Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[stando]

Csíki András: Vers vagy te is

Vers vagy te is,
melleid s köldököd alatt
a lágy prém, a legeslegszebb
és legtalálóbb rímek
(mint anyját a gyermek,
mélyüket a hallgatag vermek);
olyan készakarva harapnak
bele a végtelenség kesernyés,
édes húsába, hogy nevemet is
érthetetlenül ejtem s
nem törődöm én már
az évszakok őrségváltásaival,
s mit nekem a Hold vagy
a csillagok nappali ragyogása,
mikor itt csilingelnek szótagjaid,
s két szemfogad, s tíz szikrázó
tükrű körmöd szántja bőrömet,
s mit nekem a sohasem köszönő angyalok,
ha nyelved hegyén ott csillámlik
sorsom gyönyörű, csöppnyi világa,
s illatoddal dimenziókat ugrok,
lábujjaidon, mint rózsaszirmokon,
hajad hullámain, mint patakok vizén,
vállaidon, mint templomok fölötti dombokon,
gerinceden, mint a kéthetenkénti vonatúton,
utazom, utazom rajtad, veled, benned, hozzád
és általad, mert vers vagy te is,
metaforák, hasonlatok, szinonimák,
ritmusok és rímek rejteke

[stando]

Francesco Petrarca: Nincs békém

Békét nem lelek, s háborút se kezdek:
Remélek s félek, égek s megfagyok:
Égbe szállok és mélyre zuhanok:
Mindent átfogok, és semmit se szerzek.

Ki nyitna is, bezár, magányos szerzet,
Ha rám nézel, én hátat forditok:
Élénkség nem vidít, nem nyom a gond,
Szerelem nem gyötör, s nem is hoz enyhet.

Szem nélkül látok, nyelv nélkül kiáltok:
Romlásra vágyom, és segélyre várok:
Magam gyűlölöm s másokat szerettem:

Gyász nem sujt le, jajgatva nevetgélek:
Számomra egy a halál és az élet:
Ekképpen vagyok tiéd, én szerelmem.

Somlyó György fordítása

[stando]

Dsida Jenő: Így volna szép


Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd. . .

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

[hal]

Hepp Béla: Ön volt, s ma már...


Ön volt a csend. Úgy, mint senki más
ölelt ott bent, nyers bordaíveken
feszítve fel egy néma vallomás:
nem érdekel, csak Ön kell énnekem.

Ön volt az éj. A csillagos lepel
súgta, ne félj, a tiéd a Tejút,
minden atom téged röpít, emel...
s ma már tudom az elveszett fiút.

Ön volt a fény. A hajnal és a dél
kéklő ívén a lángoló csoda,
a gyertyaláng; megrezzen, rám ítél.
Ó én falánk... nem, nem láttam soha,

s Ön volt a dal, kitöltve lelkemet
hangjaival. A halkuló szirén
még énekel, hallom, de nem lehet
így halni el, az más volt, más, nem én...

Ön volt, s ma már a fáradt port nyelem,
baktass, szamár, a Pillanat szalad,
míg visszaránt a józan értelem
a szívem lát, és hall még hangokat.

[stando]

Geisz László: Negyven év múltán


Emlékszel még
a nyári délutánra,
mikor megleltük
ezt a kispadot?
Mikor a szívünk
sarkig volt kitárva,
és egy bárányfelhő
az égen ballagott.

Kék volt az ég
míg itt ültünk mi ketten,
erzsébet-kerti
kis platán alatt.
Én emlékszem még,
oly´ szerelmes lettem,
hogy ki sem hevertem
a negyven év alatt.

A kis platán
mára nagy fává érett,
emlékeimet
még ma sem hagyom.
Látod, hogy milyen
rövid ez az élet?
Őszen üldögélek,
most itt a kispadon.

[stando]

Paul Celan: Távolságok

Szem a szemben, a hűsben,
hadd kezdjünk hát ilyet is:
közösen
hadd lélegezzük a fátylat,
egymástól amely elrejt,

ha mérni készül az este,
mennyire van
minden alak, melyet ölt,
minden alaktól,
amivé kettőnket igéz.

Fordította: Lator László

[stando]

Csorba Győző: Már Nem Odázhatom

Folyton csak készülök: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben, mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.

Folyton csak készülök. - S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. - -

- Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.

[stando]

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mitsem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbani a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mitsem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor beszélni már nem kell.

[stando]

Ady Endre: Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a múltnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

[stando]

Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Oh, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe édes!

Mert csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint halvány őszirózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló.

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni: merre foszlott
A sok távíró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk finom pirossa.

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok szelid márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég,
Csodálni naplementét, -
Vagy vinne halk fedélzet
Hol a banános dél szebb...

Oh mind e rím mi kába,
Oh mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak.

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedűk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón, -
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

[stando]

Fövényi Sándor: Éretlen vers

Még nem érett ez a vers, még nem,
mert nincs benne szabadság, csupán félelem,
és nincs ég, se föld, se kék, se zöld,
csak szürkeség, ami most átsöpört
a koravén réteken.

Pedig néhány szó ez, semmi más,
élek, élek, nem gyötör lombhullás,
hogy Te élsz-e, azt nem tudom,
de ha találkozunk ott fent, vagy lent az úton,
talán megsúgom, honnan ez a röpke ragyogás.

Az öreg fák kérgéről gyöngyöt loptam,
amiről azt mondták: eső, ám markomban
tengerré mélyült,
és addig lüktetett, míg tükre meg nem sérült,
törött vize tenyerem vörössé mosta.

