50-51. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Alkotótársak!!!
Közkívánatra, kicsit megváltozott szabályokkal újra útjára indítjuk a prózaversenyt!

- A verseny határidejét meghosszabbítottuk: két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon

Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2007. 12. 20-ig, csütörtök estig.

A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!

Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!

Az 50-51. heti prózaverseny témáját naiva választotta Királylány ajánlása alapján:

Ünnep a szívben

Jó alkotást, sikeres szereplést!

[naiva]

20075051/01


maridecember: hamis tanú

„A saját életének nem megbízható tanúja senki sem. Kár is fölesketni, hogy az igazat, csakis az igazat fogja vallani.”
/Ancsel Éva/


EKG vizsgálat, 2007. szeptember. Minden rosszra fel voltam készülve, de arra, hogy reggel nyolc órától tizenegy óráig kell várnom, mire bejutok, hát arra nem. Három óra dögunalom. Félig elbóbiskolva hallgattam a betegtársak tapasztalatait a vizsgálatról.
- Igen? Hideg? – egy idős, reszelős hang méltatlankodott.
- És meddig tart? – kérdezte egy egész vékony sipákoló hang. Bizonyára nő lehet, próbáltam beazonosítani a sipákolás gazdájának nemét.
- Nem mondja, valóban mindent megmutat ez a gép? A szív összes problémáját? – a hang, amelyik ezt a hülye kérdést feltette kellemes férfi bariton volt. A kérdés visszhangzott bennem egy kicsit, és amíg próbált leülepedni, az jutott eszembe, hogyha ez a gép valóban minden megmutatna, az én szívem polcairól vajon milyen elraktározott dolgok kerülnének a napvilágra. Időm volt gondoltam, most végig járom az utat, a különféle polcok között. Van például egy polc azoknak az embereknek, akiket valamiért nem szeretek. Erre a polcra nem különítettem el sok helyet, mert tudtam, hogy ilyen kevés lesz. Valóban, mindössze négy embert vackoltam ide. Mind a négyet olyan emberi tulajdonságaikért, amelyet nem szívlelhetek.

Azután van egy polc a volt férjemnek. Róla csak jót tudok mondani, szorgalmas, családszerető, az, hogy állandóan vibrált és búskomor volt, az hogy nevetni sem tudtunk mellette lelkiismeret furdalás nélkül, végül is nem volt hiba, csak egy elviselhetetlen élethelyzetet teremtett. De ő fontos személye volt az életemnek, már csak a közös gyerekek miatt is.

A következő polcot életem nagy szerelmének szenteltem. Erős, vidám, nagydarab férfi volt. Jó volt elveszni az ölelésében. Tavasszal halt meg, halkan sirattam, magamban, nem látta senki, de aki ismert, tudta, jól lehet régen véget ért a kapcsolat, gyászolok.

Majd jött a második párom, aki mellettem égett el teljesen. De mielőtt lángra kapott a teste, láttam a máját, mely az ütközés hatására szinte kirobbant a testéből. Most, hogy visszagondolok arra az utolsó estére, még mindig érzem a parfümöm illatát, amelyet aznap vettem. Chanel Nr 5. Az üvegparfümöt, úgy ahogy volt kidobtam, és ezt az illatot a mai napig sem tudom elviselni. Ha véletlenül megérzem, mint egyszer egy tárgyaláson is, a mellettem ülő hölgyön, még mindig rosszul leszek. Akkor is, nem sok választott el attól, hogy ordítani kezdjek. Kérem, ne jöjjön nekünk azzal a busszal, még élni szeretnénk együtt!

Istenem’! Hát ezen a pici polcon ki van? Ki lehet? Ő Jucika! A pici kutyám, másfél éves yorkshire terrier, mindössze másfél kiló volt. Amikor orvosi tanácsra arról döntöttem, hogy elaltassák, azt hittem megszakad a szívem. Utána sokáig gyászoltam, gondoltam megértik az emberek, persze nem értette meg senki. Egy kutyát gyászolni? Beteges!

