2008. 02-03. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Alkotótársak!!!
Közkívánatra, kicsit megváltozott szabályokkal újra útjára indítjuk a prózaversenyt!

- A verseny határidejét meghosszabbítottuk: két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon

Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. január 17, csütörtök estig.
A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!

Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!

A 2008.02-03. heti prózaverseny témáját winner választotta Julianna ajánlása alapján:

Szerencsés pillanat

Jó alkotást, sikeres szereplést!

[naiva]

2008/02-03/ 1


John: Szerencsés pillanat (Barátomnak, S.D.-nek)


Pillanat! Előbb még a szerencséről kell beszélnem. Ami forgandó, ellentétben a pillanattal, mert az állandó. Feltéve, ha megragadjuk a grabancát és konzerváljuk jelenünket, hisz a pillanatról kár is múltban vagy jövőben beszélni. Pillanat, még keresek valamit, de aztán rátérhetek az én szerencsémre, de még előtte meg kell vacsoráznom. Persze szeretném kiélvezni a pillanatot, mert ma jó napom volt és finom falatokat fogok guberálni. Jaj ne, a pillanatot a jövőben állapítottam meg. Mikor megtalálom az élelmet, amit majd örömmel elfogyaszthatok. Most, kell a pillanatot átélnem, félig a kukába mélyedve, kiélvezem a keresés minden szépségét. A kis dolgok öröme.
Pillanat, ma még nem is ettem. Szerencse, mert különben elhíznék. Hajlamos vagyok kiélvezni az étkezés nyújtotta örömeit, pillanatait. Húzni? Mi ez kötélhúzás? Minek azt a pillanatot húzni, megy az magától is. Ha akarnék mindig ehetnék, valamit mindig találnék, de tudom, hogy hizlal. Meg nem is áll jól nekem a kukában való fetrengés. Erről az állandó pillanatról lemondok. Mint, ahogy lemondtam a munka örömeinek pillanatairól, a szerelem pillanatainak folyamatosságáról. Lemondtam a szerencsémről. Így ilyen egyszerűen. Pillanat műve volt. Persze olyan pillanat, ami most is itt kuncog valahol a kacatok között, hisz három diplomával guberálni, mi ha nem lemondás. Szerencse lemondásának pillanata. A szerencsét is le lehet mondani, mint egy telefon társaságot? Pillanat! Álljunk meg egy szóra! De még mennyire. Ritka, hogy valaki megteszi, de nekem sikerült. Elhagytam jól bejáratott szerencsémet, és kiköltöztem a semmi pillanatának hűsítő valójába. Mert rongyaimon, (amiket magamon cipelek, mint múltam fájdalmait) kívül nincs semmim. Egy két szerencsés pillanatot a múltból leszámítva. Kérdezhetnéd, ha voltak szerencsés pillanataim, miért hagytam fel az öröm pillanatainak hajkurászásával. Félreértés ne essék, én nem hagytam fel. Most hajszolom csak igazán a pillanatot. A szerencséből viszont nem kérek! Túl sokszor égetett már meg, hogy tudjam, forgandó dolgokra nem építünk, szerencsés fordulatoknak már