Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.
Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.
Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.
Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.
Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.
Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.
Ébren is a párnán pihenjen az ökle.
Amikor nem zavar, maradjon örökre.
Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.
Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.
Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.
Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.
Elküldve: 2012 Márc 25 Vas 10:24 Hozzászólás témája:
Ignéczi Péter: Egy vagy...
Szádhoz érve más íze van testednek,
húsod két kezemben, melled
omlik, csókod porlik, könnyű sütemény
vagy, étek, ágy, ha benned fekszem, paplan
alatt hő, esti bor zamata,
könnyű fűszer, gőzölgő fény, mosoly, egy
vagy, ki átringathat
világomból egy másikba.
Létezésünk csendes zászlóvivője, rettegett Ancsa!
Hat gyermek hőllégballon-szívű, forró szülőanyja.
Fogaid sófehérek, szemeidben fekete cukor a szikra.
Elmosogatsz, égetsz, jó vagy az ágyban. Kitakarítod
a mocskaimat. Szeretet rongya van szavaidban.
Erős vagy, mint az úthenger; vékony a tested, szép.
Gyermekeinket szófogadásra repteted elménk
fészkeiből. Ha roppan a nádszál, nem töröd el,
nem oltod el a pislogó gyertyát. Hegyre viszed
fel a szent tüzeket. Lábaid gyönyörű, szelíd évek.
Végigcsókolom őket. Nem követünk mi halandót.
Kedveled a harcok vad zsivaját. Mutasd meg magad,
s hatalmadat, Sába királynője! Bölcsességed felülírja
a famatuzsálemek gyökérből osonó, rejtett logikáját.
Szeretem, mikor azt mondod nekem: "Húzz vonalat
tiszta homlokodra." Rátaláltam a jóság nyelvtanára,
esténként hűs rétek friss füvébe feküdve meztelenül
beszélgetek csillagagyaddal. Ne tiltakozz. Bolygók
keringnek körülötted. Zoknikat, papírlapot, játékot,
sütikét keresnek. Lámpás-szemeid napkitörések,
párnafelhő az arcod. Örökké indiánnyár van köztünk.
És teljesen igazad van, mikor azt kérdezed: "Ezzel
a verssel, most azt hiszed, mindent rendbe hozol?!"
Egymás drogjai vagyunk.
Adagolás, méricskélés nélkül
belövöm magamat vérköreidbe
és belülről figyelem
szívösszehúzódásaidat,
vándorlok pitvarról kamrára,
átjárom végtagjaidat.
Te ugyanezt teszed velem.
Majd jön a hiány utánad,
amikor hétköznap elpárolog
a bódulat, de valami mégis
kitörölhetetlen nyomot hagy,
megjelöl és összeköt.
Elküldve: 2012 Ápr 22 Vas 8:48 Hozzászólás témája:
William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik
Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
Elküldve: 2012 Júl 9 Hétfő 8:26 Hozzászólás témája:
Tesch Gábor Ferenc: hétköznapi óda
Mióta készülök, hogy ráírjam neked
az egyik hűtőmágnes alatti kis cetlire,
pár rövid szóval, de soha a lényeget.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hely kevés.
Anyádnál aludtunk. (falun lakik) Emlékszel?
Az ő hűtője csupasz, se mágnes, se papír.
(sok emlék, ha szürkévé lett is, nem vész el:
apránként módosul bizonytalanokká.)
Azóta majd" minden hajnalban kilopódzok,
mert valamit forogni érzek nyelvem hegyén.
Sajnálva, hogy ott hagyom kitakart feneked,
almányi melleid apró édesét és nem tudom
mi hajt, milyen végtelen vers-szenvedély(?)
(Néha csak állok a sötét ablakban, s nézem
a keskeny utcát, B. bácsi Skodáját, az eget.
Nagyokat kortyolok teámból. Nagyokat nyelek.)
S hidd el, sosem attól marad üres a papír.
Bár írhatnám, hogy nincs tej és kevés a kenyér,
a mosogatóban újfent miattam sok a csetres,
(köszönöm, hogy így viseled, én is téged kedves)
mégsincsenek mondatok, csak ez a se-szó-se-beszéd,
kongó bögrém az asztalon. Üres papírlapok.
S remény, ha visszafekszek, s felébresztelek
végül nem maradsz kiengesz-
telhetetlen.
Elküldve: 2012 Júl 10 Kedd 13:08 Hozzászólás témája:
Jász Attila: [Nélküled]
Mióta készülök, hogy elmondjam neked,
amit csak sejtenél, amit nem lehet.
(Mindenkinek és senkinek.) Ami nem több, csupán
készülődés vagy készenlét, hogy egyszer talán...
Mert amit lehet, talán nem érdemes,
leporolni a (vélt vagy valós) lényeget,
csak összefűzni sok-sok kicsi részletet,
cserélgetni az épp meglévő készletet.
Mit is mondhatnék, ha fárasztó volt a nap,
ülünk a kádban, két kopott ruhadarab
mosás közben, ázatag, összetartanak
a szépen szakadozgató haboldalak.