Ahogy egyre mélyebbre merészkedek, itt egy polcon két öregasszony, a két nagyanyám. Hosszú kort értek meg, és méltatlanul mentek el. Egyikőjük megbomlott elmével, a másik őrjítő fájdalmak közepette, lekötözve egy kórházi ágyhoz.
Itt van Laci papa is, már öt éve, hogy saját polca van. Eszembe jut anyám, ő is készülődik. Milyen jó, hogy most számba veszem itt a lehetőségeket! Őt vajon Laci papa mellé tegyem-e? Gyűlölte az öreget, hogy érdemmel, vagy érdemtelenül, ma már oly mindegy. Anyám! Boldog lehetnék, de mindent megmérgez a búcsú, amely már elkezdődött, halkan, csendben, anyámban és bennem. Ő már menni készül, én pedig úgy érzem, hogy belehalok, pedig tudom, hogy nem. Számba veszem az összes veszekedésünket, és azt gondolom, ilyen az élet. Amíg van, azt hiszi az ember így természetes, és amikor elmegy, akkor próbál alkudozni saját magával, hogy megtett-e mindent. Azután, valahogy mindig odalukad ki, hogy csak azok a dolgok jutnak az eszébe, amit elmulasztott, és a lelkiismeret-furdalás könyörtelenül működni kezd.
- Kocsis Attiláné – a hang serceg a levegőben. Most én következem. Milyen jó, hogy rendet tettem, gondoltam mosolyogva, jöhet a gép, csak a holtakat találhatja, az élők még nem foglalták el a helyüket. Ők rohangálnak a szívemen keresztül-kasul, ölelnek, csókolnak, veszekednek. Miután nagyon szertelenek, nem láthatják a polcaimat, és nem láthatják a könnyeimet sem. Szerencsére! Mert rosszul esne nekik, ha rájönnének, hogy nem is vagyok olyan erős, csak egy kicsit becsapom őket, hogy érezzék, mögöttük áll egy bástya, neki dőlhetnek, ha baj van.

Miközben rám kötözték az elektródákat, egyre jobban lettem. Hallottam már egyszer, néha olyan jó számadást készíteni, megnyugszik tőle az ember. Valóban így éreztem én is. Mit mutat majd a lelet? Oly mindegy! Hisz fontos vagyok sok mindenkinek. Ez a lényeg! Már süt a nap újra, igaz az eső elkezdett esni, de itt bent a vizsgálat helyén, a szívemben, minden csupa napfény, és minden tiszta, érthető.[/b]

[naiva]

20075051/02

csitesz: Ünnep a szívben

A foltos nagykabát Karácsony napján egyedül ébredt. Zsebében volt sok-sok év eltékozolt vagyona. Egy kissé megborzongott a hideg-magánytól. Bár, a radiátorok ezerrel égtek. Nem baj, gondolta. A számlát a fölöslegesen elszállott évekre úgysem fizeti ki soha.

A vízcsap ugyanúgy csepegett, ahogyan az lenni szokott. A panelfalak stabilan álltak, mögöttük üvöltöttek jótórkú, földhözragadt szomszédok.
A nagykabát mellén a gombok már régen meglazultak. Juszt sem varja azokat fel
- Ha nem tetszem így a mának, a jövő nem érdekel.

Az utcákon villogó fények égtek. Mindenki bevásárolt. Vette az ünnepre a pulykát, Vagy vitte ajándékba a tálcát, amit a Jézuska éppen hozott.

A keze belecsúszott saját zsebébe. Keze egy lyukba nyomult. Ez most a jelen, és itt van a múlt? Kereste a biztos jövőt. Ami egy borítékban lapult. De ellfújta azt a szél is. Dönt majd az idő. Így, vagy amúgy.

A nagykabát benyúlt belső zsebébe. Benne saját szíve szerelmes szíve pihent. Tetszett neki a vérfagyasztó látvány, Mondta:
-Ha itt leszel velem Karácsony napján, igen, igen, igen.

[naiva]

20075051/03

Lacoba: Résnyire nyílik az ajtó

Nagyon hideg van ma reggel. Kemény Karácsony lesz. Ordít a szél, és a kevéske havat kavarja. Így még oda is bebújik a reszketés, ahová ritkán jut. Talán, amikor hetente egyszer csak a fürdőszobába fűt be – bár inkább csak fürdősarokba – melyet a konyha végébe függönyözött el az öreg. A szomszédból dobták ki a fürdőkádat, mert kicsi, meg zománc is csak mutatóban volt rajta. Kicsapta a falat, gumislagból ráhúzott egy darabot, odadrótozta a lefolyóhoz, és kidugta a falon. No, ilyenkor aztán meg kell spórolni tüzelőt, amit a kis flancolás-fürdés miatt elpazarolt. Ilyenkor aztán a szoba hideg.

A busz lassít. Az öreg leszáll. Már lassan 50 éve, hogy itt járt, pedig csak néhány kilométerre, néhány falunyira ette a nyavalya azt a lányt. Gazdag családba cseppent, aztán mégis kellett volna neki az egész örökség. A lagzi óta nem is látta, csak egyszer azon a tárgyaláson, de az már nem az ő kis testvére volt. Igazi haramiát csináltak belőle ezek a gazdag népek. Nagyon elszakadt a családtól. Feléjük se nézett... Az igaz, hogy nekik sem akaródzott a nagy veszekedés után a képét látni...

