feszülten figyel. A férfiak kezét nézi. Senkinél sem lát fehér rózsát, csak bőröndöket, és sport-táskákat. Kiürül a peron. A lány szemeiben könnycseppek.
Nem jött. Rászedte. Ekkor valaki a háta mögül kiveszi a papírlapot a kezéből. Döbbenten megfordul. Egy őszes, kopaszodó, testes férfi villantja rá szelíd mosolyát.
- Szervusz Ágnes. Megérkeztem.
A lány csak áll némán. Szemei hatalmasra kitágulnak, majd hirtelen felnevet:
- Ferenc? Te még nálam is csúnyább vagy! - bukik ki belőle, majd boldogan belekarol, és szerelmesen hozzábújva vezeti a kijárat felé, egyre csak nevetve.

[Anna1955]

200650/7

stando: Csendsziget

Feltartóztathatatlanul közeledett a vakáció. Minden nappal eggyel több betű került a táblára. Szünetekben a gyerekek csoportokba verődve csicseregtek. Készülődtek a nyárra, a szabadságra. Csacsogó szájakról kaptak szárnyra időpontok, üdülőhelyek, folyók, tavak, tengerek. A többiektől félrehúzódva tágszemű leányka ült padjában. Körbekerülték a gyorsröptű szavak. Félelme sötét toronyba zárta. Neki ez a nyár mást tartogatott. Nem akarta hallani az utolsó kicsengetést...

Bizonyítványosztás után Gitta néni intelmekkel, jókívánságokkal látta el az osztályt. Mielőtt szélnekeresztette volna reszkető lábú csikóit, még megjegyezte:

- Gyerekek! Ne feledkezzetek meg Laráról a nyáron! Gondoljatok rá, ha szép helyen jártok! Küldjetek képeslapot, írjatok levelet, hisz Ő idén nem utazhat sehova! Biztos, hogy örömet szereztek Neki, ha érezheti, gondolatban vele vagytok.

A kislány lehajtott fejjel ült és szégyenkezett. Miért kellett Gitta néninek megint ráterelnie a figyelmet? Láthatatlanná vált képzeletben, de a gyerekhad mégis körbevette. Szánakozva búcsúztak tőle. Szerették. Nem értették miért néz rájuk olyan sötéten...

Eljött a hétfő. Szülei az emeleti folyosóig kísérhették. Egy nővérke fogta kézen, és szobájába vezette. Csupa idegen arc, rácsos vaságyak...

Csendsziget...

A műtét után nehezen ébredt.

Emlékezett a hidegre, egy néni szemére... Együtt számoltak. Széttárt farkú páva körül kiscsirke-számok kergetőztek...

Fázott és fájt...

Hangokat hallott. Mintha a doktor bácsi és szülei beszélgettek volna messze. Nem értette, miért nem jönnek közelebb...

Sötét volt kint, mire ismét kinyitotta szemét. Nem tudott megmozdulni. Lába nehéz gipszben.

- Nagyon fáj... - sírta el magát.

Másnap arra ébredt, eleredt az orravére. Száján is kibuggyant, és egyre szélesedett a vérpatak. Fuldoklott. A mellette fekvő nagylány ugrott oda hozzá, és ültette fel. Az új fiú kiabálva rohant ki a folyosóra...

Csend lett és sötét, béke és nyugalom... Már nem érte el a rossz... Néha mama meggyújtotta a petróleumlámpát, de nem hozta be soha a szobába... Olykor valahonnan, nagyon messziről, mondatfoszlányok kúsztak füléhez, de nem értette a szavakat. Jó volt így. Boldog volt...

Később visszatalált a fájdalom, fehéren és hidegen. Szeretett volna megfordulni. Nem tudott. Virág lett a lexikonban. Meg akarta nézni. Kinyitotta a szemét. Magdi nővér nyújtózkodott felette. Piros zacskót akasztott a fogasra. Olyan furcsa volt. Mögötte lepedők.

Szorítást érzett. Egy bácsi fogta a kezét.

- Ügyes kislány vagy! - suttogta, - Visszajöttél. - és mosolyogva simított végig az arcán...