sosem fogok bedőlni. Ismert a filmbeli téma, mikor két fiatalember sétál az országút közepén, mire egy busz lánycsapat megáll és megkéri őket, hogy tartsanak velük. Kellenek a masszírozó fiúk. Ők megmutatják a helyes irányt, de nem kérnek a szerencséből. A busz elmegy, akkor leesik nekik és elkezdenek utánuk szaladni… Nem is az esik le nekik. Ők jó emberek. Mert tegyük fel, mi van akkor, ha történetesen az egyik hölgyemény ÉCES. (Csúnya így nagybetűkkel. Mintha kiemelném, pedig a történet szempontjából ennek a szónak semmi jelentősége.) Így mivel lemondtaka szerencséről,emondtak a ÉC-ről is.
Ezután, a kitérő után, elmondom, hogy én miről mondtam le a szerencsén kívül. A fájdalomról, a szomorúságról, a könnyekről. Volt már elég részem bennük. Hála a szerencsének. Mert például, amint kapatosan kiléptem a kocsma ajtajából, megláttam egy társaságot. Odamentem és ki ült háttal nekem? Ki lett életem szerelme? Hát persze, hogy a nagy Ő volt. Persze a szerencse nagyon aljasul és rafináltan úgy hozta, hogy pont te a legjobb barát, aki utánam jöttél épp a nagy ő csoporttársa voltál. Ezt a mázlit! Ti is buliba mentek? Én akkor évekre a szerencsének hála a mennyországba mentem. Aztán visszanézve már látom, hogy a vágóhídra. Mert odamentem. Cselekedtem. Miért kellett nekem egy ismeretlen társasághoz mennem? Mert a szerencse csak a bájgúnároknak kedvez. Én viszont mára leszámoltam vele. Pillanat! Találtam valamit, egy egész csomag mákos bejglit. Kemény, de annál jobb, mert így könnyen lepereg róla az utált mákom. Mákom nincs és ne is legyen. A vereségek győztese. A pillanat, mikor üres kapura kapufát fejeltem és kiesett az iskola válogatott. A múlt pillanatai nem számítanak, ezt már megbeszéltük. Akkor mindenki gyűlölt. Vesztettem. Ami akkora győzelem volt, hogy így legalább gyerekkoromban is megtanultam, hogy nem szabad félni a vereségektől. Ezek az én győztes pillanataim. Amiknek semmi köze a szerencséhez. Kis szerencsével nyerhettem volna. Bepattanhatott volna a kapufáról.
Nem, ne segítsen rajtam, mert csak a vereségek közepette érezhetem magam embernek. Nem is szólva arról, hogy mennyire jó érzés ránézni a győztes boldog arcára. A győzelem a szerencse egy olyan adu ásza, amibe minden elvarázsolt ember beleesik. Nem úgy az ismerősöm, aki öngólt rúgott és nem egy egyszerű iskolaválogatott meccsen (ami akkor nekem maga volt a világmindenség), hanem egy első osztályú mérkőzésen, ahol is a kiesés volt a tét. Kiestek. A srác ott maradt a pályán. Egy lány odament hozzá vigasztalni. Boldog házasok azóta is. Legnagyobb veresége hozta meg élete győzelmét. Mikor elhagytak, azt hittem sosem állok fel. Ma pedig, így koldusként megcselekedhettem életem legnagyobb tettét. Ez a tett egy állandó pillanatként kísér, és virágoztatja fel életem. Tudom fent azt mondtam, hogy a tettek ellen vagyok, de nem cáfoltam rá magamra, (persze én lennék a legboldogabb ha igen) mert ezt a tettet nem magamért cselekedtem.
