Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Ady Endre: Csókokban élő csóktalanok

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

[Si]

Csukás István: Szerelmes vers

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
... az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett, és
hol van már az a felelet -
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

[stando]

Nagy László: Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,
húzott az álom.
Mást kerestem s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,
te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
kócból a mézet.

Köröttem kusza az élet,
kusza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a halálos ágyig
beléd-fogódzom.

[stando]

Lator László: Add nékem gyöngeséged


A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szívem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homlokú gyermek!

[stando]

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk

[Si]

Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
... hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

[stando]

Fürjes Gabriella: ne.

vedd észre, ha nézlek.
ne tudj róla, hogy látlak.
ne halld meg, ha hívlak,
s ne érints meg, ha várlak.
ne kérdezz, mert nem tudom.
s ha kérem, ne hidd el, hogy
bánom, ne vonzódj, mint
hal a vízhez, és ne tudjam,
hogy vonzol, mint madarat
az ég, ha nehéz teste ellenére
fölemelkedik a víz fölé. mélyen
fölé hajolsz, én fogom a kezedet.
nézem, nehogy nagyon másképp
lássam a különbségeket, lenn és
fenn között, hullámzik a Hold,
idegen arc a víz tükrében, csak
láthatnálak, mindig másképp
ugyanúgy, észrevétlen.


(Élet és Irodalom, 2013. január 11.)

[stando]

Nagy Bandó András: Nélküled, veled

Szüntelen velem légy,
de maradj észrevétlen,
halmozz el étkekkel,
és hagyjál szomjan, étlen!
Ne láncolj magadhoz,
de marasztalj, ha mennék,
zárj be börtönödbe,
és légy állandó vendég!
Változz át naponta,
de maradj meg ilyennek,
kívánj meg percenként,
s hagyd, hogy megpihenjek!
Lehetsz drága terhem,
de ne légy a terhemre,
engedd, hogy szárnyaljak,
és húzz le földközelbe!
Elvihetnek tőlem,
tudd, hogy visszaveszlek,
maradj a szolgálóm,
s királynőmmé teszlek.
Hagyj mindig magamra,
és maradj velem naphossz,
hozzám lehetsz hűtlen,
de légy hű magadhoz.

[stando]

Stiller Kriszta: Vajaskenyér-villanella

Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne.
Lágy, mint a vaj egy frissen sült bagetten.
Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne.

Aranyszín csendek olvadnának benne,
míg ébredezni kezdünk mind a ketten.
Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne.

Más igyekszik, a sarki boltba menne,
Papírfehér út, mint egy kis maketten.
Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne.

Mert diszkrét hírnök, reggelt így üzenne.
Megkóstolsz, ahogy áthajolsz felettem.
Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne.

A padló fázik, bársonyköntöst venne,
Itt van az enyém, amit épp levettem.
Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne.

Olvadna a nyelv, míg az ajkad enne.
Lágy, mint a vaj egy frissen sült bagetten.
Ágyunkhoz a nap fénylő teát tenne.
Ha rajtam múlna, mindig hajnal lenne.

[stando]

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

[Anna1955]

Nagy Csaba Attila: Szerelmem


Csodás édenkertben élek,
mióta téged megismertelek.
Kezeidet szorítom féltve,
nem veszíthetlek el élve.

Nélküled keserű a méz,
kín és szenvedés a lét.
Hiányzol a nap minden percében
-lelkem sötét mint az ében-.

Megtaláltalak... Szerelmedben bízom,
soraim neked - álmodozva írom.
Szemeimben csillog az öröm fénye,
te vagy életem legkedvesebb része.

Csók mely ajkadon szárad,
szerelem, mely szívemből árad.
Mosolyogj rám csendesen,
Te leszel az egyetlen, Kedvesem.

