5. heti anonim prózaverseny

[prayer]

Tisztelt Szerzők!

A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket.

Hasonlóan az Anonim versversenyhez, a műveket Prayer moderátornak küldjétek el privát üzenetben a műveket hétfőtől csütörtök este 8-ig.A mű hossza maximum 80 sor lehet, és nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.

Nincs megadott téma, bármiről írhattok.

A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.

Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.

Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.

Sok sikert az alkotáshoz!

Figyelem!! A verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig. Kevesebb beérkező esetén az írás a következő heti topic-ba kerül.

[prayer]

Mivel kevés versenymű érkezett a múlt héten, azokat az írásokat autómatikusan áthoztam erre a hétre.


200705/01

Szerelmes levél Julianna

Csak egy gondolat járt Lilla eszében, az, hogy el ne késsen. A mai előadás nagyon fontos számára, és az utána következő vizsga is. Magassarkú cipőben nem egyszerű a rohanás a harmadik emeletről. Egyébként sportos ruhát és cipőt szokott viselni, azonban ma fontos volt, hogy a kedvenc tanára csinosnak lássa. Lilla igéretet kapott, hogy a tanár úr az előadás után segít tisztázni néhány dolgot, ami problémát okozott Lillának a diploma munkájában.Nemes tanár úrnak nagy tekintélye van az évfolyamtársnők között. Nagyon jóképű, okos, kedves, mosolygós, még több kitűnő jelzővel is lehetne folytatni a fiatalember jellemzését. Azt mondják, hogy már ötvenen túl van. De az nem lehet igaz, még negyven évesnek is mondhatja magát. Nem egy lány titokban szerelmes volt bele. Lilla is. A lány úgy érezte, hogy a férfi neki több figyelmet szentel, mint a többi lánynak. Lilla tisztában volt a saját szépségével, élvezte azt, hogy a fiúk utánafordulnak, nem egyszer randira is hívták. A Nemes tanár úr volt az ideálja, egyenlőre lejjebb nem akarta adni. A tanárt látta mindig maga előtt, róla ábrándozott, és minden alkalmat kihasznált, hogy közelébe kerüljön. Most is sietett, rohant le a lépcsőn. Zsebében lapult a szerelmes levél. Álmában éjszaka a szerelmét látta, kézenfogva sétált vele. És mikor felébredt, sajnálta, hogy ez csak álom volt. Nem tudott elaludni, felkelt, asztalhoz ült és elkezdett írni. Ki kellett már írni mindazt magából, ami összegyűlemlett a szerelemmel teli szívében. Csak úgy jöttek valahonnan a szerelmi vallomás szavai, mondatai. Maga is elcsodálkozott az újonnan felfedezett képességén. Elolvasta a levelet és meg volt hatódva a saját írásától. "Ilyen szép szerelmes levelet csak a nagy íróktól olvastam", - elégetetten gondolta magában. Abban nem reménykedett, hogy a levél el lesz küldve a tanár úrnak. Mindenesetre boritékba tette, leragasztotta és így, címzés nélkül zsebre vágta...

Ferenc egy éve lakik szüleivel úgyan ebben a lépcsőházban a második emeleten. Az egyetem befejezése után a tanszéken maradt, hamarosan megkapta a tanári kinevezést is. Szülei már elég idősek, betegesek voltak, így nem bánták volna, ha fiúk megtalálja élete párját és nősülésre adja fejét. Azonban Feri inkább a munkába fektette energiáját, nem nagyon kisérletezett az udvarlással. De ennek volt más oka is. Már ideköltözés első napján szeme megakadt egy rendkivül szép és csinos egyetemista lányon, aki ebben a házban lakott egy emelettel feljebb. A lány leggyakrabban elviharzott mellette. Hiába akart többszőr szóba állni vele, valahogy ez nem jött össze. Mostanában azon kapta magát, hogy sokat gondol a lányra, minden információt róla elraktároz magában, éjjel-nappal a gondolatai körülötte forognak. De Lilla, mert ő volt az a lány, figyelmet sem fordított a szerelmes fiatalemberre. Ferenc törte a fejét, hogyan is közelítse meg az örökösen melette elrohanó szépséget, már nagyon vágyakozott utána, szerette volna jobban megismerni...

És most váratlan dolog történt. Ferenc reggel leszaladt a boltba. Mielőtt elindult volna a munkába, igyekezett felmenni még a jegyzetekért a lakásába. Sietett. Ahogy belépett a lépcsőházba, azt vette észre, hogy fentről Lilla rohan lefelé, csak úgy kopognak a magas cipősarkak! Pár pillanat múlva Lilla már a karjaiban volt. Szegény lány megbotlott, és, ha Ferenc el nem kapja, ki tudja, mi történt volna. Karjaiban tartotta, és mintha el sem akarná engedni. Lilla nem is tudott tovább rohanni. Kibicsaklott a lába. Nem bírt ráállni. Ferenc segítette őt az otthonába. Így mindketten aznap nem értek be az egyetemre időben.

Ferenc nem bánta ezt a kimaradást. Mert kis ideig a szerelmét tartotta karjaiban. Lilla is mélyen a szemébe nézett akkor és talán olvasott is a fiatalember kifejező szemeiből. Később Ferenc boldogan lépkedett a lépcsőházban lefelé, mikor a földszínten észrevett egy borítékot, semmi nem volt írva rá, de le volt ragasztva. Zsebre vágta. Este eszébe jutott a boriték, felbontotta és elkezdte olvasni. "Aki írta, olyan szerelmes lehetett, mint én, de ő ki tudta fejezni az érzéseit, én pedig ebben tehetségtelen vagyok", - gondolta.

Eltelt egy hónap a lépcsőházi "baleset" után. Lilla többet gondolt ezután Ferencre, mint a tanárára, rájött, hogy az csak egy plátói szerelem volt, soha nem teljesülhetett be. Ferenc szemei megbabonázták őt, álmaiban nem egyszer megjelentek. Egy szép napon levelet hozott a postás. Izgalommal felbontotta. "Egek! Ez az általam írott szerelmes levél!" Lemásolva férfi kézzel, a végén pedig aláírás: Ferenc. Azután útóirat: Keves Lillácska! Két színházi jegyet vettem holnapra. Remélem, elfogadja a meghívást.

