Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Dutka Ákos: Esős nyári reggel

Emlékezz csak a szeretőd szemére...
Csókodtól fáradt, boldog reggelen:
Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger
S rejtelmes, mint a titkos végtelen...

Ilyen az ég áldott messzi kékje
Fáradt békével, reménnyel tele,
Miként örömtől könnyes, nevető szem:
Álmából ébredt szeretőd szeme.

S a város ázott mélyiből fehéren,
Lassan nyújtózva felszakad a köd,
Miként egy érett szép mezitlen asszony,
Sóhajtása egy nagy tükör előtt.

Ha tudta, hogy te nézed és kivánod
S szemed a boldog, sóvárgó tükör,
Melyben megszépül érett földi teste.
Igy néz a város most az égre föl.

Az ég nevet és meleg napsugárral
Csókolja most a város tornyait,
S a város kacéran néz az ég szemébe
S ajtót, ablakot boldogan kinyit.

[Anna1955]

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

[blue]

Armand Sully - Prudhomme: Könyörgés

Ha tudnád, mily magányban élek,
s a bú, a gyász már-már benőtt,
el-elhaladnál drága lélek,
házam előtt.

Ha tudnád, hogy derül rajongva
szemedből a borús kedély,
föl-fölfigyelnél, ablakomra
tekintenél.

Ha tudnád, hogy mily enyhe balzsam
a szerelem e bús uton,
leülnél a kapumba lassan,
mind a hugom.

Ha tudnád, hogy nincs hűbb szivemnél,
s szeretlek is, keservesen,
talán belépnél, itt teremnél,
én kedvesem.

Kosztolányi Dezső fordítása

[zsuka49]

<p align="center">Sapphó: Boldog ember

Boldog ember, mint Uranos lakói,
aki vigan űl, kegyes, ellenedben,
s andalog kellő szavad édes hangján,
s gyönge mosolygást

ajkadon látván szelíden lebegni,
melyre megdöbben kebelemben a szív,
mert jelenléted leborít azonnal,
és oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a Halálnak
karjai közzé.

(Kölcsey Ferenc)
</p>

[Anna1955]

Kosztolányi Dezső: Kék virágok közt


Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: "Mi rossz tenélküled."

Nappal van... A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.

A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
"Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?"

A kék virágok integetnek:
"Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!"

[blue]

Hajnal Anna: A magam törvénye szerint

Jaj, hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani,
mennyire boldog vagyok!
éjjel volt, hirtelen elállt az eső,
kacagtak a friss illatok,
kettesben mentünk a fák közt az uton:
percekre boldogok.

Aludni sem hagyott örömem éjjel,
nevetve gondoltam rád,
megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás,
megszünt a rabszolgaság!
szeretlek, mégis magamé vagyok, most
szabadon gondolok rád.

Bízhatok magamban, biztosan ringanak
napjaim felém megint,
haragod nam halál s üdvözölhetek a
magam törvénye szerint:
hajnalok, nappalok vágytalan derüje s
csillagok nyugalma int.

Mert tudom ha engednék nem lenne csókodból
sohasem sosem elég,
örvénylő keringés kábulás zuhanás,
nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek
és itt a fekete vég.

S a nyújtózó fák közt megéreztem hirtelen:
szabad, szabad vagyok!
énekelték a csendben a cseppek
s a bolondul friss illatok.
Sosem szerettelek annyira még,
mint most, hogy szabad vagyok.

[zsuka49]

Goethe: Ezer alakba rejtőzhetsz

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa -Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy

[blue]

Émile Verhaeren: Ülj mellém, s nyújtsd kezed

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyürűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

Óh, örömünk mily szép és ifjú még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

Szeretlek, csábító, fénylő, gyönyörűségem.
hívogató husod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a szíveden és pihen.

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,
mikor szereteted anyásabban borúl rám
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tünését kísérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

Szabó Lőrinc fordítása

[Anna1955]

Kovács Anikó: Várlak - a lélek öröme


Szeretek várni rád.
Az „akkor” és a „most” rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, -
belépsz az ajtón,
többet már nem vagyok lélekegyedül,
s mint kamra mélyén véletlenül
ott hagyott mandulabefőtt :
a tegnapok hiányjeleket-villogó íze
számban ikrás mézzé csendesül.
Szemedben ottfelejtett utcák
és hátrahagyott nappalok,
könyvek fölött álmatlanul
átvirrasztott éjszakák
emelnek
dísztelenül fenséges,
sárgafalú, ódon templomot.

Elég csak annyi,
hogy magam mellett tudlak,
így nem kell helyet szorítanom
a torkomban megbújó,
feltörni vágyó síró-panasznak;
ha itt vagy, - minden helyére kerül
és nyugvópontra,
a röpke pillanatot sem kell
elengednem
egy halk búcsúszóval.

Van időnk egymás felé kitárni
a kettősszárnyú, szent oltárkaput,
és míg nálam felejted magadat,
boldogan bízom okos tekintetedre
minden kimondott szavamat, -
beszédünk és hangunk
suttogóan halk lesz
és olyan lágy,
melyből egyszerre megérted
az érett, csöndes férfikor szavát;
borostás magányodra puhán hull a fény,-
mit magadból nekem szánsz,
csak annyi, - de az mind legyen az enyém.

[Anna1955]

Tóth János: A világ legszebb szerelmes verse


Nem ilyen.