[Anna1955]

Hepp Béla: Táncok az éjben


Varázsos táncok éjszakája volt.
Harmattá dermedt páracseppeken
lágy szél kúszott felém és átkarolt,
csillag alá bódult az értelem,
ezüstcseppekbe oldott szirmokon
játszott a fény, és hangja körbefolyt
azt súgva halkan, félni nincs okom.
Varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt,
a nyári égre rajzolt pillanat
ezer lámpása csendben rám hajolt,
mint jól feszített tiszta színdarab
egyszerre mozdult minden sejtnyi lét,
fehér mosolyba olvadón a hold
fogta ívbe világok énekét,
varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt
az őszi szélbe szórt szavak mögött,
vihart kavart a suttogó kobold,
nyárzöldből ősz-tarkába öltözött
a dombok ívét megfestő ecset,
itt-ott még bújt egy holdtenyérnyi folt,
nem láttam mást, az eső úgy esett..
varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt,
s a szélben körbe forgó pelyheket
űzve, akár a könnyű nyári port,
rajzolt a földön, és a föld felett
durva kézzel a metsző téli szél,
gőzös bögrénkből Bacchus válaszolt,
csöndben néztük, a hóvihar mesél...
varázsos táncok éjszakája volt.

S bár vége nincs, mert így forog az élet,
táncolni még, és jó soká reméled,
sóhajtsd, ha lelked majd a végtelenbe old;
varázsos táncok éjszakája volt...

[Anna1955]

Hepp Béla: Tánc romokon

Most halk zene emel az összedőlt világ fölé,
kicsit talán a végtelen idő repít,
nézlek, e széttört zöld tükör magába rejtené
kimondott kínját, cseppnyi, fénylő csendjeit.

Még minden léptünk fáj, őszinte, eltört mozdulat
követ egy sóhajt, hangszilánkja felsebez...
alattunk összetört tegnapban botlik a tudat
ahogy belénk kuszál egy régi hanglemez,

s minden újabb csendből lágyan kibomló dallamív
továbblendíti tört varázsú éjszakánk,
minden lassan ringó léptünk megállni visszahív,
hogy száz képét a nyárnak úgy borítsa ránk,

ahogy megéltük mind. Ezernyi féktelen öröm,
már sodor a tánc, test a testnek válaszol,
egy szó dobol csak bennem újra, újra: köszönöm,
szállhattam Veled, percekre, valahol...

Lábunk alá a csend a hajnal fényeit veti
élesen hasít belém a józan értelem.
Nem, a tiszta ész, hogy vesszelek, azt nem jelentheti.
Múltam romjain is táncolj, táncolj velem.

[lena1]

Conrad Aiken: Zene, amelyet veled hallgattam

A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem -
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már -
ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.

[Anna1955]

Káli László: Úgy gyere


Majd amikor jössz hozzám: amikor úgy lépsz
az útra, hogy tudod, már csak együtt megyünk
tovább! Akkor vess le magadról minden mást!
Csak önmagad hozd! Hogy hó tiszta ünnepünk
ne csúfíthassa a világ. Igen. Hagyd a Világot
mögötted! Majd mi építünk helyette egy újat!
Ami volt, a múltat terítsd le átlátszó fátyollal,
hogy mindig is lásd, honnan vezetett az utad
hozzám. Ami volt, megőrizzük. Te is, én is.
Hibáink voltak, tanulságnak épp jók lesznek.
Hogy ne lépjünk ugyanabba megint. Így lehet,
az elmúlt évek valamiképpen el ne vesszenek.
Így kell jönnöd Szívem, amikor jössz hozzám.
Csak szerelmed hozd, és szemedben a csillagot.
Szerelmem lángtüzével várlak akkor is, ahogy
minden pillanatban, mióta a Nap térdre rogyott
a didergő februári délutánban, amikor először
olvadt szádra csókom izzó virága. Emlékszel?
Sietős emberek között álltunk összefonódva,
és megállt az idő, hogy aztán magához térve
hatalmas rohanásba kezdjen. Majd… ha jössz!
Feléd nyújtom kezem, többé el nem engedem!
Úgy gyere, mindörökre! Úgy gyere Szívem!
Hogy végre egy legyen, mit az Isten egynek
teremtett Még tán annyit: amikor én megyek,
semmit nem viszek. A szívem adom. Egészen.