Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[stando]

Csorba Győző: Már Nem Odázhatom

Folyton csak készülök: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben, mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.

Folyton csak készülök. - S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. - -

- Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.

[stando]

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mitsem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbani a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mitsem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor beszélni már nem kell.

[stando]

Ady Endre: Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a múltnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

[stando]

Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Oh, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe édes!

Mert csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint halvány őszirózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló.

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni: merre foszlott
A sok távíró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk finom pirossa.

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok szelid márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég,
Csodálni naplementét, -
Vagy vinne halk fedélzet
Hol a banános dél szebb...

Oh mind e rím mi kába,
Oh mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak.

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedűk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón, -
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

[stando]

Fövényi Sándor: Éretlen vers

Még nem érett ez a vers, még nem,
mert nincs benne szabadság, csupán félelem,
és nincs ég, se föld, se kék, se zöld,
csak szürkeség, ami most átsöpört
a koravén réteken.

Pedig néhány szó ez, semmi más,
élek, élek, nem gyötör lombhullás,
hogy Te élsz-e, azt nem tudom,
de ha találkozunk ott fent, vagy lent az úton,
talán megsúgom, honnan ez a röpke ragyogás.

Az öreg fák kérgéről gyöngyöt loptam,
amiről azt mondták: eső, ám markomban
tengerré mélyült,
és addig lüktetett, míg tükre meg nem sérült,
törött vize tenyerem vörössé mosta.

Nézd, íme alkonyom,
csak hozzád értem, máris végigcsorog az arcodon,
hát, hogy ne lenne ég és föld,
maradj, kedves, le ne töröld
magadról mosolyom.

[stando]

Papp Für János: Talan-telen


Hóesés utáni csönd vagy, vagy az sem,
még annyi sem. Mindig valami mögött
állandó takarásban. Ujjlenyomat a
vékony por lepte tárgyakon. Tükörben
foglyul esett kép. Egy ottmaradt
tekintet az ablaküvegen. Valami hiány,
valami folytoncsaklehetettvolna. Fiók
a feltételezés szekrénytestébe tolva.
Kőbe vésetlen hieroglifák rajza. Éppen
csak annyi vagy, annyi lettél ma újra,
amennyit leírok rólad a lapszélen túlra.

[stando]

Gáll Andrea: Nem a testét akarom


Nem a testét akarom, ott már
nincs felfedezetlen táj,
bejárta azt már más mohó
kéz, más szemérmetlen száj -

én a lelkével szeretném szomjam
oltani; titkon elé tenném rúzstükrömet
egy éjjel, mikor nagy vizek vannak a holdban,
s tikkadt ajkammal lecsókolnám hűvösét,
lelke lecsapódott pára-ködét,

s minden szerelmes sóhaja után
én lenyalnám hunyt szemmel a kitárt
ablakban
tükrömről az édes nektárt...

vérkörei hajósa
szeretnék lenni
szerelmes sóhaja
az ő lehelete, elsuttogott "szeretlek"-e
lobbantaná meg vitorlámat,
és a ki nem mondott szavain is siklanék
a szíve titkait megismerni,
szívem helyette,
neki, csak az én szívem verne,
de csak ha ő is akarja, csak addig
neki lenni,
nadrágja, inge, öltönye lenni,
bal zsebében egy alkonyaton,
jobb zsebében a napfelkeltén matatni,
s mindkettőt kifordítva
felmutatni a vetetlen ágyat;
csókjában nem a nyelvét, a szívdobbanását, a vágyat
érezni - -

ha ő oszlopszent a hétköznapokon
én mellékuporodnék szótlanul
és csak néznénk elúszó rongyaink után
amikor a nap a láthatár mögé hull - -

de leginkább kutyájaként szeretnék újjászületni
és csak nézni és csak némán szeretni,
éjszakánként megfaragnám a ceruzáját,
imára kulcsolnám mancsaimat érte,
mert ha reggel elmegy, úgy érezném elmegy örökre,
de ha megjön, az mindig a legnagyobb boldogság lenne;
mindig ugyanúgy örülnék neki - -

könnyei ízéből szublimálnám a bánatot,
álmai karneválján mezítelenül sétálnék,
érezném álmát, mint a tejszínhabot,
mint kapucsínó és ánizs illatot,
ha a fal felé fordulna én kibontanám hajából
a jácint-lila szótlanságot,
ölem mélyére nem a magját,
ő magát ültetném
és ha a dóm öles dór oszlopai
tövében kiszopná az anyatejet
duzzadt kreol mellemből,
én nem szólnék, talán csak nevetném - -

forró homlokán ha lázrózsa lennék,
csillapítani a temetőbe is lejárnék,
és elviselném érte a kripta hidegét;
tízezer denevér kétségbeesése a
koporsóban, a hullámzó sírdombokon szökellnék
a holdba...

s ha elválnánk egyszer, én akkor sem
hagynám el; pálmafás tengerpart lennék
magányos szobájának falán,
szótlanul tűrném ökölcsapásait
és szájának nedveit,
elfüggönyözött tükre lennék...
és... és... a végén,
ha kellene
Gábriel légnemű, birsillatú vére lennék neki
átömlesztve Luciferbe.

