3. heti anonim prózaverseny.

[Anna1955]

Tisztelt Szerzők!

A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket.

Hasonlóan az Anonim versversenyhez, a műveket Anna1955 moderátornak küldjétek el privát üzenetben a műveket hétfőtől csütörtök este 8-ig.

A mű hossza maximum 80 sor lehet, és nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.

Nincs megadott téma, bármiről írhattok.

A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.

Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.

Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.

Sok sikert az alkotáshoz!

Figyelem!! A verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig. Kevesebb beérkező esetén az írás a következő heti topic-ba kerül.

[Anna1955]

200701/01

Repcsis: A bolygó merkúri

A normál körülmények között a tranzithajók fogadására használt X-22-es leszállópályát teljesen megtisztították. Még egy kávészemet sem lehetett leejteni, akkor a volt a sürgés-forgás. Mindenki lázasan készülődött a nagy eseményre, mely minden ember életében csak egyszer történik meg: találkozhatnak a Bolygó Merkúrival, az utolsó vándorló emberrel.
A nagy hajszában, csak néhány öregebb férfinak engedélyeztek pihenést. A többieket keményen dolgoztatták, hogy minden klappoljon az érkezéskor. Egyedül Craig az, aki reménytelenül figyelte az előtte elterülő végtelen világűrt. Ő tudott valamit, amit a többiek nem. Ismerte a Merkúri igaz történetét, de nem azt a mesét, amit mindenkinek elmondtak legalább százszor gyerekkorában. Craig családja arisztokrata volt, hiszen nagyapja fizikus volt az előző évszázadban, még a Plutón korszak előtt. Mivel mindig előkelő körülmények között élt, megadatott neki a lehetőség a tanulásra. A történelem volt a kedvence, abból is főleg a XXII. századit kedvelte. Kölyökként sokszor elképzelte magát, ahogy végignézi a naplementét valamelyik megapláza teraszából. Tanulmányai alatt hallott először a Bolygókról, de csak mint mitológiai alakokat ismerte őket. Később, mikor már tényleg elmerült a történelemben, rájött, hogy a Bolygók tényleg csak a legendákban léteznek, és valójában nem is isteni lények, csupán az emberiség maradványai. Az emberiség szót ő nem szerette, mert túl tudományos kifejezés volt. Ő inkább csak „önpusztítóknak”, vagy „őslényeknek” nevezte azt az emberkezdeményt, ami valamikor az I. és a XXI. század között alakult ki. Az ő utolsó kísérletük volt a Bolygók indítása, hogy megmentsék magukat a pusztulástól. Persze kipusztultak, és így következett a vadregényes XXII. századi ember korszaka. A Bolygók mind eltűntek, leszámítva azt, amelyik a Merkúr felé indult. Azt a járművet befogta a bolygó gravitációja, hogy aztán egyszer, amikor Nap végleg elgyengül, kilőhesse a semmibe. A Bolygó Merkúri azóta is járja a világűrt, és 150 évenként újra ellátogat a Pegazusra.
Mivel a lakosság nagy része csak a 14 általános iskolát végezte el, vakon hittek az isteni Merkúri legendájában, aki szerintük megmentette őket a pusztulástól.

Craig, és egyetlen igaz barátja, Vince egy panoráma teraszról nézték végig a látogatást. Alig tartott 50 percig. A Merkúri egyszerűen elrepült a Pegazus mellett. A tömegben sokan összeestek az örömtől, amikor meglátták az előttük elrepülő isteni csodát, a megmentőt. Craig csak legyintett egyet, és megjegyezte az orra alatt:
-Hamis Isten. Csak az emberiség egy utolsó húzása a nagy rendek ellen.

Craig egyébként meggyőződéses Orionista volt. Viszonylag fiatal vallás volt ez akkoriban. Tagjai főleg 60-70 éves fiatalokból álltak. Kevés szabályuk volt. Igazából nem is voltak szabályaik, leszámítva azt, hogy minden nap háromszor imát kellett mondaniuk az Orion csillagkép felé fordulva.

