Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

<p align="center">Szádi: Hallgat a szív

Nyugalmam, erőm tőled van és nincs;
Tűr s hallgat a szív, nyugalma még sincs.
Mért jöttem e szívrabló-tanyára?
kiútja, szemem bármerre néz, nincs.
mindaz, ki szerelmes, érti: nálam
Nagy becsben az aggodalmas ész nincs.
Bejártam a kerteket gyümölcsért:
Oly szép, mire elfogódva nézz, nincs.
S lelkem se lehet különb ajándék,
Hisz benne neked csipetnyi méz sincs.
Tudják: szerelem mi, ők, akikben
Vágy már e világ után kevés sincs.
Ó, Szádi, ne féltsd fejed, se lelked,
Hisz senki se mondta még: remény nincs!
Lepkét szerelem sodort veszélybe
S hogy lángban elégett - már veszély sincs.

Képes Géza fordítása

</p>

[Anna1955]

Petri György: Alighanem

"Nem vagyunk gyerekek" - mondtad,
pedig bizony hogy azok voltunk.
S te szűz is, alighanem.

Csiszolatlan maradtál,
sőt, kifejtetlen körülményeid meddőjéből.
Féldrágakövem, szűrt fényű,
egészen ritka szennyezésű kristály.
- Egy ostoba telefon! Igazán nem...
jóval éjfél után.
"Igen... Igen... Nem..." - egyik kezeddel
a telefont vonszoltad,
mint egy szűkölő kutyát,
a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra,
fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem)
mezítelenségben járatlannak tetsző tested
(nem sokat takart fenn a mély dekoltázs,
lenn a csipke), én az ágyból
figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam.

Aztán nagyvégtére visszabújhattál,
de már inkább csak odakucorodtál
a tartalékolt közös hőbe, több
(vagy nem kevesebb) közöd volt az
ágyneműhöz, mint nemünkhöz.
Pedig az a "Nem vagyunk gyerekek"
az első csókolózást szakította
meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni),
és olyan becsületesen (kacérság, zsákba-
macska kizárva) vetkőztél,
olyan elszántan, alaposan,
vakmerő kamasznő: "Essünk..."
neki? túl? - s ez lett:
túl már soha (alighanem).

Reggelivel ébresztettél, mintha...
Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak.
És a liftből és ki a kapun és fel a buszra
meghitten és gyöngéden (nem néztél rám)
tereltelek (váll, könyök érintése),
mint volt férj, hajdani barát.

[Anna1955]

Csizmadia László: Csalódtál akkor

Borongós nyári, meleg reggelen
Azt hitted akkor, majd meglelem
Leveleken áttűnő kék eged,
Azt hitted akkor ezt én, teveled.

Azt hitted akkor hogy szerethetsz,
Azt hitted akkor, hogy úgy lehet.
Csalódtál akkor, s az élet ár
Úgy ment tovább, hogy ellenáll.

Csalódtál akkor, az én hibám,
Csókokat csókokért kívánnám.
Csalódtál akkor, s csak ezért,
Valósat álmodtál csókokért.

Nem tudtad, mit jelent új világ,
Szerelem oltárán ki, s mit ád,
Nem tudtad akkor, hogy mit jelent
Szerelem, boldogért, szeretetlent.

[zsuka49]

Szabó Lőrinc: Káprázat


Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körűl,
aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; ?
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; ?

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; ?

vagy mit tudom én! ? ? Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc ?

óh, gyúló lánghalál! ? Elégtek, szavak? ?
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

[Anna1955]

<p align="center">Szemendei Ágnes: Olvass a lelkemből

Nyitott könyv a lelkem,
s ha fúj a szél,
lapozni kezdi,
és rólad mesél.

Vagy csöndes hallgatag,
akár a sír,
márványkő előtt
áll, zokogva sír.

Néha elmélázik
emlékeken,
ilyenkor némán,
dúdolgat velem.

Van hogy messzire száll,
akár a fény,
igy mutat utat,
merre a remény.

Mikor a boldogság
vele nevet,
fénnyel rajzol rám
lüktető szívet.

Félelem meggyötri,
mint a bánat,
szél mesél róla,
dús lombú fáknak.

Nyitott könyv a lelkem,
s ha fúj a szél,
lapozni kezdi,
és rólad mesél.

</p>

[Anna1955]

Káli László: Tudod Kedves

Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

[mango]

<p align="center">Lőrinczi L.Anna : Tűnődésem</p>

<p align="center">Kedvesemmé tesznek a napok,
bár csak álmok....tudom.
De jó álmodnom....
Sokat tűnődöm, gondolkodom...Rólad....
Színesebbé válnak-e a szürkeségek,
hogy annyira merészen,
szívem kiszolgáltatva eléd dobom...?!
Mit hihetek?
Hisz minden mit képzelek, belőlem fakad...
Nem tudom mennyi a való
és mennyi a káprázat...
Káprázat? Biztos az?
Hisz érezlek magamban!
Tán csak azért mert akarlak?
...akarlak?
Mennyire kegyetlen csaló AZ
ki teremtett testet, lelket, vágyakat....
De teremtett hozzá kínt, bánatot, halált is!
Nem...A halál az nem AZ!
Jó tudni, hogy van...
Mint ahogy jó tudni, hogy vagy !
Létezel valahol....
Nem velem, de nekem,
nem veled, de értem...
Érted?
Mert kedvesemmé tettek a napok!</p>

[Anna1955]

Kovács Anikó: Szerda éjjel, augusztusban

[...]