Egyszer a kukában, nem élelmet találtam, hanem egy csecsemőt. Elvittem egy korházba. Marasztaltak, hálálkodtak, de én toalett ügyi problémáim ürügyén kereket oldottam. Így nem tudja senki, hogy én tettem. Majd emlékeztessem magamat, hogy ne írjam alá ezt a gondolatsort, nehogy megtaláljanak a hálálkodók. Még elhalmoznának az új élet reményének szerencséjével. Pár felvillanásomat leszámítva, azért azt kell mondanom, hogy sosem voltam köszönőviszonyban a szerencsével. Gyerekkori másik példám, ami egy kis focipályán játszódik, ami körbe volt drótozva, amin csak egy labdányi lyuk volt megsérülve. Legalább egy az egy millióhoz az esélye, hogy pont oda felrúgjam a labdát. Veled, mindig felrúgtuk. Veled, akinek egy zh-n írtam egy kérdést, de nem a saját mobilomról, de írtam, hogy erre válaszolj. Válaszoltál, de a sajátomra, amit nem néztem. Ezen a kérdésen múlott a kettesem. Én nem vesztettem, mert a pótvizsgát játszva letettem, de te vesztesnek érezted magát, hogy nem segíthettél rajtam. Aztán megírtam neked, hogy ha segítettél volna, akkor vesztett volna valamit bájából, a szerencsétlenséget mindig is magasztaló barátságunk.
Most viszont meg kell gyorsítanom az írásomat, mert nincs sok időm, azaz pillanatom hátra. Távol vagyok már a szeretett kukámtól, ehelyett itt vagyok a kis kunyhómban, a halálra várva.
Úgy történt az eset, hogy egyszer egy kosárpálya közelében bóklásztam, mire suhancok felszólítottak, hogy azonnal álljak be, mert nem volt ki a csapatuk. Először csak a hecc kedvéért csinálták és röhögtek gönceimen, de mivel nagyon jól ment a játék, így elfelejtkeztek koldus mivoltomról. Egyszerűen nem tudtam 3 pontost hibázni. Pedig már több évtizede, hogy nem játszottam. Ha nem dobtam 10 három pontost, akkor egyet sem. 60-as volt a meccs, és egy láda sör volt a tét. Már majdnem nyertünk, mikor én kiálltam. Azt hiszem, ezt nem kell már magyaráznom, egyszerűen én nem nyerhettem. Hiába ordibáltak, szitkozódtak a csapattársaim, kiszálltam. A meccset elvesztették, de a távolból már csak az öklüket láttam, és a szitokáradatból egy mondatot csíptem csak el.
Rám gyújtják a viskómat. Miként találtak meg, nem tudom, de ezért kell most búcsúzkodnom nyamvadt életemtől. Azt hiszem, kiszaladhatnék, de akkor áldanom kéne a szerencsémet, hogy megmenekültem. Ezért maradok. Talán életem vereségével, megnyerhetek valamit. Nagyon forró már a levegő. Azt hiszem, a fém doboz megvédi a soraimat, és talán eljuttatja valaki barátomhoz. Látod? Megcsináltam! Döntő vereséget szenvedtem az élettől! Azért remélem, kis szerencsével nem érzek fájdalmat és füstmérgezésben halok meg...