Lassan ballag. Kimért lépteit visszafogva gondolkodik az öreg; „Mit mondjak neki? Hogy gyöttem Böske? Hoztam a gyereknek egy kis körtét, meg diót, meg Mariska húgod is csomagolt egy kis kóstolót.” A hajnali fagy-csípte pocsolyák szélén ropog a jég, mikor nem tudja kikerülni. Közeledik. Lenyomja a kapukilincset. Be van zárva. „A fene a dolgukba, minek zárkóznak ezek? A gazdagék mindig zárkóznak. Bezzeg neki nem sok mindent kell lakatolni. Pláne, amióta Borka elment. Itt hagyta. Már öt esztendeje lesz, pedig nagyon jó asszony volt.”

Erősebbre veszi. Nem nyílik. „Legalább a dög kezdene ugatni, vagy még arra is sajnálják?” Körbejárja a kaput. Megleli, és megnyomja a csengőt. Apró neszek jelzik, hogy bent hallották. Kulcs forog a zárban. Résnyire nyílik az ajtó:
- Ki az?
- Én vagyok az sógor.

Az ajtó bezáródik. Nem jön. „A végén még be sem enged” - elmélkedik az öreg. „Pedig ő most már innét nem tágít, amíg nem beszélnek.” Csoszogó léptek hallatszanak. Eltelik egy kis idő, mire a kapuban is fordul a zár.
- Már azt hittem, be se engedtek.
- Gyere!
- Nem is gyöttök felénk.
Nem kap választ. Sógora szó nélkül megindul befelé. „Nagyon megöregedett” - véli, amikor lépked utána. Közben azért szemrevételezi a kertet, és meglepi a magas gaz. Belépnek az előszobába. A falon családi képek. Gyönyörűek. A sógor bemegy a konyhába, az öreg utána:
- Szevasz Böske! Merre koslatsz? - kérdezi köszönésként, de azonnal el is bizonytalanodik, hiszen: „Csak előbújt volna már, ha itthon lenne.”
- Palko! - s kis szünet után: - Böske nincs.
- Mi az, hogy nincs? - horkan fel az öreg, majd leül, mint a hatalmas csend. Percek, órák telnek? Nem érzékeli. Csak szaggat rendesen a melle, amikor a sógor halkan mormolja maga elé:
- Egy éve volt októberben, hogy eltemettem – billennek ki belőle a szavak, s pára száll szeme sarkán.

A két öreg ül a konyhában. Nem beszélnek. Maga elé mered mindkettő. Már egy órája is lehet, hogy nyílott az ajtó, de nem szólal egyik sem. Most mégis megmozdul a sógor. Becsoszog a spájzba, hoz egy butykost. Poharat csörömpöltet elő reszkető kezével a kredencből. Mindkettőt megtölti. Csendben hajtják fel, de szólni még nincs erő. Egyikőjükben sem. A harmadik feles aztán megtöri a csendet:
- Lehetett volna másként Palko.
- Lehetett volna sógor.
A csend a múlté. Folyamatosan beszélnek. Egymás szavába vágnak, káromkodnak, szidják egymás, de mindig oda jut az acsargás, hogy:
- Bizony, lehetett volna másként.
- Lehetett volna.

Lassan sötétedik. A két öreg talpa alatt a temetői út recseg. Vecsernyére harangoznak. Egy sírhoz közelítenek.
- Nagyon szép sírt csináltattál neki sógor.
- Nagyon jó asszony volt Palko – jön a válasz. - Én elmegyek még anyámékhoz.
- Jó!
Nagyon örül az öreg, hogy egyedül maradtak: „Békülni jöttem Böske” - veszi le kalapját. „Békülni.”

Hideg a szél. A busz a megállóhoz kanyarodik. A két öreg kezet fog:
- Gyere máskor is Palko!
- Jó, de te is gyere sógor!

[naiva]

20075051/04


AngyaliAndi: Ünnep a szívben


Gyuszika lassan ballagott haza, nehéz iskolatáskája lehúzta keskeny kis válláról a kabátot.
Ma Mikulás ünnepség volt az iskolában. Nagyon sok szép ajándékot kaptak a puttonyokból, merthogy annyi a gyerek náluk, hogy szegény Télapónak több zsákra is szüksége volt. Még a Krampuszoknak is be kellett segíteni a csomagocskák osztásába. Hozzá szerencsére nem Krampusz került, maga a Mikulás adta a kezébe az ajándékot. Gyuszika ennek különösen örült, mert így nem kellett otthon az üzenetet a csizmába rejteni, nem kellett estig várni, míg otthon is megtölti finomságokkal a kikészített cipőket, és elviszi a levelét a Kívánsággal. Mert Gyuszikának volt egy titkos kívánsága, és a Miki a második béből azt mondta, hogy ezt így kell csinálni, és akkor Karácsonyra már teljesül is. Ő is így csinálta tavaly, és meg is kapta a várva várt Legóját a fa alá. Szóval ez egy kipróbált módszer.
Ahogy a Télapó odaért hozzá, óvatosan megfogta a kabátja szélét.
- Tudom, hogy most nagyon sok a dolgod Mikulás bácsi, de fontos, hogy odaadjam ezt a levelet neked, mert este én már aludni fogok, mikor jössz, és félek, hogy nem találod meg a csizmámba. Leírtam a karácsonyi kérésemet, és rajzoltam is neked egy rajzot hozzá, mert a Miki azt is mondta, hogy tavaly a rajz jobban tetszett, mint az éneklés, de ha úgy szereted jobban, akkor énekelek is neked, már tudok két karácsonyos éneket, meg egy szarvasost is.
A Mikulás mosolyogva elvette a kis kézből a gyűrött papírlapot, és bólogatva a zsebébe csúsztatta.
- Meglátom, mit tehetek. Majd megtanácskozom a Manóimmal- válaszolta nevetve, és a következő gyerekhez fordult…