[Anna1955]

200650/8


winner: Karambol


István beletaposott a fékbe, de már késő volt. Hatalmas csattanással vágódott neki a másik kocsinak. Érzékelte, hogy a gépkocsi fémszerkezete összeroppan és oldalról hatalmas ütés érte a karját és csípőjét. A csattanást követő csend néhány másodpercig tartott. Istvánnak végtelenül hosszú időnek tűnt. Érezte az ütés okozta éles fájdalmat, és nem tudta mekkora a baj. Nehezen kinyomta a kocsi ajtaját és kimászott az autóból. A lába fáj a többi elviselhető volt. Sántikálva megkerülte az autót és ekkor látta, hogy a másik kocsi utasa ájultam borul a kormányra. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátrahúzta a férfit. Az semmilyen életjelet nem mutatott. Visszasántikált a saját autójához, zakójából előráncigálta a mobilt és a rendőrség számát hívta.

A mentők kiemelték az ájult férfit, hordágyra fektették, és azonnal megkezdték az újraélesztését. Eközben a rendőrök a helyszínt fényképezték, csíkokat húztak az aszfaltra, és lemérték. Az egyik tiszt felvette István adatait, majd kérte mondja el mi is történt.
István igyekezett a legpontosabban elmondani az ütközést, majd egy mentős öt is megvizsgálta és közölte, hogy neki is be kell menni a baleseti sebészetre. Az előbbi rendőr közölte, hogy mindkét gépkocsit további vizsgálatra beszállítják a rendőrség telepére.
István beült a mentőautóba és az autó éles vijjogó hanggal megindult, miközben a két mentős küzdött a férfi életéért. István látta, hogy nagy a baj, mert az alig tíz perces úton végig lélegeztették a férfit és a defillibrátorral is megpróbálták elindítani a szívműködést.
A kórházhoz érve a férfit azonnal elszállították, Istvánt leültették és miután mondta, hogy nincs különösebb panasza csak a lába fáj, az ügyeletes orvos közölte, hogy kis türelmet kér azzal magára hagyták.
Gondolatban újra és újra megpróbálta felidézni a történteket és minden esetben arra jutott, hogy ö nem tehet a balesetről. A férfinek kellett volna megadni az elsőbbséget, ehelyett jóval a megengedett sebesség felett robogott be a kereszteződésbe.
Az ügyeletes orvos visszatérte zökkentette vissza Istvánt a valóságba. Az orvos megvizsgálta, majd, megkérte, hogy próbáljon a lábára állni és járkáljon fel alá. István az utasítások szerint lépkedet és minden lépésnél fájdalom hasított a lábába, de ez nem volt elviselhetetlen. Ezt közölte is az orvossal aki elküldte Istvánt röntgenre.
Az orvos a röntgenfelvételt nézte és közölte Istvánnal, hogy szerencséje van, nincs törése, csak egy csúnya zúzódás.
- Doktor úr! Amennyiben lehetséges én szeretnék hazamenni, amúgy is telefonáltam a feleségemnek, aki perceken belül itt lesz. - felelte István.
-.Sajnos mindenképpen itt kell tartanom. - közölte az orvos. - Ha semmi panasz nincs, holnap hazamehet.
- Doktor úr! Még egy kérdésem lenne. Mi van a másik férfival.
- Meghalt!

István az ágyon feküdt és remélte, hogy hamarosan hazaengedik. A felesége az imént ment el és Istvánt is megdöbbentette, mennyire megrázta az eset, hiszen láthatta, hogy nincs komoly baja. Amikor pedig megtudta, hogy a másik ember meghalt valóságos sírógörcs kapta el. István nyugtatgatta, akit persze szintén nagyon megviselt az ismeretlen férfi halála. Mennyit ér egy emberi élet gondolta. Egy hiba és vége. Más területen ez a hiba semmi, itt viszont végzetes.
A feleségére gondolt és az eltöltött évekre. A sok szép emlékekre és a kevésbé szépekre is. A gyerekekre, akik lassan kirepülnek a családi fészekből.
Azon töprengett honnan ismerős az elhunyt férfi neve. Valahonnan ismerős, de honnan?
Az elmúlt órák eseményei annyira felkavarták, hogy egy megmagyarázhatatlan rossz érezés kezdett úrrá lenni rajta.