[Anna1955]

200701/02

A férfi a folyó partján állt

Átnézett a befagyott medren. Középen vékony csíkban villant fel a csordogáló víz.
Szikrázó napsütés volt. A vékony jeges havon, amely napközben kissé megolvadt, a napfény táncolt. A fénynyalábok a csupasz bokrokon és csenevész fákon egymást kergették.
Néhány lépést tett önkéntelenül is a porzó hóba rugdosva cipőjével. Örült a látványnak. Jól ismerte a helyet, gyakran megfordult itt. Főleg egyedül, ha magányra vágyott. A lányra gondolt, pedig megfogadta, hogy nem teszi. Most mégis adott magának kevés engedményt.
-Csak egy negyedórát, csak tíz percet – gondolta. Ennyit csak lehet? Tudta, ilyenkor később nyugtalanná válik, megviselik a gondolatok.
Egy ismerős társaságban, néhány kocsma meglátogatása után mentek együtt haza. A lány először volt velük. Fiatalok voltak mindnyájan, a férfit kivéve. Őt befogadták máskor is, hiszen ismerte gondolataikat, beszélt a nyelvükön és jóval fiatalabbnak látszott koránál. Nem volt „ciki” vele egy pultnál ülni. Történetei érdekesek voltak. Közülük néhányan még intim dolgaikba is beavatták teljes őszinteséggel, baráti hangon. Lehet, hogy apakomplexusukat élték ki nála. A férfi gyakran nem így érezte, de soha nem élt vissza vele. Jó hangulat volt, eleget is ittak. Eljutottak az őszinteség küszöbéig, talán át is lépték néhányszor.
A lány szép volt, annak látta. Tudta, nehéz a sorsa, amelyet elejtett néhány mondatából ismert meg. Végig inkább zárkózott volt, mint közlékeny. Egyedül élt, mint mondta. Szerinte jól viselte, a férfi mégis szomorúságot látott szemében. Egy érzékeny pillanatban - már nem emlékezett rá ki kezdeményezte – megfogták egymás kezét. A lány ezután nem eresztette el.
Kézen fogva mentek a lány lakásáig. A férfi a kapuban búcsúzott el tőle. Apai érzések voltak, amelyek feltörtek belőle, hiszen idősebb fiai voltak. Szép volt, kedves, karcsú és törékeny, búgó hangú a lány. A férfit elbűvölte. Sorsa iránti együttérzés soha nem ismert indulatait hozta a felszínre.
Az érzelmek másnap nem távoztak az alkohollal együtt. Megdöbbentette, hogy a lányra nem úgy, mint előző nap gyerekére, hanem mint nőre gondol. Több mint tíz éve nem érzett ilyet. Nem hitte, hogy valaha előfordul ez vele. Korabeli ismerőseivel már történt ilyesmi. Bolondnak tartotta, magában kinevette őket.
Várta, de napokig nem múlt az érzés. Ezután már örült is neki. Visszajött vele fiatalsága, vidámsága, világlátása megváltozott. Mindent másképp érzékelt, türelmesebb megértőbb lett másokkal. Jobban kinyilvánította szeretetét azok felé is, akiknek ez idáig nem igazán mutatta.
A lány értetlenül fogadta közeledését. Néhány perces munkahelyi beszélgetéseken, lakásig való hazakocsikázás és futó találkozáson kívül nem adott lehetőséget a férfi számára.
- Csak te akarsz beszélni, nekem nincs mit mondanom – válaszolt, mikor a férfi kérte, adjon egy órát számára. Levelet adott át a lánynak leírva gondolatait. Ha elolvasta, hívja fel, vagy küldjön sms-t, kérte.
Telefonjában az üzenettel jött a partra. Azon kapta magát, hogy a lánnyal beszélget:
- Semmi érzést nem keltett benned az este, amikor együtt buliztunk?
- Kicsit többet ittunk – válaszolt.
- Mégis, semmi más?
- De igen, jó volt veled, kellett a támasz akkor, nem csak fizikailag. Tényleg jó, hogy velem voltál.
A férfit meglepte, mert ezt még sosem hallotta tőle. Jól is esett neki.
- Igen. Nekem is jó volt, de ez számomra többet jelentett. Tudod, hogy elvarázsoltál, levettél a lábamról, én többet szeretnék. Nem tudod, mire vagyok képes, hogy jó lennék neked, veled. Szeretnélek jobban megismerni.
- Én meg nem. Ezt el is küldtem sms-ben.
Erre nem volt válasza. Össze kellett szednie magát.
Ki tudja hányadszor, újra olvasta az üzenetet mobilja kijelzőjéről: „Nagyon kedvellek, de ennél többet nem adhatok számodra. Másképp gondolkozunk a fontos dolgokról. Mások az elképzeléseink. Köszönöm, hogy leírtad érzéseid, jólesett, de nem tudom viszonozni. Ne haragudj rám.”
Tiszta beszéd, azaz világos üzenet…
Most mihez kezdjen? Tanácstalan volt. Érzéseit nem vetheti le, mint egy átizzadt pólót, vagy mint egy kitaposott cipőt. Ez hozzá nőtt. Ez csak el fog vele együtt kopni.
Nem haragudott a lányra. Biztos volt benne, többé nem fog úgy közeledni hozzá, mint eddig. Annyi tartás még maradt bennem – gondolta. Szerette volna, vágyott arra, hogy kedvelje őt a lány továbbra is. Tudta, hogy ő mindig szeretni fogja, ha semmi másért nem, de azért, mert ismét megérezhette – ha reménytelenül is - általa a szerelmet. Az utolsót.
(Az elsőt, a legnagyobbat és az utolsót mindenben becsülni kell.)
Felnézett, ismét a tájat látta a verőfényes napsütésben. Kitörölte az üzenetet, hátat fordított és már nem is látta, hogy az elhajított telefon a jégen pattogva végül a folyóba csobbant.