A tornaterem öltözőjében András szuszogva bújt ki meleg jelmezéből. Barátnője-az egyik krampusz- már pakolt is a táskákba.
- Igyekezz szívem, még két suli van hátra, oda kell érnünk délig.
- Te Klári, én meg fogok sülni ebben a cuccban.
- Én is. Ez a vastag harisnya úgy rám ragadt, hogy alig lehet lehámozni. Mit súgott neked az a kisfiú, ott a padoknál?
- Nagyon édes volt, valami levelet írt. Még csodálkoztam is, olyan komoly volt az arca.
- Hol van?
- Ott a zsebemben.
Klári kihámozta a hatalmas köpeny zsebéből a kis papírlapot. Ahogy olvasta, nevető szemei hamar elkerekedtek, s kisvártatva már a könnyei potyogtak. A fiú kivette a kezéből, s félig hangosan olvasni kezdte:
- Kedves Télapó Bácsi! Szeretnék kérni tőled valamit Karácsonyra. Nem játékot, mert tudom, hogy azt apunak kell megvenni, és te úgy hozod el hozzánk a te meglepetéseddel együtt, és most apu nem tud ajándékot venni, mert anyukám már nagyon régóta kórházban van. Azt kérem, hogy hozd el nekem az anyukámat Karácsonyra, mert én nem tudok apukámmal elmenni hozzá, mert messze van, és az is nagyon drága, és már nagyon hiányzik nekem. Ha nem tudod sok időre, egy napra is jó lenne. Tudom, hogy szereted a rajzokat, ezért lerajzoltam neked a szobámat, meg a távirányítós autómat, amit a múltkor hoztál, hogy lássad, nem törtem össze. Szabó Gyula második a osztályos.
Andrásnak összeszorult a torka, döbbenten nézett a papírra.
- Most mit csináljunk?
- Nem tudom. Szerinted?
- Kérdezzük meg a tanárát. Hátha…
- És? Elhozzuk az anyját? És ha nem lehet? Ha annyira beteg?
- Akkor nem tudom. Mindenesetre kérdezzük meg. Gondolkodni utána is lehet.
Gyuszika tanárnője ugyanúgy meglepődött a levélen, ahogy Andrásék. Tudta, milyen nehéz helyzetben van a család, de arról fogalma sem volt, hogy a kisfiú nem tudja az édesanyját látogatni. Azt megmondta, melyik kórházban fekszik, így már el lehetett indulni valamerre.

A kórházban könnyen megtalálták Gyuszika anyukáját. Szerencsére nem volt annyira beteg, mint hitték, de hazamenni nem tudott, ugyanis annyi pénzük volt mindössze, hogy csak a legfontosabb ennivalóra futja hó végéig. Egy autó gázolta el a házuk előtt, már hetekkel korábban, s bár nem sérült súlyosan, a rehabilitáció hosszadalmas volt. András megmutatta a levelet a kezelőorvosnak is, s ő nem látta akadályát annak, hogy pár napra hazaengedje betegét.

Gyuszika egész nap izgatottan tett- vett a lakásban. A kis fát már korán reggel feldíszítették, s most édesapja körül ugrabugrált a konyhában, aki a mirelit húspogácsákkal küszködött. Nem merte neki elmesélni, mit kért a Télapótól, de minden zajra az ablakhoz szaladt, s kíváncsian kukucskált kifelé.
- Mit nézel ott kinn? Még nem jön a Jézuska- szólt rá az apja. Azt még nem tudta, hogy fogja észrevétlen becsempészni a kamrából Gyuszika ajándékát, amit nagy nehezen megvett neki, mert a kisfiú egész nap fel- alá rohangált a lakásban. Hálásan gondolt a kollegákra, akik összedobtak nekik egy kis pénzt, mikor megtudták, nem tud semmit venni a fiának. Ha nem is vidám, de azért lesz Karácsonyuk. Csak Ildikó lenne már itthon, annyira hiányzik nekik. Úgy beszélték meg, hogy a két ünnep között felutazik hozzá Pestre, és akkor már talán azt is megtudják, mikor jöhet haza.