2008-01-11

[naiva]

2008/02-03/ 2

Prince60 :Szerencsés pillanat ( egy próza- verseny margójára )

„Gondolkodj!” - mondom magamnak. „Szerencsés pillanat” a próza-verseny címe illetve témája. Annyira egyszerű, szinte közhelyes. Ki az, akinek nem volt még ilyenje vagy ki az, akinek nem volt olyan ismerőse, aki ne hallott volna már valakiről, akinek… és a többi. Túrom az agyam, mert persze, hogy nekem is voltak már szerencsés pillanataim. …, de melyiket válasszam a sok közül, melyik elég szórakoztató, vagy elég figyelemre méltó? Ki tudja? Mi is az a szerencse? A szerencsét is – mint minden jó dolgot – előbb utóbb követi a szerencsétlenség. Fordítsam meg a dolgot és írjak a téma visszájáról. A szerencsétlenség pillanatáról? Korrekt megoldás? Nem. A téma az, téma! Nem vagyok politikus, hogy csak kerülgessem azt. Filozófus sem vagyok, hogy kifejtsem, és hosszú-hosszú sorokon keresztül bontogassam az érdektelenség legfelső határáig. Apropó! Nyolcvan sorom van az egész sztorizgatásra. Nem sok. Ennél én sokkal szószátyárabb vagyok. A szabály az meg szabály! Erről persze eszembe jutnak a korlátok, azokon agyalok. Ó, hogyne! Már el is kalandoztak a gondolataim, így végképp kevés a limit.
Valami azért mégis, mégis sunyin visszakúszik a gondolataim közé. Ízlelgetem még egy darabig. Nem túl bárgyú, amire gondolok? Nem fogja valaki, bárki, akárki úgy gondolni, hogy ez amolyan „benyalás” vagy „nyálaskodás”? Biztosíthatok mindenkit, nem erről van szó. Miért ne írhatnék erről? Felvállalok egy érzést és a gondolataimat. Egyébként is, nekem senki sem mondhatja meg, ha ezt én annak tartom, akkor nekem ez, AZ. Szerintem legalábbis.
Nem várok az írásomért tapsot, de elárulom, hogy nagyon még szavazatokat sem, mert nem érdekes, nem vicces és nem tanulságos amit írok, csupán őszinte. Ám, az tegye fel a kezét, aki magába mélyedve azt mondja, hogy a végső konklúziómat tekintve nincs igazam! Előre borítékolom: ilyen nem lesz! Miért? Tudom, amit tudok. Tudom magam példájáról, ezért merek ilyen határozott kijelentést tenni: Igazam van! Azért, mert például most is, engem olvasol. Ugye?
Nekem nem kell olyan messzire visszatekintenem, mint egyeseknek, és vannak, akiknek még annyira sem, mint nekem. A teljesség igénye nélkül még neveket is merek említeni: Blue, Lyza1, Királylány, AnygyaliAndi, de nehogy felbillenjen a szék, Trendó, Soman, Piroman, Tamiska, (Mindenkitől elnézést kérek, akit akaratán kívül belekevertem az írásomba!) s ahogy a réges-régi magyar filmek végén pergett recsegősen a felirat: … és még sokan mások. Sokan, akik itt vannak, nap, mint nap – látom őket a jelen lévők között - a kevés szabadidejükben írnak és olvasnak. Éreznek örömöt, bánatot, szerelmet, csalódást, s ezt megosztják az oldal ismert és ismeretlen olvasóival. Várva a bíztatást, bátorítást, együttérzést és (csínján) a kritikát is. Sokan itt találnak meg valamit, –akár csak én – amit a hétköznapi, polgári életében nem. Picit idemenekülni, kikapcsolni, hobbyzni, de közben komolyan venni másokat és magunkat. Közteher viselni jóból, rosszból egyaránt. Elűzni a magányt vagy csak egy saját kis személyes világot megismerni és megteremteni, ami nem a család, nem a kollégák és nem a szomszédok.
Sokaknak csak a választott becenevét vagy alkotói álnevét tudom, de van akinek, már a tisztes polgári nevét is megtanultam. S bizony, az én nevemet is megismerték néhányan. Néhányan? Elég sokan, ahhoz képest…! Ahhoz képest, hogy még csak hat hete annak, hogy bekövetkezett számomra az a szerencsés pillanat, hogy a cirka hétezer-hatszáz „FULLEXTRÁS” – talán mondhatom - barátom közé regisztrálhattam magam. Ők nekem is írnak, nekem is megmutatják a műveiket, és engem is megtisztelnek a figyelmükkel, írásaimat, véleményükkel.
Na, most tegye fel a kezét, aki másként érez, vagy másképpen gondolkodik erről az egészről, arról, amit ez a közösség ad a tagjainak.
Éppen ezért, én elsősorban nem az esetlegesen az írásomra leadott szavazataitokat, hanem a társaságotokat köszönöm Nektek!

Valaki közületek

[naiva]