[stando]

Szigeti György: Zavart vagyok


Zavart vagyok.
Kapkodom a fejem.
Mi lesz veled, és mi lesz velem,
ha nem jön még egy szerelem?

Megsimogatnám melledet,
ha tudnám, hogy az jó neked.
Így várok, térdemen a kezem,
és nem tudok már sírni sem.

Rád gondoltam, valahányszor
becsaptam a halált.
Nem mentem, hiába várt.

Nézd, kézen fogva megyünk!
Szép vagy, ha velem vagy.
Nem mondanám, de szemmel látható,
hogy belém szerettél.

Lehet, majd hirtelen,
anélkül, hogy megbeszélnénk,
egyszer csak meghalok.
Előtte minden elképzelhető.

[stando]

Szolcsányi Ákos: A másik szoba


"Hasonlat mit sem ér."
/ Radnóti Miklós: Tétova óda /

Elszégyellem magam,
látva szó és érzés,
féltestvérek perlekedését,
ügyetlenül békítek,
kapkodva, sietve,
ahogy télen esteledik,
ahogy nyikordul egy ajtó,

ahogy nevesül egy szerelem.

Ingemet a székre tenném,
majd, a másik szoba nyelvén,
gázlángjától lopva hangot,
mint betörő, ha a rablott
holmit szemlesütve menti
asszonyának, ott, a benti,
teljes csöndben bevallanám:
szavam, ha hozzáérsz, csalán,
és bocsásd meg, ha elnyeli
mondandód, mint egy reggeli
nyugalmát a kilöttyintett
kávé, a bosszús tekintet -
ezt addig mondanám neked,
míg elnémít az ujjbegyed,
s ha kialudna a lámpa -
a szobában Ő sem látna.

Utána átölelnélek,
mint vizet a pohár,
kockát az élek,

míg hajnaltájban a villamos
álmomból szót, érzést legyalul;
míg el nem keveredsz bennem, mint
fiókban a kulcsa, legalul.

[Anna1955]

Hegedűs Csaba: Sz (2010)


Szeretném arcodat tenyereim
bölcsőjébe fogni, tartani,
nézni a csillagszemeidet,
Hüvelykujjam ujjbegyével
szemhéjad gyöngéden simítani meg;

Szeretném tartani meleg orcád,
megvárni a rajta kivirágzó mosolyt
s szeretném ha közben karon fognál
visszasugallva, hogy fontos vagyok;

Szeretném körbefonni a derekad,
arcom átvetni vállad fölött,
Nyakadhoz bújtatni nyakamat,
Megpihenni selymes tiarád mögött;

Szeretném ha fülembe sóhajtanál,
mert nem akarnád hogy elengedjelek
s mikor szétválnánk, mosolyognál
viszarántva hogy még, még öleljelek!

[stando]

Rostás-Farkas György: Álom és valóság

Úgy szerethesselek
hogy mindig Te lehessek
örök álom és valóság
belőled fakadó imádság
egy legyek veled
nappal és éjjel
testemben legyél a vérem
virrasztó lámpaként
szerelmed
boruljon fölém

Engedd, hogy legyek
eged és földed
szomorú felleged
édes gyümölcse méhednek
én legyek néked
talpad alá simuló utad
melyről nem térhetsz le soha

[stando]

Stiller Kriszta: ennyire


ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg
egy utca mélyén állok megzavartan
mint fák fejében apró szélütések
pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam
kitépem onnan nem venném a véred
te se tégy sínre, szebb halál kell, másik
nem bírnám ki, ha szétszórna az élet
szétroncsolódva sok-sok állomásig
hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver
tök mindegy már, a józan észnek annyi
állj a hídra egy hozzádkötött szívvel
és majd ha intek, kezdj belémzuhanni

[stando]

Piro M. Péter: Egy furcsa, sárga szonett


Mint két pillangónak a nász
tánca, körbe-körbe sárga,
úgy volt bennünk is meg a vágy
járta földutak varázsa.

S míg fényből volt rakva az ég
héja, kergetett a léha,
hűsen részeg, nyárba alélt,
méla lepke... oh, te céda!

Ám most én és csak te vagyunk,
nincs szavunk a ritmusára,
nincs bűnünk, Kedves, se tanunk.

Szárnyaink szorosra zárva,
vesszünk hát! Vesszünk el az út
sárga, sárga hímporába...

[stando]

Farkas György: levitáció


Ancsának


alszom, ideje van az álomnak, bíbor-
szárnyaim nőnek, a kerten át, kócos száraz
füvön kúszik a fény, vállad, hasad, combod
íve, van-e itt felesleges szó, és beburkolózva
a nő köpenyébe, eau de cologne és gyertyák,
plasztik pohár törik, konyhakövön percek
csattogása, milyen nehéz is ebből kilépni,
álmodom (fogatlan oroszlán a küszöb őre),
örök levitáció, s te nézel közben, szemed
csukódik szememre, ami elképzelhető,
az létezik

[stando]

Lator László: A rád zuhant idő alatt


A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem - kívülem
külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.