Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Audrey]

Szabédi László: Álmoddal mértél

Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarok látni inkvizítort,
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már a könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.

Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél, én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért az álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.

Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész,
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít.

Én világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat: per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,-
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

[Anna1955]

Kovács Anikó: Rettenetes virágének



Neked…




...Én nem tudok szebbet elképzelni, mint mi ketten…,
ha átírnád a roppant törvényt, mely itt leng felettem,-
történhetett velem eddig bármi rossz, - én felejtem,
feloldozást és mély kegyelmet nyer általad a lelkem,
jöhet még oly idő, bizonyítékul a szűkmarkú világnak:
ha megindulnának a hegyek, akkor is csak Téged várlak;
…mert volt már úgy, hogy a szép is megbicsaklott, -
ki tudja..? Lehet, holnap nem leszek már más, csak halott,
pedig a legősibb lángból vétetett boldog voltam nemrég,
egy, vagy két nap volt…? Az is már mintha csak emlék…
Tudom, a sok szent ott fent ül és mind minket figyel,
és azt is tudom, hitem Veled erős, sohasem múlhat el,
csak becézni szeretne gyöngéden Desdemona-ujjam;
mondd, hogy kell, hogy rút emlékeimről a port lefújjam?
Hogyan legyek gyönyörűséges múltunknak szigorú őre,
nem szétszakítva, mi ó-ezüstbe van már örökre szőve…?
Hisz úgy van az: Kedvesem mikor rám emeli két szemét,
már alig tudom lassan, lázasan elsuttogni: „nem elég…”,
egyetlen egy mondatát szomjazom; várok, hogy intsen:
de ha nem így lesz, nekem nincs menekvésem. Nincsen…


Budapest, 2006. október 11.

[Anna1955]

Káli László: Aznap...

Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

[Anna1955]

<p align="center">Sárhelyi Erika: Láz

Ölelésünk, mint út vad vizeken -
tarajos hullámok csókolják a testünk.
Akár két egyéjszakás idegen,
kapkodó kezekkel, habzsolva szeretünk.

Bőrünkön örvénylik a veríték,
a vágy új és újabb medret váj magának.
Igazzá lesznek a hamis mesék
és szállni vágynak a megszaggatott szárnyak.

Ereinkben tajtékot vet a tűz,
ahogy egymásba ránt a lázas akarat,
s mikor a nyugvás végül partra űz,
megleljük az égre kiáltott szavakat.</p>

[Anna1955]

Kovács Anikó: Hiszed-e…?


Neked...


Hinnél-e nekem, ha elmondanám
hogy ma délben, a zománcos-kék égen
angolkeringőztek a fellegek,
déli álmodásom egyre mélyült, édesebb lett –
s kipányvázott szívem
az öblített égi kékben
csakis lényeddel töltekezett…?
Hiszed-e…?
Néztem őket, magamban szóltam hozzájuk
a vén hegy és a budai háztetők felett,
s elmúlt napjaink szép mámorából
két kézzel szórtam a tűnő perceket,
legyenek ők is – mint én - boldogok vele…
Végül mégis mind itt maradt nekem.
[…]
Pedig jajdul a nappal, az éjszaka rettent,
s ha lelkem végre álomba hajol,
két karod rámfonódik forró öleléssel,
és már nem törődöm semmiféle nesszel,
minden gond elszáll, - el, nagyon messze...
a békélt, hűvös reggel karjaidban talál,
nem gondolunk a kényszerű, fájó elválásra,
csak elfogadjuk, mit kínál e szép halál:
ha azt mondom: várlak...Így szólsz: várj csak…
Nyugalmat így nyerek, - boldog álmom adja,
majd olykor szépséges, szent káprázat vakít, -
zárt pilláim mögött vad lángok izzanak,
és lágyan simítom arcod kedves vonásait.



Budapest, 2006. október 19.

[Anna1955]

Ady Endre: Vágyni hogy szeretnék

Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

[Anna1955]

Kovács Anikó: Crescendo


Neked...



