Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[stando]

Dsida Jenő: Tündérmenet



A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.

[stando]

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett
44.


Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig
a boldogság kulcsát s egy ismeretlen
balsors esélyét tartanám kezemben.

Szeretlek hát kétéltű szerelemmel,
ezért szeretlek, mikor nem szeretlek,
s ezért szeretlek, amikor szeretlek.


fordította: Somlyó György

[stando]

Don Francisco de Quevedo: szerelmes pora

(Halálon túl is állandó szerelem)

Szemem lezárhatja a végső árnyék,
mely a fehérlő nappal rám vetülve
belém hatol, hogy lelkem messze űzze,
mintha e Percre sóvárogva vágynék.

Ám eme parton, hol a heves láng ég,
nem marad holtan parazsa, se füstje,
zord törvényt lángom maga alá gyűrve
hűs vizen úszik, mintha rajta járnék.

Lelkem, kinek egy Isten volt az őre,
ereim, kikben égtek annyi nedvek,
lobogó velőm, csontjaim velője,

nem hagyják el a vágyat, csak a testet,
hamuvá lesznek, de nem hullnak földbe,
s ha porrá, hát szerelmes porrá lesznek.

Fordította Simon András

[stando]

Luis De Góngora Y Argote: Amíg hajad aranyával hiába

Amíg hajad aranyával hiába
próbál versenyt tündökölni a nap,
amíg a fehér liliomokat
hó homlokod a réten megalázza,

míg mint korán virító szekfüszálra,
ajkadra annyi mohó szem tapad,
s a csillogó kristályon győz nyakad
diadalmas és gőgös ragyogása,

élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,
élvezd, mielőtt mindaz, ami ma
arany, liliom, kristály, szekfü rajtad,

nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,
hanem, ha éveid már elpazalltad,
füst lesz és árnyék, sár és föld pora.

Fordította: Lator László

[stando]

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett
17.


Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Fordította Somlyó György

[stando]

Antal Balázs: A várakozás

Hívom ôt, de nem felel.
A bôre kell, a körme kell,
csak jönne el, csak jönne el!
Hall engem, de nem felel,
nem és nem felel.
Hívom ôt, de nem felel.
Hívom ôt, hogy itt legyen,
a füveken, a köveken,
csak itt legyen, csak itt legyen!
A húsa kell, a vére kell,
a szemébôl a pára kell.
Sűrű a köd, nem felel,
nem és nem felel.
Hívom ôt és nem felel.
Hívom ôt, de nem felel.
Hívom reggel, délben, éjjel,
ô hall engem, o hall engem.
Csak jönne már, hogy itt legyen!
A haja kell, a nyála kell,
csak várom ôt, hogy jönne el
és hívom, hívom, hívom ôt.

[stando]

Sinéad Morrissey: És bocsásd meg a mi vétkeinket

Melyek közül az első a szerelem. A szomorú, elcsépelt tény
hogy a tiltott szerelem, hamarabb ránk talál és tovább tart
mint a jóváhagyott. A szerelem ami hiány, viszonozatlanság
vagy ami még rosszabb, fájdalom ellenére lángol, Atyám, elfojthatalan.
Nem győzzük le. Pedig tudod mennyire akartuk.
Megmagyarázhatatlan módon a szerelem erotikus gondolatok
emlékező érintések , összenézések, sóhajok -
vissza-visszatérő áradata. Akkor is velünk marad
mikor testünket már elemésztette a rák. Soha nem szabadulunk.
Bocsásd meg nekünk szeretteinket, - mindent elsöprő fontosságukat.
Akiket nem kívánhatnánk, akik megrémítenek, akik hívatlanul
részei életünknek és hagymázos álmainknak.
Fogadd el tőlünk az elfogadhatatlant,
válaszd szét nappalainkat és éjszakáinkat.

