Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[stando]

Szigeti György: Zavart vagyok


Zavart vagyok.
Kapkodom a fejem.
Mi lesz veled, és mi lesz velem,
ha nem jön még egy szerelem?

Megsimogatnám melledet,
ha tudnám, hogy az jó neked.
Így várok, térdemen a kezem,
és nem tudok már sírni sem.

Rád gondoltam, valahányszor
becsaptam a halált.
Nem mentem, hiába várt.

Nézd, kézen fogva megyünk!
Szép vagy, ha velem vagy.
Nem mondanám, de szemmel látható,
hogy belém szerettél.

Lehet, majd hirtelen,
anélkül, hogy megbeszélnénk,
egyszer csak meghalok.
Előtte minden elképzelhető.

[stando]

Szolcsányi Ákos: A másik szoba


"Hasonlat mit sem ér."
/ Radnóti Miklós: Tétova óda /

Elszégyellem magam,
látva szó és érzés,
féltestvérek perlekedését,
ügyetlenül békítek,
kapkodva, sietve,
ahogy télen esteledik,
ahogy nyikordul egy ajtó,

ahogy nevesül egy szerelem.

Ingemet a székre tenném,
majd, a másik szoba nyelvén,
gázlángjától lopva hangot,
mint betörő, ha a rablott
holmit szemlesütve menti
asszonyának, ott, a benti,
teljes csöndben bevallanám:
szavam, ha hozzáérsz, csalán,
és bocsásd meg, ha elnyeli
mondandód, mint egy reggeli
nyugalmát a kilöttyintett
kávé, a bosszús tekintet -
ezt addig mondanám neked,
míg elnémít az ujjbegyed,
s ha kialudna a lámpa -
a szobában Ő sem látna.

Utána átölelnélek,
mint vizet a pohár,
kockát az élek,

míg hajnaltájban a villamos
álmomból szót, érzést legyalul;
míg el nem keveredsz bennem, mint
fiókban a kulcsa, legalul.

[Anna1955]

Hegedűs Csaba: Sz (2010)


Szeretném arcodat tenyereim
bölcsőjébe fogni, tartani,
nézni a csillagszemeidet,
Hüvelykujjam ujjbegyével
szemhéjad gyöngéden simítani meg;

Szeretném tartani meleg orcád,
megvárni a rajta kivirágzó mosolyt
s szeretném ha közben karon fognál
visszasugallva, hogy fontos vagyok;

Szeretném körbefonni a derekad,
arcom átvetni vállad fölött,
Nyakadhoz bújtatni nyakamat,
Megpihenni selymes tiarád mögött;

Szeretném ha fülembe sóhajtanál,
mert nem akarnád hogy elengedjelek
s mikor szétválnánk, mosolyognál
viszarántva hogy még, még öleljelek!

[stando]

Rostás-Farkas György: Álom és valóság

Úgy szerethesselek
hogy mindig Te lehessek
örök álom és valóság
belőled fakadó imádság
egy legyek veled
nappal és éjjel
testemben legyél a vérem
virrasztó lámpaként
szerelmed
boruljon fölém

Engedd, hogy legyek
eged és földed
szomorú felleged
édes gyümölcse méhednek
én legyek néked
talpad alá simuló utad
melyről nem térhetsz le soha

[stando]

Stiller Kriszta: ennyire


ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg
egy utca mélyén állok megzavartan
mint fák fejében apró szélütések
pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam
kitépem onnan nem venném a véred
te se tégy sínre, szebb halál kell, másik
nem bírnám ki, ha szétszórna az élet
szétroncsolódva sok-sok állomásig
hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver
tök mindegy már, a józan észnek annyi
állj a hídra egy hozzádkötött szívvel
és majd ha intek, kezdj belémzuhanni

[stando]

Piro M. Péter: Egy furcsa, sárga szonett


Mint két pillangónak a nász
tánca, körbe-körbe sárga,
úgy volt bennünk is meg a vágy
járta földutak varázsa.

S míg fényből volt rakva az ég
héja, kergetett a léha,
hűsen részeg, nyárba alélt,
méla lepke... oh, te céda!