[Anna1955]

200701/03

Négy sor a pokróc alatt

Iszonyú ez a helyzet. Férjhez ment az első szerelmem. Nem tudom, ki tapasztalta már ezt, de én olyannak érzem magam, mintha 2-3 óránként fejbe vágnának. Már több mint két hónapja üresek a gondolataim, s többször kell megszólítani annak, aki valamiért belém botlik.

Borzasztó. Minden büntetésből kijár nekem, mert nagyszemű rostaként hullanak a szavak át rajtam. Ez amúgy sem leányálom egy kopasznak, hát még egy csalódott katonának. Katonának lenni, amúgy sem jó. Olyan bezárt az ember, és napok alatt belefásul a teljesíthetetlen elvárásokba:

- Sunnyogunk? Sunnyogunk katona? Na akkor: Wcmosdóelőtér – így egyben, mert ezek aztán szoros egységet alkotnak. Elválaszthatatlanok. Egyébként lefordítva egy 24 férőhelyes klozetot, 20 pisantót, 36 darab mosdót (talán inkább a vályú vagy teknő lenne a találó, mert egy hatalmas marhaitatóhoz, disznóforrázó teknőhöz jobban hasonlít), és a hozzá tartozó két kis előtér flokis portalanítását jelenti. Természetesen a testgyakorlás messzemenő hasznosságát figyelem előtt tartva, kézzel, nyújtott térdekkel kell végrehajtani a felmosó-gyakorlatot. Először vastagon vízzel, majd szárazra tekert ronggyal. Persze addig gyakorolva a dolgot, amíg nem megy a tízperces normaidőn belül. A maga nemében én vagyok a művelet műszerszázadbeli rekordere, napi 39 darab WCmosdóelőtér-gyakorlattal. És ez még nem minden. Még a jól végzett munka jutalmaként két Nagyfolyosóelőtérnaposszoba is vegyült közé hangulatváltásnak.

Jól van ez így. Estére hullaként fúródok a sarkos ágy pokróca alá – nem bolygatva túlságosan -, hogy reggelre csak igazítani kelljen, s természetesen nyakig takarózva, hogy ne látszódjék a gyakorlóruha, amit a reggeli normaidőn belüli szemlére így könnyen megoldhatok. Ez a fáradság nagyon jó, ugyan minden porcikám sajog, de másodpercek alatt elalszom, így nincs idő gondolkodni. Gondolkodni azon, hogy férjhez ment. Csak úgy férjhez ment. Kiszemeltek neki egy gazdag legényt már rég. Én nem kellettem az öregeknek. A bányász az igen, annak van oszt pénze. Hm! Kicsit én is barom voltam, mert szöknünk kellett volna... Könnyebb volt neki így, hogy nem vagyok otthon. Addig, míg odahaza voltam rosszabb volt. Más busszal kellett mennem, hogy ne akadjon össze tekintetünk. Máshová jártam, hogy ne könnyezzenek mozdulataim, amikor megpillantom. Jópofát játszani mindegykilánnyal a táncterem másik végén, hogy ne legyen neki sem olyan gyötrelmes. De hát itt belül szét akar szakadni mindenem, ha csak rágondolok. Itt a seregben a reggel nagyon rossz, mert az arcával álmaimban ébredek, s az ébresztőig ki sem merem nyitni a szemem, nehogy elvesszen a pillantása. Már két hónapja írok egy verset, de nem megy.
Nem tudom leírni, hogy „Illatán szárnyalnak álmaim”. Szavakat cserélgetek, s szeretném leírni, hogy „Pihe csókját súgják a csillagok”. Rímekbe gabalyodva próbálnám, hogy „Melle harmatán úsznak vágyaim”. De reményként azt is tudatnám, hogy „ ölén a végtelenbe szaladok”. Négy sor. Nem megy tovább. Két hónapja minden hajnalon rágom betűit, míg átélem az első szerelem minden pillanatát.

