Csatlakozott: Feb 02, 2004 Hozzászólások: 2558 Tartózkodási hely: Budapest (II. ker.)
Elküldve: 2006 Aug 24 Csüt 13:14 Hozzászólás témája:
<p align="center">Lőrinczi L.Anna : Tűnődésem</p>
<p align="center">Kedvesemmé tesznek a napok,
bár csak álmok....tudom.
De jó álmodnom....
Sokat tűnődöm, gondolkodom...Rólad....
Színesebbé válnak-e a szürkeségek,
hogy annyira merészen,
szívem kiszolgáltatva eléd dobom...?!
Mit hihetek?
Hisz minden mit képzelek, belőlem fakad...
Nem tudom mennyi a való
és mennyi a káprázat...
Káprázat? Biztos az?
Hisz érezlek magamban!
Tán csak azért mert akarlak?
...akarlak?
Mennyire kegyetlen csaló AZ
ki teremtett testet, lelket, vágyakat....
De teremtett hozzá kínt, bánatot, halált is!
Nem...A halál az nem AZ!
Jó tudni, hogy van...
Mint ahogy jó tudni, hogy vagy !
Létezel valahol....
Nem velem, de nekem,
nem veled, de értem...
Érted?
Mert kedvesemmé tettek a napok!</p>
Elküldve: 2006 Aug 24 Csüt 13:39 Hozzászólás témája:
Kovács Anikó: Szerda éjjel, augusztusban
[...]
A most, az egyszer, a soha, a talán
aláhullottak a műmárvány kőre,
reménnyé nőttek azon az éjszakán:
és hinni kell, hogy mégis lesz „jövőre”.
Augusztus volt, még élt a nyár,
és szép volt
akár a bűntelen kenyér, -
bár az alkonyszürkülés olykor már
párállott a budai házak tetején.
És másnap
a rézfejű kulcs
míg fordult egyet a vén zárban:
bíztatón a sárga falra mered,
és akár a hajnal,
a jövő előtte úgy dereng…
Dünnyög a szél, valahol sziréna ugat,
a kertben a gesztenye tüskés burka hasad,
egy harang szava szól vontatottan,
lassú patak álma delel
a mély nyugalomban,
- bízni kell: a remény és a valóság
ugyanott van.
Horzsol a fény:
a hegyoldalba aranycsíkot harap,
ott lent, Pasaréten az ólom újra kondul,
a koldus este fáradtan csihad.
…Az éj lassan elmossa az árnyakat.
Az eljövendő napokat hazugság helyett
büszke, igaz és bölcs szavak szegik,
színezüst öröm zuhog a kisült fű felett,
fel, fel, egészen a tiszta kék fellegig.
Elküldve: 2006 Aug 30 Szerd 18:57 Hozzászólás témája:
Káli László: Hiányzol...
Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni az Napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe,
aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát… Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis… Nagyon hiányzol.
Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szem lesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem minden pillanatban?
Ne félj kedves! Hiszen apálykor minden oly csendes.
S a homokban hagyott csigák között egy szerelmes.
Látod, kövecskék sem málladoznak a szikláról,
mikor rajtuk csücsül sok kis rák kíváncsiságtól
tágra nyílt szemekkel. Amikor a Nap felkel, és
megduzzadnak az alsó vizek, midőn feledés
homályából, a nedves homokból előbújva
egymásra lel két reszkető szív újra, meg újra.
S ha árnyékomon egy piciny csiga reményre vár,
Te csak markold őt a vízbe, ahogy szívemet már
körül ölelted tengerednek sós könnyeivel,
...és már látom, ahogy színekre hullnak a vizek.
És már engem sem gyötörnek kínok nagy gályái,
ha árnyékodban megmártózva EMBERÜL állni
hagynak a hétköznapokból előcsalt révészek.
Mert tudják, lehet apály, vagy tán dagály, SZERETLEK!
Ugyanaz a szürke peron minden éjjel,
hol kopott személyvonat viszi el álmom,
s mosolyod emlékét kell itt megtalálnom;
kétségbeesve kereslek szerte-széjjel.
