Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[zsuka49]

Shakespeare: XII. szonett


Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, -

Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

(fordította: Szabó Lőrinc)

[mango]

Lőrinczi L. Anna: Majd egyszer


Ma este Rólad mesél a csönd bennem
- óvakodva nézeget felém a hold -
sötét éjemben félelmek csörtetnek,
mosolyod volt az, mi új reményt adott.

Mosolyodból született a hajnal is,
megteremtve ismeretlen száz csodát.
Sejtjeimben nem zenélt még dallam így,
szerelmem még a mennyben is vár tovább.

Vad vihar elsodorta zokogásom,
sóhajomból szürke felhő született,
szíved otthona fényévekre távol,

álmainkat ma már eltemethetem.
De tán, ahogy a vadvirág is bárhol,
egyszer, újra megszületsz szerelmesem.


2008-10-04

Itt meghallgathatod

[mango]

Lőrinczi L. Anna: Mert...

A torony évszázadok sóhajait őrzi rendületlen,
s némán figyelte rezdülését a csendnek.
Miért szeretsz? - kérdezted Kedvesem,
s az ódon falak összesúgva Téged ismételtek.
Láttam a gondolatokat cikázni íriszedben:
szivárványt csillantott szemedben egy sós csepp.
Miért is szeretlek...?
A Hold vajon miért szereti a Földet...?
Fáradhatatlanul kíséri égi útján,
örök időre összekötve.
Vagy a madár a végtelen kékséget,
melyben szabadon szárnyalhat kedvére.
És a tenger mélyén élő plankton
miért szereti a vizet?
Ki mondhatná meg azt,
hogy miért szerette Jézus az Embert!
Az Embert, ki megtiporta, meggyalázta, megölte!
Szeretlek...
Mert részemmé lettél,
mint része hegedűnek a vonó,
zongorának a húr,
gyökere a fának,
magja a gyümölcsnek...
Mert bőrömnek csak simításod ad színt,
mert ajkamra csak csókod lehel pírt,
mert tüdőm Téged lélegzik,
mert szívem nélküled
nem képes dobbanni.


2008-06-05

Itt meghallgathatod

[mango]

Somlyó Zoltán: Két szív között


A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...

Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...

Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...

[mango]

Charles Algernon Swinburne: Búcsú

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
ő meg se hall.

Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízű, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
ő mitse tud.

Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virrad,
s ő nem sirat.

Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
ő nem szivell.

Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
ő fel se vesz.

Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
ő meg se lát.

(Babits Mihály fordítása)

[Si]

Theodor Storm: Érzem, hogy illan az élet

Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,
Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.
Mily hamar itt van az utolsó ének!
Mily hamar itt van utolszor a csók!

Még váró és félő remegésem
Erővel csügg ifjú ajakadon!
- Te adod az utolsó csókot nékem,
És utolsó rózsámat neked adom.

A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,
Ifjúságod borával töltöd poharamat;
Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; -
Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!

Utolsó csillagom áll most az égen.
- Nézd, lábaid elé borulva kérlek;
Ne vond el szívedet még, üdvösségem!
Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!

Hagyd, hogy még egyszer keblemen át
Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!
Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,
És beléhull csillagom.


Forditotta: Kaffka Margit

[Anna1955]

Káli László: Akkor még...

Miként a fák ősszel leveleiket, úgy vetetted
le a ruhád Te. Sustorgott a selyem selymes
bőrödön, halkan siklott a padlóra, lábaid köré.
S én gyönyörködve néztem csodaszép tested,
a vágy szikrázón tört fel bennem, s az égig ért.
Akkor még nem dőlt Benned az ágyra a vágyad,
akkor még nem kereste lázas csókod a számat,
akkor még nem fontad keresztbe rajtam a lábad...
Akkor még csak öleltél, s én öleltelek, meztelen
testünk még csak meg-megremegett, de már
követelőn szorítottuk egymást, várva a percet,
hogy miként gyümölcs a magját, magadba zárj.
A szobában csak halvány lámpa fénye derengett.
A Hold szégyenlősen felhő mögé rejtette sápadt,
keskeny arcát. Messziről hullámok moraját hozta
a szél. Talán épp egy sirály rikoltott az éjszakába,
vagy ki tudja, mire ébredt fel a vén lámpagyújtó,
s milliónyi lámpást gyújtott az égen, s fényében
látszott, ahogyan egymásra borulva alszik két
csillag, mint a fény a harmatos őszi falevélen.


Itt meg is hallgathatod

[Anna1955]

Petőfi Sándor: Lennék én folyóvíz...

Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak úgy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyuló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe` lenn,
Eső-vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak úgy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak úgy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.