- Jó reggelt Elvtársak! Ébresztő fel! Tíz perc múlva Parancskihirdetéshez sorakozó! - Töri fel az amúgy sem alvó pilláimat az ügyeletes velőtrázó ébresztője.

Gyors futás, pisi-misi, kézlegyintés a jeges vízbe, derékig mosakodás-imitáció, álcázott fogmosással, visszarohanás. Ágysarkosítás, fazonrendezés, és máris az egész körlet az ágy mellett áll. Mindez öt perc alatt. Négy perc a körletszemle. Természetesen akkor, ha már megérkezett az elöljáróság. Amikor nem, akkor pillanatok alatt millió hibára derül fény, és végigszalad a vaddisznó a körleten, ezzel is kihasználva az így szabaddá vált – majdnem gondolkodásra felszabaduló – perceket. A rend egészen addig nehezen akar kialakulni, míg meg nem nyikordul a hatalmas bejárati ajtó. Ilyenkor egy percen belül hibátlanná válik az egész körlet. Most szerencsénk van. Már a mosakodás alatt nyikorgott az ajtó, így a gyorsított szemle után:

- Parancskihirdetéshez sorakozó! - teljes erőből indul be mindenki, hiszen egy percen belül kell a nagy folyosón a meghatározott rendben sorakozni. Majd:
- Fogadás balról! Tisztelegj! - Nagyon tudjuk már az egészet, a létszámjelentést, a parancsnoki szemlét, a napi mindenttevést. Azonban most a végén másként folytatódik:

- Elvtársak! A kiképzés első szakasza lezárult, ezért a kiváló eredményt elérők eltávozásra mehetnek ma 14 órától, hétfő reggel 10 óráig: Antal Géza honvéd;
- A dolgozó népet szolgálom! - jön az ezerszer gyakorolt válasz!
- Barna Ferenc honvéd;
- A dolgozó népet szolgálom! - majd szétdurran az agyam, csak ne. Csak engem ne. Jaj csak engem ne...

***
- Katona! - hallok egy síri hangot, s egy elmosódott arc kétségbeesése szűrődik át reszkető pillámon. - Mi lett magával? - lassan kitágul pupillám. - Jól van! Hozzanak neki még inni!
- Hol vagyok? - kémlelek körbe, miközben kicsit még forog a világ, és megcsapja orromat az orvosi szoba illata.
- Mi baja magának katona? A többiek már hazaindultak, magát pedig itt kell szurkálnom és pofoznom? - miközben eljut a tudatomig a történtek rövid, mosott villanása. Az orvos hallgatózik rajtam. - Sóhajt! Megfordul! Oldalra! - jéghideg a keze. - Van valami betegsége?
- Nincs!
- Volt valaha kórházban?
- Vért adni.
- A családban van-e valamilyen öröklődő betegség?
- Nem tudom.
- Jól van na! Csak megijedt egy kis örömtől! - közben élesre tölt egy injekciót, és leosztja fenekembe. - Hogy van? Érez valamit?
- Álmos vagyok! - hiszen már alig bírom nyitva tartani a szemem.
Most itt marad keddig, csak egy kis kimerültség! Katonadolog, aztán az eltávját meg átíratom a jövő hétre.

A mondat végét már csak sejtettem, hiszen ismét ráült a sötétség a szememre. Egészen addig, míg egyszer csak újra megrezzent az álom, hogy a négy sorosomat tovább rághassam.

„Illatán szárnyalnak álmaim,
Pihe csókját súgják a csillagok,
Melle harmatán úsznak vágyaim,
S ölén a végtelenbe szaladok.”

[Anna1955]

200702/04

Lacoba: Buszon

Borzalmas a január. Hó sehol, köd annál inkább. Aztán meleg. Melegebb van, mint valaha is volt. A buszmegállóhoz ballagok. Néhány apróságot kell elintéznem, míg az autóm szépítkezésen van.

Nem ülünk talán tízen a járgányon. Majd a következő megállónál is jön egy 3-4 fős utánpótlás, majd ismét. S jé, egy volt osztálytársam is. A négyes ülés egyik felét belaktam, így szembe helyezkedik.

