Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[blue]

Émile Verhaeren: Ülj mellém, s nyújtsd kezed

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyürűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

Óh, örömünk mily szép és ifjú még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

Szeretlek, csábító, fénylő, gyönyörűségem.
hívogató husod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a szíveden és pihen.

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,
mikor szereteted anyásabban borúl rám
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tünését kísérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

Szabó Lőrinc fordítása

[Anna1955]

Kovács Anikó: Várlak - a lélek öröme


Szeretek várni rád.
Az „akkor” és a „most” rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, -
belépsz az ajtón,
többet már nem vagyok lélekegyedül,
s mint kamra mélyén véletlenül
ott hagyott mandulabefőtt :
a tegnapok hiányjeleket-villogó íze
számban ikrás mézzé csendesül.
Szemedben ottfelejtett utcák
és hátrahagyott nappalok,
könyvek fölött álmatlanul
átvirrasztott éjszakák
emelnek
dísztelenül fenséges,
sárgafalú, ódon templomot.

Elég csak annyi,
hogy magam mellett tudlak,
így nem kell helyet szorítanom
a torkomban megbújó,
feltörni vágyó síró-panasznak;
ha itt vagy, - minden helyére kerül
és nyugvópontra,
a röpke pillanatot sem kell
elengednem
egy halk búcsúszóval.

Van időnk egymás felé kitárni
a kettősszárnyú, szent oltárkaput,
és míg nálam felejted magadat,
boldogan bízom okos tekintetedre
minden kimondott szavamat, -
beszédünk és hangunk
suttogóan halk lesz
és olyan lágy,
melyből egyszerre megérted
az érett, csöndes férfikor szavát;
borostás magányodra puhán hull a fény,-
mit magadból nekem szánsz,
csak annyi, - de az mind legyen az enyém.

[Anna1955]

Tóth János: A világ legszebb szerelmes verse


Nem ilyen.

Mostanában rövidebbek az évek,
csak a pillanat a régi, ahogy megül,
a templomharang bongása, méhek
zajongása száradtkoszorús temetőkben,
válladról, ahogy ruhád aláhull. Mennyi
is volt? Talán napok, hónapok, hetek. Mentsetek meg!
Ments meg Te időtlen vágtában fogant kölyke ennek
a zavaros pályaudvari váróteremnek, ahová
koldulni jár a lét, és mezítelen arcokkal is
rejtekben marad minden emberinek tartott
utalása egy régi hajnalnak, amikor nyílt egy
új virág! Csak én láttam, csak nekem színeződött,
értem borult a földig, én tehetek szépségéről,
nekem hervad el majd egyszer. Tudom. Mennyi is volt?
Talán hónapok, hetek? Nem időben mérek!
Nincs perc, az óra is semmiség, kitárul a Minden,
értem halottvivők jönnek, szemeikben öröm,
megértés.- Látod, mennyire szeret! Boldog
az Úr, ha őt elé visszük! Látod, még mosolyog,
s szólt, egy nevet mondott, mielőtt elment!
Hol van? Ki az, kit nevezett? Kire kért áldást,
védelmet? Messze jár. Első volt és végső,
értett, és megérzett. Föld volt, fűszeres takaró,
szó a nagy csöndre, perc helyett érintés, órák
körében látomás egy új világról! Megtérnek
végül mind a lakatlan szavak, és betűnként találnak
végleg nyughelyet. Máshol, senkinek. Mennyire távol,
és közel aki szeret! Mindig így van ez. Milyen a közel,
mennyire semmi a távol, ha szeretsz! Pedig csak egy kis
alamizsnát, egy kis alamizsnát kaphatunk! Előttünk dölyfös
mindenek járnak, vérükben ősi ösztön: Eltiporni, zsigerelni,
megölni, megölni! Én nem ilyen sokakra vágyom!
Lennék csak zsoldosa a jónak! Jutalmam sem legyen elég
engesztelő, hogy többet kívánnék! Soha, soha többé!

[Anna1955]

Nagy Márton: szeretlek

tessék a kilenc betű.
komoly vagyok, ebben nincs derű,
szeretlek, nehezen, véresen,
könnyen és veszedelmesen
szeretlek.

mert jó szeretni és
szeretlek szeretni téged.
tudom hogy ezt érted, ezért is
szeretlek, ahogy megérted.

azért is mikor nemérted, ahogy
a hátad mutatod míg el nem alszol.
szeretem ahogy hallgatsz mikor eljátszol.

szeretlek. mert még nem fájsz nekem,
de napról napra több leszel bennem,
veled nő a súlyom, az érdemem,
mert nem felejtesz, de hiszel még nekem.

szeretlek mert nem mondod 'kedvesem',
és csak igazán ritkán, ritkán
hazdusz nekem.

szeretem ahogy olvasol, ahogy írsz,
és ahogy helyettem is sírsz,
mikor megérted a versemet,
mégis nevetve javítod ki a rímeket.

szeretem azt is hogy nem tudod a nevemet,
amíg szereted a testemet,
és elfordulsz mielött meglátnád a sebeimet.

szeretlek. szeretni kevés.
szeretni, gyűlölni is tévedés,
de veled ezt is szeretem.
nem nagyobb tévedés a szerelem
veled, mint nélküled az életem.