[stando]

Kuczka Péter: Bűbájos

Tested csábító ékessége, melled
két gyönyörű dombja feszül trikód
alatt, megigéz, hívja szemem, szám,
kezem, simogatásra, markolásra, már
nem is vagyok más, csak reménykedő
vágy, hogy számba szívjam érett, málnát
formáló bimbóidat, még harapnálak is,
nem bánnám, örüljön, fájjon, fusson
rajta keresztül üzenetem, legyen
villámló fény, megrázó sugár okos
agyadban, csak őt érezd, tűnjön el
belőled minden, emlékek, gondok
vesszenek sötétbe, csak a szerelem
napjának izzó fénye maradjon, lángja,
tüze égjen s küldje tovább üzenetem
gerinced távíróján öledig, méhed
nedves melegéig, szorító izmokig,
mozgósítsa mirigyek dolgos sejtjeit,
tegye szemérmetlenné megnyíló, drága
szemérmed, csókoljon, harapjon éhes,
mohó szája, velem csillapítsa éhét.

[stando]

Vas István: Mikor A Rózsák Nyílni Kezdtek


Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Újjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek

[stando]

Várnai Zseni: Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor a közeledbe érek,
már azt hiszem: most... most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott, s védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

[stando]

László Noémi: A könnyűség

Mennyire könnyű egymásról mesélni
az ezeregy levelű fa alatt
vivő ösvényen, amiről letérni
gyengénél is gyengébb az akarat;

mennyire könnyű, elviselhetetlen,
egymásban élni, mint erdőn a köd,
ahogy az ágakon előre lebben
és megpihen az odvas fák között,

oly egyszerű a húsz utáni áram
zsúfolt vizében egymást érteni,
és tudni pontosan: a "rádtaláltam"
ezeregy száraz jelentése mi;

tudni miért, mi űz el, mi marasztal,
az ég alatt alig néhány arasszal.

[stando]

Szigeti György: Állja a vihart

Hordom magamban kábultan a verset,
mely lopva fogant az ölelkezés
gyümölcseként, elillantak keservek,
s a fájdalom sem volt éppen kevés,

mit összebújva ketten gyógyítottunk,
mert réges-régen úgy keletkezett,
hogy te és én csak arról álmodoztunk,
egymást szeretni tiltva is lehet.

Lám így születik vers a kapcsolatból,
hogy nem tagadod soha meg magadtól
a szerelmet, ha negyven éve tart,

hiába küldött minket messze, távol
a sors, szerelmünk akkor is világol,
sok évtizede állja a vihart!

[stando]

Bella István: Szeretkezéseink


1.

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs vé, nincs dé, a dé csak délene,
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,
félkék, félzöld, a színtelen zene:

NINCS HANG

É é nélkül
Vé vé nélkül
Hang hang nélkül
Csak a zene színe

Nincs hang

Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,
nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:

NINCS FÉNY

Fény fény nélkül
Kék kék nélkül
Zöld zöld nélkül
Csak a zene színe

Nincs fény

Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,
nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,
nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,
köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene:

NINCS FÖLD

Éj éj nélkül
Mély mélység nélkül
Föld föld nélkül
Csak a lenni lehelete

Nincs föld

Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,
Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,
nincs tér, idő, csak időtérlene,
nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:

NINCS SINCS

Csak te, az ige: a lenni lehelete!

2.

Tíz szán siklik a meztelen havon.
Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.

Csónak suhan bőrömön. Hallani:
Fölcsap a hó egész hónaljamig.

Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt
- forgókésszélként - huss!, elszáll szememből földanyám.

Eke szánt jégen. Apámban megakad.
Mozdonyokkal fűtik hasamat.

Nap fehér ringben. Szakadó kötelek.
Meztelen öklök döngölik szívemet.

Augusztus forró ege, ostorok.
Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog.

Zuhanó pilóták, égő hanyatt-
vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.

És csönd. Mozdulat nélküli füvek.
Egy szempilla érinti az eget.

3.

Szeretlek - hallod? - s ha hallod, érted-e?
Tudod milyen a vas lélegzete?

Tudod milyen minden kő meztelen?
Láttál Te már holtat elevenen?

Szeretni, enni, menni - még szabad!
Nem szögesdrótháló a te hajad?

Szeretni, enni, menni - még lehet!
Kinek melléből áll ki a kezed?

Kétszázhúsz voltos éj - de mennyi van
- Úristen - ereim huzalaiban.

4.

Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,
mint bilincs kattan szemeim fölött?

Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,
hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?

Dollár vagy tallér fényes köldököd,
vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?

S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,
mi dönt le drága, tank, kard, gumibot?

