Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Si]

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

(részletek)

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéböl remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...
.

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...

[Si]

Juhász Ferenc: A csönd virága


A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel
Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel
Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel
Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint a.polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak
Csillag halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak
Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak
Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak

Egy szarvast hallottam énekleni vándoroljunk arra a tájra
Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája
Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága.

[stando]

Szőcs Géza: Első szonett


Látod: egymásnak szoruló fej, szív, fogsor
s szárnyverdesés és fog koccan egyszer
sokszor így, így mi ketten
s kövek a szívkamrában
égő pintyek a telihold kőgyomrában.

Hova lett copfod, az a haj, hol a kontyod?
Nem nő meg többé már, le se bontod -
mi lett vele, én soha nem simogattam!
Szép hajcsatom van, neked adjam, ne adjam?

Nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget
összeforrasztva minket két szonettben;
ölelnélek tizennégy karral téged

ahogy ezek ölelkeznek ketten
lásd összeillenek a sziluettek
mert eggyé lettek, teljes eggyé lettek.

[stando]

Bella Zsófia: Szerelem születése

Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világított.

[stando]

Mirtse Zsuzsa: Te már ott vagyok...

Te már ott vagyok, én még itt vagy.
A tél mindkettőnknek fáj.
Neked ott lent hidegem, nekem idefent fázol.
Én még itt vagy, hol te vagyok, nyár.

[Anna1955]

Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból (14)


Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

Reichenberg, 1928. február 13

[stando]

<p align="center">
Váci Mihály: Mondd kedvesem, milyen a tenger?


Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e,ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!


</p>

[stando]

Fucskó Miklós: (emlék-mű)

Testlenyomatod
bronz-avar-reliefjén
matat a hajnal -

[Anna1955]

Ábel Andrea: El kell engedjelek


Véges volt az idő,
mi nekem adatott,
csak húztam, húztam
az utolsó pillanatot,
csak látni akartalak...
látni még egyszer,
szemedbe nézni,
s elveszni ezredszer...
De indulnom kell drága,
indulnom azonnal,
lassú lépteimmel,
kegyetlen fájdalommal...
Talán ennyi volt, mi
feladatot rótt rám az ég,
szívem minden szerelmével,
lelkem már a tiéd.
Ám kitelt időm, kitelt életem,
erőd hatalmas lett,
s elereszted két kezem...
Hisz, nincs már szükség angyalra,
védő szárnyaira,
gyémánt-csillag könnyeire,
lágy csókjaira...
Lépkedek a vízparton,
lassan lépkedek,
lágy hullámok ringatnak,
s magam mellé képzellek,
ahogy fogod még a kezem
finoman ölelve,
ahogy suttogásod elvész,
elszáll az egekbe...
Hová tartok most,
honnan nézhetlek,
örök szerelemmel,
mindig őrizhetlek...
Mi nem múlik soha,
beleégett szívembe
de el kell engedjelek,
s lépnem a fellegekbe.

[stando]

Horváth László Imre: Hallod?


Hallod?

1.
Ma már tudom,
nem Isten morzeábécéje
csak speciális tárgy minden tagod.

2.
Most rendhagyó igék nélkül
beszélek idegen nyelven
rólad, nincs létezés,
birtoklás, megengedés, akarat
s a hazugság többi alkatrésze.
is elmarad.

3.
Hallod? Szívemben
aprópénz zörög,
mintha öreg lennék,
emlékeim kevergetem
s veszem számhoz,
akár az ételt.

4.
A színek, a nap
minden szála lefoszlik
bőrömről míg kimosom
belőle érintéseid.

5.
A térdeplő mindennapok
(biztosabban a talajon)
azóta tántorgó mindennapok
rám nehezülsz, mint
saját testem,
cigarettám füstje
vagy káromkodásaim
(gondolataim így
tizedelem, műtöm,
szerelem).

[Anna1955]

Nagy Ilona: A szív csak egyszer hal meg...


Ha lopni kéne most a vén időtől,
én megtenném, ha néked adhatom,
mert megtöltöd majd minden apró percem,
ha szíved dobbanását hallhatom.

Majd félreteszek minden áldott órát,
mely rólad szólt és veled kacagott.
S ha azt kérdezed: Minek a sok limlom?
Nem engedem a sok kincskacatot...!

Mosolyodat, s kifliívét szádon,
hangodnak bársonyos nugátmelegét,
testillatodat, itt a gyűrött ágyon,
s a csillagodat... életem egét.

Az órán csendben körbejár a tiktak,
most kergetem a vánszorgó időt,
úgy mondják tán... a szív csak egyszer hal meg,
ha nem talál... s ha elvesztette Őt.

[stando]

Milan Rakić: Szerelmes vers

Suttognak a kertben az orgonabokrok,
a csillagok égnek, a csönd csoda mély.
A hold ragyogóan az égre kibotlott,
villámos a csóktól, a vágytól az éj.
Suttognak a kertben az orgonabokrok.

Ily tiszta, fehér sugarú szelíd éjjel
várhatta Izolda a hű lovagot.
Sírok repedeznek, az éji sötéttel
feltámad a ködből a régi halott.
Ily tiszta, fehér sugarú szelíd éjjel.

A régi, középkori hős, tele hittel,
hágcsót feszít, és nevet a telehold,
és útja a kedvese ölibe vitt el,
a vára előtt tüzes ajka dalolt.
A régi, középkori hős, tele hittel.

Zúgj, régi idők meselelke az éjen.
Szívembe fehér remegés tüze gyúl.
Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
és mind szeret, és eped-ég szilajul.
Zúgj, régi idők meselelke az éjen.

Te drága! Te tűzszívű, tiszta Izolda!
Izolda se várta így a jegyesét.
Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja
lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég.
Szél parfümje lengedez, a halovány
bús orgona reszket a hold sugarán.

Kosztolányi Dezső fordítása

[stando]

Edward Estlin Cummings: Kötődés


Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.

És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.

Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.

Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.

A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.

Weöres Sándor fordítása

[stando]

Szabó Lőrinc: Pillanatok


Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület - s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

[stando]

Dsida Jenő: Tündérmenet



A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.