Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Al - Mu' tamid: A féltékeny örző


A féltékeny őrző az útját kileste -
elindulni hozzám nem is mert az este,
mert félt, hogy a fény és a hang és az illat
elárulja őt majd, ha engem keresne:
a homlok, ha csillog, az ékszer, ha csendül,
s borostyánt lehellő, virágszirmu teste.
Fejét eltakarja, az ékszert lerakja -
hiába, az illattal mit se tehetne.

Ford: Vas István

[Xiam]

Baranyi Ferenc: Gyönyörű dráma


Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...

[Anna1955]

Storm: Amit szavakra bízni átall


Amit szavakra bízni átall,
ajkamra égeti a szád,
s ütőered mély dobbanással
egy kedves titkot tudtul ád.

Riadt madárka, messze szöknél,
s vállad szorítja mellemet,
a szerelem prédája lettél,
és szavad is már megremeg.

Még visszahajlik karcsu tested,
míg piros szájad csókot ad,
elért egészen már a veszted,
s még egyre őriznéd magad.

Mi úgyse mondhatunk le, érzed,
miért félsz hát, hogy adni kell?
Meg kell fizetned az egészet,
ne légy adósom semmivel.

Így félve és epedve, bárhogy,
megtelik végül a pohár.
A szép szemérem arra vár, hogy
a szerelem megölje már.

Ford: Vas István

[Anna1955]

Lermontov: ...Nak


Lelkemben nincs többé alázat,
nem indít már meg semmi sem:
zokszavad vagy szerelmi lázad,-
szívünk egymástól idegen.
Szabadságomat - ezt feledted -
bódulatért el nem dobom,
lágy mosolyodnak, hő szemednek
áldoztam úgyis szebb korom,
ifjúságom minden reménye
benned úgyis sokáig élt:
egész világ gyűlöletére
szoktam forró szerelmedért!
Térdednél telt el annyi órám -
ha máshol, talán ezalatt
szent lelkesülés tüze fú rám...
S mit adtál cserébe magad?
Elfogott volna égi ihlet,
s olyan remeket alkotok,
hogy művemért a hír kitüntet,
s nevem örökké élni fog...
Olyan gyöngéden mért igérted,
hogy pótolod a koszorút?
Mért tüntetted, lobbanva, szépnek
vágyadat, ha a búcsu rút?
Álmodj szerelmet, - büszkeségem
hűtlen feledve mást szeress!
Bármi sors várjon földön - égen,
belőlem rab sohse lesz.
A szív a messzi délre vágyik,
hívnak az idegen hegyek.
Mért ismertelek, s jaj sokáig
ahhoz, hogy elfelejtselek?
Bárkivel most gyönyört gyönyörre!
Mindenkinek esküdözöm,
forrón, kacajt kacajba öltve,
s szememben mindig ott a könny.
Ne úgy szeressek, mint szerettem!
Csalni fogok könyörtelen!
Mért becsüljek asszonyt? Hiszen nem
volt hű egy angyal szíve sem.
A nagyvilágot harcra hívtam,
nem bántam, száz halált ha ont,
hogy csak mégegyszer megszorítsam
fiatal kezed - én bolond!

Hűtlenségedről mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.

Ford: Rába György

[Anna1955]

Nemes Nagy Ágnes: Szomj


Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

[Anna1955]

Petőfi Sándor: Meg ne ítélj...

Meg ne ítélj a találkozásról,
Mely közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelvem:
Az nem mindig olyan néma, holt.

Ajkaimról hallhatják gyakorta
A beszéd megáradt folyamát,
S közbe-közbe tréfa úszik árján,
Mint enyelgő csónakos család.

De midőn tevéled összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
Fergeteg ha van keletkezőben:
Megelőzi temetői csend.

Fergeteg volt itt keletkezőben,
Fergetegre készült kebelem,
S az kitört már... ontja villámlását,
Mennydörgését a vad szerelem.

Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
Bennem a föllázadt fergeteg...
De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
Látom majd viszonszerelmedet.

[AngyaliAndi]

Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért



Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
míg hűvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szívünkben,
egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
miért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

Fordítás: Radnóti Miklós

[Anna1955]

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerően és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

[Anna1955]

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez


Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szíved kopár.
A te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár -
oh, hideg fényű, gőgös szemsugár!
Így veszted el - hisz érte ugyse kár -
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szívén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenért!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy így tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni - ehhez szó se fér -
szegény legényt, ki irgalomra vár.


Ford: Mészöly Dezső

[Anna1955]

Paul Géraldy: Kétség (Te meg Én XI.)

Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemere.

Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva."
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.

Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.

Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?

Ford:Kosztolányi Dezső

[Anna1955]

Karinthy Frigyes: Pitypang

Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszus-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Miért nem szeliden simogatva,
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá - szemtelenség !
Ilyen csúnyán, fülsértő élesen !
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz !

Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom,
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszus arccal
Próbálod elhárítani akkor is,
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé,
Porzód, bibéd felé,
Porzód, bibéd, szárad felé,
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél !
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél !
Vigan visítva bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő.
Ez még csak kapkod és fütyörész.
De én még nem is beszéltem neked a családomról.
Hallod-e, hé !
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám a híres arkanzaszi Tájfun,
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

[Renci]

Kovács Ákos-A világ legvégén

Készséges vagy
És szép
De ha kell, hát megcsúnyulsz
Idegenként is
Az otthonom vagy
Ahogy mohón hozzám nyúlsz
Lehetnék hálás ezért
Vagy sírhatnék
Hogy néha máshoz is jó vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel
Az sem, hogy lesz-e holnap

És ha holnap lesz is,
Leszel-e benne Te
Vagy leszek-e én
Nem fáj a kérdés,
Hogy van-e igazság
A világ legvégén

Szépséges vagy
És kész
A vágyad nem alszik soha
Anyanyelved
A testbeszéd
Te vagy az éjjel menyasszonya
Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap

És ha tegnap volt is,
Voltál-e benne Te
Vagy voltam-e én
Nem fáj a kérdés
Hogy van-e igazság
A világ legvégén

Ha egyetlen óra lenne az élet
Az utolsó percét
Benned tölteném

[Anna1955]

Paul Géraldy: Derü (Te meg én IV.)

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerübb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba' ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk "Szerelem" ?
Ne kultiváljunk ily izléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
"Szívem","Szíved","Szívünk". Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is "szívünk": csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a "Szívünket", buta szó !
Legyünk mi!...Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni,
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat...És, lásd, ez a helyes!

Ford: Kosztolányi Dezső

[Anna1955]

Arany János: Feléd, feléd...


Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim.
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el:
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének,
Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg percim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh - ...a frigy, mit kötöttünk,
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kínjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent:
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kieb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!!

[Anna1955]

Puskin: Nem, már nem vonzanak


Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjü csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...
De te, szivem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebujsz a szivemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...

Ford: Szabó Lőrinc