A napfény tűnik fel így keleten…
Mint ahogyan Te ragyogtál fel nekem,
azon a reggelen. A Te lelkednek
ragyogása bújtatta arany palástba
a Napot s szemed kékje az eget
festette oly csodálatosan szépre.
S a lágy szellő, mintha csak kezed
érintését varázsolta volna közelebb.
Megérintetted jéghideg szívemet.
Fölidézted, miről azt hittem, elveszett
rég. Boldogságom hozta el ez a nap,
s én hittem, bíztam újra a holnapban.
Hogy van holnapom. Aznap még
álmom is volt. Csodát álmodtam.
Éjjel, ébren. S vártam a Napkeltét.
Vágytam melegét, tüzét, fényét.
Helyette üzenet jött, pár szó csupán:
nem adhatom meg, mit szíved kíván…
A Napfény tűnik el így nyugaton…
Ahogyan Te tűntél el a horizonton.
S fényed helyét lassan a setét
váltja lépésenként, tűnted helyén.
Sötét árnyjáték csak a Világ, az élet…
Törten hever a szívemből kisarjadt
tűzvirág. Csend van megint. Mintha
minden némán megállt volna, mintha
kínomban így osztozna. Ám mintha
e dermedt csendben még hallanám
az elhalt madárdalt, fák suttogását,
szíved dobbanását. Mintha érezném
kezed, mintha mondanám a neved.
De mintha minden csak mintha lenne..
Nem mintha semmi nem ért volna véget,
vagy tán elhinném, hogy bármi szépet
képes még hozni számomra az élet…
Talán ha a Napfény…ott, nyugaton…
Széllel szálló,
hegyekre zuhanó szavak
bár összetőrnek
hangjuk megmarad.
Némaságuk sirva énekel,
hisz attól félnek
a távol nem felel.
Szerte gurult betűk,
mint vágyó sóhajok,
gyöngyként ragyognak,
mint a könny, és minden
csillogásban, arcod rám köszön.
A Hold ezüst nevetése,
mosolyod idézte, míg az
Éjszaka halkan kuncogott,
és bársony öleléssel, a
vágy tüzévé változott.
Hevesen ölelt, mint két karod,
hozzám bújt, mint kérő sóhajod.
Bársonyt szőtt körém az éjjel,
megtöltve a sötétet fénnyel,
ezernyi csillagot varázsolt körém,
és álmunk országútján,
már jöttél is felém.
Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött, mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt -
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magány megszűnt.
. . . Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas express,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter
- amit utamból visszaadtál -
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi-pálya
amivel megrövidítetted
utam hozzád, az méri hosszát
Ha eltaszítasz: összetört szivemmel
Bejárom sírva a világot;
Szilaj fájdalmaimtól ostorozva
Örvények éjjelébe hágok.
Ahova lépek, ott a fű kiszárad,
Virág lehervad egy lehemre,
A lomb haraszt lesz, élet ere posvány,
Aszú a rétek üde selyme.
Ha eltaszítasz: halhatatlan bánat
Fog űzni a sötét vizekre.
Megyek. Utamnak célja végtelenség, -
Élet s halál között lebegve.
Szirtek között, rémséges éjszakákon
Rohan velem a szörnyü gálya;
Nyomomba démonok kacagva törnek,
Magam a démonok királya.
Ha eltaszítasz: egy világot ölsz meg,
Örökre, visszahozhatatlan.
Nem test, a lélek az, amit temetnek,
Az éden is így lett lakatlan
Gyilkot merítesz egy világ szivébe,
Hiába sírsz, hajad hiába téped!
Elvérzik a természet mély sebébe,
Reszkess! Iszonyu lesz a bűnhödésed!
Ha eltaszítasz: összetört szivemmel,
Halott szivemmel mégis fölkereslek;
Kioltád életem, de temetetlen
A szörnyü érzés: halva is szeretlek!
Elérlek! Árnykezemmel égbe érek;
Utánad nyúlok daccal és merészen,
És lángoló, véres szívemre vonlak,
Enyém leszel mégis, enyém egészen!
Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé,
Eltévedt, kisiklott, korommáégett,
Tört életek mögé.
Mindez igaz. Ő ott van mindenütt.
Kígyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből,
Ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
S mégis méltó reá,
Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék.
Keressétek tehát.
De ne csak ott, ahol eddigelé.
Ne nézzetek csak a tűzhely mögé.
Ne is csupán sötét sikátorokba,
Ne is csupán szürke hivatalokba,
Hol társatok és ellenfeletek,
S kiragadja - nem önnön hibájából -
Kezetekből a napi kenyeret.
Keressétek tovább...
Mert ott van ő a vágyban és a vérben,
De minden magasban és minden mélyben,
Kőcsipkét ver a kora gótikában,
Szárnyal a Beethoveni muzsikában
És gyökeret ver minden költeményben.
A költeményben...
Hiszitek-e ti,
Hogy a versnek is vannak szülei?
Mint a gyermeknek apja-anyja van.
Csak itt, e különös tündérvilágban
A természet rendje fordítva van.
Itt az ihlető asszony az apa,
Ki elhullat egy kis virágmagot
S az megfogan...
A költő aztán világra szüli
A gyermeket
Ti ott, künn, a rendes embervilágban
Ugye az apát is tisztelitek?