2008/02-03/ 3

Lena1:Pillanatnyi szerencse

- Mama én már olyan éhes vagyok - nyafogott a hat év körüli kisfiúcska,
anyja kötényét rángatva. Hatalmas meleg barna szemei kérdőn néztek anyja halványzöld türkizébe. Egy simogatás a kicsi arcra és a nő elérzékenyülten nézett a gyermekre, rácsókolva szeretetét legszebb anyai mosolyával.
- Drágám, nem sokára kész az ebéd és tudod, mit főztem neked? Amit annyira szeretsz. Na találd ki mi az?
- Talán nokedli és csirke pörkölt? Csillant fel a gyermek pufók pofija. Imádta a hasát, szinte habzsolta az ételt, főleg, ha az volt a menü, amit annyira szeretett.
A gyermek lábujjhegyre állt, megpróbált belenézni a gőzölgő fazékba,ahol
a víz már jó ideje párolgott, de hiába kapaszkodott anyja ruhájába, csak nem emelkedett magasabbra. Ekkor a mama féltő gondossággal felemelte, megpuszilta és a gáztűzhely tetején főtt ételt megmutatva, szabad teret engedett fia óhajának.
- De kérlek - szólt az anya, ha ebédelsz, lassan egyél és rágj meg jól, minden falatot.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha kapkodsz és sietsz az evéssel. Sokszor volt már, hogy a fiú félrenyelte és fuldoklott, ezért anyja, nagyon féltette őt.
- Szaladj gyorsan a helyedre kicsim, mindjárt viszem az ebédet, csak ülj nyugodtan, mondta a mama.
A gyermek óriási lelkesedéssel kezdett neki kedvenc ebédjének. Gyűrte magába a csirkehúst és a nokedlit. Ott volt az asztalon az elmaradhatatlan uborka saláta is, ami még kívánatosabbá tette számára az evést. A kisfiú jóízűen falatozott és mint mindig, most is mohón tömte magába a finom falatokat. Anyja a mosogatással volt elfoglalva és csak arra lett figyelmes, mikor meghallotta, hogy a gyermek erőteljesen köhög . Mikor odapillantott, már látta, hogy a fia arca bepirosodott az oxigén hiánytól, és levegő után kapkodva, szinte az ájulás határához ért. Az anya mindent eldobott amit a keze ügyében tartott. Semmit nem látott már maga körül, csak érezte, valamit tennie kell, mert, ha nem, csinál semmit, megfullad a gyermeke. Odaugrott hozzá, önkívületi állapotban belenyúlt a fuldokló szájába, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta a gyermek torkából, az ott megakadt, hosszú uborka falatot.
A kisfiú színe kezdett visszatérni, a frissen beáramló levegőtől és az ijedségtől, hangos sírásba kezdett. Az anya csak állt, bámult maga elé, remegő térdei nem tudták megtartani. Le kellett ülnie. Rémülete egy idő után hangos zokogássá vált, szorosan fogta a gyermekét, mint egy vad oroszlán, mikor kölykét akarják elvenni tőle. Szorította, ahogy csak bírta, míg könnyeik eggyé nem váltak. A sírás egy idő után megpihent ölelésükben, és mosollyá változott. Az anya egész éjjel gondolkodott.
Nem tudta eldönteni, minek köszönhető ez az egész. A pillanatnyi szerencsének, egy megmagyarázhatatlan dolognak, a szeretetnek, ami mindennap körülölelte őket, vagy egy isteni csodának. Ugyanis jól tudta, ahhoz, hogy pontosan azt a darabot fogja meg, amitől a gyermek fuldoklott egy különös hatalomnak kellett abban a percben segédkeznie, hogy, azt az eltévedt falatot egészben ki tudta húzni, anélkül, hogy bármi sérülést okozott volna fia torkának. A csoda legcsodálatosabb percének volt tudható ez a pillanat, ami akkor ott megtörtént vele. Életet adott másodszor is, egyetlen gyermekének.


2008.01.12

[naiva]

