Szerelmes versek a világ költészetéből (1.old.tartalom)

[Anna1955]

Arany János: Nőmhöz

Ezernyolcszázharminckilenc-
Irtuk már e levelet;
Harminc éves, Julim édes!
Lelki frigyem teveled.

Ifju voltál, ifju voltam,
Árva voltál, én szegény:
Nem volt messze olyan össze-
Illő pár a föld-tekén.

[soman]

Juhász Gyula: Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

[zsuka49]

Juan de la Cruz: Szerelem élő lángja

Szerelem élő lángja,
lelkem legközepében
milyen vigyázva, míly szelíden sebzel!
Nem fáj sebed marása,
fejezd be hát egészen,
találkozásunk hártyáját szakítsd el!

Ó, seb, gyönyörbe forgatsz!
Égetés édessége!
Ó, puha kéz! Ó, érintés, te kedves!
Örök életről hírt adsz,
kárpótolsz mindenért te!
Megölsz, s halállal új életre keltesz.

Örökkön égő mécses,
érzékeim homályos
üregeit világod beragyogja,
mi vak volt, íme fényes,
tökéletes, világos,
melegét, fényét Kedvesének adja.

Mellemben lakva titkon
ébredsz lágy fuvalommal,
eszméltetsz
nyugalomra, szerelemre.
Lélekzeted beszívom,
eltöltesz javaiddal.
Ilyen gyöngéden ejtesz szerelembe!

[zsuka49]

Ady Endre: Tüzes seb vagyok


Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

[Anna1955]

Broniewski: Warum


Nincs szavam, édesem,
pedig be bőven áradt!
Boldog vagyok, de félelem
ver bennem újra sátrat.

A szívem mért remeg,
s mért akar újra fájni?
Könnyeim mért fénylenek,
mint hazám orgonafái?

Révületek... Tenger moraja.
Nagy, néma éj ez.
És a Warum - Schumann dala,
s a hangod:"Édes!"...

S kellett-é ez a fájdalom
- mert egyikünk se boldog -
ha oly nagy hatalom
két kéz, mely összefonódott? -

Ford: Jékely Zoltán

[zsuka49]

József Attila: Az én ajándékom


A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.

Két fájó karral nyujtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,

Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az uccasárba akkor se taposd.

[soman]

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet....
Ülj kedvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e síirom fölibe?
Ő mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból,
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged,
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

[Anna1955]

József Attila: Keresek valakit


Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szeretõ szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tûnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedõ szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.

[zsuka49]

Karinthy Frigyes: Lecke


Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, ki ingyen ad.

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
de jaj Neked, ha nem tudod.

Jobb lett volna nékünk meg sem születni,
mint egymást így szeretni..

[Anna1955]

József Attila: Nagyon fáj


Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

[zsuka49]

<p align="center"> Szabó Lőrinc: MINT MÉG SOHASEM

Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, új gyönyörüségben,
milyenek tested csontjai.

Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint s bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.

Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.

Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kínálták a melled,
mint az ölelést a karod,

s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:

hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?

Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni újra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.</p>

[Anna1955]

Fodor András: Dicséret

Csendes vagy mindig. Csendes.
Világítasz akár a fénnyel rakott mező.
Mosolyogsz, mintha édessége titkát,
gyümölcsét benned érlelné a föld.

Láttalak szembenézni a halállal.
Megtántorult a vonat is, ahogy
a rettenet vészfékét elszakítva,
eszeveszett, vakító csattanással,
fekete pernyét, gyászt sodorva rád,
beléd csapott az iszonyú bizonyosság;
akihez indultál, nem él.
Az eszmélet vak romjain, a téboly
emésztő lángjai között
csak nézett, nézett kérdező szemed.
Nem tudtál sírni, mert a könnyek
forrása némább, mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni,
mikor teremni szólított.
Nem kiáltottál vissza, csak a kín
rózsái égtek, égtek arcodon,
mintha nem is a test parancsszavára,
valami ősibb rendelés szerint
feküdtél volna ágyadon, akár
medrében bizton áramló folyó, mely
két partja talpát tengernek veti.
Már sok városban jártam.
Idegen ablakok mögül
láttam a tér harsány erőlködését,
kihallgattam a bogárlábu percek
ijedve futkosó neszét.

Jó elgondolni, hogy
van csend, amely világít,
mosoly, amely
gyümölcsöt ád a földnek,
hogy egy-ütemre ver a lét
nyugalmad ritmusával,
s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,
belőled el nem fogyhatom soha.

[soman]

Sinka István: Arany volt a mennybolt

A völgyben már óriás árnyék
volt, de fény még a hegytetőn,
és lombok és arannyá vált ég;
esti sugárnak halk dicsőségénél
magjait vén virág szórta szét reszketőn.

Álltunk egymás mellett, ruhád rózsaszín volt,
s tudtuk: szemünk most idők tengerébe lát.
Éna, igen: arany volt a mennybolt.
S megnyílt bennünk az esti fények lelke
s ragyogott, s ragyogtunk, és tőlünk a világ.

[zsuka49]

Weöres Sándor: Gyönge ágam, édes párom

Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?

Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.

Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.

Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,

ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
miért is bántottalak?

[Anna1955]

Charles Baudelaire: Himnusz

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!

Ugy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.

Örökfriss illatpárna, melytől
édesül egy drága szoba,
felejtett tömjénkupa, melyből
fűszer száll egész éjszaka:

hogy fejezzelek ki szavakban,
romolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet örökkévaló !

Ford: Szabó Lőrinc