István a főorvos szobájában ült és hallgattat annak intelmeit
- Arra kérem, ha bármi panasza van, jelentkezzen vagy a háziorvosánál, vagy jöjjön vissza. A legkisebb rendeleség esetén is.
- A leletei rendben vannak az a néhány zúzódás hamar el fog múlni.
István átvette a zárójelentést megköszönte a gondoskodást és megindult volna az ajtó felé, de egy gondolat csak nem hagyta nyugodni.
- Doktor úr! Bocsásson meg. Lehetséges volna valamit megtudni a másik férfiről? - Kérdezte István.
- Sajnálom, de ilyen jellegű információval nem tudok szolgálni. Próbálja megkérdezni a rendőrséget.
A folyosón a felesége várta és Istvánnak feltűnt kisírt szemei és, hogy mennyire sápadt. Végülis szerencsésen megúszta a balesetet, igaz a kocsiban tetemes kár keletkezett. Azt azonban, hogy Irént ennyire megviseli egy vadidegen férfi halála azt nem gondolta. Irén maga mondta, hogy a férfi halálhíre teljesen kiborította, de hogy két nappal később is kisírt szemekkel jöjjön?
Szótlanul mentek le a lépcsőn és Irén ugyan belékarolt, István érezte az asszony távolságtartását.
Eldöntötte, hogy nem megy el a temetésre. Sokat gondolkodott, hogy mit tegyen, és arra az álláspontra jutott, hogy jobb, ha nem tépi fel a frissen begyógyult sebeket. Egy megmagyarázhatatlan érzés azt súgta neki, hogy jobb, ha nem vesz részt a temetésen.

István csak ült és bámulta a levelet. Az eddigi élete egy pillanat alatt, mint kártyavár omlott össze.
Három hónap telt el a baleset óta és lassan minden visszakerült a régi kerékvágásba. És akkor most itt ez a levél.
Mit csináljon?
A felesége hétfőn elutazott a két kisebbik gyerekkel az anyjához vidékre. Kedden este találta a postai értesítőt a ládában és másnap elment a postára, hogy átvegye a levelet. A borítékot a felesége címezte meg, és most visszajött, mert a címzett nem elérhető. A név megdöbbentette és a postai pecsét dátuma mégjobban. Egy órát rágódott, hogy kibontsa vagy sem. Tisztában volt a levéltitok fogalmával, de itt most többről van szó.
Egy levél, amit a felesége írt annak a férfinak akivel másnap karamboloztam és aki a balesetben életét vesztette. A felesége ismerte és ezért rázta meg annyira a halála. De vajon milyen kapcsolat volt köztük. Biztos nem hivatalos, ez kiderült a levélből még így bontatlanul is. A levélboríték a címzés ezt sugallta, hogy a felesége jól ismerte a másik férfit.
Végül úgy határozott, hogy elolvassa a levelet.

Most itt ül magába roskadva. A borítékban meglepetésre a férfi levelét találta, és amikor elolvasta egy világ omlott össze benne. A férfi a régi szép emlékeket idézte fel, Látni akarta a gyereküket és azt írja visszaszerzi „élete nagy szerelmét”. Továbbá, találkát kért.