- Szia! Nagyon régen láttalak.
- Én is. Szia! Hogy vagy?
- El vagyok. És Te?
- Én is. Dolgozol?
- Persze elég jól megy.
- Család?
- A frászt. Csak nem gondolod komolyan? Már régen nem élünk együtt, s ti?
- Mi nagyon jól vagyunk, a viszonyokhoz, betegségekhez képest.
- Emlékszel, amikor együtt hajtottuk a csajokat?
- Már hogyne emlékeznék. Azok voltak a szép idők.
- Mi az, hogy voltak? Ne hülyülj már! Ma már sokkal könnyebb. A mai csajoknál ezredét sem kell hajtani, máris néhány napi együttélés jön.
- Azért én már jobban vagyok a magam tempóján.
- Persze, de hülyeség – kicsit lassít, mint a busz, hiszen egy dekorációba illő lányka száll fel, és éppen hozzánk szól a jegye. Természetesen szemet hizlaló minden porcikájáig. Egyik barátom azt mondta ilyenkor, hogy „Sok jó csaj van mostanában”. A bátyja pedig kontrázott: „Ma? Ma már szinte mind gyönyörű”, míg az apjuk szerint: „Tudjátok! Ez mind igaz, csak akkor lesz már az igazi baj, amikor majd mindegyiket gyönyörűnek látjátok”. - Hol is hagytuk abba? - Dülleszti ki már ernyedőben lévő izomzatát Pistu. Úgy, hogy a kigombolt kabátján át nyilvánvalóvá váljon tettrekészsége. Kezével előhalássza a hipermodern mobilját, és pötyög rajta hatalmas felelősségteljes ábrázattal. - He! Ez csaj nem hagy békén. Hiába írom neki, hogy ma este nem jó. Csak erőszakoskodik – változtat a beszélgetésünk menetén, a megfelelő irányba terelve a szót, többször is végigsmárolva szemével a szépséget. A takart márkás inggallérján is igazít a nyomaték kedvéért, míg a következő pillanatban a cérnahangú szépség, kissé Pistu felé fordulva töri meg a pillanatnyi csendet:
- Csókolom! A bácsi nem a Norbi nagyapja?

[Anna1955]

200703/05

Rien25: Részlet A gyógyító c. készülő kisregényből

Kisöreg, olyan meleg a homlokod. Ez az éjszakád lesz legnehezebb. Ne félj, itt leszek melletted. Együtt harcolunk. Tudod fiú, a láz tulajdonképpen jó barát. Segít a testednek legyőzni a betegséget. És mi pedig neki segítünk. Igen, tudom, hogy nagyon rossz ízű a tea, amit édesanyád beléd diktál, de hidd el, jobban leszel tőle. Hosszú lesz az éjszaka. Ennyi éves lehettem, mint te, amikor felfedeztem a képességemet a gyógyításra. Elmeséljem, kisöreg, szeretnéd? Hát persze. Nem felelsz. Hiszen alszol, csak rándulsz egyet, amikor izzadt homlokodból félresöpröm a hajadat.