[Anna1955]

Somlyó Zoltán: Szerelmes vers

Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!

Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

Születtél – s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.

Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.

A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!

Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…

[Anna1955]

<p align="center"> Váci Mihály: Ha elhagynál...


Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
</p>

[Anna1955]

Remenyik Sándor: Tündérfok


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül őserdő, ősbozót-
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be-
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok,
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös úton.-


De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson

[Anna1955]

Dr. Varga Lajos: Szereteted vagyok


Vagyok tűnő ránc homlokon,
Átívelt híd a gondokon,
Simuljon szemeid felett.
Reád gombolom lelkemet!

Vagyok vágy-hullócsillagod,
Bármit kívánhatsz: megkapod.
Miközben hűlvén zuhanok
Fényárból: kívánj egy Nagyot!

Vagyok Álom éjszakádba:
Elviszlek mesés Világba!
Álmommal könnyítem terhed:
Párnádhoz hajoló Gyermek.

Vagyok hű féltés, vigyázat:
Nem érhet Hozzád gyalázat!
Könnyet szárító napsugár,
Tél hidegében enyhe Nyár.

Vagyok ölelés válladon.
Utolsó fény tűnt-alkonyon.
Virrasztva magány-éjszakát:
Díszítem csendbe zárt szobád.

Vagyok tűrt rózsa sár felett,
Tüntetőn virító képzelet,
Taposni vágyott kín-szirom,
Kinyílt sóhajú Irgalom.

Vagyok feltörő zokogás,
Csendesítem: ne hallja más.
Fülembe sírd, mi bánt nagyon,
Nem vigasztallak. Hallgatom!

Vagyok éber-csók arcodon,
Rezdülő fűszál a hajnalon,
Ébredést nyújtó mozdulat,
Szomjadat oltó hűs patak.

Vagyok lázadra fürdetés,
Szíved gyógyító lüktetés,
Lélegzetedhez levegő,
Fáradtságodra új erő.

Vagyok öröm-tűz léteden,
Árnyékodban, ott lépkedem.
Gyönyör-vízesés Álmodon,
Kacsintás szempilláidon.

Vagyok tiszta első szavad,
Mit, ha Angyalok hallanak,
Égbe emelik hangodat,
Csókkal érintik ajkadat.

Vagyok éhedre friss kenyér,
Kezedben örök, lágy tenyér,
Esti Ima, hogy hinni tudj,
Szereteted vagyok! Aludj!

[zsuka49]

Petrarca: A szem, amelyről oly forrón daloltam


A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,

a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.

S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!

A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.

Ford: Sárközi György

[Anna1955]

Petőfi Sándor: Szeretlek én, szeretlek téged...

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!

[zsuka49]

<p align=center>Suckling: Szerelemben a szerelem


Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet,
és hölgyemnek ne adj
fekete szemet, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.

Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámitás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket,
holnapra jöhet újabb keverék.
A szerelmem lehet
fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.

Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy, milyen kéz gombolyít.

(Vas István)

</p>

[Anna1955]

László Ilona: Veled

Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.

[Anna1955]

<p align="center">Kovács Anikó: Fény helyett


A percekből, amit a pillanat árnyalt,
átragyog valami éltető szép erő, -
nem tükröz vissza semmit, csak láttat,
látom magamban, ahogyan egyre nő…
október van, -
az égő alkonyatban
minden háztető aranyból verve csillan,
tükröződnek az ablakok;
felhők szélén sárkányvér vöröse lobban,
én a négy fal mögött hallgatok.

Reggelente fény virágzik a falakon,
napjainknak régi ismerőse, - de már
csak langyot hoz és bánatot,
fénycsóvát dobva a régi temetőkre;
csordogál az ősz, -
az októberi ég még int néha kéken,
mosdik benne majd sóhajt a Duna:
és a köd fölötte tűszúrásnyi éppen.
...Mégsem fáj, -
(pedig hiányzik a színarany,
ahogy kizuhan a Napból), -
mert szemem őriz egy pillanatot,
úgy, mint gyémánt ha ragyog,
mit gazdája napfénybe áztatott, -
túlélem hát az őszt, és most vidáman… -
...ugye tudod, hogy naponta meggyónlak,
mint boldogságot az esti imában…?

</p>

[Anna1955]

Gérard de Nerval: Ábrándozás

Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel,
s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék... az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, hunyó virágok,
a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém...
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer - s most emlékszem én!

Ford: Radnóti Miklós

[Anna1955]

Rainer Maria Rilke : Midőn rám leltél


Midőn rám leltél, kedvesem,
kicsiny voltam, szegény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.

Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.

S én, mint akit május, mítosz,
meg tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
a lelkeddel nehéz.


Fodor András fordítása