Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Kardos András: Harmatban fürdik ...

Könnyek hullanak, pirkad.. dereng.
Tompán csillanó gyöngyszemek...
Meséljetek!... óh, Róla meséljetek.

Távoli, messzi vidék kit rejt előlem,
Kedvesemről küldjetek hírt nekem.
Könnyeitek hűse csók homlokomon.

Az Idő - közömbös - felettünk elhalad,
Csókod édes íze lázas ajkamon marad.
Harmat a fényben felszáll, égre fakad.
Szivárvány! Szép csoda, mint Te vagy.

Erősödj! .... pislákoló reményem fénye,
Távoli Kedves! arcodon könnycsepp ne
Csillanjon, üzenetem harmat permete,
Álmom vágya, éltető szó .... örökre Te.

[Khama]

Baranyi Ferenc: A szemekből a messzeség kilátszik

Minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;


minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;


minden hazudhat öleléskor:
Az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,

mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;


minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(És az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)


A szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(Amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)

[Anna1955]

Wass Albert: Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.

[Anna1955]

Kardos András: Ha beteljesül a vágy...

Lélegzet, szó tétován elakad,
Mikor eljő a régen várt pillanat,
Áhított álmok tarka varázsa
Valóság lett, édes ízű csókod
Ajkad selyem lágya ajkamon,
Magas égbe repít ölelő karod,
Szerelem fénye glória arcodon.
Testünk szomjas kínját oltani
Zuhanunk egymásra, csókjaink
Lakomája mennyegző torunk!

[Alcar]

Anna kérésére:)

Rácsai Róbert: Altató szonett

Ránk borult az éj, ott állok feletted,
én vagyok láthatatlan őrangyalod;
nézem arcod és hallom lélegzeted,
amíg a Hold az égbolton andalog.
Nem jöhet be zaj, se kegyetlen hideg,
- csak aludj, kedvesem, aludj nyugodtan –
betakarlak, ha fázol, és figyellek:
semmi se zavarja meg az álmodat.
Halkan nyújtózol, megrebben szempillád,
kósza csillagfény játszik a hajaddal,
melletted virrasztom át az éjszakát,
teveled leszek, míg eljön a hajnal.

Érzem, igazgyöngyöt izzad homlokod,
ha álmaidban a kezem megfogod.

2006-01-17 (Alcar)

[Anna1955]

Arszenyij Tarkovszkij: Az első együttlétek



Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyû voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsõn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.

Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettõs szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" -
Súgtam, bár vakmerõség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklõ árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.

S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És - istenem! - enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat - a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályu víz.

Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Elõttünk még a mennybolt is kitárult.

A sors már õrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.

[mango]

Hajnal Anna: Várj


Nem leszel mindig egyedül,
eljön hogy ujra betakarlak!
együtt leszünk nagy hó alatt:
jövök, még szeretni akarlak.

Hozzád présel az áldott súly,
elérlek, soha közelebben:
csontomig érő remegés
átjár mint ifju közeledben.

Megvársz? Csontszámmal megcsókollak,
csontkezem kezedre tapadhat,
csontkarom karodba karolhat,
szeretlek, szeretni akarlak.

(1975)

[Anna1955]

Somogyi Ottó: Vigyél magaddal!


Álmodom hajnalokkal,
a feltörekvő fénnyel,
áruló angyalokkal
suhan szerte az éjjel.

Táncoló rőt gyertyaláng
holt árnyékba menekül,
mint taglózott fény-husáng,
bántóan felém repül.

Örök húsmécses lángja,
egyre jobban, és jobban,
mint feldühödött máglya,
izzó haragra lobban.

Kenyerem az éhes szó,
ha lábad elé térve,
ami nem kimondható,
koldulom tőled félve.

Légy nekem csak önmagad,
szeress százszor még jobban!
Kezünkhöz így vér tapad,
ha létünk majd ellobban.

Kenyerem a remény szó,
kérlek, ne hagyj éheznem…
Mondd hát, mi kimondható!
Akard hát, hogy létezzem!

Éveink úgy elszállnak,
mint madár sebes repte.
Állj meg most a vágynak,
egy emberöltő percre!


Álmodom angyalokkal,
fejükön bús szemfénnyel,
glóriát hordozókkal
múlik tova az éjjel.

S mikor jő a hűs hajnal,
lebbentve az éj leplét,
földbe ültetett maggal
nézek az égre fel s szét.

Mikor földléptem, s szívem
utoljára megdobban,
szerelmünkhöz hű-híven,
ölelj vadul, még jobban!