Zimankós téli éjjelen születtem. Odakinn hóvihar tombolt, a szél rázta az ablakokat.
A tisztaszobában volt egyedül egy kevéske meleg, ahol anyám életet adott nekem. Apám már részegen aludt akkor a konyhában az asztalra borulva, nem bírta tovább a virrasztást, sem a feszültséget. Mire felvirradt a reggel, nyoma sem volt a viharnak, a gyenge téli nap sütött be az ablakon. Apám feltápászkodott és csak ekkor mert benézni a szobába, ahol anyám arcán a reggeli napfénynél is fényesebb mosoly ragyogott, amikor felmutatta neki életerős, sivalkodó fiát. A kilencedik gyermekük voltam. Mégis az első. Később tudtam csak meg, amikor idősebb lettem, hogy anyám kilenc gyermekkel fogant meg, közülük öttel már idő előtt elvetélt, hárman halva születtek. Én voltam az első, aki meg maradt és az utolsó is. Anyám már velem is a saját életét tette kockára, amikor újonnan teherbe esett. És végre meghallgattattak imái. Anyám hívő volt, minden vasárnap az Úr színe elé járult a falu kis templomában, addig könyörögni, eztán hálát adni.
Mégis igyekezett a jótét lélek úgy nevelni, hogy ne kényeztessen el. Néha, ha megbüntetett, láttam a szemén, mennyire fáj neki, mégis megtette. Meg kellett tegye. Nem akart belőlem elkényeztetett ficsúrt nevelni. Talán úgy gondolta, ha már én felnőhetek, akkor álljam is meg a világban a helyem, majd nélküle is.
Apámnak csak úgy dülledt a mellkasa, amikor bemutatott idegeneknek. Olyan nyomatékkal mondta, hogy >>az én fiam<< hogy az már nekem is túlzás volt, oktalan dicsekvés. Hogy ennek a fura hangsúlynak oka volt, azt csak akkor tudtam meg, amikor iskolába kerültem. Volt néhány fiú, aki sokkal magasabb és erősebb volt nálam. Egyszer odajöttek a szünetben és meglöktek, hogy álljak félre, pedig nem is álltam az útjukban. Fattyúnak neveztek. Mondtak még sok mindent, hogy az apám nem is az apám, de amikor anyámat kezdték gyalázni, fejembe szállt a vér. Nekik ugrottam, négyen hemperegtünk az osztály előtt, a lányok sikoltoztak, a fiúk biztattak minket – míg be nem lépett a tanító úr. Szétválasztott bennünket, és a tanítás után ott kellett maradnunk a sarokban a kemény kukoricán térdelve két óra hosszat.
Tudod, Ferkó, hiába volt jókora folt a szemem alatt, nem sírtam. Sokkal inkább kétségbeesett dühömben szerettem volna, mint fájdalmamban. Akkor sem sírtam, amikor apám ráadásnak megvesszőzött az eset után. A tanító úr behívta őt és rendbontónak titulát, ezért kaptam otthon a verést. Anyámnak nem mondtam el, mi történt, mégis megtudhatta valahonnan. Magához ölelt és csak annyit mondott: sose törődj azzal, mit mondanak mások. Mi sokkal jobban tudjuk azt, kik vagyunk, ők csak találgatnak. Nem ismernek minket.
Nem értettem. Megkérdeztem tőle, miért neveztek engem fattyúnak. És miért mondták azt, hogy apa nem is az apám.
- Ne foglakozz velük! Tudod, bogaram, az emberek nem mindig jószívűek és barátságosak. De ezt még ráértél volna megtanulni. – szökött ki egy árva könnycsepp anyám szeméből. Felolvasta a mesét, aztán adott egy csókot a homlokomra és elfújta a mécsest.
Mire kijártam az első osztályt, apám ágynak esett és a doktor azt mondta, hogy nem is fog felkelni. Anyám ápolta, éjjel-nappal mellette volt, és kevéske pénzünk csak fogyott, fogyott.
Végül elvállaltam, hogy iskola után segítek egy-egy gazdagabb családnál a házi teendőkben.
Takarítani, tejet hordani, állatokat etetni, vízért menni a kúthoz. Sehol nem bántak velem rosszul. Főként a tiszteletes úr volt nagyon kedves hozzám, amikor a templomban segédkeztem. Anyám csak ült a betegágy mellett, és a tekintete valahogy nem tetszett nekem Olyan lemondó-beletörődő volt. Reménykedésnek már szikráját sem vettem észre benne. Tudta, hogy apám nem fog meggyógyulni. De nekem, kicsi gyereknek, akinek apja mindig olyan hatalmas és erős embernek látszott… elképzelhetetlen volt. Sokszor térdeltem le én is az oltár előtt és kértem Istent, hogy gyógyítsa meg őt.
Tudod Ferkó, Isten mindenkit meghallgat. Minden ima eljut hozzá. De dönteni ő fog, és mi nem kérdőjelezhetjük meg a döntését. Apám még a nyári szünet vége előtt meghalt. Ekkor szembesültem először a halállal. És azóta már hányszor Ferkó, de hányszor… Nem is hittem el igazán egészen addig, míg a szegényes fenyőfakoporsóval el nem indultunk a templom melletti temetőbe. Emlékszem, csípősen hideg szél fújt, fáztam. Anyám aznap gyorsan átszabta apám egyik fekete pulóverét, hogy jó legyen rám. Őneki már úgysem volt rá szüksége. A temetésen kevesen voltak, néhány férfit láttam csak. Legtöbbjüket nem ismertem. Kérdésemre anyám a fülembe suttogta, hogy apámmal együtt dolgoztak annak idején. Mind annyira öregnek és fáradtnak tűntek. Mint apám is az utolsó években.

folyt. köv.

[Anna1955]

200703/06

Repcsis: Részlet, egy készülő sorozatból

Erőtlen, szinte már félhalott ember fut a patakparton. Néha megbicsaklik, de föláll, hajtja az adrenalin. Lábai már elfagytak, nem is érzi őket. Mégis fut, fut az életéért. A sötétségben minden felől jöhet a gonosz. Valahányszor meglát egy-egy árnyékot, irányt változtat. Arcán lecsorog a fején lévő nyílt sebből származó vér, de még így is képes futni. A rettegés az, ami hajtja előre. Hirtelen megbotlik egy kőben. A lábfeje teljesen eldeformálódik, mintha csak egy halom hús lenne. A testből lassan kiszáll az életerő, de még mindig vonszolja magát előre. Nem állhat meg, nem állhat meg. Azonban minden erőfeszítés hiába.
Fájdalmas, mély, torokból jövő sikoly tölti be az éjszakát. A patak vize elvörösödik.