Mostanában rövidebbek az évek,
csak a pillanat a régi, ahogy megül,
a templomharang bongása, méhek
zajongása száradtkoszorús temetőkben,
válladról, ahogy ruhád aláhull. Mennyi
is volt? Talán napok, hónapok, hetek. Mentsetek meg!
Ments meg Te időtlen vágtában fogant kölyke ennek
a zavaros pályaudvari váróteremnek, ahová
koldulni jár a lét, és mezítelen arcokkal is
rejtekben marad minden emberinek tartott
utalása egy régi hajnalnak, amikor nyílt egy
új virág! Csak én láttam, csak nekem színeződött,
értem borult a földig, én tehetek szépségéről,
nekem hervad el majd egyszer. Tudom. Mennyi is volt?
Talán hónapok, hetek? Nem időben mérek!
Nincs perc, az óra is semmiség, kitárul a Minden,
értem halottvivők jönnek, szemeikben öröm,
megértés.- Látod, mennyire szeret! Boldog
az Úr, ha őt elé visszük! Látod, még mosolyog,
s szólt, egy nevet mondott, mielőtt elment!
Hol van? Ki az, kit nevezett? Kire kért áldást,
védelmet? Messze jár. Első volt és végső,
értett, és megérzett. Föld volt, fűszeres takaró,
szó a nagy csöndre, perc helyett érintés, órák
körében látomás egy új világról! Megtérnek
végül mind a lakatlan szavak, és betűnként találnak
végleg nyughelyet. Máshol, senkinek. Mennyire távol,
és közel aki szeret! Mindig így van ez. Milyen a közel,
mennyire semmi a távol, ha szeretsz! Pedig csak egy kis
alamizsnát, egy kis alamizsnát kaphatunk! Előttünk dölyfös
mindenek járnak, vérükben ősi ösztön: Eltiporni, zsigerelni,
megölni, megölni! Én nem ilyen sokakra vágyom!
Lennék csak zsoldosa a jónak! Jutalmam sem legyen elég
engesztelő, hogy többet kívánnék! Soha, soha többé!

[Anna1955]

Nagy Márton: szeretlek

tessék a kilenc betű.
komoly vagyok, ebben nincs derű,
szeretlek, nehezen, véresen,
könnyen és veszedelmesen
szeretlek.

mert jó szeretni és
szeretlek szeretni téged.
tudom hogy ezt érted, ezért is
szeretlek, ahogy megérted.

azért is mikor nemérted, ahogy
a hátad mutatod míg el nem alszol.
szeretem ahogy hallgatsz mikor eljátszol.

szeretlek. mert még nem fájsz nekem,
de napról napra több leszel bennem,
veled nő a súlyom, az érdemem,
mert nem felejtesz, de hiszel még nekem.

szeretlek mert nem mondod 'kedvesem',
és csak igazán ritkán, ritkán
hazdusz nekem.

szeretem ahogy olvasol, ahogy írsz,
és ahogy helyettem is sírsz,
mikor megérted a versemet,
mégis nevetve javítod ki a rímeket.

szeretem azt is hogy nem tudod a nevemet,
amíg szereted a testemet,
és elfordulsz mielött meglátnád a sebeimet.

szeretlek. szeretni kevés.
szeretni, gyűlölni is tévedés,
de veled ezt is szeretem.
nem nagyobb tévedés a szerelem
veled, mint nélküled az életem.

[Anna1955]

Somlyó Zoltán: Szerelmes vers

Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!

Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

Születtél – s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.

Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.

A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!

Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…

[Anna1955]

<p align="center"> Váci Mihály: Ha elhagynál...


Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
</p>

[Anna1955]

Remenyik Sándor: Tündérfok


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül őserdő, ősbozót-
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be-
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok,
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös úton.-


De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson

[Anna1955]

Dr. Varga Lajos: Szereteted vagyok


Vagyok tűnő ránc homlokon,
Átívelt híd a gondokon,
Simuljon szemeid felett.
Reád gombolom lelkemet!

Vagyok vágy-hullócsillagod,
Bármit kívánhatsz: megkapod.
Miközben hűlvén zuhanok
Fényárból: kívánj egy Nagyot!

Vagyok Álom éjszakádba:
Elviszlek mesés Világba!
Álmommal könnyítem terhed:
Párnádhoz hajoló Gyermek.

Vagyok hű féltés, vigyázat:
Nem érhet Hozzád gyalázat!
Könnyet szárító napsugár,
Tél hidegében enyhe Nyár.

Vagyok ölelés válladon.
Utolsó fény tűnt-alkonyon.
Virrasztva magány-éjszakát:
Díszítem csendbe zárt szobád.

Vagyok tűrt rózsa sár felett,
Tüntetőn virító képzelet,
Taposni vágyott kín-szirom,
Kinyílt sóhajú Irgalom.

Vagyok feltörő zokogás,
Csendesítem: ne hallja más.
Fülembe sírd, mi bánt nagyon,
Nem vigasztallak. Hallgatom!

Vagyok éber-csók arcodon,
Rezdülő fűszál a hajnalon,
Ébredést nyújtó mozdulat,
Szomjadat oltó hűs patak.

Vagyok lázadra fürdetés,
Szíved gyógyító lüktetés,
Lélegzetedhez levegő,
Fáradtságodra új erő.

Vagyok öröm-tűz léteden,
Árnyékodban, ott lépkedem.
Gyönyör-vízesés Álmodon,
Kacsintás szempilláidon.

Vagyok tiszta első szavad,
Mit, ha Angyalok hallanak,
Égbe emelik hangodat,
Csókkal érintik ajkadat.

Vagyok éhedre friss kenyér,
Kezedben örök, lágy tenyér,
Esti Ima, hogy hinni tudj,
Szereteted vagyok! Aludj!