Lassan besötétedett kint, a szobában ragyogó csillagokként világítottak a parányi égők, aranyló fénybe vonva a kis szoba bútorait. Gyuszika szomorúan turkálta a vacsoráját, s még az sem tudta felvidítani, hogy a fa ágai alól egy szépen csomagolt doboz kandikált ki. Ő nem ezt kérte a Télapótól. Meg is fogja mondani a Mikinek a suliban, hogy máskor nem mondjon neki ilyen butaságokat, mert nem is igaz, hogy az ajándékokat a Télapó meg a Jézuska hozza, és különben is, biztos hazudott, és őneki is az apukája vette meg a Legót tavaly.
Egyszer csak egy autó ajtaját hallotta csapódni, majd a kertkapu nyikorgott hangosan. Az csak az ő kapujuk lehet, mert apukája soha nem keni be, és az anyukája mindig veszekedett ezért, pedig ő szerette, mert így mindig hallotta, mikor valaki jött, úgyhogy biztos jött valaki…
Dobogó kis szíve majdnem kiugrott a helyéről, úgy toporgott az előszobában, csak már jönne az a valaki…
A bejárati ajtó lassan kinyílt, az anyukája állt ott… és jaj, mellette a Mikulás bácsi, meg a kicsi krampusz is... Gyuszika örömében meg sem tudott szólalni, csak ölelte édesanyját, majdnem belébújt, úgy szorította. Az nem tűnt fel neki, hogy a Télapó is, a Krampusz is, és apukája is könnyezik, ő csak szorította anyukáját…
- Mikulás bácsi, ne haragudj, hogy azt hittem nem vagy, és,hogy azt hittem, hogy a Miki hazudós, és énekelek is neked, ha akarod, mert ott a suliban azt nem vártad már meg.
András nem tudott megszólalni, csak némán megsimogatta a kisfiú fejét. Soha nem gondolt úgy a karácsonyra, mint a Szeretet Ünnepére, neki ez csak egy volt a pihenőnapok közül, de most itt, ebben a csöpp előszobában megértette, hogy a szeretet, az összetartozás, a család a legfontosabb az életben.

[naiva]

20075152/05

soman: Miklós bátyó

Az öregek szerint emberöltő óta nem volt olyan kemény tél, mint abban az évben. A hőmérő higanyszála időnként elérte a mínusz 25 fokot. A hegyi zsákfalucskát állandó hó borította már vagy egy hónapja, megszokott jelenségnek számított a sűrű hóesés. Az egyetlen bekötőút időnként napokra teljesen járhatatlanná vált, a meredek szerpentin miatt a hókotrók is nehezen birkóztak meg a hótorlaszokkal.
Az alig száz lelket számláló település szétszórt házai között egyetlen találkozóhelye volt az embereknek; a falu kocsmája. Az élelmes helyi vendéglátós - aki egyben az egyetlen boltot is üzemeltette a szomszéd házban - jó előre felkészült temérdek folyó áruval a zord időjárás viszontagságait átvészelni.
A "nagy arcok" rendre megjelentek már korán reggel nyitás után a szokásos lélekmelegítőre, de esténként rég nem látott falubeliek is betértek, hogy emberi szót halljanak.
Igazi közösségi gyülekezőhelyként funkcionált az ivó, a helyi társasági élet vidáman zajlott napról-napra. Ott voltak a gazdák, az iparosok, a napszámból élők, és a tengődő nincstelen munkanélküliek is, akik szerény járadékuk tetemes részét italra költötték. Esténként rendszeresen feltűnt maga a polgármester is. A kocsmában nem létezett osztálykülönbség. Szinte mindenki meghívott mindenkit, amikor egy újabb kört rendelt. Hamar kialakult az emelkedett hangulat, amikor megtárgyalták a világ kisebb-nagyobb dolgait.
Időnként varázslatos légkör szállta meg a kocsmát, olyan beszélgetések, mesébe illő történetek hangzottak el, aminőt nagyvárosban sohasem hall az ember. Mindenki tegezte a másikat, ismeretlen arc, betérő idegen vendég igazi kuriózumnak számító ritkaságszámba ment.
Kipirult arcok nézték a jó meleg helyiségből az odakinn sűrű pelyhekben szállingózó havat. A kutya sem bánta, hogy el vannak zárva a külvilágtól, belterjes paradicsomukban jól érezték magukat.
A karácsony már a kertek alatt kergetőzött az enyhe, de csontig hatoló széllel.