Ahogy az atya elmondja az utolsó imáját, neszezést hall. Sötét van, a villanykörte már három napja kiégett. A pap hátra pillant a sötétbe, de aztán mindig visszatér imájához. Lassan elönti a verejték, érzi, hogy minden porcikájában fázik. Furcsa érzés. Szíve szerint talpra állna, és kifutna az éjszakába, de nem teszi. Egy kis félelem miatt már csak nem megy a sötét, hideg udvarra. Azonkívül, hogy festene, ha a falu plébánosa egy szál semmiben futkározna a saját háza előtt. Tamás atya végül erőt vesz magán, és elhiteti magával, hogy éhes. Elindul a sötét irányába, és átsétál a kivilágítatlan szobán. Nem néz semerre, csak előre, de gyorsítja lépéseit. Megint érzi, hogy nincs egyedül. A képzelete lassan gyilkos játékot kezd játszani vele. Újra és újra felvillan előtte valami homályos alak, de mielőtt azonosíthatná, visszatér a sötétségbe. Talpa alatt érzi a küszöböt, és keze máris a fal irányába lendül. Felkapcsolja a villanyt, és fény tölti be a szobát.


-Mióta lehet itt? – kérdezte Váradi hadnagy, miközben újra végignézi a széttrancsírozott holttestet.
-Szerintem… - a másik nyomozó felsóhajtott, majd folytatta – fogalmam sincs. A reggeli helyszíneléskor azt mondták, talán három órája, de most már úgy néz ki, mintha hetek óta itt lenne.
-Ez igaz. A sav mindent leszedett róla. Még azt sem lehet megmondani, hogy nő vagy férfi volt.
-Azt majd a laborban megmondják.
-Mire oda jutunk, semmi sem lesz belőle. Most megint rémálmaim lesznek, mint a múltkor.
-A felgyújtott lánynál?
-Aha. Akkor is gáz volt. A legjobb öltönyöm volt rajtam, és hetekig benne maradt az égett hús szaga.
-Ilyen a szakma.
-Akkor rossz pályát választottam.
Váradi lezártnak tekintette az ügyet, és visszasétált a főúthoz. Az erdő nagyon sűrű volt, és noha nyári nap volt, legalább 40 fokkal, mégis esti félhomály borította a patakpartot. Váradi tényleg betegesen utálta az ilyen helyszíneket. Miután megnézett egy-egy ilyen hullát, mindig az jutott eszébe, mennyire kell őrültnek lenni ahhoz, hogy valaki ilyesmit tegyen. Látott már néhány kéjgyilkosságot, de a mostani mindent felülmúlt. Ki gondolta volna, hogy ennyi mindet lehet csinálni az emberi testtel. Végül is, ha az ember rendőr, mindenre fel kell készülnie. Ő is tudta, hogy lesznek gyomorforgató pillanatok, de erre akkor sem számított. Egy pillanatra még a forgalomirányítást is visszasírta. Ott legalább nem kellett emberi maradványokat keresgélnie egy algás, büdös patak partján. Beszállt az autóba, egy alig két éves Golfba, és visszaindult a budaörsi kapitányság irányába. Menet közben azon gondolkodott, hogyan fogja leírni a jelentésében a látottakat. Erre nincsenek szavak…

[Anna1955]

