Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerően és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

[Anna1955]

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez


Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szíved kopár.
A te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár -
oh, hideg fényű, gőgös szemsugár!
Így veszted el - hisz érte ugyse kár -
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szívén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenért!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy így tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni - ehhez szó se fér -
szegény legényt, ki irgalomra vár.


Ford: Mészöly Dezső

[Anna1955]

Paul Géraldy: Kétség (Te meg Én XI.)

Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemere.

Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva."
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.

Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.

Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?

Ford:Kosztolányi Dezső

[Anna1955]

Karinthy Frigyes: Pitypang

Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszus-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Miért nem szeliden simogatva,
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá - szemtelenség !
Ilyen csúnyán, fülsértő élesen !
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz !

Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom,
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszus arccal
Próbálod elhárítani akkor is,
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé,
Porzód, bibéd felé,
Porzód, bibéd, szárad felé,
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél !
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél !
Vigan visítva bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő.
Ez még csak kapkod és fütyörész.
De én még nem is beszéltem neked a családomról.
Hallod-e, hé !
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám a híres arkanzaszi Tájfun,
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

[Renci]

Kovács Ákos-A világ legvégén

Készséges vagy
És szép
De ha kell, hát megcsúnyulsz
Idegenként is
Az otthonom vagy
Ahogy mohón hozzám nyúlsz
Lehetnék hálás ezért
Vagy sírhatnék
Hogy néha máshoz is jó vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel
Az sem, hogy lesz-e holnap

És ha holnap lesz is,
Leszel-e benne Te
Vagy leszek-e én
Nem fáj a kérdés,
Hogy van-e igazság
A világ legvégén

Szépséges vagy
És kész
A vágyad nem alszik soha
Anyanyelved
A testbeszéd
Te vagy az éjjel menyasszonya
Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap

És ha tegnap volt is,
Voltál-e benne Te
Vagy voltam-e én
Nem fáj a kérdés
Hogy van-e igazság
A világ legvégén

Ha egyetlen óra lenne az élet
Az utolsó percét
Benned tölteném

[Anna1955]

Paul Géraldy: Derü (Te meg én IV.)

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerübb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba' ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk "Szerelem" ?
Ne kultiváljunk ily izléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
"Szívem","Szíved","Szívünk". Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is "szívünk": csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a "Szívünket", buta szó !
Legyünk mi!...Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni,
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat...És, lásd, ez a helyes!

Ford: Kosztolányi Dezső

[Anna1955]

Arany János: Feléd, feléd...


Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim.
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el:
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének,
Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg percim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh - ...a frigy, mit kötöttünk,
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kínjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent:
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kieb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!!

[Anna1955]

Puskin: Nem, már nem vonzanak


Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjü csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...
De te, szivem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebujsz a szivemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...

Ford: Szabó Lőrinc

[Anna1955]

Drayton: Búcsú a szerelemtől


Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, ó, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincsimet.
Egy kézfogás még, - töröld esküinket,
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség,
és utolsót lüktet a szenvedély,
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád.

Ford: Szabó Lőrinc

[Anna1955]

Shakespeare: Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Ford: Szabó Lőrinc

[Anna1955]

Jeszenyin: Ifjúságod széthordta más


Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
a őszi fénye fáradt szemednek.

Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.

Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.

Megbékül mindennel szívem,
és nem veszít, és nem is lázad,
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.

Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása,
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,

s komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló útakon
elfutó szilaj ifjuságról.

Ford: Rab Zsuzsa

[Anna1955]

Swinburne: Tenger és alkonyég között


Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s ó szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett: a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

Ford: Babits Mihály

[Anna1955]

Lermontov: Most a szív


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Megvetetted leplezetlen
önfeláldozásomat,
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot,
és a sors ketté szakít.

Ford: Kálnoky László

[Anna1955]

Szép Ernő: Harapás

Mikor belém mart a foga
Én észre sem vettem bizony
Belém mart, volt hozzá joga
Nyomát nyolc napja hordozom

Megláttam a tükör előtt
Reggelre, édes istenem!
Hogy visszaképzelhessem Őt
Behúnytam elbájolt szemem

Irtózatos hogy meghalok
És elfelejtem a nevét
Sötét hideg semmit falok
nem szája parfümös hevét

Első reggel viola volt
Az a szerelmes drága nyom
Csuda bolond viola hold
Itt kelt föl a bal vállamon

Borult kék lett (a széle rőt)
Másnap reggelre már a hold
Nézem harmadnap délelött
Kerek, kerek hű tintafolt

Negyednap pernyeszínt kapott
Ötödnap lett sápadt hamu
Aztán fehér lett a hatod
Napon, de sárga hajlamú

S tegnap lett barna, halovány
Ma már csak árnyék, lehelet
Nem láttam még ilyen sovány
Tündéri hervadt levelet.

[Tupir]

Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim



Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.