Tengervízszínű szemed áthatolt rajtam,
könyököd érintésében megborzongtam,
búcsúzó hangod fájdalmán tompán zsongtam;
akkor már mindenem – mi volt -, neked adtam.
Magam maradtam fásult ürességemmel,
könnyek nélkül sirattalak, tenyerembe
zártam füstarcod, ne lássak le vermembe;
hol mérkőzött a tegnap fénye lényemmel.
Soha, sehol egy lélek az állomáson,
veled elment a szív utolsó utasa,
hogy jövőd kérdőjel perceit untassa;
egy másik megállóban, valahol máson.
Nem jön, s nem megy több vonat, se gyors, se személy,
hiába fürkészem a ködfátylú távolt,
hiába suttogom erőtlenül: Kár volt;
lemondásom személytelen, jót ne remélj.
Azóta minden éjjel várlak álmomban,
pedig magányom megfakult a peronon,
de reménytelen áldozatom lerovom;
azóta minden éjjel várlak álmomban…
Elküldve: 2006 Okt 1 Vas 16:55 Hozzászólás témája:
Paul Verlaine: Az én meghitt álmom
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.
Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
Nézem, ahogy alszol. Szemhéjad nem remeg.
S mint a holt, ki ravatalon csipkék közt hál,
arcoddal üzened az angyalok helyett,
hogy enyészet testekben nincs több kikelet.
Édes szád sarkát mosoly nem ékesíti.
Redők sem sebzik gondtakaró homlokod.
S míg álmodat lesem, félek, elfelejti
szusszanását a lepedő meglebbenteni.
Beleborzongok... Mily' rossz lenne nélküled!
Levegő után kapkodok, hogy ne sírjak
és arra gondolok, húsz év nem évül el
egyetlen pillanattól ...és szíved lüktet!
Megnyugszom lassan, és testem ernyedni kész.
Örök félelemben virrasztok melletted.
S hajnalban, mikor paplanommal felém lépsz
lágyan megcsókolsz... Istenem! De jó, hogy élsz!
Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!
Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!
Hiszen tudom én, ennek így kell lenni:
évente ránkzuhan megölni október,
és itt, a halódó hegyen – mint mindig -,
a bölcs diófa halk fájdalmat énekel.
Ilyenkor már ónosan sötétet fest
az alkony hűvös ujja
és csobognak lassú reggelek -
a négyes villamos
dühödten gázol a hajnal ősz hajába,
a körúton dohos koldusok fekszenek.
Fölfeslik a kásás éj – de minden hiába,
nem gyémántlik már édes napsugár
a budai házak szigorún zárt ablakába.
Fényrajzoló kedvem elbitangolt,
- segíts, hol lehet? – érzem, napról napra
egyre mélyebbre süllyed szép hitem,
és a szó halványul kérgesedő szívemen:
így titokban egy védett helyet keresek
Nálad…. – és óvatosan a tenyeredre teszem.
Álmodok
karcsú hidakra, víztükörre rogyva,
- míg e szent csönd bársonya ölel, -
és tudom, itt találok fényes oltalomra,
bár az ég kékje már rég opálosra olvadt,
és velem csak szívszínű csönded virraszt, -
de két kezed közt ott bújik a holnap.
Mindig csak a holnap.
…mégis nálad lelek csak nyugalomra.
Elküldve: 2006 Okt 8 Vas 19:38 Hozzászólás témája:
Tóth János: Egyszer megállt minden a Földön
Emlékszem nem tudtuk már a nevét sem a virágoknak,és
ruháink redőibe is beleette magát az utak szitáló pora.
Lehetett talán nyár, nem éreztük már azt sem, csak néztük
a horizont remegő szélét, összehúzott szemekkel a gyerekeket
magunkhoz húzva, titkon már védelmet remélve tőlük, pedig
akkor már veszve volt minden, csak a harang remegett még,
az utolsó, amit még nem rombolt le a kacagó magány.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban