Elküldve: 2007 Ápr 15 Vas 19:55 Hozzászólás témája: 16. heti hagyományos versverseny
Kedves Alkotók!
Várjuk a verseiteket ebbe a topicba, melyet nektek kell betenni - ide - csütörtök éjfélig. Péntektől a hétfő reggeli órákig pedig három nevet, azaz három jelölést kérünk a szavazóktól.
Felhívjuk a kedves szavazók figyelmét arra, hogy a frissen regisztrált hozzászóló szavazata a kiértékelésnél - a verseny tisztasága miatt - nem kerül beszámításra. A verseny akkor érvényes, ha minimum 6 vers érkezik.
Kevesebb beérkező vers esetén a szavazásra nincs lehetőség.
Szavazásra mindenki jogosult, aki a verseny kiírásának napján regisztrált tag volt.
Éppen ebéd közben vagyok
Maradékot nem is hagyok
Leves után, húsok, sültek
Mind a tányéromon ültek
Számban ízek kavalkádja
Lesújt rám a kilók bárdja
Elterülök az asztalnál
Szeretném, ha marasztalnál
Mindent megígérek akkor
Sétálgatok veled hatkor
Addig egy kis süti kéne
Az lenne csak napom fénye
Pezsgővel könnyebbé válna
De, ha nincs más, jó lesz málna
Persze, hogy ha fagyi lenne
Jeges csókja jobban esne
Egy fekete forrósága
Ilyen egy nő mohósága
Délutánig már kibírom...
Amíg ezt a verset írom
Déltől estig ökölbe szorult a szombat,
s megsoroztak a szívós, elvetélt percek.
Szádból szavak helyett repeszek zuhogtak,
és én úgy akartam, vágytam már a csendet.
De te csak mondtad és mondtad lankadatlan,
déltől estig - odakint tombolt a tavasz -,
s elindultam feléd száz és száz alakban,
tán úgy akartam hinni, hogy nem te vagy az.
[...]
Végül haragod a sötétségbe ájult,
s nyugtalan álmokká gyúrtad az éjszakát.
Fél éjjel bámultam, hogy fénylik a Tejút,
és látod, mégsem, mégsem öleltelek át.
Elküldve: 2007 Ápr 17 Kedd 19:48 Hozzászólás témája: Míg el nem szunnyadok...
Míg el nem szunnyadok…
Ma az egész délutánt karodban töltöm…
Déltől estig válladra hajtott fejjel álmodok.
S míg bőrömet simítja cseresznye –ajkad,
Forró testedbe puhán beleolvadok,
Míg el nem szunnyadok…
Mint lágyan omló, meleg takaróba,
Úgy burkolózom védelmező karodba.
Belebújok, mint madár a fészkébe
Összesimul testünk a lenyugvó fényben,
Míg el nem szunnyadok…
Oltalmazz ma minden démonomtól!
Oltalmazz meg minden hazug szótól!
Védj meg, ha kell, saját magamtól!
Védj meg… Kiszolgáltatott vagyok.
Szoríts, míg el nem szunnyadok!
S mikor leszáll az éj, öledbe vegyél
A megvetett, illatos ágyba tegyél.
Takarj be… Szememet csókoddal zárd le.
Őrizd lélegzetem és szívverésemet!
Míg el nem nyom az álom, maradj velem…
Déltől -estig vártalak, s te nem jöttél.
A szél, azt súgta fülembe, eltűntél.
Szüntelen az idő múlását figyeltem,
mi most ólomlábakon járt és szállt,
a tovatűnő jelenben. Rágyújtottam egy
szál cigarettára, bár nem cigizem, de
jól esett. Ideges lettem. Nem szoktál
késni, inkább előbb szoktál ideérni.
A cigarettafüst fojtogatta torkom, mert
nem jelenkeztél telefonon, hiába hívtalak.
Csörgött, de nem vette fel senki. Dühös
voltam Rád, mert nem akartam elmenni.
A rózsacsokortól is elzsibbadt már kezem.
Szülinapodra vettem, szeretettel. Ma volt.
Kínomban az egyik rózsát ízekre szedtem,
mint kamasz a kerben, játékos kedvben.
Várakozás közben egy mentő zúgott el
mellettem és szívem hevesebben vert.
Féltem az időtől, hogy valakinek vége,
vagy épp egy újnak néz elébe. Esteledett.
Elindultam haza. Dühöm szikrákat szórt,
a csokor földrekerült. Rá is tapostam,
nem menekült. Otthon várt egy üzenet.
Közölték,-férje balesetet szenvedett.
Futok a kórházba, ahogy csak tudok.
Szívem, már torkomban dobogott. Futok,
söpörve végig minden akadályt utamon,
s jajgatom, nehogy bajod legyen, mert azt
túl nem élem. Elkéstem.- Már nem vársz
soha. Szívem elégett Veled. A könny torkom
fojtogatta. Nem az fájt, ha nem a magány,
üresség, ami ma is velem jár és földbe zár.
déltől estig
vagyok csak veled.
ízlelem két szép melledet.
s azután barlang nyílásánál
kóstolom kíváncsian,
hogy a születésnek
milyen íze van.
majd testünk, a kettő
egymásra borul.
megszűnik a külön-valóság,
és a gyönyör
egy kiáltássá tornyosul.
közben látom arcodon
az öröm-hegyeket.
és tudom, hogy
estétől délig is itt leszek veled.
A nap, mint egy telt glória,
Éppen a fejem fölött jár.
Bár angyal volnék,
És az én szárnyaim közt is
Átsütnének a sugarai,
Mint a madaraknak
A troposzférában.
Mennyien követték Jézust,
Engem csak egy kurta árnyék
Kísérget magányomban.
Földi léthez földi vágyak valók,
Nem fiatal, tüzes szív
És élénk gyermeki képzelet
Alkotta lehetetlen célok.
Aztán hűlik a levegő,
És a felerősödő szél
A kabátomba bújva taszigál.
Lassan megunok mindig
Csak szembe menni,
Hagyom, hagy sodorjon
Magával egy darabon.
Nem tudom, hova kerültem,
Így a napot követem,
Mások lábnyomaiban járok.
Az én lábam kisebb,
Nem marad utánam nyom.
Csak a por ragad őszülő
Hajamba a hosszú úton.
</td><td> </td><td> </td><td>
A kietlen pusztaságon
Egy árva fácska sírdogál.
Mindketten mennénk innen,
Őt a gyökerek tartják fogva,
Engem a kimerültség.
Letöröm, és egymást
Támasztva indulunk tovább.
Elmaradnak a lábnyomok,
Taposatlan ösvényhez érek.
Nincs már kit követnem,
A nap is már csak
Halvány fénnyel csalogat.
Tüskés kórók csapásai közt
Mégis folytatom utam.
Érdes sziklák koppannak,
Ahogy ráncos kezemmel
A botomat hozzájuk verem.
Körbe nézek, minden sötét,
A szél átfújja a ruhámat.
Lelassultam, hiába kergetem
A napot, nem érem utol.
Hát ide jutottam! Ez jár annak,
Aki égi látomásokat követ.
Földi léthez földi vágyak valók.
Menekülj csak, kövér Nap,
Te is a föld alá kerülsz!
Én csak megpihenek itt,
Egy ezerévnyi pillanatot.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