Szemed az én látásom!
Szavaddal kellene hálnom!
Kezeddel most kiásom
eltemetett vágyálmom:

Hagyd már végre, hogy testünk
örökre egybeforrjon!
Buja angyalok legyünk
mennyei Bacchus toron!

Fogd meg esdeklő kezem!
Küzdjünk az élet-haddal!
Együtt legyünk túl ezen,
kérlek, vigyél magaddal.

[zsuka49]

Félix Falzari: Beteljesülés


Mit mondhatnék, te drága?
Elnémít az öröm,
ha rám nézel: a számra
egyetlen szó se jön.

A lényedből ragyogva
hull rám egy lágy sugár,
mi egykor álom volt: ma
valóság végre már!

De én e tiszta fényben
magamra nem lelek:
most valóságként élem
az álom-életet!

[Honeydew]

J. W. Goethe: Charlotte von Steinhoz


Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szüntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz, és
tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szívét,
céltalan lebeg s a fájdalomba
váratlanul taszítja a lét,
ujjong, ha az égre új sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiú nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mi akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,
s nővérem voltál, vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vadlázú vért,
és a szétdúlt szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted,
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mint amikor előtted,
lábaidnál hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szívét,
ösztönét ragyogni fényesebben,
s csitulni a heves ifjú vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen és örökké
valóság a szívünkben a múlt.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelő napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.


(Vas István fordítása)

[Anna1955]

Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

[prayer]

Lőrinczi L. Anna : Álmomban a Tied voltam

Vad folyó zúgva, tajtékozva mélybe zuhan
Hömpölyögve rohan, gondolataim, elsodorja.
Álmomban megjelentél, éreztelek, láttalak.
Vonzottál, mint a bolygókat, a földet a nap.
Tudom, érzem, hogy valahol vagy!

Mint a virágzó fák, a zöld mezők tavasszal,
Vonzzák a virágokról port gyűjtő darazsat,
Mint ahogy vizet kíván a sivatag száraz homokja
Úgy röpülnék hozzád, szomjazva csókodra.
Simulni szeretnék kitárt karodba!

Gondolataid felhőként sodródnak felém,
Mint magas hegy csúcsát, elfoglalják elmém.
Lágyan hullámzó dallamot egy hegedű zenél,
Érzéki hangja szerelmes, nincs semmi kétség.
Illatod érzem, nem látlak, de érezlek Én!

Mikor kitörni készül a vihar, sötétség terem,
Mikor villámok cikáznak a fejünk felett,
Mikor az ég készül leszakadni, és esőt teremt,
Ott tombol akkora erő, mint a vágy bennem.
Szeretnék felébredni végre!

Apró cseppeket varázsol a forró föld, párás lehelete,
Képzeletemben a Te tested izzik oly hevesen,
A Te lényed varázsol el, repít a fellegekbe,
Tökéletesen eggyé olvadunk a fullasztó gyönyörbe.
Nincs idő, nincs tér, Veled minden végtelen.

Itt meg is hallgathatod

[zsuka49]

<p align=center>Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed


Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis - hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, - de lám,
Nekem hibátlan remek.

Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.

Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!

Szépség, álom, éj kimúl; -
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!

Franyó Zoltán fordítása</p>

[Anna1955]

Bartalovics Zoltán: Látomás

Nektárt kóstol ajkam,
ha rólad álmodom.-
Két karomban tartalak
egy hűvös hajnalon.

Szorongó emlékek
reszketnek szívünkben,
de lelkünk melegével
hevítjük szüntelen.

Nem szólunk, csak érezzük
bőrünk összeér.
Vágyaink még nem bátrak,
kimondani fél.

Csillagokat hívunk,
legyenek tanunk.
A szél sajnos elfújja
egymástól szavunk.

-Furcsa a hajnal!..

Elűzi csillogó
gyémántjait az égről,
akik csak ő érte ontják
versenyben sugaruk,

hogy elsőnek csodálhassa
egyszerre mind.
S mielőtt bármelyik megpillantaná
szépsége teljében,

pirosló arccal új teret nyit.
Hát így búcsúzunk mi is.
Hosszan, és csendben.
E gyönyörű varázs messzire visz engem.

Hallom lépéseid
ereimben lüktet.
Lábaim nehéz
sziklákként mennek...

-Ti hideg, néma kövek,
kik őrzitek kedvesem
tapintását, és hevét,
melegítsétek fel szívemet,

és suttogjátok nevét!

[zsuka49]

Ovidius: Nyári dél


Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,
vagy mikor eltünt a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
a remegő lánykát merni tanítja az árny.
Íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
így a hires Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S ó mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
mily dagadón idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyult!
Mily buja, dús csípők! Mily fiatal deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit... Lankadtan pihenünk már...
Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

(Babits Mihály)