Vaságyon, búza közt, rizsföldeken,
és hogy fekszel? Holtan? Elevenen?

5.

A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,
kit húz karóba, milyen ősöket?

Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt
kinek készít szép lábad kalodát?

S harapásaim szöges ostora
milyen nép lovának patkónyoma?

- Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem!
Történelmembe zárva vetkezel.

Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora
lehet neked még tüzes Dózsakorona!

Kigyúlhatnak ágyad piacain
derekad alá hordott csontjaim.

Hasad sáncán, melled dómja előtt
ácsolják, hallod-e, a levegőt.

S mi lesz veled, ha én is elhagyom
facölöpváram, cölöpvár-mellkasom

ha elhagylak, kiéhezett sereg,
utolsó végváramat, testedet?!

6.

Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,

hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,

az idő terén, a turistavilág napszemüvege
előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

Ha azt mondom, Vesi, még érted-e?
Szádat friss vízként fölkínálod-e?

Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e
kaszát karodból, hogy megölelj vele?

S ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse
kék melltartódból kitakaródzik-e?

S ha azt mondom, Eke, fölszántod-e
ékes magad, hogy engem vess bele?

7.

A nagy időbe zárva, meztelen
lánc, csörgő láng, szeress szerelem.

Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy
maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad.

Szakadt szempillám lásd meg, a szemem
az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.

Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-
markol a föld és elinal vele.

Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,
és magtalanul és számlálatlanul.

Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd,
hogy kicseréltessen a szív s az agy.

Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz.
Szeress minket, nagy idő, ölelés.

8.

Szeress, szeress, a meztelen havon
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.

Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.

Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.

Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.

Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.

Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempillámmal érintem az eget.

Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.

Ezt a színt nem lehet fölbontani.
Ezt a kínt nem lehet kioltani.

Ezt a földet nem lehet mondani.
Ezt a csöndet nem lehet hallani.

9.

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs fény, nincs kék, a kék csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
nincs ő, nincs én, az én csak őlene:

Csak te, az ige, a van lehelete!

[stando]

Bajnai Nóra: Fúga

Csak magánhangzók lehetünk mi.
törpülünk, de egyre nagyobb Ókat markolj, kérlek.
Mellek.

Smseket akarok írni neked.
Ma kellek. Úgy, hogy mindegyik

az egész éjjelt döfje át, ékezeteivel
s az elektron sugárzással, amit

kibocsát.
Tudom, nem bolondulhatok meg,

már rég bolond vagyok, tudod.
És a mennybemenetelem közben is

a pokol invitált.
A telefon kezemben lemerült.

Én pedig így is smseket akarok írni,
Neked.

A halott billentyűkön, direkt hiába
koptatni fogom ujjbegyeimet

s amputálhatjátok a lelkem utána.
Kereskedjetek vele, Smseket írni rád, akkor is

addig nyomom a gombot amíg át.
Átfúródunk, ezen az egész (kibaszott)
éjjelen át.

[stando]

Fövényi Sándor: Szerelmes vers

Már több vagy nekem, mint gyümölcsnek a pír,
szád lágy íve boromban mámoros zamat.
Dobbanások mögé rejtőző szív,
álmodó csend, ha torkomra forrnak a szavak.
A könyved leszek, amelyből olvasol,
sárguló lapjaimra vésett, gyűrött imád.
Befagyott tó tükrén eged, hol lángoló
szememtől megolvad minden jégszilánk.

Már több vagy nekem, mint tüdőmnek a levegő,
úgy láthatlak, ha felmetszem mellkasom.
Így leszel a belőle részegen ki-be lebegő
lélegzetem, ami megfagy a rideg vason.
Késő aszú-magányom vagy, érlelő derem,
szíjas szőlővenyigék lilás tüze.
Törött játékom, mert szétzúzta a félelem,
röpke életem, mely érted küzdene.

Már több vagy nekem, mint égnek az őszi est,
mikor a pillanat hideg lobbanás.
Pogány istennőm, ki őrjítő vágyat keres,
buja bűnöm, ha éhesen rámtalálsz.
És fekete mosolyom cserepes ajkamon,
a semmit csókoló keserű öröm.
Feledett ébredések hűvös hajnalokon,
szótlan szél, ahogy felsóhajt érdes bőrömön.