Egyetlen ember volt, aki némán ült mindig a búbos kemence melletti zugban. Miklós, aki meghatározhatatlan korával búsan nézett maga elé, csendben hallgatva a többieket. Hosszú ősz szakáll övezte borbíbor arcát. Viseltes ruháját koszfoltok tarkították, enyhe, de állandósult testszag érződött körülötte. Fésületlen haja gubancokban lógott szerteszét rakoncátlankodva, nikotintól megsárgult ujjai mindig ragacsosak voltak. Csak nagyfröccsöt ivott. Abból viszont sokat. Ha kifogyott az itala, csak letette a pultra az üres poharat, a kocsmáros szó nélkül töltötte bele a következő adagot. Nyugdíját szinte az utolsó forintig itt költötte el. Olyannyira, hogy amikor meghozta neki a postás, még aznap bevitte a kocsmárosnak, aki becsülettel adminisztrálta a fogyasztást. Cserébe a bizalomért a kocsmáros néha még arra a szívességre is hajlandó volt - amikor emberünk beájult az elfogyasztott alkoholmennyiség következményeként -, hogy nyáron talicskán, télen szánkon hazavigye a falu szélén összetákolt romos kalyibába, ahol Miklós egyedül lakott. Víz, villany nem volt, egy ósdi vaskályhával fűtött be, ha már elviselhetetlenné vált a gémberítő zimankó.

Már évek óta a faluban lakott, igazándiból senki sem emlékezett rá, hogy hogyan került oda, és hogy honnét jött. Rokonai nem voltak, nem kereste soha senki. Csak létezett, mint egy súlytalan hópihe, aki beletörődött kiszabott sorsába, amit a természet egyszerű törvénye rótt ki rá. Egy idő után megszokták az emberek, hogy nem kérdeznek tőle, mert úgyis kitérően, vagy sehogy sem válaszol. Tiszteletben tartották önkéntes magányát - annak a pár bátrabb próbálkozónak a kísérlete is hamar meghiúsult, aki fejébe vette, hogy közelebb férkőzik elefántcsonttornyához. Máshol talán erre sem futotta volna, hisz kit érdekel egy idült alkoholista zord magába fordulása?

Aznap különösen nagy pelyhekben hullt a hó. A férfiak többnyire a Szentestéről beszéltek a kocsmában, a családi foglalatosságokról, a fenyőfaállításról, és hogy ki mivel lepi meg az asszonyt és a gyerekeket.
Miklós szokásos helyén gubbasztott. Szemei talán még mélyebben ültek, mint máskor, üres tekintettel meredt maga elé. Ami teljességgel furcsa volt, hogy aznap még nem ivott semmit. Látszott rajta, hogy émelyeg a szenvedéstől, szinte beleszédült a szeszhiányba, de kitartóan szorongatta órák óta kiürült reggeli kávés csészéjét. Mintha a pohárba kapaszkodna, attól várná a segítséget. A kocsmáros és a többiek lopva néztek felé, értetlenkedve csóválták a fejüket. Egy darabig tartották magukat a megszokott bele nem avatkozás szokásához, de egyszer csak a kocsmáros hírtelen úgy érezte, hogy valamit tennie kell.
Már dél is elmúlt, egyre többször nézett Miklós zavarodott arcára. Látta a szokatlan vívódást, a belső lelki gyötrelmet.
Különös érzés kerítette hatalmába. Valami belső, megmagyarázhatatlan erő vonzotta a magányos férfi felé, mintha küldetése lenne vele. Egy darabig próbálta elhessegetni magától a késztető gondolatokat - ő sem akarta megtörni a zavartan üldögélő férfi feszült auráját -, de egy óvatlan pillanatban keze önkéntelenül megindult a boroskancsó felé és mire észrevette magát, már Miklós előtt állt. Letette a férfi elé a színültig telt aranysárga folyadékot. A halk koppanástól egyszeriben megszűnt a háttérduruzsolás, szinte tapinthatóvá vált a csend. Kíváncsi arcok fordultak feléjük.
- Miklós... Egészségedre! - hallotta távolról saját hangját.
A fehérre meszelt falak felerősítve verték vissza a szinte visszhangzó, bátortalan szavakat.
A megszólított mintha meg sem hallotta volna, továbbra is elbambulva nézett valahová messze a kocsma falain túlra. Mintha tekintete áthatolt volna a vastag falakon, úgy látszott, mintha olyan helyen járna, ahová emberfia nagyon ritkán jut el.
- No, igyál már, ma az én vendégem vagy! - próbálkozott újra.
A férfinak mintha nehezére esett volna az apró fejmozdulat is, nagyon lassan az eléje tett pohárra nézett. Belefúrta tekintetét, önkéntelenül nyelt egyet, mintegy elárulva testének követelődző szükségét, egy pillanatra torz grimaszt vágott arca, majd megkeményítve vonásait a kocsmárosra nézett.
- Köszönöm, ma nem iszom - szólt csendesen remegő hangon.
- Ugyan már, hiszen karácsony van, igyál már, ne kéresd magad. A legjobb boromból hoztam neked - folytatta a kocsmáros, majd kis idő után hozzátette: - Boldog ünnepeket!
- Mondtam már, ma nem iszom - skandálta Miklós.
Az emberek lopva köréjük gyűltek. Egy darabig senki nem szólt egy szót sem, a pillanat szinte megmerevedett, a meleg, empatikus pillantások sohasem tapasztalt atmoszférát varázsoltak a kocsma falai közé. Miklós akkorát sóhajtott, hogy úgy érezte, rögtön megszakad valami a mellében. Lesütötte maga elé szemét, majd behunyta. Aztán egyszer csak valaki megszólalt hátulról:
- Mondjad már Miklós, mi nyomja a lelkedet!
- Mesélj már...
- Hallgatunk, no!
Hangzott a bátorítás innét is, onnét is. A férfi előrehajolt, kinyitotta karikás szemét, mikor egy nagy könnycsepp gördült végig ráncos arcán, szakálláról belecsöppent a poharába, apró gyűrűket fodrozva az ital felszínén. Szelíd hangon megszólalt:
- Ma pont tíz éve, hogy történt... Építésvezető voltam egy nagyvállalatnál. Az egyik építkezésen súlyos baleset történt, ketten meghaltak... A főnökök menteni akarták az irhájukat, a nyakamba varrták az egészet, mintha az én felelősségem lett volna. Akkor még nem tudtam, hogy milyen szálakat mozgatnak páran a háttérben. Azt hittem, tényleg az én hibám volt a baleset. Véletlenül tudtam meg évekkel később, hogy semmi közöm sem volt hozzá, csupán ez volt a legegyszerűbb megoldás. Mindig szókimondó ember voltam, ez többeknek nem tetszett, így kapóra jött az alkalom, hogy eltávolítsanak az útból. Lelkiismeret furdalásomban inni kezdtem. Mardosott a bűntudat, hogy miattam haltak meg azok az ártatlan, családos emberek. Korábban sohasem ittam. Feleségem volt, két gyermekem. Nem mertem megmondani nekik, hogy az utcára kerültem. Egész nap a kocsmában ültem, este piásan vezettem haza. Furcsamód jól bírtam az italt, külsőre nehezen lehetett észrevenni rajtam. Aznap is ittam, mikor a nejem szüleihez készültünk autóval a szomszéd városba, hogy náluk töltsük el a Szentestét. Akkor is szakadt a hó. Egy teherautó nem adta meg az elsőbbséget. Meghalt mindenki, a feleségem, gyerekeim, csak én maradtam életben. Istenem, mennyire szerettem őket...! Börtönbe kerültem. Akkor elhatároztam, hogy ezen a napon soha többé nem iszom alkoholt, akármi is történjék. Mikor szabadultam, leszázalékoltak idegi alapon. Ennyi. Tessék. Ennyi az életem.
- Miklós... bátyó - hallatszott valakinek a hangja hátulról.

Együtt érző, döbbent arcok fordultak a hírtelen felsíró Miklós felé. Mint egy nagyra nőtt, ártatlan csecsemő, gondolta a kocsmáros, miközben először a vállára tette a kezét, amihez többen csatlakoztak, majd váratlanul magukhoz húzva megölelték a jámboran tűrő, szinte magatehetetlen férfit, nem törődve visszataszító külsejével.
Miklós ilyen szeretetteljes érzelmi kitörésnek képtelen volt ellenállni, eltörött a bensőjében a megrögzött, belékövült kemény ridegség, elkezdett zokogni. Az emberek, mintha valami rég elvesztett érzést szorongatnának, hevesen ölelgették. Mindenki igyekezett közelebb férkőzni hozzá. Szinte hihetetlen volt az egymást karoló férfihad. Aki nem érte el, az előtte álló vállához simult.

Aznap valami és valaki megváltozott a kicsiny falucskában. És a másnapok is másabbak lettek. Miklós az estét és az éjszakát is a kocsmában töltötte. Kis karácsonyfát állítottak az asztala mellé, többen meghívták magukhoz, ezt akkor még nem fogadta el, de jól esett neki, hogy a Szenteste ellenére sem zárt be a kocsma, és többen vissza-visszanéztek hozzá. Mindenkinek volt egy-egy jó szava, apró ajándéka. Ott is aludt a meleg sarokba kuckolva magát, nézte a meghitten világító karácsonyfa színesen villódzó fényeit. Idejét sem tudta már, mikor érzett hasonlóan. Új álmokat és új utakat látott. Attól kezdve mindenki Miklós bátyónak szólította.
Soha többé nem ivott alkoholt.

2007-12-13

[naiva]

20075051/06

winner: Gergő vásárolni megy


Gergő óvatosan kidugta a lábát a takaró alól, hogy felmérje a külső hőmérsékletet. Úgy találta, hogy a szoba hőfoka jóval hidegebb, mint amit elviselne, ezért gyorsan visszahúzta.
- Gergő ki az ágyból - harsant az édesanyja hangja a másik szobából. Már harmadszor szólok.
- Minek kell felkelnem mikor ma nincs is iskola? - kiabált vissza édesanyjának.
- Mert meg szeretnélek kérni valamire, uzsgyi ki az ágyból.
- Kelek már - morgott kelletlenül Gergő is ismét kidugta a lábát a takaró alól. Végül nagyot sóhajtott is kibujt az ágyból. Megnézte az órát a falon, de nem tudta megfejteni, mennyi az idő. A mutatók sosem azt mutatták amit már megtanult. Azt azért sikerül megfejtenie, hogy nyolc óra elmúlt. Összeszedte a szennyesét és bevonult a fürdőszobába.
A reggel a szokásos szombati menet szerint csordogált. Mosakodás, öltözés, reggeli.
Reggeli után, míg Anya leszedte az asztalt, Apa Gergőhöz fordult.
- Gergőkém, nekem most el kell menni, mert dolgom van. Megkérlek, segíts anyának, menj el a boltba.
- Én? - nézett értetlenül a kisfiú az apjára.
- Igen te!
- De Apa, én még soha nem voltam egyedül a boltban - felelte miközben azon törte a fejét, tulajdonképpen el tudna menni. Az utat ismeri, de vajon a vásárlás menne-e? És amíg vásárol, addig sem tudna játszani.
- Anya nem tud elmenni? Én nem félek itthon, máskor is voltam már egyedül - próbálkozott kibújni a feladat alól a kisfiú
- Tudod Gergőkém, Anyára ezen túl jobban kell vigyázni, nem csak nekem, neked is. És többet kell majd segítened is.
- Nekem?
- Igen! - válaszolta Anya. Tudod nemsokára kistestvéred születik. Már itt van a pocakomban.
- Nekeeeem? Kistestvérem? - nyílt nagyra Gergő szeme és arcára olyan földöntúli boldogság ült ki hogy szülei felnevetek.
- Mikor? Anya, mikor születik meg a kistestvérem? És ugye fiú lesz. Ha lány lesz, akkor is nagyon fogom szeretni, de remélem fiú lesz. Jövő héten megszületik?
Anya és Apa most már hangosan nevettek.
- Nem, a jövő héten még nem, tavasz végén, nyár elején - válaszolt Anya.
- Olyan sokáááá? - kérdezte Gergő kissé csalódottan, majd elgondolkodva, határozottan jelentette ki.
- Nem baj, akkor is szeretni fogom, és megígérem, hogy nagyon vigyázok Anyára.
- Ezt vártuk kisöreg - nyomot, egy barackot a fejére Apa.
Gergő pillatok alatt elkészült, gondosan eltette pénz, a papírt, amire Anya felírta mit kell venni. Ezt majd Erzsi néninek kell odaadni a vegyesboltban, és ő mindent oda fog adni Gergőnek ami fel van írva a papírra. A bevásárlószatyrot gondosan összehajtogatva nyargalt ki a kertbe. Majd hirtelen ráébredve feladat a fontosságára, és az utcán már fegyelmezett peckes lépesekkel vonult végig.
Anya és Apa a kertkapuból nézték mosolyogva, milyen öntudatosan megy vásárolni az ő nagyfiúk. Alig ment pár métert mikor barátja tűnt fel.
- Gergő nem jössz játszani? - kiabált át a túloldalról Balázs.
- Nem lehet! - válaszolta a kisfiú. Vásárolnom kell, mert anyára vigyázok. Kistestvérem lesz és ezért kell vigyáznom Anyára.
- Nekem kettő is van, mégse kell vigyázni anyukámra.
Gergő megállt a barátjával szemben, és némi gondolkodás után válaszolt csak.
- Tudd meg, hogy nagyon boldog vagyok, hogy kistestvérem lesz! Azért majd délután megkérem Apát, hogy vigyázzon kicsit Anyára, és átmegyek hozzád játszani.

[soman]

4
3
2

[Lacoba]

5
6
2

[piroman]

4
5
3

[lena1]

2

4

5

[maridecember]

4
3
5

[prayer]

3
2
4

[kiralylany]

1
3
4

[naiva]

A 2007. 50-51. héten 6 pályázat érkezett a prózaversenyre.
7-en szavaztatok, legtöbben, 6-an a

4-es számú műre: AngyaliAndi: Ünnep a szívben

Gratulálunk Andi és boldog Karácsonyt!