[Anna1955]

<p align="center">Gál János: Bújócska

Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette

Ha út leszel,
Én a szekér rajta
Ha te a szekér,
Én majd a pajta

Ha mese leszel,
Én gyermek, ki hallgat,
Ha gyermek leszel,
Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,
Én majd a lapja
Ha te az irkalap,
Én a vers rajta.

Ha vers leszel,
Én toll, mi leírja,
Ha te a toll,
Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,
Én egy kis csillag,
Ha csillaggá leszel,
Kiválasztalak.

</p>

[Attila61]

Fekete György: Szív, ha lángol

Oh, Istennőm, Te drága lény!
Te csábító, érzéki, kacér!
Mosolyodtól újjáéled a remény,
S ereimben felforr a vér.

Legyen bár nappal, vagy csendes éj,
Az álmaimban Veled vagyok.
Mily tiszta, édes, mennyei kéj,
A csillagokig is felszárnyalok.

Táncba viszlek, bár lábam bot,
Ábrándozom, ez így a szép.
Ilyenkor nem viselünk álarcot,
S szívemben megmarad e kép.

Ha bármi fájdalom gyötör,
Te vagy a gyógyír sebemre.
Szépséged maga a gyönyör,
A szolgád vagyok mindörökre.

Nézz rám! Hívj! Csak egyet ints!
Téged mindennél jobban kívánlak,
S nem létezik annyi kincs,
Amiért feledni tudnálak.

[Attila61]

Vörösmarty Mihály: Ábránd


Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

[viola13]

Hepp Béla: Kezdettől fogva tudtam


Kezdettől fogva tudtam, eljössz értem.
Terád várt bennem minden pillanat,
s míg ablakomból a szürke utat néztem,
fölöttem pár száz év elszaladt.

Álmaimban az évezredes távol,
tér, idő gyötört meg minden éjjelen.
Oly szívesen lettem volna bárhol,
csak ne itt, és TE legyél énvelem.

Hosszú évekig minden vágyképemben
elillant előlem kívánt alakod,
és bár belsőm tudta, mindig itt élsz bennem,
agyam, szívem minden zugát te lakod,

mégsem láthattam áhított arcodat,
nappalaimban a vágyott éji percek
viselték minden életharcomat,
és Neked nem volt fényben eljönni merszed.

Most sem vagy itt, hiányod fájón érzem,
mellemet feszítik vágyak, tegnapok,
lebegve egyedül, csendtől üres éjben
nélküled oly kevés, semmi sem vagyok.

[stando]

Csíki András: Vers vagy te is

Vers vagy te is,
melleid s köldököd alatt
a lágy prém, a legeslegszebb
és legtalálóbb rímek
(mint anyját a gyermek,
mélyüket a hallgatag vermek);
olyan készakarva harapnak
bele a végtelenség kesernyés,
édes húsába, hogy nevemet is
érthetetlenül ejtem s
nem törődöm én már
az évszakok őrségváltásaival,
s mit nekem a Hold vagy
a csillagok nappali ragyogása,
mikor itt csilingelnek szótagjaid,
s két szemfogad, s tíz szikrázó
tükrű körmöd szántja bőrömet,
s mit nekem a sohasem köszönő angyalok,
ha nyelved hegyén ott csillámlik
sorsom gyönyörű, csöppnyi világa,
s illatoddal dimenziókat ugrok,
lábujjaidon, mint rózsaszirmokon,
hajad hullámain, mint patakok vizén,
vállaidon, mint templomok fölötti dombokon,
gerinceden, mint a kéthetenkénti vonatúton,
utazom, utazom rajtad, veled, benned, hozzád
és általad, mert vers vagy te is,
metaforák, hasonlatok, szinonimák,
ritmusok és rímek rejteke

[stando]

Francesco Petrarca: Nincs békém

Békét nem lelek, s háborút se kezdek:
Remélek s félek, égek s megfagyok:
Égbe szállok és mélyre zuhanok:
Mindent átfogok, és semmit se szerzek.

Ki nyitna is, bezár, magányos szerzet,
Ha rám nézel, én hátat forditok:
Élénkség nem vidít, nem nyom a gond,
Szerelem nem gyötör, s nem is hoz enyhet.

Szem nélkül látok, nyelv nélkül kiáltok:
Romlásra vágyom, és segélyre várok:
Magam gyűlölöm s másokat szerettem:

Gyász nem sujt le, jajgatva nevetgélek:
Számomra egy a halál és az élet:
Ekképpen vagyok tiéd, én szerelmem.

Somlyó György fordítása

[stando]

Dsida Jenő: Így volna szép


Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd. . .

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!