Természetesen Lilla elfogadta. Házasságkötés következett bizonyos idő múlva. Szerelemben, békességben éltek. Lilla még mindig nem árulta el senkinek, ki volt a szerelmes levél szerzője. Csak nekem, mert én voltam a legkedvesebb barátnője.

[prayer]

200705/02


Az átok Jodieline


Utolsóként érkezett. A klinika földszintjén kialakított rendelő székein senki sem ült. Izgatottsága egy pillanatra alábbhagyott. Talán jobb is így. Most nem szeretne senkivel sem beszélgetni. Arról, hogy miért is van itt, senki sem tudhat, még az anyja sem. De hát miért is fél attól, hogy megtudja, hiszen nem is érdekelné. Nincs senki, aki foglalkozna vele, hogy ő, Mészáros Éva milyen célból kereste fel a nőgyógyászati klinika rendelőjét.

Pár hónapja, egy nyári délután került kezébe egy újságcikk, amely harsányan hirdette, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az egyik törvényt, amely a művi meddővé tételről rendelkezett. Most már az is kérheti a beavatkozást, aki elmúlt 18 éves, és még nem szült gyereket. Akkor még nem gondolta, hogy ez őt is érintheti. Akkor még boldogan sétált Tiborral kéz, a kézben, és a közelgő esküvőjükről ábrándozott. Kislányként úgy képzelte, gyönyörű, hosszú uszályos, vakítóan fehér királylány-ruhában mondja ki az igent, álmai hercegének, a virágokkal ékesített Székesegyház gyönyörű freskói alatt. Visszatérő álma volt ez a mesebeli képzelgés, de az élet mást hozott.
Egyszerű, minden pompától mentes szertartás férhetett csak bele a szűkös pénzügyi keretbe. Tibor gépkocsivezetőként nem keresett valami fényesen, Éva pedig még az egyetem padjait koptatta. Annyi pénze volt csak, amelyet nagyszülei hagyatékából megkapott. Saját garzonra nem futotta belőle, így albérletbe költöztek. Szülői segítségben nem reménykedhettek.

Valahol, a folyosó távolabbi részén, egy nyitott ablakot becsapott a késő őszi szél. Éva ijedten összerezzent. A zajra kilépett a rendelőből az asszisztensnő, és sietett becsukni az ablaktáblát, mielőtt egy nagyobb széllökés nekivágja a falnak. Szapora lépteinek koppanása hirtelen fájó emlékeket idézett fel a lányban. Ugyanezt a ritmus hallotta, amikor az ultrahang-gép egy ici-pici élet SOS-jeleit továbbította a dobhártyája felé, mielőtt elvetélt. Furcsa érzés volt. Eddig bele sem gondolt. Akkor csak megkönnyebbülést érzett, hogy megszabadult a nem kívánt terhességtől. Nem ért el a tudatáig, hogy akkor, ott bent, az a pici, egy ember volt, az ő gyermeke.
Az asszisztensnő mellé ért, és kitárva a rendelő ajtaját, betessékelte a riadt-szemű nőt. Hideg borzongás futott végig a hátán. Ez a nőgyógyászati rendelő egészen más volt, mint a többi. Mint egy anti-reklám. Mosolygó kisgyermekek, ásító babák, édesanyák mellein pihegő, békésen szunyókáló csecsemők fényképei díszítették a falat. Annak a szobának a falait, ahol végérvényes döntések születnek a meddővé tételről. Éva is azért volt itt.
Nem akart gyereket. Nem volt értelme. Sokszor végig gondolta, és erre az elhatározásra jutott. A családjában öröklődik az élet totális elszúrása. Ezt nem adhatja tovább egy ártatlan gyermeknek, aki ugyanúgy szenvedne, mint ő, vagy mint az anyja, annak idején. Feszengve ült az orvossal szemben. Az asszisztens rutinkérdések után kitöltött egy űrlapot, majd egyszerűen kisétált a rendelőből. Az orvos, mint valami jelre, ekkor felemelte a fejét, és Éva szemeibe nézett.

- Alaposan végig gondolta?
- Igen. Sokszor.
- Ugye tudja, mivel jár a beavatkozás?
- Tudom.
- Végleges. Nincs visszaút, ha megcsináljuk.
- Tisztában vagyok vele.
- Maga fiatal nő. Miért döntött így?
- Nem szeretnék erről beszélni.
- Miért? Orvos vagyok. Nyugodtan beszélhet. Szervi baja nincs, azt már tudom.
- Igen, egészséges vagyok.
- Tudja, sokan összetennék a két kezüket, ha gyermekük születhetne.
- Nem érdekel.
- Ne legyen cinikus.
- Miért kérdezget? A törvényben az áll, hogy ezt a döntést bárki meghozhatja, nem kell indokolnia.
- Rendben. A maga teste, a maga élete, és majd a maga bánata lesz, ha egyszer megbánja mindezt.
- Nem fogom.
- Van jelenleg kapcsolata?
- Nincs.
- Akkor miért fél attól, hogy gyermeke születik?

Éva arcáról egy pillanatra eltűnt az elutasítás. Lelki szemei előtt megjelent az ő véres, alig hathónapos magzata, aki majdnem megölte őt. Belehalt a méhébe. Megmérgezte ezzel az anyját, aki majdnem vele ment. Belehalt az élet lehetőségébe. Nem akart Éva gyerekeként a világra jönni, boldogtalanságra ítélve.

- Prostituált?
- Mérnök vagyok.
- Tanult ember. Hihetetlen.
- Mi ezen a hihetetlen? Pontosan tudom a döntésem okát, függetlenül attól, hogy tanult vagyok vagy sem. Ez semmin sem változtat.
- Miért nem a hagyományos védekezést választja, ha egyébként sincs kapcsolata?
- Félek.
- Fél? Mitől? A lehetséges terhességtől? Ezt nem értem.
- Attól félek, hogy átadom egy ártatlannak az átkot, amit cipelek.
- ???
- Igen, engem még az anyaméhben megátkozott az anyám.
- Ugye, ezt maga sem gondolja komolyan. Ezért?
- Bárki, akihez érzelmileg közel kerülök, meghal.
- Járt már pszichológusnál?
- Nem vagyok bolond.
- Nem, azt én sem hiszem, de üldözési mániája még lehet. Depressziós.
- Meglehet.
- Meséljen erről az átokról!

Éva hallgatott. Az idő lassan percegett a falon, a délután estébe hajlott, ő pedig csak ült a kemény rendelői széken, és életében először érezte, most mindent el kell mondania. Ki kell beszélnie magából mindazt, ami fogva tartja a gondolatait, az érzelmeit. Érzelmek? Már nem is tudja, van-e még olyan az ő szívében.

- Mennyi ideje van?
- Rengeteg. Ma már nem jön senki maga után. Hallgatom.

Mély levegőt vett, és halk, szenvtelen hangon mesélni kezdett:

- Az anyám egyetlen nem kívánatos terhességeként születtem. Apámat nem csak én, az anyám sem ismerte. A nagyszüleim vettek magukhoz. A szemükben én nem voltam más, csak a lányuk szégyene. Keményen neveltek. Amikor nagyapámat szélütés érte, és lebénult, a nagyanyám az kiabálta, hogy minden rossznak én vagyok az oka, mert már hat az anyám átka. Mivel az ő életét tönkretettem a megszületésemmel, megátkozott, hogy soha se legyek boldog. Ha bárki megszeret, vagy ha én bárkit megszeretek, sétáljon át a másvilágra. A nagyapám azt hiszem, szeretett.
Aztán pár évvel ezelőtt terhes lettem. Először nem akartam, de aztán azt hiszem, megszerettem a hasamban növekvő kis életet, de ő is meghalt. Elvetélt. Magamra hagyott.
Később megismerkedtem egy fiúval. Már az esküvőnket tervezgettük, amikor balesetünk volt. Én apróbb karcolásokkal megúsztam, de a vőlegényem azonnal szörnyethalt. Azóta kerülöm az embereket. Senkire sincs szükségem. (Alig láthatóan megrázta a fejét.) Senkinek sincs szüksége rám. Leírtam magam.

Nyomasztó csend telepedett a vidám gyermekképekkel teleaggatott falak közé. Az orvos nem nézett a lányra. Fejét lehajtva ült.

- Nem bízok magamban. Néha, mint valamiféle roham, előtör belőlem a szeretetéhség. Félek, hogy ilyenkor őrültséget csinálok. Félek, hogy nem gondolkodom, és megtörténik az, aminek már soha többé nem szabad megtörténnie. Nem eshetek teherbe. Nem foganhat meg bennem élet. Nem szerethetek meg senkit, és arra kell törekednem, hogy bennem se találjon senki, se jót, se szépet. Csak addig élne.

- Megtagadom a műtétet. Keressen fel inkább előbb egy pszichológust.
- Ezt nem teheti velem. Mindent elmondtam, hát nem érti?
- Nem, nem értem. Én csak azt látom, hogy segítségre van szüksége, mégpedig sürgősen.

Éva lassan felállt, és elindult az ajtó felé. Az orvos megelőzte, és mielőtt elérte volna az ajtót, hirtelen magához húzta, és mint egy bánatos kisgyermeket, simogatni kezdte a tarkóján összekötött hullámos, barna haját.

- Szeretnék segíteni. Magában rengeteg szeretet van, ne higgyen holmi átkokban! Ez önszuggesztió. Ha folyamatosan ezekre gondol, a rossz valóban megtörténik. Szüksége van a segítségre. Engedje, hogy segítsek!

...

A nő arca kisimult, mintha az elmúlt órák fájdalmai meg sem történtek volna. Az orvos szemében könnycseppek csillogtak. A gyönyörű kisbabát ráhelyezte az édesanya hasára. A köldökzsinór még rövid ideig összekötötte őket, de már külön élték az életet. Az életet, amely annyi csodát tartogat.

- Doktor úr! Gratulálok a kisfiához. – lépett a férfi mellé a szülésznő.
- Éva! Kedvesem! Fiúnk született! – ölelte meg feleségét, a nőt, aki le merte küzdeni saját félelmeit, egy boldogabb jövőért cserébe.

[prayer]