Nézd, íme alkonyom,
csak hozzád értem, máris végigcsorog az arcodon,
hát, hogy ne lenne ég és föld,
maradj, kedves, le ne töröld
magadról mosolyom.

[stando]

Papp Für János: Talan-telen


Hóesés utáni csönd vagy, vagy az sem,
még annyi sem. Mindig valami mögött
állandó takarásban. Ujjlenyomat a
vékony por lepte tárgyakon. Tükörben
foglyul esett kép. Egy ottmaradt
tekintet az ablaküvegen. Valami hiány,
valami folytoncsaklehetettvolna. Fiók
a feltételezés szekrénytestébe tolva.
Kőbe vésetlen hieroglifák rajza. Éppen
csak annyi vagy, annyi lettél ma újra,
amennyit leírok rólad a lapszélen túlra.

[stando]

Gáll Andrea: Nem a testét akarom


Nem a testét akarom, ott már
nincs felfedezetlen táj,
bejárta azt már más mohó
kéz, más szemérmetlen száj -

én a lelkével szeretném szomjam
oltani; titkon elé tenném rúzstükrömet
egy éjjel, mikor nagy vizek vannak a holdban,
s tikkadt ajkammal lecsókolnám hűvösét,
lelke lecsapódott pára-ködét,

s minden szerelmes sóhaja után
én lenyalnám hunyt szemmel a kitárt
ablakban
tükrömről az édes nektárt...

vérkörei hajósa
szeretnék lenni
szerelmes sóhaja
az ő lehelete, elsuttogott "szeretlek"-e
lobbantaná meg vitorlámat,
és a ki nem mondott szavain is siklanék
a szíve titkait megismerni,
szívem helyette,
neki, csak az én szívem verne,
de csak ha ő is akarja, csak addig
neki lenni,
nadrágja, inge, öltönye lenni,
bal zsebében egy alkonyaton,
jobb zsebében a napfelkeltén matatni,
s mindkettőt kifordítva
felmutatni a vetetlen ágyat;
csókjában nem a nyelvét, a szívdobbanását, a vágyat
érezni - -

ha ő oszlopszent a hétköznapokon
én mellékuporodnék szótlanul
és csak néznénk elúszó rongyaink után
amikor a nap a láthatár mögé hull - -

de leginkább kutyájaként szeretnék újjászületni
és csak nézni és csak némán szeretni,
éjszakánként megfaragnám a ceruzáját,
imára kulcsolnám mancsaimat érte,
mert ha reggel elmegy, úgy érezném elmegy örökre,
de ha megjön, az mindig a legnagyobb boldogság lenne;
mindig ugyanúgy örülnék neki - -

könnyei ízéből szublimálnám a bánatot,
álmai karneválján mezítelenül sétálnék,
érezném álmát, mint a tejszínhabot,
mint kapucsínó és ánizs illatot,
ha a fal felé fordulna én kibontanám hajából
a jácint-lila szótlanságot,
ölem mélyére nem a magját,
ő magát ültetném
és ha a dóm öles dór oszlopai
tövében kiszopná az anyatejet
duzzadt kreol mellemből,
én nem szólnék, talán csak nevetném - -

forró homlokán ha lázrózsa lennék,
csillapítani a temetőbe is lejárnék,
és elviselném érte a kripta hidegét;
tízezer denevér kétségbeesése a
koporsóban, a hullámzó sírdombokon szökellnék
a holdba...

s ha elválnánk egyszer, én akkor sem
hagynám el; pálmafás tengerpart lennék
magányos szobájának falán,
szótlanul tűrném ökölcsapásait
és szájának nedveit,
elfüggönyözött tükre lennék...
és... és... a végén,
ha kellene
Gábriel légnemű, birsillatú vére lennék neki
átömlesztve Luciferbe.

[stando]

Szigeti György: Zavart vagyok


Zavart vagyok.
Kapkodom a fejem.
Mi lesz veled, és mi lesz velem,
ha nem jön még egy szerelem?

Megsimogatnám melledet,
ha tudnám, hogy az jó neked.
Így várok, térdemen a kezem,
és nem tudok már sírni sem.

Rád gondoltam, valahányszor
becsaptam a halált.
Nem mentem, hiába várt.

Nézd, kézen fogva megyünk!
Szép vagy, ha velem vagy.
Nem mondanám, de szemmel látható,
hogy belém szerettél.

Lehet, majd hirtelen,
anélkül, hogy megbeszélnénk,
egyszer csak meghalok.
Előtte minden elképzelhető.

[stando]

Szolcsányi Ákos: A másik szoba


"Hasonlat mit sem ér."
/ Radnóti Miklós: Tétova óda /

Elszégyellem magam,
látva szó és érzés,
féltestvérek perlekedését,
ügyetlenül békítek,
kapkodva, sietve,
ahogy télen esteledik,
ahogy nyikordul egy ajtó,

ahogy nevesül egy szerelem.

Ingemet a székre tenném,
majd, a másik szoba nyelvén,
gázlángjától lopva hangot,
mint betörő, ha a rablott
holmit szemlesütve menti
asszonyának, ott, a benti,
teljes csöndben bevallanám:
szavam, ha hozzáérsz, csalán,
és bocsásd meg, ha elnyeli
mondandód, mint egy reggeli
nyugalmát a kilöttyintett
kávé, a bosszús tekintet -
ezt addig mondanám neked,
míg elnémít az ujjbegyed,
s ha kialudna a lámpa -
a szobában Ő sem látna.

Utána átölelnélek,
mint vizet a pohár,
kockát az élek,

míg hajnaltájban a villamos
álmomból szót, érzést legyalul;
míg el nem keveredsz bennem, mint
fiókban a kulcsa, legalul.