Ám most én és csak te vagyunk,
nincs szavunk a ritmusára,
nincs bűnünk, Kedves, se tanunk.

Szárnyaink szorosra zárva,
vesszünk hát! Vesszünk el az út
sárga, sárga hímporába...

[stando]

Farkas György: levitáció


Ancsának


alszom, ideje van az álomnak, bíbor-
szárnyaim nőnek, a kerten át, kócos száraz
füvön kúszik a fény, vállad, hasad, combod
íve, van-e itt felesleges szó, és beburkolózva
a nő köpenyébe, eau de cologne és gyertyák,
plasztik pohár törik, konyhakövön percek
csattogása, milyen nehéz is ebből kilépni,
álmodom (fogatlan oroszlán a küszöb őre),
örök levitáció, s te nézel közben, szemed
csukódik szememre, ami elképzelhető,
az létezik

[stando]

Lator László: A rád zuhant idő alatt


A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem - kívülem
külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

[stando]

Csukás István: Te mire gondolsz közben?


Ruhában vagy ruhátlanul,
szőnyegen, széken, ágyban,
délelőtt, délután, éjszaka,
beszeszelve vagy jeges józanon,
játékosan, mint a kölykök,
vagy szótlanul, mint az idegenek,
félálomban, el-elszundítva,
vagy ébren fújva a füstöt -
Te mire gondolsz közben?

Homlokom a homlokodon,
szemünk egyetlen körré tágul,
testünk egyforma hőfokon ég,
egymás idegpályáin suhanunk,
egymás bőre mögött repülünk,
szinte már fölcserélhetően létezünk,
egymás szájából lélegzünk, boldog
ingaként ugyanazt az időt mérjük -
Te mire gondolsz közben?

Gyermekkorom, gyermekkorod,
az édes, tejbőrű álmok,
a nevesincs önkívületek,
az édeni nyarak, a fejünkig
érő virágok, virágporos orrunk,
s kamaszkorom, s kamaszkorod,
a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak,
izzanak a harminchat fokos kohóban -
Te mire gondolsz közben?

A férfi magányos öröme,
minden női test tested mögött,
minden mell, minden térd, minden
comb, minden felhevült ágyék,
de egyetlen mosoly a mosolyod,
de egyetlen cél az örömöd,
de egyetlen takaró a szerelmed,
ha kimerülve kettéválunk -
Te mire gondolsz közben?

Napokig bennem zsongó,
lehangolt hangszert felhangoló,
az emlékkel is harcba hívó,
robotoló sejtjeim átrendező,
a vak műhelybe ablakot nyitó,
bevillámlik, ami erősebb,
mert édesebb minden halálnál,
a teremtésből ideért üzenet -
Te mire gondolsz közben?

[stando]

Szécsi Margit: Körülötted bolyongok


Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.

[Si]

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

(részletek)

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéböl remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...
.

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...

[Si]

Juhász Ferenc: A csönd virága


A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel
Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel
Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel
Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint a.polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak
Csillag halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak
Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak
Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak

Egy szarvast hallottam énekleni vándoroljunk arra a tájra
Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája
Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága.

[stando]

Szőcs Géza: Első szonett


Látod: egymásnak szoruló fej, szív, fogsor
s szárnyverdesés és fog koccan egyszer
sokszor így, így mi ketten
s kövek a szívkamrában
égő pintyek a telihold kőgyomrában.

Hova lett copfod, az a haj, hol a kontyod?
Nem nő meg többé már, le se bontod -
mi lett vele, én soha nem simogattam!
Szép hajcsatom van, neked adjam, ne adjam?

Nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget
összeforrasztva minket két szonettben;
ölelnélek tizennégy karral téged

ahogy ezek ölelkeznek ketten
lásd összeillenek a sziluettek
mert eggyé lettek, teljes eggyé lettek.

[stando]

Bella Zsófia: Szerelem születése

Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világított.

[stando]

Mirtse Zsuzsa: Te már ott vagyok...

Te már ott vagyok, én még itt vagy.
A tél mindkettőnknek fáj.
Neked ott lent hidegem, nekem idefent fázol.
Én még itt vagy, hol te vagyok, nyár.