Gyermekét nevéről nevezitek.
Látjátok, e furcsa tündérvilágban
A nőnek ismeretlen a neve.
Az alkotónak és az alkotásnak
Ő láthatatlan, szerény háttere.
Ó, sokszor fájt e visszásság nekem:
A virágmag-hintő drága kezet
Hogy mindeneknek fel nem fedhetem,
S hogy versemet Isten után
Kinek köszönhetem.
Tiszteljétek tehát,
Az "alkotó" nagy Inspirátorát,
A virágpor-hintő titkos kezet,
Aki vezet
Új világokon át.
S keressétek a nőt
A magasságban és a mélyben,
Árnyékban, zivatarban, napsütésben
És minden költeményben
Tovább...
Nyárban fakuló virág-üzenet
Szemed csipkés biztatása
Keres ma vígabb éneket
Ócska bánatok fehér lakodalmán
Dáridózó süket enyészet
Ujjaid közt repkény csapdos
Megrészegedni az erdő sok illatától
Szavamat csaló fények színezik
Kelletik magukat a szerelem-romokon
Bíboron viharzó hizlalt örömök
Hintázó díszes hazugság-bárkáikon
Homályba tűnő emléked tündérek őrzik
Két duzzadó emlő lelke szépe
Lángoló haja ha napba nézett
És hurik tapsoltak a szívében
Meztelen karjai közt ha ölelt
Magaszerelmes táncos-élete
S rothadt egyre csak rothadt mosolyogva
Tudta ha várt vágyas örök
Éjszakák sose késtek
Ha a hajnal elől szökött
Harmatok mosták karcsú lábait
Királynő volt ő a majmok között
S azok tisztelték benne az embert
Tudósok és katonák álmodtak vele
Nevetését a füvek magukba szítták
Hogy lehessen a hajléktalanok öröme
Szerelmes szavakat nagy ákombákom
Sorokban villámok rajzoltak fel az égre
Mindenütt ott volt ha rágondoltak
Szerelmét dicsérte a dal az alkohol
Duhaj legények a felhőkbe léptek
Szemükben izzadt a sok bolondos álom
Boldogság-bálvány egyre csak kerített
Rózsaszín testén az alkony
Gyémántajka csókolt piros sebeket
A szerelmet dicsérte a dal az alkohol
Kis ringyók mosatlan ölén
Meghalni részegen ahol
E vesztes kínban öröm telik
És verset mondhatnak mulatságból
Hitvesi áldozatnak ajánlják a testet
Csak hús vagyok és élet vagyok
Csak halál vagyok Óceán
Vesz körül végtelen titok
És a többi ember teste
Hintázó tükrén homok csillog
Képünk is ott hintázik a tó-szerelem tükrén
Nyúlnak az árnyak
félnek a vágyak
Mért megy el a nyár
de jó, hogy itt voltál
de jó, hogy itt vagy
ugye leszel, ha fagy,
ha majd szitál a pára
s a tavasz még árva
ugye beszélünk még
mint nem is oly rég
hallgatlak, ringass csak
de mész s most nem maradhatsz
de jó, hogy vagy, de jó, hogy voltál
nem is volt út, de idetaláltál
titkodat őrzi a könnyed lépted
most nem suhan el de visszatéved
az árnyak a fények
a vágyak is égnek
visszajön majd a nyár
de jó hogy itt voltál,
de jó, hogy itt vagy
de jó, hogy vagy...
s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
Elküldve: 2006 Ápr 23 Vas 17:13 Hozzászólás témája:
Kovács Anikó: Sánta szívzörej
[...]
Lásd, ...most már torzó lettem,
félkész festmény fehér vásznon,
leszakadt gomb a kabáton,
elpattant rugó messzire repülve,
vörös rúzsfolt, - nagyon elkenődve.
Széthord a szél, nézek utánam, -
állok szívemmel a pesti éjszakában,
ha rám néznél, bele a szemembe,
lelátnál egész lelkemnek mélyére, ---
régi napjaink ott gubbasztanak soványan,
a mesének vége, - mégis tovább van...
...végig kell mondani, szólni kell! Szólni!
A szédítő szakadék felett át kell jutni,
muszáj a hívó szót hallani, egymást tudni,
néha tálán kis időre elbúcsúzni,
- de addig is erőre kapva gyógyulni...
Aranykalickád ajtaja olykor felpattan,
a kiút rádmosolyog, lépj rá nyomban;
megérkeztél : vár a valós élet,
a Te Istened segít, hogy az életed éljed.
A torzó torzó maradt,
és ennek így kell lenni, ---
...
ezt a festményt nem fejezi be immár senki.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Máj 3 Szerd 11:56), összesen 1 alkalommal
Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!
Megleltem benned, mit az ábrándok szőnek
gyengéd szerelmét két ragyogó szemnek,
eper ízű ajkaidnak bársonyos csókját
ezerszínű rejtelmet tested minden pontján,
álmaimban kerestelek,- téged hívtalak
nyújtottam az éjjelt kerüljön a hajnal,
az első sugarak ablakon kémlelték
ábrándból szőtt ruhába öltöztél,
felkapott a fény s elvitt magával
de jő az éj újra karomba zárlak,
minden éjjel újjászületik
a szétrebbenő álmom
veled...,
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