Kulcscsörgést hallott, és a bejárat ajtó csapódását.
- Szia Apa! Megjöttem, de megyek is mindjárt. Lecke nincs semmiből, ja és hoztam egy ötöst földrajzból. - hadarta el szinte egy szuszra István legidősebb fia.
- Jó menjél. - felelte István
Máskor biztos az íróasztal mögé parancsolja tanulni, de most nem volt ereje hozzá. Jobb is ha kicsit még egyedül maradok, és egyáltalán ha nem az én gyerekem mi jogon parancsolok neki. Azzal felállt és a bárszekrényből egy pohár vodkát töltött. Egy hajtással megitta és érezte a torkát maró erős folyadékot, meg a szétáradó meleget a testében. Újra töltött és ismét egyhajtásra megitta. Tudta, hogy be fog rúgni, de újra teletöltötte a poharat és lehuzta a tartalmat.
A sokadik pohár után kissé elbóbiskolva arra riadt, hogy nyílik az ajtó és a fia jött be.
- Apa éhes vagyok.
- Szolgáld ki magad. - mordult rá István miközben hosszasan vizsgálta a fiú arcát. -Nem vagyok a cseléded. Mit képzelsz te?
- De Apa.
- Semmi Apa! Mit apázol nekem. Ha nem tetszik le is út, fel is út. Takarodj a szobádba, ma nincs vacsora. - azzal István dülöngélő léptekkel a bárszekrényhez ment és ki vett egy újabb üveget.
A fiú, sírásra görbülő szájjal csendben kiment a szobából. István egyik poharat a másik után töltötte. A kanapén ült, és ahogy felnézve meglátta a szemközti tükörben magát, megijedt. A tükörképe zilált arccal nézett vissza és borzasztóan szerencsétlennek érezte magát.

Arra ébredt, hogy borzasztóan fáj a feje és ruhástul fekszik a kanapén. A vodkás üveg és mellette egy konyakos üveg is üresen feldőlve. Kint hétágra sütött a nap, és az utca reggeli zaja szűrődött be.
Leült és megint gondolkodni próbált.
Elválok! El én! Nem fogom magam nevetségessé tenni, de lehet már rég nevetséges vagyok. A fattyút viheti. Erre a gondolatra bele nyílalt szívébe a fájdalom, hiszen nagyon szerette. Ő az első, a nagyfiú. De nem az én fiam.
Na lesz itt haddelhad. A feleségemnek színt kell vallania. Az orra alá dörgölőm a levelet, nem tud mellé beszélni.
Azám a levél! Felvette az asztalról összehajtotta és zsebretette. A borítékot is felvette, hogy kidobja, de ekkor meglepetésre egy vékony papír hullott ki belőle. Kihajtotta és azonnal megismerte felesége jellegzetes kerek betűit.
Na még ez is, gondolta, azzal leült és olvasni kezdte.

Kedves András!

A leveledet megkaptam, és meg kell mondanom egyáltalán nem örültem neki. Amit a levélben írsz, az képtelenség. Először is 10 éve nem találkoztunk, de most is pontosan emlékszem milyen csúnyán bántál velem. Köszönöm de ebből nem kérek.
Másodszor pedig bár tudtam, hogy nem erős oldalad a matematika, de, hogy azt gondold a szakítás után három évvel született gyerek a tiéd, ez több mint nevetséges.
Végezetül, mint tényt közlöm, boldog vagyok a férjemmel. Nagyon szeretem, mert csodálatos ember és nagyon jó apa. Semmi pénzért nem hagynám el.
Ezért megkérlek a jövőben, hagy békén, ne keress, ne írj, és ne hívj telefonon.

Üdvözlettel Irén

István elolvasta a levelet másodszor, harmadszor és nem tudott betelni a tartalmával. Örömében hatalmasat kurjantott, amire kisvártatva a fia ijedt buksija tűnt fel az ajtóban.
- Apa, valami baj van? Tegnap este is nagyon furcsa voltál. -
- Semmi baj, csak boldog vagyok. Hiszen az én feleségem a világon a legcsodálatosabb asszony. - azzal felkapta a fiát és magához ölelte.
- Tudom! - vigyorgott a fiú.
- Az én anyukám! De szemmel láthatólag zavarta az apjának érzelmi kitörőse.
- Gyere hamar, csináljunk meg mindent. - mondta István. Aztán kimegyünk eléjük a pályaudvarra.

Amikor elindultak, István apró darabokra tépte a két levelet, a borítékot és a kapu alatt bedobta a szemetesbe.

[Lacoba]

6
1
4

[Julianna]

3
7
8

[Netelka]

5, 6, 8

[Audrey]

5
6
7

[naiva]

3
6
8

[Khama]

5
6
8