Miként ha álomba boruló nyírfaág,
kezed hanyatlóban, és külön párna vár,
de ettől még nem vagy teljesen más világ,
hiába nem tudok beszélni most veled,
elhallgat a vers is, álmosan, nélküled.
Elküldve: 2012 Aug 27 Hétfő 6:46 Hozzászólás témája:
Baranyi Ferenc: STACCATO
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként
akié vagy, elvesz naponta tőlem
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid.
Heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád
mert úgy kezdjük mi egyre újra,
hogy már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Elküldve: 2012 Nov 8 Csüt 6:09 Hozzászólás témája:
Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele
sokat gondolok magára mostanában
ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában
és most megcsillant mint tócsa a napsütésben
ki hitte volna még tegnap nem gondoltam én sem
hogy így lesz életem spirituális része lett
ez az egész olyan váratlan annyira meglepett
hogy válaszol majd nem is reméltem
magával igy reményt fájdalmat cseréltem
észrevétlenül bőröm alá költözött ráfonódott
a csontjaimra nem tudom a közelség mire ad módot
ne féljen nem kérek semmit magától
amit érzek gondolok néha röpít néha meg gátol
azt mondja Nietzsche más a szó és más a tett
egy költő pedig hogy csak az van ami lehet
úgy gondolni magára ahogyan én gondolok
talán tapintatlanság de jó okom van rá
minden kis gesztusát dekódolom merész
fölismerések mocsaráig jutott az ész
elképzelem és ez olyan jó hogy megfogom a kezét
„ha Istent ismer gondolatban se vét” hát jó
visszafogom magam csak az legyen de az nagyon
ami van elhasználódik elvásik az ember míg eljut
a tündöklő pillanat peremére – a vágyig
melynek sötétlő mélyén ott a másik
leszáll az októbervégi est vigasztalanul esik
a világ elveszítette vidámabb színeit
a zöld sárga lett majd barnaként szelelt el
szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel
a lecsupált kertben még tartja magát néhány zaklatott
őszirózsa és dália megérhetnek még egy-két napot
beleremeg amikor kinéz a párás ablakon
hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom
sorstársának érzi a megnyomorított kertet
ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget
s messze a folyóparton túl sovány fák mögött
hatalmas fehér báláit görgeti a köd
ősz van nagyon de még nincs veszve
minden jöhet szép és jó életembe
2
lehet hogy egyszer majd meglátogatom
addig is ezt a reményt pátyolgatom
rejtegetem fényesítgetem a bőrömön összegyűlt
napfényt viszem el magának
melegét élretem legszebb nyarának
sose kérdeztem még volt-e valaha boldog
körültáncolták-e szívét örömök kis koboldok
voltak-e vannak-e álmai a boldogság tudom mindig
egy fűszál éjjelében tűnik tova
ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott
kő nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök
egy perc sem telik belé és elsimulnak
ránctalan víztükör rejti a mélyt a múltat
a kezdet nem ezt igérte sokat veszítettünk
de azért még így is megérte sok szép lett
általunk megélve mindazért amit kaptunk és kapunk még
itt vagyunk cserébe éjszaka lesz ha vége a napnak
véget ér az éj és itt a reggel a semmi gödreit
próbáljuk betömni életünkkel mindig minden
átadja helyét valami másnak szeretünk
így vetünk tőrt a halálnak nem tudom eloltani
a tüzet mely lefojtva izzik bennem szakadatlan
Istenem hol vagyok magamra maradtam
vigyázzon eltörök ha durván eltaszít
csorba edénye leszek az eljövendő időnek
mosolyt cseréljünk inkább mint könnyet
adjon lehetőséget hogy szépen visszavonuljak
én nem tudok összekötni jelent és múltat
néha úgy gondolom hogy megszökött innét
és falura költözött ahol csönd van és nyugalom
szívét szelíden körbefolyja az idő
tűnődve gondol az elmúlt és jövendő napokra
kicsiny szigetének uralkodója foglya
ki tudja mit visz és mit hoz a holnap
semmi sem múlik el egészen lesz ami volt
és lesznek akik valaha voltak
Elküldve: 2012 Dec 9 Vas 14:50 Hozzászólás témája:
Áldozó Krisztián: Reneszánsz
Mikor okosat mondani nem lehet,
Mondd ki, csak mondd ki halkan a nevemet.
A csend fülledt takarójába bújva
Ismételd fülembe lehelve, súgva.
Hogy te vagy, aki görnyedten is szeret
Kinek nem parancsolnak az istenek,
Hogy íriszed mögött lesz elég helyem
Hogy te vagy az, akiben elrejthetem
Egy roppant léptű maradandó tangó
Holtomiglan halandó botlásait.
Hogy te vagy, ki érti látomásait
Vakult szemek fakult szempilláinak
S megfested őket, hogy megkívánjanak.
Szavaid rám lehelt háreme remeg,
Fölöttünk kóborló hajnalfény lebeg
S mi csendesen, testünk összefonva
Szakított időnk morzsáit marokra
Fogva ballagunk a tűnt holnapokba.
Letesszük tört szavaink, s karonfogva
belépünk némán a szobasarokba,
hol okosat mondani már nem lehet.
Mondd ki, még egyszer mondd ki a nevemet.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