200705/03


Boldogságkereső ovobacsi

Legyél te is Boldogságkereső, hirdeti az útszéli óriásplakát, a város romjai fölé tornyosulva. Többezer ehhez hasonló – rendben tartott – hirdetés lepi el az országot. Tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen már szinte nincsen kit szédítenie, majdnem mindenki behódolt a boldog szolgaságnak. Aki meg nem, az megpróbál életben maradni, de ha nem bírja tovább, ő is „végez” önmagával.
Az egész úgy 25-30 éve kezdődhetett, bár az idő fogalma azóta már régen semmivé vált itt, az állandóan szürke égbolt alatt. Akkortájt hozták a társadalom tudtára, hogy a Föld a végét járja. Az energiakészletek kimerülőben voltak, a környezetszennyezés hatalmas méreteket öltött, na meg a globális felmelegedés és a többi. „Megoldásként” létrehoztak egy új időszámítási rendszert, melynek naptárán még 30 év volt feltüntetve, a világ előre kiszámított végső pusztulásáig. Természetes következménye volt mindennek a pánikhangulat. A pénz, a vagyon biztos lépésekkel kezdett elértéktelenedni, életünk egész struktúráját nagyon rövid idő alatt kellett átrendezni ezáltal. De a megoldás már erre is megvolt, egy gyógyszer az emberiség összes gondjára: a Boldogságkereső. Napi egy tabletta, s rózsaszínben látod a világot – a világvégét. Amíg még ért valamit a pénz, óriási összegekért árulták a szert, amelynek „nem volt mellékhatása”. Aztán hatalmas gyárakat építettek, melyekben a tablettákon kívül élelmiszert gyártottak, s a munkásaiknak – a pénz kimúlásával – Boldogságkeresővel fizettek. A piac egyeduralkodójává váltak ezzel a fogással, habár piacról már ekkor sem beszélhettünk fenntartások nélkül. Sorra zártak be kisebb-nagyobb üzletek, s minden ember a napi adagja után rohant a gyárakba, ahol élelemmel is ellátták őket és családjukat. Régen életteli kisvárosok váltak így kísértettanyákká, s mindinkább igénytelenebbé az emberekkel karöltve, akiknek nem volt szükségük már másra csak élelemre és „boldogságra”.
Egyik nap, emlékszem még, - pedig egyre kevesebb emlék fészkeli be magát szürke hétköznapjaimba – egy kocsmába tévedtem be, amit már csak a józanok szűkülő társasága vett igénybe. Legurítottam két üveg sört, egy kicsit beszélgettem végre emberekkel, majd elindultam hazafelé. Ismeretlennek tűnő, egyformaságba forduló utcákon haladtam, egy kiégett város hamvain, amiből nemsokára még ennyi sem marad. Ekkor akadtam rá egy nőcskére. Öltözékét tekintve régebben prostituált lehetett, most viszont egy üres doboz Boldogságkeresőt szorongatott a kezében, a földön kuporogva. Esdeklőn nézett rám egy kapszuláért, de én széttártam a karom, „Nem élek vele” – mondtam. Értetlenül nézett rám pár másodpercig, majd bizonytalanul kigombolta felsőjét, s bevezetett alagsori lakásába. Lefeküdt poros ágyára, közben levettem kabátomat és egy nagy köteg pénzt tettem az ágy melletti kisszekrényre – talán fedez még egy doboz tablettát. Teste hidegen feszült meg testem alatt, már-már taszított. Hangtalanul, a semmibe révedve, – valószínűleg a Boldogságkeresőre gondolt – üres szemekkel tűrte azt, amit évekkel ezelőtt lángban égve élvezett. Az aktus végén döbbenten gördültem le róla, majd sietve kerestem kiutat. Végre kiléptem az ajtaján, a hideg levegőbe kapaszkodtam, nehogy összeessek. Hát már ez sem számít semmit, mintha nem is lett volna! Már ösztöneik is elkorcsosodnak! Nehézségek árán, de sikerült összeszednem magam, s remegő térdekkel siettem otthonomba.
Azóta persze már tisztán látom, az emberek szexualitása megszűnt létezni. Az emberiség átlagéletkora 45 év körül lehet. 20-25 éve nem hallottam gyereksírást a játszótereken, csupán a rozsda nyöszörög a mérleghintákon kegyelemért könyörögve a szélben. De miért is kéne ember a földre, mikor már régen feladtátok! Az általános mocsok és kosz dönti romba az emberiség egykor még meleg ágyát. Betegségek tombolnak, melyekről tudomást sem vesz senki, hiszen „boldogok”. Az igénytelenség a végsőkig fokozódik, az emberek el-elhagyják a tisztálkodást, rongyokban járnak, mint a hajléktalanok – tudom nem szép dolog a külső alapján ítélni, de mindennek van határa. Életünknek is, amit most milliónyi feszítővassal feszegetünk szét, ahelyett, hogy már a legelején valódi gyógyírt kerestünk volna. Talán újjáépíthettük volna világunkat még akkor, ehelyett most végképp eltöröljük a föld felszínéről, magunkkal együtt. Ehhez hasonló nyomasztó gondolatokkal járom az utcákat nap-nap után, kerülve a „boldog” népeket. Lábam most is a végtelen nyomor beleiben tapos, amikor belebotlok egy öregemberbe. Az útmenti sárban fekszik mozdulatlanul. Odasietek hozzá, már késő, régen kihűlhetett. A kezében egy üres doboz Boldogságkeresőt szorongat. Kikaparom belőle. Tévedtem, a doboz alján rejtőzik még egy darab kapszula. A kezembe veszem, s egy percre elmerengve a szegény öreg sorsán továbbindulok. A folyópartra vezetnek gondolataim. Leülök az apró kövekre, s végignézek a félig ködbe vesző város lepusztult látképén. A szürke égboltra próbálok erőltetni egy naplementét, de nem emlékszem rá, hogy milyen lehetett. Ekkor észreveszek egyet, a romok mögül elővillanó, makulátlanul tiszta óriásplakátot: Legyél te is Boldogságkereső – kiáltják a megszokott szavak. A kezemben, mintha megmozdulna valami. Lenézek rá, és megpillantom a tablettát. Csak még egyszer láthatnám a Napot, arany tündöklésében fürdetném arcomat. Összeszorul a gyomrom, reszketve emelem fel kezemet. Száraz torkomba igyekszem nyálat erőltetni, amint számba veszem a „boldogságot”.

[prayer]

200705/04


A hárem virágai (részlet) Rien25

A rádzsa sietve lépett be a terembe, ahol az orvosok és orvosnők várták. A királyné háta mögött feltornyozták a párnákat. Olyan halovány volt, hogy Vasupati azt hitte, már nem is él. Az egyik orvos intett a többinek, kivonultak és kettesben hagyták a királyi párt.
- Egyetlen gyémántom - suttogta a rádzsa felesége kezét megragadva és leült az ágy mellé. Az fáradtan nyitotta fel a pilláit, gyenge mosoly jelent meg arcán, mikor megismerte férjét. A király egyszerűn nem hitte el, hogy egy ilyen fiatal nőt ennyire hamar felemészthet egy betegség. Nem hitte el, egészen eddig a pillanatig.
- Jó, hogy itt vagy mellettem jó uram. Olyan erős a kezed, oly megnyugtató. Bocsáss meg azért, hogy én már nem harcolok. De lelkem nyugodtan száll majd át egy másik világba, mert tudom, hogy fiunkból jó embert és jó uralkodót nevelsz. Ígérd meg, hogy így teszel.
- Ígérem - mondta halkan a férfi és szájához emelte a nő kezét. - Csodálatos asszonyom voltál, legodaadóbb nő és a legjobb társ, akit uralkodó csak kívánhat. Örököst szültél nekem, megtetted azt, ami kötelessége egy asszonynak. És most ily hamar eltávozol közülünk, kedvesem, ó miért? Miért nem maradhatsz még?
- Ne kérdezz ilyet, jó uram. A világon mindennek oka van. A sors kereke forog és sodor magával minket.