A most, az egyszer, a soha, a talán
aláhullottak a műmárvány kőre,
reménnyé nőttek azon az éjszakán:
és hinni kell, hogy mégis lesz „jövőre”.

Augusztus volt, még élt a nyár,
és szép volt
akár a bűntelen kenyér, -
bár az alkonyszürkülés olykor már
párállott a budai házak tetején.
És másnap
a rézfejű kulcs
míg fordult egyet a vén zárban:
bíztatón a sárga falra mered,
és akár a hajnal,
a jövő előtte úgy dereng…

Dünnyög a szél, valahol sziréna ugat,
a kertben a gesztenye tüskés burka hasad,
egy harang szava szól vontatottan,
lassú patak álma delel
a mély nyugalomban,
- bízni kell: a remény és a valóság
ugyanott van.
Horzsol a fény:
a hegyoldalba aranycsíkot harap,
ott lent, Pasaréten az ólom újra kondul,
a koldus este fáradtan csihad.
…Az éj lassan elmossa az árnyakat.

Az eljövendő napokat hazugság helyett
büszke, igaz és bölcs szavak szegik,
színezüst öröm zuhog a kisült fű felett,
fel, fel, egészen a tiszta kék fellegig.



Budapest, 2006. augusztus 23.

[csizi]

Simonyi Imre: Ha jössz, szívem

Ha jössz, szívem, - a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek -
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég - egünk - s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj - hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák...
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere.- Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál.- Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán - immár nélküled -
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. - Lásd, az vagyok. -
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem - jó ízed - hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal - : rögeszmébe az eszelős -

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután -
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom -

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. - S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. - Szelidebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

[Anna1955]

Káli László: Hiányzol...


Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni az Napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe,
aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát&#8230; Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis&#8230; Nagyon hiányzol.


Itt meg is hallgathatod

[Anna1955]

Káli László: Jönnél-e velem?


Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szem lesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem minden pillanatban?

[zsuka49]

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet


Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?


Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?


Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

[zsuka49]

Szabolcsi Zsóka: Feléd

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé…
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé…
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé

[Anna1955]

Bartalovics Zoltán: Ne félj kedves

Ne félj kedves! Hiszen apálykor minden oly csendes.
S a homokban hagyott csigák között egy szerelmes.
Látod, kövecskék sem málladoznak a szikláról,
mikor rajtuk csücsül sok kis rák kíváncsiságtól

tágra nyílt szemekkel. Amikor a Nap felkel, és
megduzzadnak az alsó vizek, midőn feledés
homályából, a nedves homokból előbújva
egymásra lel két reszkető szív újra, meg újra.

S ha árnyékomon egy piciny csiga reményre vár,
Te csak markold őt a vízbe, ahogy szívemet már
körül ölelted tengerednek sós könnyeivel,
...és már látom, ahogy színekre hullnak a vizek.

És már engem sem gyötörnek kínok nagy gályái,
ha árnyékodban megmártózva EMBERÜL állni
hagynak a hétköznapokból előcsalt révészek.
Mert tudják, lehet apály, vagy tán dagály, SZERETLEK!

[Anna1955]

Somogyi Ottó: Az álmok visszatérnek

Ugyanaz a szürke peron minden éjjel,
hol kopott személyvonat viszi el álmom,
s mosolyod emlékét kell itt megtalálnom;
kétségbeesve kereslek szerte-széjjel.

Tengervízszínű szemed áthatolt rajtam,
könyököd érintésében megborzongtam,
búcsúzó hangod fájdalmán tompán zsongtam;
akkor már mindenem – mi volt -, neked adtam.

Magam maradtam fásult ürességemmel,
könnyek nélkül sirattalak, tenyerembe
zártam füstarcod, ne lássak le vermembe;
hol mérkőzött a tegnap fénye lényemmel.

Soha, sehol egy lélek az állomáson,
veled elment a szív utolsó utasa,
hogy jövőd kérdőjel perceit untassa;
egy másik megállóban, valahol máson.

Nem jön, s nem megy több vonat, se gyors, se személy,
hiába fürkészem a ködfátylú távolt,
hiába suttogom erőtlenül: Kár volt;
lemondásom személytelen, jót ne remélj.

Azóta minden éjjel várlak álmomban,
pedig magányom megfakult a peronon,
de reménytelen áldozatom lerovom;
azóta minden éjjel várlak álmomban…

2006-05-22