Szombat van, és én a péntekbe vágyom,
a dajkáló napfény
simít egyet ősz-sárga ruhámon;
a Moszkva téren sodor a tömeg, s csodálom
hogy másnak ez a nap is örömet lobbanthat…, -
fejem fölött a balkon-ajtók tétlenül kinyílnak…
Lépdelek szégyenkezve,
- az irigység nem szokásom -
gondolatban azokat az ajtókat gondosan bezárom,
nem ér el hozzám már a térnek démoni zöreje:
szélvert falevéllel terhes és szederjes lett már
ez az átkozott, - és hűvös szombat este.

Nem kérdezi senki sem,
hogy élni – nélküled – van-e éppen kedvem,
és szabad-e a percről percre omló napok között
gyötrőn várni - egy új pénteket epedve…?
Válasz nincs, - de én tudom, mit kell tennem -
szeretnem kell, még ha most el is múlt:
azt a péntek estem;
jön majd újabb, talán még szebb
hétfő vagy csütörtök, - én itt várok, hallgatag,
és gyöngyszín emlékeket őrzök.
…olykor kapok ám apró, meghitt jeleket,
melyek parázslók, évődők és roppant kedvesek -
ekkor égig lebben szívemről a sűrű, nyurga füst,
s a kormos üvegen át is látom: e jel színezüst.

Ölbe vesz a kék remény, elém új utakat festve,
bár tudom, törékeny és csalóka ez,
mint fellegekig szálló, színes körhinta
egy csöpp faluban, este…
Szinte látom, ahogy mosolyogsz,
hát megnyugszom
magamhoz ölelve több ezernyi kincset,
- és bölcsen, mélyen elrejtem magamban
az összes fájó nincset.


Budapest, október 14.

[Anna1955]

Tóth János: Szeretlek

A szó? Jel, ahogy szeretsz.
Nincs felkiáltó, nincs kérdő, nincs
semmi, mi bennem el nem érhető
jobban már.
A jel? Szó, ahogy mondom.
Nincs jó, vagy rossz, nincs
semmi, ami el nem mondható
régóta már.

[Anna1955]

Percy Bysshe Shelley: Indián szerenád

Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón
illet és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad...

Ford: Babits Mihály

[Anna1955]

Káli László: Csak jól akarlak szeretni...

Akarlak. Nem, mint játékot akar a gyermek, vagy éppen
élet a napfényt, mint vándor a messzeséget, vagy miként
űzött vad a menedéket, ahogyan lélek mindent, mi szép!
Én csak befogadni, és csak jól akarlak szeretni! Szépen!

Csak nyugalmad szeretnék lenni az őrült világ állandó
vad forgatagában! Csak az a hely, hol Lelked megpihen.
A pillanat, amikor álomba szenderülsz, és már nincs sem
való, sem álom még, csak a csend dalol Benned altatót.

Könnyű érintés, vagy mint lepkeszárny kavarta örvény!
Ennyi szeretnék lenni! Hogy ne nyomja lelkem súlya
sem a vállad. Hogy múltad keserű íze, szívednek búja,
bánata múljon el. A hangod ne váljon Benned csönddé.

Mert a hangodon dalolnak tavasszal a szerelmes madarak,
a hangod simogat minden égető nyárban, mint hűs szellő,
A hangodat susogja suttogva a Világon minden fa, és erdő.
A hangod öleli álmom, miként Te ölelsz engem hangtalan.

Már annyi mindent elrontottam az Életemben. Legalább
most az egyszer szeretnék – Veled -, mindent jól tenni!
És szeretnélek boldoggá tenni. Szeretnélek jól szeretni.
Ugye érzed Kedves? Mint ahogyan szívem dobbanását.