-

A hálótermek falai visszhangozták Heera fájdalmas kiáltásait, amint a szülés végéhez közeledett. Daya is izzadt már, ahogyan hóna alá nyúlva támogatta, hogy szilárdan megtartsa guggoló helyzetében. Heera haja csapzottan hullott szemébe, ujjai belemélyedtek az orvosnő vállába, amikor érezte, hogy jön az újabb fájás.
- Nem bírom! - nyöszörögte. - Nagyon fáj!
- Dehogynem, lányom! - biztatta Kushala. Nagyon jól csinálod - és újra megvizsgálta.
- Mindjárt vége! Mindjárt vége, rózsaszálam - duruzsolt a fülébe Daya, miközben az ö szemébe is könnyek gyűltek, olyan nehezen viselte fogadott húga fájdalmát.
A fájás szünetében Heera fáradtan engedte át magát az ő erős karjának. De nem telt bele fél perc és újra megfeszült.
- Jaj, jaj, már érzem, érzem!!! - sikoltotta és megragadta Daya támogató kezeit.

-

- Jó férjem voltál, Vasupati, nagyon szerettelek - suttogta a királyné. - Ne sírj jó uram, férfinak az nem való. Nekem jobb lesz, itt hagyom ezt a megfáradt és beteg testet, és valahol máshol születek újjá. Gondolj arra, hogy tán illatos virág leszek ott kinn a kertedben, egy a bíborszínű rózsáid közül. Vagy ha látsz majd szabad röptű madarat keringeni pihenőt keresve a palotád fölött, gondold majd, hogy én vagyok, aki eljöttelek, hogy lássalak téged és fiunkat. Mondd meg neki is, hogy sosem szűnök meg szeretni őt. És téged sem, jó uram.
A királynő sóhajtott még egy utolsót, majd férjéét szorító keze lassan elernyedt. Vasupati térdre borult az ágy mellett, arcához szorította, búcsúcsókot lehet rá.
Ugyanebben a pillanatban a palota másik szárnyában, a hárem hálótermében éles kis hangján panaszosan felsírt egy leánycsecsemő.

-

- Megvan! Kislány, kislány, rózsaszálam!
Heera fáradtan hanyatlott hátra az alátolt párnákra. A baba teli torokból bömbölt, az orvosnő elégedetten nézte a hadonászó kis öklöcskéket.
- Erős tüdeje van, egészségesnek tűnik - mondta és ráfektette Heera hasára.
- Ó, de gyönyörű! Nézd, milyen apró! - tülekedtek oda egymás után a háremhölgyek.
- Tudod már, milyen nevet adsz neki?
- Legyen Manisha. A szenvedély nemzette leányhoz illő név - nézte ellágyultan a ráncos kis arcot Heera.
Ekkor kürtök harsantak fel a palota udvarán. Daya felkapta a fejét és elkomorult. Heera riadtan ölelte magához újszülött csecsemőjét.
- Mi történt? Megtámadták a palotát?
Daya a fejét rázta.
- Meghalt az ifjú királyné. Látod rózsaszálam, az istenek mindig tudják, mit tesznek. Ha elragadnak tőlünk egy lelket, adnak helyette egy másikat, hogy az egyensúly fennmaradjon. Mert ez a dolgok rendje: születünk és eltávozunk.
Elmosolyodott, mikor ránézett az aprócska babára, aki már megtalálta anyja emlőjét és békésen szopott.
- Légy hát üdvözölve ezen a világon, kicsi Manisha.

[prayer]

200705/05


Mikor választanád a halált agnes


A szürkület már leselkedett az ablakon, de beszökni még nem tudott.
A nő az asztalnál ült, és egy verseskötetet lapozgatott. Szeretett verseket
olvasgatni, sőt még ő is irt néha.
Olvasgatta, .... mikor hirtelen eszébe jutott az a régi kislány. Az a kislány,
aki alig 12 évesen meg akart halni, mert úgy érezte vége az életének.
Annyira gyerek volt, hogy nem is tudta mit tegyen ezért. Hisz szerette az életet,
ami igenis mozgalmasan zajlott.

Jól tanult az iskolában, szépen szavalt, szépen énekelt, és ügyes tornász volt.
De egy nap nem sikerült az ugrás, mert nem pörgött ki rendesen a
szaltója, és félig a hátára esett. Nagyon megijedt, mert úgy érezte,
elfogyott a levegő, és fuldoklott. Lassan megszűnt a fulladás, és
nem is fájt semmije. Teljesen megnyugodott, hisz nem lett semmi baj.

Pedig a baj az megmaradt. Az eséskor meghúzódott a gerinc, és bizony
elmozdultak a csigolyák.
Nem kellett egy év, és az egyik csípője,már szinte teljesen a hóna alatt volt,
a másik oldalt pedig a háta kipúposodott.

A gyerekek,... és sajnos a felnőttek egy része is kegyetlen. Sokat
csúfolták. Volt, hogy bemenekült egy kapualja, kisírni magát.
Otthon nem mondta soha, de a szülei megérezték, tudták.......
Egyre inkább elzárkózott az emberek elől. Amikor egy alkalommal a tükörbe
nézett, és meglátta magát,..... úgy döntött meg akar halni.
Alig evett, és egyre csak fogyott.

Egy nap édesanyja azt mondta:
-Kicsi lányom utazunk?
- Hová anyu?
-Szlovákiába! -Nem értette igazán. De arra gondolt biztosan őt
szeretnék felvidítani.
- Elviszlek egy csontkovácshoz Szelőcére! Pista bácsi segít neked, meglátod!
Az anyukája ezt olyan hittel mondta, hogy ő is reménykedni kezdett.

A közeli nagyvárosban foglaltak szállodai szobát. Taxival mentek....
egy kicsi falucskába, a bácsihoz.

A szobában, ahova bevezette őket, csak egy ágy volt, egy szék,
és egy asztal.
Az ágyra egy koszos pléd volt terítve, rajta egy még koszosabb kabát.
A szobában áporodott, és büdös volt a levegő.
A csontkovács kedvesen megkérdezte:
- Megnézhetném a hátadat?
A gyerek vonakodva vetkőzött, de nagyobb volt benne a remény,
mint a félelem.
- Előre mondom,...nagyon fog fájni!...Csinálhatom ?
-Igen.-hangzott egy elhaló válasz.
Pista bácsi megtámasztotta egyik kezét a mellkasán, és a másikkal
elkezdte a csigolyákat igazgatni.....