200703/07

naiva: Biztos pont

Ma filozofikus hangulatban ébredtem.
Persze nem jönnek a gondolatok csak úgy, kell hozzájuk egy kávé és egy cigi…
Csörgött az óra szokás szerint hajnali fél hatkor, lenyomtam, és hagytam 10 percenként újra vinnyogni, mindig így csinálom. Kell nekem negyed óra, hogy eljussak az ébredéstől a felkelésig, így szoktam meg, és ha hirtelen kell kelnem az egész napom oda van. Szóval kikecmergek az ágyból a negyedórás ébredezés után, sötétben botorkálok a konyháig, első a cigi, aztán a víz a kávénak. Míg az készül, betántorgok a fürdőbe, és bedugom a hajsütőt a konnektorba. Véletlenül belepillantok a tükörbe, és mint minden reggel elszörnyedek a látványtól: égnek meredező haj, táskák a szem alatt, hunyorgó tekintet… Itt jön az első filozofikus gondolatom: rájövök, keveset mosolygok…Látszik is a vonásaimon, a szám keserű vonal, pedig mindig felfelé kunkorodott, most pedig az állandó feszültség jeleként : egyenes, sőt majdhogynem lefelé konyul… ez szőrnyű! Mindig azt tartottam, hogy a lefelé konyuló, keskeny száj a gonosz, rosszindulatú, megkeseredett emberekre jellemző. De hát én nem vagyok az! Megpróbálom tudatosan ellazítani az arcomat, tűnjön el a feszült, komor kifejezés… Na ettől kicsit jobban érzem magam, és az arcom kontúrja is megváltozik, ellágyul, az ajkam is teltebbnek tűnik… Hú, de hiú vagyok! Komolyan elhatározom, oda fogok figyelni az arckifejezésemre, mielőtt rögzülne rajta a fáradtság és stressz rajza, mert nem szeretnék savanyú arcú vénasszony lenni…Tehát az első feladat mára: többet mosolyogni!
Vissza a konyhába, kész a kávé, leülök kortyolgatni és megint jön egy kéretlen gondolat: egyre kevesebb biztos pont van az életünkben! Úgy általánosságban érzem ezt, de konkrétan is a saját környezetemben. Most éppen a helyi járat menetrend változik hetente, ráadásul a leglehetetlenebb időpontokban indul a buszom, korábban kell mennem, munkakezdés előtt fél órával már ott vagyok, mert a következővel már elkésnék… Frusztál ez a tény…a kiszolgáltatottság, tehetetlenség érzése uralkodik el rajtam…Mindig is gyűlöltem ezt az érzést, de sajnos jelen esetben nem tehetek ellenne semmit. 5 km-re van a munkahelyem, nincs más választásom, korábban kell kelnem, és félórával meghosszabbítani a munkahelyemen töltött időt.
Aztán itt van a munkahelyem: nap mint nap változik minden, és a változások tőlünk függetlenül történnek, bizonytalanság az egész világban, csak a számítógép bekapcsolása után szembesülünk az új szabályokkal.. A megszokott, berögzült folyamatok egyszer csak mások lesznek, követhetetlenné válnak… és mi csak nézünk ki a fejünkből, és természetesen tudomásul vesszük. Fogszorítva igyekszünk az események nyomában maradni Sokszor a médiából értesülünk a munkánkat érintő eseményekről. Á, nem is érdemes ezen filózni… Elfogy a kávém, elhessentem a nyomasztó gondolatokat, felkapkodom a ruhámat, és elkezdek szépítkezni, közben újabb cigire gyújtok, de nem hagy nyugton a „nincs egy biztos pont”- gondolatmenet és ez most a lehetetlen időjárásban csúcsosodik ki. Január közepe van, és nem volt még tél, sőt hideg sem, és bár nem szeretem a telet, mégis idegesít az elmaradása. Úgy látszik nekem semmi nem jó….Túlságosan sokat aggódok emiatt is: klímaváltozás, globális felmelegedés, világvége!!
Na az talán nem…Illetve van akinek ma jön el… aki meghal, annak ma..
Na állj! Mi van ma velem?? Téli depresszió? De hiszen nincs is tél… a fényhiányra sem foghatom, hiszen 2 hete süt a nap, hétágra, és tavasz-illatokat hoz a langy szél…
Azt hiszem a fejetetejére állt világ az oka borús hangulatomnak…A „nincs biztos pont”-érzés…
A kiszámíthatatlanság, az egyre jobban elembertelenedő világ körülöttünk, a zűrzavar… az eddig megszokott dolgok hirtelen és logikátlan megváltozása. /bár az én logikám néha nehezen követhető, és nem biztos, hogy mérvadó!/
Mire felébred a férjem, és - ő sem éppen fitten, és ránctalanul - megjelenik a fürdőszoba ajtóban nekem már kész a sminkem. Viszonylag emberi formába sikerült hozni magamat, röpke negyed óra alatt…Aztán végre valami állandó: megszólal az egyik, majd a másik lányom telefonján a megszokott ébresztő… Már nagykabátban vagyok. Éppen csak egy pillantást tudok vetni gyermekeim álomittas arcára és már rohannom is kell… az új menetrend miatt ugye….
- Jók legyetek, vigyázzatok magatokra, puszi, sziasztok!- mindig valami ilyesmit
mondok… na ez is állandó… és már a járdán kapkodom a lábam a buszmegálló felé.
Nemcsak a menetrend, a járművek is újak: kényelmes, szép buszok. És végre még egy biztos pont: üres még a hely, ahol mindig szoktam ülni! Hihetetlen! Kezdek már mániákus is lenni?! Ha valaki ülne azon az ülésen, kifejezetten idegesítene! De én ülök le oda, szusszanok egyet, arc ellazít, kis mosoly a száj köré… indulhat a nap.

2007. 01. 17.

[piroman]

2
3
5

[Julianna]

3
4
5

[102]

1
6
7

[Jodieline]

3
5
7

[Repcsis]

1
2
6

[winner]

4
5
7

[Khama]

3
5
7