Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Paul Verlaine: Az én meghitt álmom


E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

Tóth Árpád fordítása

[Anna1955]

Somogyi Ottó: Máglyák a szerelemnek

Múzsák könnye oltja szomjam,
Szirének dala ad erőt,
Teérted itt és most, nyomban
állítok Ámor haderőt.

Mint boszorkányszívű angyal,
kísérted lázas életem,
vörös ködbe mártott aggyal
létezem. Léted; lételem.

Más izzó máglyára vetne
bűbájos csalfaságodért,
szívem lángolón szeretne,
de rendre páncélodba ér.

Szemeddel táplálod tüzem,
hangod szítja a vér-parázst,
de tetted néha mást üzen;
fullánk-kard védi e darázst.

Óvlak, féltelek, míg tudlak,
míg a perc hiú reményt ígér,
hisz tudod; sohasem unlak,
eléd omlok szerelmedért.

Apró szikrából lobbantunk,
mint két ölelkező lángnyelv,
átitatott gyolcsunk adtuk,
sercegő vérünk husáng nedv.

Égj, lángolj velem e nászban,
izzon köröttünk levegő,
búsuljon más balga bús gyászban,
máglyánk felhőkön lebegő.

És...ha angyali glóriád
egyszer gyarló földre koppan,
könnycsepp elolt majd, óriás
tűz hamvad, többé nem moccan.

Addig is; ölelj magadhoz!
Akarom; boldogan nevess!
Izzó szerelem gyönyört hoz!
Nagyon kell, kell, hogy most szeress!!!

2006-08-09

[Anna1955]

Bartalovics Zoltán: Egy jelre várva

Nézem, ahogy alszol. Szemhéjad nem remeg.
S mint a holt, ki ravatalon csipkék közt hál,
arcoddal üzened az angyalok helyett,
hogy enyészet testekben nincs több kikelet.

Édes szád sarkát mosoly nem ékesíti.
Redők sem sebzik gondtakaró homlokod.
S míg álmodat lesem, félek, elfelejti
szusszanását a lepedő meglebbenteni.

Beleborzongok... Mily' rossz lenne nélküled!
Levegő után kapkodok, hogy ne sírjak
és arra gondolok, húsz év nem évül el
egyetlen pillanattól ...és szíved lüktet!

Megnyugszom lassan, és testem ernyedni kész.
Örök félelemben virrasztok melletted.
S hajnalban, mikor paplanommal felém lépsz
lágyan megcsókolsz... Istenem! De jó, hogy élsz!

[Anna1955]

Káli László: Szabadulj


Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!
Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!

[Anna1955]

Kovács Anikó: Neked írt őszi elégia



Neked...



Hiszen tudom én, ennek így kell lenni:
évente ránkzuhan megölni október,
és itt, a halódó hegyen – mint mindig -,
a bölcs diófa halk fájdalmat énekel.
Ilyenkor már ónosan sötétet fest
az alkony hűvös ujja
és csobognak lassú reggelek -
a négyes villamos
dühödten gázol a hajnal ősz hajába,
a körúton dohos koldusok fekszenek.
Fölfeslik a kásás éj – de minden hiába,
nem gyémántlik már édes napsugár
a budai házak szigorún zárt ablakába.
Fényrajzoló kedvem elbitangolt,
- segíts, hol lehet? – érzem, napról napra
egyre mélyebbre süllyed szép hitem,
és a szó halványul kérgesedő szívemen:
így titokban egy védett helyet keresek
Nálad…. – és óvatosan a tenyeredre teszem.
Álmodok
karcsú hidakra, víztükörre rogyva,
- míg e szent csönd bársonya ölel, -
és tudom, itt találok fényes oltalomra,
bár az ég kékje már rég opálosra olvadt,
és velem csak szívszínű csönded virraszt, -
de két kezed közt ott bújik a holnap.
Mindig csak a holnap.
…mégis nálad lelek csak nyugalomra.


Budapest, 2006. október 4.

[Anna1955]

Tóth János: Egyszer megállt minden a Földön

Emlékszem nem tudtuk már a nevét sem a virágoknak,és
ruháink redőibe is beleette magát az utak szitáló pora.
Lehetett talán nyár, nem éreztük már azt sem, csak néztük
a horizont remegő szélét, összehúzott szemekkel a gyerekeket
magunkhoz húzva, titkon már védelmet remélve tőlük, pedig
akkor már veszve volt minden, csak a harang remegett még,
az utolsó, amit még nem rombolt le a kacagó magány.

[Audrey]

Szabédi László: Álmoddal mértél

Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarok látni inkvizítort,
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már a könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.

Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél, én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért az álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.

Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész,
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít.

