Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

<p align="center">Bión: Esthajnalcsillag


Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,
Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl
fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép
Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka
hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,
add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy
lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:
szeretlek! és illik pártolnod igaz szeretőket!

Ford:Szabó Lőrinc </p>

[Anna1955]

Eluard: Aranyos ajkaid


Aranyos ajkaid énbennem nem kacagnak,
csillagzó szavaid oly mélyértelmüek,
hogy éveim, halálom és ifjuságom éjén
minden zajból felém a te hangod remeg.

A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy,
és a veszendő kéj a tűnt álmot siratja,
a nap karjai közt ébredő test vacogva
gondol csak arra, hogy a szíve visszatér.

Zöld erdők emléke, köd, melyben elmerültem,
magamra zárva két szemem, tiéd vagyok,
rajtad csügg életem, s már nem tudom lerázni
a szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.

Ford: Somlyó György

[zsuka49]

Paul Geraldy: Megszokás


Azt kérdezed, mért nem mosolygok,
mért búsulok ma este én...
Eszembe járnak régi dolgok,
sok régi ruhád leng felém...

Ha nézem, itt bennünk, minálunk
nagy változás nem is esett.
Az asztalon van még virágunk,
alig egy szállal kevesebb...

De mégis egy elmúlt tavasz von,
lelkemben elmúlt láng lobog...
S úgy rémlik, hogy már olyan asszony
vagy, mint a többi asszonyok.

[zsuka49]

Paul Verlaine: Érzelmes dialóg


Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.

Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?

Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.

- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a múlt!

- Nevemre néha nem dobban szíved?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?

- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!

- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!

Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.

[Anna1955]

Wass Albert: Reád gondoltam


Reád gondoltam itt, az esti csendben,

Fehérbe-omló almafák alatt,

(Valahol messze, égszínkék szemedben

Pajkos sugárban ég az alkonyat).

Gyémánt-porát a rejtett mélybe szórja

A dombok alján csendülő patak,

Neked adnám mosolyomat, ha volna,

Mert fáj nagyon, hogy árván hagytalak.

De ritmusod, bár messziről is, érzem,

S a gondolat míg messze száll veled,

A ritmus bennem versvirággá serken,

Hogy megtalálja tiszta lelkedet.

[zsuka49]

Federico Garcia Lorca: Találkozás


Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem. . .

[Anna1955]

Kovács Anikó: A vers


A hang elakad torkomban,
mint a széllé vált kiáltás,
némaság szegélyezi a felbuzgó vágyást -
szólhatnék,
írhatnék,
mégis hallgatok, -
cipelem megfáradt bánatát annak
ki én vagyok;
nekem nincs hangom,
te mélyzúgású harang vagy,
megkondítod magad
s én elveszek alattad, - …
bekerítem szavam,
cseppenként hullajtom az időt konokul
mely álmaim és napjaim forgácsolja, -
...lankadt nyugalommal nézem
amint porrá zúzza…
Vannak órák, amik meggyötörnek,
és azonnal visszadobnak
az édes anyaföldnek;
megriadok
mintha ásítana felém a sír nyitottan:
üres lapjait pergetem egyhangú napoknak,
nézem e meddő percet borongva,
...lehunyva szemem,
két karom keresztbefonva:
fájdalmam befed,
a csillagok mind a földre hullnak, -
csak a vér száguld szívemben ájultan;
felettem szelíd árnyék leng
ha eljön az antik alkony,
mint eltévedt pilla egy régi,kedves arcon.

Most azt hiszem,
nekem írnom nem szabad,
nem akarhatok
félmegoldásokat,
kitalálni csalfa, tünékeny álmokat,
hisz utolérnek a válaszok, - az igazak,
és apróra törik a délibábokat…
Ma úgy érzem,
nem költök többé már dalokat,
hisz benned megtaláltam a verseket,
melyeket én sohasem írtam meg, -
az érzés szorít, hogy szinte roppant,
és keserű kín csordul belőlem,
akárha malomkő feküdne rajtam.

Talán ha te szólsz rám,
a te szavad balzsam,
meséld el,
hitesd el,
hogy valamit én is akartam
minek értéke van és hatalma:
lehetnek még zsarátnok soraim,
melyek a léleknek bókolnak,
vagy mint morzsolt sziklatömb
hályogos sűrűség alatt zúdulnak, -
ma még viszem őket sehova,
semmilyen napjaimba:
de küldj megkeresni
és találni magamban,
vajon él-e még,
szól-e,
hiteles-e szavam..?


...Reményem csak ennyi,
de ez megcsillan a napban,
mint az a suta krétarajz,
mit negyven éve a Nagyerdőn
az aszfalton hagytam…

[Anna1955]

Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre


Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze, valahol
Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint és a szobánkban csönd lesz.

[Anna1955]

Pilinszky János:Levél


Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.

[zsuka49]

Kölcsey Ferenc: Szerelemhez


Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

[Anna1955]

<p align="center">Kaffka Margit: Litánia

Te édes-kedves társam, miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta, mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám, min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája, mit nem hallottam eddig.

Bölcsességgel írott könyv, mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem; mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm, szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám, sűrű csillagos éjem.

Ó, éjem, égem, kékem, te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm, friss; hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom, napfényes délutánom!

"Szerelem" - ezt már írtuk, prózába, versbe sírtuk.
Szerelem: - olcsó szó ez! Szerelem! - így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,a mátkám és a bátyám.
- Kicsiny, fészkes madárkám, ideál; szent, komoly, nagy,
Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak és álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék, kiért tán ölni tudnék
- Kicsiny, fészkes madárkám, ideál; szent, komoly, nagy,
Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak és álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék, kiért tán ölni tudnék,
Te édes-kedves társam, miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?

</p>

[Anna1955]

Harcos Katalin: Mi volna nélküled?


Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona…
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár…
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem szerelem…
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet…
mindennél szebbet, mindig boldogat

[Anna1955]

Goethe: Viszontlátás és búcsú

Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet;
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.

Felhődombról nézett a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül;
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!

És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenül!

De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!

Ford: Szabó Lőrinc

[Anna1955]

Kardos András: Harmatban fürdik ...

Könnyek hullanak, pirkad.. dereng.
Tompán csillanó gyöngyszemek...
Meséljetek!... óh, Róla meséljetek.

Távoli, messzi vidék kit rejt előlem,
Kedvesemről küldjetek hírt nekem.
Könnyeitek hűse csók homlokomon.

Az Idő - közömbös - felettünk elhalad,
Csókod édes íze lázas ajkamon marad.
Harmat a fényben felszáll, égre fakad.
Szivárvány! Szép csoda, mint Te vagy.

Erősödj! .... pislákoló reményem fénye,
Távoli Kedves! arcodon könnycsepp ne
Csillanjon, üzenetem harmat permete,
Álmom vágya, éltető szó .... örökre Te.

[Khama]

Baranyi Ferenc: A szemekből a messzeség kilátszik

Minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;


minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;


minden hazudhat öleléskor:
Az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,

mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;


minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(És az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)


A szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(Amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)