Szörnyű volt!
Alig bírta visszafogni a kiabálást...nagyon fájt,...mintha tüzes késsel
hasogatnák a hátát,...A csípőjét is helyre kellett tenni,....megtörtént.
- ez olyan mint a lórúgás.....-gondolta , és csendben elájult.

A taxis ölben vitte ki a kocsiba, majd vitte fel a szállodai szobába.
Lefektették, és ő csak aludt...aludt ...aludt. Néha néhány percre felébredt,
ilyenkor ivott egy -két korty vizet, és aludt tovább..... 2 napig.
Mikor teljesen éberré vált, úgy érezte ez nem ő. Érezte a változást,
és ki is tudta, -ha óvatosan is- húzni magát.

Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb lett testében a változás, és nagyon
hálás volt a szüleinek, hisz nehéz a szegény ember gyerekének ...
de a szeretet gazdagsága, találékonysága mindent kárpótol.

Mert vitték őt orvoshoz is, de csak annyit mondott...
-néhány év múlva tolókocsiba kerül,...sosem lehet gyereke......
S mikor ettől elsírta magát, még le is szidta, és hisztisnek nevezte.

De egy egyszerű paraszt bácsi, visszaadta az életét. Maradt ugyan
némi nyoma a rosszul sikerült ugrásnak, de ezt már el tudja viselni.
Férjhez is ment, ...... gyerekei is lettek.....ma is boldogan él.

S mindez, egy vers miatt jutott az eszembe......

[prayer]

200705/06


Tanár úr Winner


Ülök a padon és élvezem a napsütést. Nem jósszántamból teszem. A tárgyalás végeztével visszaérve a kocsimhoz látom, hogy kerékbilincs van rajta. Tény, hogy megszegtem a szabályt és jóval a tovább parkoltam, mint amit kifizettem. De egy tárgyalás közepén nem lehet felugrani, hogy bocsánat leszaladok befizetni még egy órát. Még az se illik, hogy telefonon rendezem a további befizetést, igaz nem is tudnám, mert fogalmam sincs milyen számot kell felhívni.
A lényeg a kerékbilincs. Taxival elmentem a parkoló társasághoz pótdíjat befizettem majd vissza az autóhoz. Most itt várom, hogy jöjjenek és levegyék azt a fránya kerékbilincset. Egy nem túl fontos találkozom lett volna, amit lemondtam. Mást nem tudtam tenni, élvezem, hogy csak ülök a padon és süttetem magam a kora tavaszi napon.

Elmerülök az újságba és csak kis idő multán veszem észre, hogy figyelnek. Valahol periférikusan érzékeltem, hogy valaki jön az úton, csak miután a lassú haladás megszakadt és ott áll tőlem öt méterre és engem néz, figyeltem fel az idős férfire.
Alacsony jóval a nyolcvan felett lévő férfi nézett. A ruhája és egész megjelenése furcsa, valami hiányról árulkodik. Nem tudom mi ez a hiány, hiszen tiszta ápoltnak tűnik a férfi, és mégis valami furcsa. Nem az, hogy kopott a nadrág és az ing, meg a kardigán agyonmosott.
- Szerbusz fiam. Nem ismersz meg, igaz? - Szól hozzám a férfi.
- Nem! - Dadogom és kutatom az arcát, amiben valahogy ismerős vonásokat vélek felfedezni.
A férfi megindul felém és leül a padra. Figyelem a mozgását, ismerős az is. Nehézkesen mozog. Látszik rajta, hogy nehezére esik a menés. Biztos, hogy ismerjük egymást ő, tudja is ki vagyok, de nekem nem ugrik be.
- Látod, megöregedtem László fiam. Mintegy jelezve, hogy a nevem is tudja.
- Bocsásson meg, de nem ugrik be, hogy ki is tulajdonképpen.
- Ne szabadkozz, több mint 30 éve nem találkoztunk. Utoljára talán az érettségin. Milos Péter vagyok, vagy ahogy ti hívtatok a hátam mögött a „Törpe krampusz”.
- Tanár úr? - Kérdezem egyszerre zavartan és meglepődve.
- Igen én. - Mosolyog rám hiányos fogsorával. - Látom igen komoly ember vált belőled, a magadfajta mindig szalad. Nem is értem, hogy csak itt üldögélsz. Nem jellemző a mostani középkorúakra. Vagy munka nélkül lebzselnek, és töménytelen idejük van, vagy pedig rohannak, mert két ember feladatát kell ellátniuk.

Nézem a férfit. Egykori középiskolai tanáromat. Mennyire tiszteltem nagy tudása, igazságossága, és amit akkor nem értettem csak éreztem, kiváló pedagógiai érzéke miatt. Szerettem, ahogy tanított. Egy matematika, fizika tanárt szeretni nem könnyű, de öt még azok a diákok is szerették, akik bukásra álltak nála. Aki nála megbukott az valóban reménytelen volt. Képes volt kihozni a diákokból a maximumot. Ezt a minden diák által utált két tantárgyat képes volt közérthetően és élvezetesen tanítani. Volt valami megmagyarázhatatlan benne. Mindig mindenkivel szemben jóindulatú volt és mégis érezte a diák, de még a tanár kollegái is, hogy felettük áll. Egy megmagyarázhatatlan szellemi fölény birtokában volt, amivel soha nem élt vissza. Én, aki az általános iskolában utáltam mindkét tárgyat nála négyes olykor ötös tanuló voltam. Élveztem az óráit.
És most itt ül mellettem, megöregedve, de ez a szellemi fölény és a jóságos kisugárzás most is
benne van.
- Hogy van tanár úr? -Teszem fel a bugyuta közhelyszerű kérdést.
- Hogy lehet egy magamfajta öreg csont? Élem a nyugdíjasok szürke életét. Rozoga egészségi állapotban egyedül. De nem tudok mit csinálni, ez van.
- A kedves felesége? - Kérdezem bátortalanul. Legendásan példás házasságot élt. Ezt mi diákok is éreztük. Pedig egy diák mit törődik a tanára családi életével, pláne ha matematika fizika szakos a tanár.
- Két éve meghalt. - Mondja halkan. Nekem kellett volna elmennem, és erre az asszony hagyott itt. Kaptam egy súlyos infarktust, a fél oldalamra lebénultam és mire összeszedtem magam szegény Klárimat, elvitte a szíve. Nem bírta az izgalmakat.
Nézem a töpörödött kis öreget és beugrik mi az, amit első látásra hiányoltam. Az asszonykéz az hiányzik szegény öreg öltözékén. Minden kifogástalan tiszta az öltözékén, túl azon, hogy kopott és elhasznált. A nadrág éle félrevasalva, és az ingen is a vasalási tudás hiánya kiabál. A kardigán egyik gombja más színű cérnával van felvarrva.

- De te mesélj László fiam. Mi van veled.
És én elmesélem mi történt velem mire jutottam az életben. A kisöreg láthatóan élvezettel hallgatja, néha, néha kérdez csak közbe.
- Örülök, hogy sokra vitted, tudtam én ezt, éreztem már akkor is. Nem véletlenül tusoltam el azt a buta stiklidet, amit érettségi előtt két hónappal csináltál az osztálynaplóval.
- Tanár úr tudta, hogy én voltam? - Kérdezem rákvörösen.
- Persze, hogy tudtam, és azt is, amit harmadikba csináltál. Ha akkor felfedem a kilétedet nem engednek érettségire és egészen másképpen alakul az életed. Valószínűleg elkallódtál volna. Na ezt nem akartam fiam. De a többiek hasonló dolgaira is rendszerint rájöttem. Gondolod, nem tudtam, hogy a Faragó Tomival, hogyan puskáztok. De azt is tudtam, ha egy diák puskázik és azt nem a könyvből teszi, hanem a puskát előre elkészíti, akkor azzal is készül.

Gépkocsi fékez az autóm mellet, overálos férfi szál ki az autóból és leveszi kocsimról a kerékbilincset. A kisöreg figyelmét nem kerüli el ez sem.
- Csodálkoztam is, hogy ennyire ráérsz. Már látom kényszer szülte ráérés volt ez. Nem is tartalak fel, biztosan sok a dolgod.
- Már lemondtam a programomat, ráérek. A tanár úr nem siet?
- A nyugdíjas klubból jövök. Tudod, oda járok ebédelni. Utána sakkozunk, kártyázunk vagy a politikai hovatartozás szerint vitatkozunk. A magunkfajtának rengeteg ideje van. A legfontosabb, hogy időben bevegyem a gyógyszereket, és már az is öröm, ha nem fáj a lábam vagy nem hasogat a derekam.
- Tanár úr! És a gyerekei?
- Azok is rohannak nap, mint nap. Hétvégeken eljönnek, vagy ők, vagy az unokák. Négy felnőtt unokám van, és két dédunokám. Szegény Klárim nem élhette meg a dédunokáit, pedig biztos nagyon boldog lett volna.
Nézem a kis öreget, hallgatom, ahogy a családjáról mesél és szégyen ide, szégyen oda, szemem megtelik könnyel.

Beszélgetünk régi iskolai élményekről, amit mi így, ő úgy élt meg. Már a parkolóórát sem kell nézni, hiszen elmúlt hat óra. Kérdezgeti kiről mit tudok, és szoktunk-e összejönni legalább az érettségi találkozókon.
- Tanár úr! Jövőre lesz érettségi találkozó, adja meg a címét és meghívjuk magát is. - Kérlelem az öreget, de csak a fejét ingatja.
- Nincs ott semmi keresni valóm. Tudod fiam nem tervezek már egy évre előre. De sokszor egy hétre sem. Nagyon örülök, hogy a sors összehozott veled és láttam milyen derék ember lett belőled. Hidd el nekem ennyi elég.
Azzal feláll kezet nyújt és lassú nehézkes léptekkel elindul. Nézem apró vézna alakját, míg csak a sarkon be nem fordul.

Egy óra múlva is ott ülök a padon, magamban mélyedve. Az ég lassan ólmos szürkére vált, én pedig gyönyörködöm az előbukkanó holdban.
A telefon csörgése riaszt fel. A feleségem hív. Először kinyomom a telefont, majd rájövök, hogy biztos ideges ezért visszahívom.
- Szerbusz édesem, hol vagy? Csak nincs valami baj? Hallom a feleségem aggódó hangját.
- Nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben, mindjárt indulok haza.
Fölkászálódok a padról, és lassan megindulok az autó felé.

[prayer]

200705/07


Vékonyka lacoba

Már több mint két éve váltottam. Munkahelyet. Szerencse is kell hozzá, hiszen éppen volt egy kis összevonás, amibe belefértem. A régin már a nyakamra nőtt a jóhiszeműségem, és a magam által sem fékezhető beteges hivatástudatom. Képes voltam éjjel-nappal dolgozni az eredményért. Meglett. Jöttek. Olyannyira, hogy voltak akik úgy érezték ők a zálogai a kiválóságunknak. Ennek megfelelően osztották fel az elmúlt évi prémiumot: megyei nagyfőnök 47%, két helyettese 15-15%, 3 főelőadó 5-5%, közvetlen főnök 2%, s mi 61-en akik hoztunk munkánkkal az eredményt pedig együttesen 6 kemény százalékot. Nem rossz arány, hogy a rossz seb essen beléjük. Speciel nekem a napi 12-13 órás robotomért 0,4%.

Borzasztóan berágtam. Eljöttem. Jól tettem. Nekik már nem annyira tetszett, hiszen két év után már nem igen volt elosztható prémcsi, de azért utolsó próbálkozásként az asszony kirúgásával fenyegetve próbálták nyomatékosan felhívni a figyelmemet, hogy milyen óriási szükség is lenne a munkámra. Vagy inkább az utána járó aprócskára. Túl vagyok rajta. Itt az új helyemen is kaptam feladatot rendesen, mégis úgy érzem több törődést, és persze csörgőt kapok a zsebembe. Szerteágazóbb a feladatköröm, de ennél fogva sokkal mozgékonyabb, sokrétűbb és változatos.

Éppen egy kiadványon dolgozom. Javarészt a megfelelő riportok, adatok, történelmi visszatekintést is össze kell gyűjtenem. Szorít a határidő, és ez rettentően zavar. Engem nem szokott a határidő szorítani. Ezzel az anyaggal is kész vagyok már egy hete, mégsem halad. Még csak néhány oldalt sikerült begépelnie Vékonykának. Egy hét alatt. Fizuért. Nem ingyen. Nincs ráhatásom Vékonykára. Átnéz rajtam, és az 5-6 centiméternyi kéziraton. A főnököt még jobban kiröhögi. Már csak 4 nap van. Ki kell találnom valamit. Péntekre kész kell lennünk.

Kedd reggel. A szokásosnál is beljebb kell húznom a sapkámat. Kemény hideg van. Éjjel volt tán 20 fok is. Mínuszban. Az első buszhoz ballagok, már amennyire az erős szél enged. A hideg és a könyörtelen szél könnyesre izgatja szemem. Szerencsére ma nem késik a busz. Ja, azért megyek hivatalnok létemre ily korán, mert a télre fűtőként is avanzsáltam magam az új munkahelyemen. Nem volt senkinek ellenvetése. Miért is lett volna, hiszen tudták: építkezem. Az építkezés sokat emészt. Mindent. Pénzt, munkát, embert...

Jól haladok. Minden helyiségben meleg már a radiátor, a főnökségen megy a plusz villanyfűtés. Kezdenek emberivé válni az irodák. Jól megvagyok ezzel a fusimunkámmal. Plusz keresetként sem rossz, de a napi újságokat is én olvashatom elsőként. Elsőként is szokott szétvetni a guta, amikor a cikkeimbe beleturkálva – azt mondják „terjedelmi okok miatt” - hótt zöldséget olvasok monogramommal. Node, ott sem lehet nagyon ugatni, mert mindjárt nehezebben megy az elszámolás.

Ma nincs hiba az cikkemben. Büszkén olvasom. Már harmadszorra, amikor a kéziratokra téved a tekintetem. Elönt a méreg. Legszívesebben bedobnám a tűzre, de nem tehetem. Rettenetes ez a Vékonyka. No az anyját! Majd adok én neki. Már alig várom, hogy 8.05 legyen (mert nála a munkaidő csúsztatottan indul és végződik). Megjött.

- Szia Csillagom! De gyönyörű vagy ma reggel!
- Szia! Mi bajod van?
- Miért? Nem hiszed? Nézz a tükörbe milyen szép pirospozsgás az arcocskád, és a gombok is nagyon eredetiek a blúzodon – érintem meg a mellét, miközben a lélegzete is elakad, persze csak éppen figyelemfelkeltés címén.
- Ne bolondozz Sebeském! Csak nem szorosan feküdt melléd az asszony?
- Mi az hogy! Még annál is, de gondolom neked sem volt száraz az éjjel. Nagyon csini vagy ma reggel.
- Ugyan hagyd már! Megint cefreszaggal háltam.
- Te vagy a hibás Vékonyka, mert én elzavarnám a francba, ilyen testtel és állványzattal – simítok végig enyhe érintéssel hátán, úgy hogy kissé a fenekének is jusson a jóból. Érezhetően jól esik lelkének.
- Apukám te tényleg megbolondultál tegnap óta. Ne csináld, mert feláll a szőr a hátamon.
- Ja! Azt hittem jól esik.
- Már hogyne esne jól, csak nem ismerek rád.
- Pedig csak ruhát váltottam tegnap óta. Látom te is – folytatom a megkezdett gyakorlatot a csípő környékének hizlalásával. - No megyek! Teszek még a tűzre – indulok, s az ajtóból még visszaszólok: - Egy finom kávé nagyon feldobná a napomat.
- Oké! - sunyorít vissza, miközben ruhája igazításával leplezi reggeli zavarát.

Átöltözés. Jól megdurrantom a kazánt, így délutánig is elmegy. Tusolás. Hivatali gönc. Néhány perc. Ezért a belső kis munkáért most sem szólnak a lassan beszállingózó kollégák, de a főnökség sem, hiszen 20 fok fölé tornásztam a hőmérsékletet.

Visszaindulok a leghátsó irodába, s ahogy benyitok rendkívüli kávéillat csapja meg orrom. Látom lejött a kávé, de Vékonyka sehol. Mi történhetett. Kihúzom a gumiégésre ítélt főzőt, és ledőlök a fotelbe, hogy tovább böngésszem az újságot.

- No! Lejött a kávé? - érkezik vissza érdeklődve Vékonyka. Látszik, hogy a mosdót cserkészte, s húzott néhány kontúrt a toalettjén. - - Tejet is kérsz? - kérdezi kedveskedő hangon, pedig máskor is szoktam.
- Aha! - kitölti mindkettőnknek, s elheveredik a szemközti fotelben, úgy rakva keresztbe lábát, hogy az apró világoskék villanás célba érjen.
- Nagy franc vagy te Sebeske! Teljesen le veszel a lábamról – nyugtázza a néhány perccel előbbi mozzanatokat.
- Ugyan már!
- Tényleg simultatok éjjel?
- Naná, de még hogy...!
- Hogy?
- Tudod nem illik erről beszélni, de... - jövök elő a farbával, és egy vad szerelmi történetecskét faragok. Már az előkészítő munkánál tartok, amikor merész fordulattal váltok:
- Hú! Figyelj! A főnök nemsokára itt lesz, addig gépelnünk kéne.
- Jól van. Szaladj, hozd az anyagot!
- Kezdhetjük?
- Diktáld!
- „Még 1921-ben történt, amikor...” - egészen tízig gépeltünk, a megérkező főnök hatalmas dicsérő pillantásai közben.

Találmányommal jól haladtunk. Csütörtökön – a délutáni mesepercek előtt – már csak néhány táblázat maradt. Jutalmat kaptunk a jó munkánkért, s bár nem történt köztünk egészen komoly dolog, mégis jólesett a fiatalság közelsége, tapintása. Vékonykának sem volt ellenére, hiszen a még forrásban lévő elvárásainak is hízókúrát jelentett érettségem figyelme.

Soha többé nem volt gépelési gondom. Vékonyka férjet váltott, és tényleg el kezdett virulni.

[piroman]

7
6
2

[Netelka]

3, 4, 7

[ovobacsi]

2
4
6

[zsuka49]

2
6
7

[mango]

1

2

4

[naiva]

3
6
7

[Móka]

6-os számú, a holtversenyből