Én világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat: per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,-
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

[Anna1955]

Kovács Anikó: Rettenetes virágének



Neked…




...Én nem tudok szebbet elképzelni, mint mi ketten…,
ha átírnád a roppant törvényt, mely itt leng felettem,-
történhetett velem eddig bármi rossz, - én felejtem,
feloldozást és mély kegyelmet nyer általad a lelkem,
jöhet még oly idő, bizonyítékul a szűkmarkú világnak:
ha megindulnának a hegyek, akkor is csak Téged várlak;
…mert volt már úgy, hogy a szép is megbicsaklott, -
ki tudja..? Lehet, holnap nem leszek már más, csak halott,
pedig a legősibb lángból vétetett boldog voltam nemrég,
egy, vagy két nap volt…? Az is már mintha csak emlék…
Tudom, a sok szent ott fent ül és mind minket figyel,
és azt is tudom, hitem Veled erős, sohasem múlhat el,
csak becézni szeretne gyöngéden Desdemona-ujjam;
mondd, hogy kell, hogy rút emlékeimről a port lefújjam?
Hogyan legyek gyönyörűséges múltunknak szigorú őre,
nem szétszakítva, mi ó-ezüstbe van már örökre szőve…?
Hisz úgy van az: Kedvesem mikor rám emeli két szemét,
már alig tudom lassan, lázasan elsuttogni: „nem elég…”,
egyetlen egy mondatát szomjazom; várok, hogy intsen:
de ha nem így lesz, nekem nincs menekvésem. Nincsen…


Budapest, 2006. október 11.

[Anna1955]

Káli László: Aznap...

Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

[Anna1955]

<p align="center">Sárhelyi Erika: Láz

Ölelésünk, mint út vad vizeken -
tarajos hullámok csókolják a testünk.
Akár két egyéjszakás idegen,
kapkodó kezekkel, habzsolva szeretünk.

Bőrünkön örvénylik a veríték,
a vágy új és újabb medret váj magának.
Igazzá lesznek a hamis mesék
és szállni vágynak a megszaggatott szárnyak.

Ereinkben tajtékot vet a tűz,
ahogy egymásba ránt a lázas akarat,
s mikor a nyugvás végül partra űz,
megleljük az égre kiáltott szavakat.</p>

[Anna1955]

Kovács Anikó: Hiszed-e…?


Neked...


Hinnél-e nekem, ha elmondanám
hogy ma délben, a zománcos-kék égen
angolkeringőztek a fellegek,
déli álmodásom egyre mélyült, édesebb lett –
s kipányvázott szívem
az öblített égi kékben
csakis lényeddel töltekezett…?
Hiszed-e…?
Néztem őket, magamban szóltam hozzájuk
a vén hegy és a budai háztetők felett,
s elmúlt napjaink szép mámorából
két kézzel szórtam a tűnő perceket,
legyenek ők is – mint én - boldogok vele…
Végül mégis mind itt maradt nekem.
[…]
Pedig jajdul a nappal, az éjszaka rettent,
s ha lelkem végre álomba hajol,
két karod rámfonódik forró öleléssel,
és már nem törődöm semmiféle nesszel,
minden gond elszáll, - el, nagyon messze...
a békélt, hűvös reggel karjaidban talál,
nem gondolunk a kényszerű, fájó elválásra,
csak elfogadjuk, mit kínál e szép halál:
ha azt mondom: várlak...Így szólsz: várj csak…
Nyugalmat így nyerek, - boldog álmom adja,
majd olykor szépséges, szent káprázat vakít, -
zárt pilláim mögött vad lángok izzanak,
és lágyan simítom arcod kedves vonásait.



Budapest, 2006. október 19.

[Anna1955]

Ady Endre: Vágyni hogy szeretnék

Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

[Anna1955]

Kovács Anikó: Crescendo


Neked...



Szombat van, és én a péntekbe vágyom,
a dajkáló napfény
simít egyet ősz-sárga ruhámon;
a Moszkva téren sodor a tömeg, s csodálom
hogy másnak ez a nap is örömet lobbanthat…, -
fejem fölött a balkon-ajtók tétlenül kinyílnak…
Lépdelek szégyenkezve,
- az irigység nem szokásom -
gondolatban azokat az ajtókat gondosan bezárom,
nem ér el hozzám már a térnek démoni zöreje:
szélvert falevéllel terhes és szederjes lett már
ez az átkozott, - és hűvös szombat este.

Nem kérdezi senki sem,
hogy élni – nélküled – van-e éppen kedvem,
és szabad-e a percről percre omló napok között
gyötrőn várni - egy új pénteket epedve…?
Válasz nincs, - de én tudom, mit kell tennem -
szeretnem kell, még ha most el is múlt:
azt a péntek estem;
jön majd újabb, talán még szebb
hétfő vagy csütörtök, - én itt várok, hallgatag,
és gyöngyszín emlékeket őrzök.
…olykor kapok ám apró, meghitt jeleket,
melyek parázslók, évődők és roppant kedvesek -
ekkor égig lebben szívemről a sűrű, nyurga füst,
s a kormos üvegen át is látom: e jel színezüst.

Ölbe vesz a kék remény, elém új utakat festve,
bár tudom, törékeny és csalóka ez,
mint fellegekig szálló, színes körhinta
egy csöpp faluban, este…
Szinte látom, ahogy mosolyogsz,
hát megnyugszom
magamhoz ölelve több ezernyi kincset,
- és bölcsen, mélyen elrejtem magamban
az összes fájó nincset.


Budapest, október 14.

[Anna1955]

Tóth János: Szeretlek

A szó? Jel, ahogy szeretsz.
Nincs felkiáltó, nincs kérdő, nincs
semmi, mi bennem el nem érhető
jobban már.
A jel? Szó, ahogy mondom.
Nincs jó, vagy rossz, nincs
semmi, ami el nem mondható
régóta már.

[Anna1955]

Percy Bysshe Shelley: Indián szerenád

Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón
illet és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad...

Ford: Babits Mihály