[Anna1955]

Szakács Adrienn: Elégia

Mint kibe tőr hasít, üvöltöttem
Sajgó fájdalmam az éjszakába.
Átkoztam mindent, mi körülöttem
Boldogan létezni mert a mába’.
Már keselyűk köröztek felettem
És a világ mégsem borult gyászba
Teérted, Te egyszer volt szerelem!
Ki születtél, s fulladtál a nászba
Csak pusztultál volna együtt velem
Utolsókig a napot gyalázva
Mikor fogantál lyukas szívemen.
S végül itt hagytál porig alázva
Nem, ezt többé nem teheted velem!

Halott szívembe visszatér a vér
Egyszer a szenvedés is véget ér
Mint a vándor, ki mindig útra kél,
Hosszú út végén mégis hazatér:
És halk nevetése, tudom, utolér,
Hallom már: új imát küld felém a szél.

[Anna1955]

Tárnok Mihály: Hangod

Hangodat kerestem tegnap éjjel,
Mely enyém volt, szép volt és igaz!
Elringatott édes-bús zenéje,
Közel hozva ábrándjaimat.

Láttatta hangod: szemed, mosolyod,
Virág lettél, illatos, fehér,
Öleltelek, s a részeg kábulat
Sugallta, hogy mennyi kincsed ér.

Szivárványba rajzoltad át magad,
Rejtőztél, de felismertelek!
Száz alakba bújhatsz, mind hiába,
Ritmizálom a lélegzésedet.

Így hallgattam hajnalig a hangod,
Pihém voltál, sárga kis Csibe,
Őriztelek óvón szép szavakban,
Elrejtve, ne lásson senki se.

………………………………………..
Az álom elszállt, napra nap ragyog,
Egy nagy sóhaj…öröm az Élet!
Hogy ocsúdom, némán kiabálom:
Óh’ mennyire szeretlek Téged!!!

[Anna1955]

Bartalovics Zoltán: Te kedves Alak

Oly régóta várlak már!
Több vagy bennem a kiejtett szónál
s több vagy még nálam is.
Lelked madarát hallom fülemben
és az szabadon, tisztán énekel.
Kalitka lelkemet melengeti
s hívó szavára engednek a pántok.
Futkosok én is össze-vissza,
de arra várok, hogy szelídíts meg.
Rád emelem arcom s nézd,
szememben alakod világít.
A körmönfont óra csak ketyeg, kattog,
és nem tudja az ostoba,
hogy utolsó időnket éljük.
Harapj hát számba!
Add magad kezemnek!..
Nincs értelme tovább várakozni.
Lassan belefolyunk a csillagóceánba,
s az Isten is köddé válik.
Dombok hirdetik majd, hogy róluk gurultunk,
és bokrok csöndjei hallgatnak mélyen
ha eszükbe jut, hogy alatta pihentünk.
De új ágak nyúlnak majd ágak után,
és emlékünk is lehull minden levéllel.
Belesüppedünk a fűbe,
s a szorgos kis bogárkák velünk takaróznak.
...Hát így. És most várlak míg eljössz.
Talán belém ojtod mosolyod
és fogaid csillogását is látom.
S látom, ahogy reszketeg bőrödön
kis pihék kergetőznek,
s karomba vágyik mind!
Kedveseket mondok majd,
s Te hiszed, hogy nő vagy.
Beletúrsz hajamba, és kicsit csóválod fejed,
de nem hadakozol ellenem.
Csak nézzük, nézzük egymást csodálva
s mikor a szívemhez simul szíved,
akkor leszünk habja a fellegeknek,
és a mi Istenünk nagyon fog vigyázni ránk.

[blue]

Ladányi Mihály: Fohász

És vigyél engem kisértésbe,
földi gyönyörbe, meleg husba,
részegen dőljek forró szélbe,
ne apadjon az erőm kútja.

Dicsértessék a te neved,
édes ágyékod, jó karod,
gyujts fel tüzeddel engemet,
s légyen meg az akaratod.

[blue]

Csoóri Sándor: Pillanatfölvétel

Szemed a földet nézi,
zárt az arcod.
A pillád alatt én lépegetek nesztelenül,
megyek világgá fényes délben,
de annyi nap süt odabent,
annyi áramütés rozstábla hajladozik,
estére ma is visszatérek.