2008/02-03/ 4


Kormi: Szerencsés pillanat

Amikor az embernek gondjai vannak kihez tud fordulni?A barátaihoz. De ha éppen csorbát szenved bennük? Természetesen a szüleihez.
Édesanyámmal évek óta meg tudom beszélni a gondjaimat,legyen bármiről szó,ő megoldja. Történt egyszer,hogy rámtört a depresszió. Egész délután rosszul voltam. Ez egy folyamat része volt:
- Most akkor mi lesz kettőnkkel?- kérdeztem magamtól.
- Hogyan tovább? Szeretem, de annyi a gond körülöttünk,keveset tudunk találkozni és ez tönkretesz mindent. No és a barátnői...Mind körmüket reszelgető perzsamacskák...gyűlölöm őket. De...de őt nem. Nőnapon történt. Hány hónapja is?Ja igen:nyolc és fél. Hú,de sok idő,nem is gondoltam volna,hogy monogámiában kibírok ennyit,vagy hogy szerethetek ennyire valakit.Itt a válasz a kérdésemre!Ennyire szeretem!Tehát mellette kell maradnom. De...de mi van ha mégsem?Ennyi lenne ez a nyolc hónap? Lehet.De lehet,hogy nem...Óh Istenem,az a nyár,de szép volt,maga a tökély:napfény,szerelem,Ő...Bár ott lennék most is...De most november van. Gondolkodj! Tenned kell valamit! De mit?!Nem tudom,valamit!
Az ajtó hangos csattanással csukódott be. Cipők kopogása. Zacskócsörgés. A kabát és a kötött pulóver elhaló súrlódása.
- Csak nem...
- Atti!
- Itthon vagyok! - válaszoltam. Lerohantam a lépcsőn. Anya arcán egy pillanatig a szokásos "ez nem lehet igaz,most értem haza és már rohansz is le,hogy megedd a csokidat" arckifejezést láttam,de gyorsan mosolygásra váltott, látva kócos ábrázatomat.
- Anya,van valami...amiről beszélnünk kellene. Szóval,tudod,Zsófi,nagyon szeretem,de nem tudom...nem találkozunk eleget...szóval lehet,hogy abba szeretném hagyni ezt a kapcsolatot,mert így csak fájdalmat okozunk egymásnak.
- Zsófi is így gondolja? - kérdezte.
- Nem tudom, de látja rajtam,hogy rosszul vagyok mostanában...egyszerűen nem tudom,hogy mi van velem...Csak tudod,ez a nyolc hónap...nehéz elszakadni tőle...mert SZERETEM.
- Látod, ez a kulcsszó,szereted,és az,hogy nem tudsz elszakadni tőle,na,az ennek a folyománya. Figyelj,üljetek le,és beszéljétek meg ezt a dolgot. Biztos sikerül megoldást találni!
- Nem tudom...nem hiszem...ennyi lett voln ez a nyolc hónap?Egy szerencsés,boldog pillanat?
- Hát,jó hosszú pillanat,az biztos.
- Tudod anya, nyolc hónapja megváltozott minden. Előtte az álmaim voltak ilyenek,mint most a valós életem. És ez egy picit megijeszt. Nem csupán álmodom?
- Nem hiszem, de nem is a szerencsének köszönheted ezt az egészet, hanem magadnak. Olyan nincs,hogy szerencse,csak te magad vagy,és az álmaid!Attól függ minden,hogy hogyan cselekszel:ha szívósan,keményen küzdesz valakiért,vagy valamiért,akkor azt el is éred. Zsófiért is küzdöttél, nem?
- De. Három hónapon keresztül.
- Na látod. A választ a kérdésedre már meg is adtad. Valamilyen szinten ez tényleg álom,de olyan álom,amely beteljesült!Csak merj élni benne!

[naiva]

2008/02-03/ 5

Lacoba: Radványi Vásár

Hajnalodik. Lassan ébredezni kezdek. „Hihetetlen. Fantasztikus volt” - elmélkedek, és hirtelen mozdulattal nyúlok magam mellé az ágyon. Üres, de még meleg. „Nem álom volt! Hú!” A kissé gyűrött lepedőt az arcomra húzom, hogy ne kelljen még kelnem, maradjon a varázslat. Lassan, aprólékosan veszem a levegőt, hogy mindenem elboríthassa az éjjeli gyönyörrel belevasalt, csodálatos asszonyillat.

„Ilyen napot!” - kezdem újrapergetni gondolataimban a tegnapot...

* * *

Szombat. Ebédidő. Pocsék, mint általában. Nem vagyok oda a szlovák kajáért; knédli knédlivel, kapuszta kapusztával, na és az ízesítés... Túlesek rajta. Szabadnapot kapott csapatunk. Először, amióta megérkeztünk. Vasárnap estig. Rendkívül kevés, hiszen haza nem érhetünk, itt meg mit kezd az ember 20 koronával... „Radvánszki Jármok, oda kell menni! Nagyon jó hely, és sok jó nő is van” - hallom a helyi haverok segítőszándékát. Mindegy, majd lesz valahogy...

Közeledünk. Gyalogszerrel sem volt több mint félóra Radvány. A volt kis falucska ugyan már Besztercebánya része, mégis minden augusztusban megrendezik a hatalmas Radványi Vásárt, csak most éppen már Radvánszki Jármok a neve. Egyre erősebben hallatszik a zene, zsivaj. Sűrűsödik a tömeg, az ünneplőbe öltözött sokaság. Elérjük az utca elejét. Tanácstalanok vagyunk; „Mi ebben a jó?” De aztán úgy 30-40 méterre feltűnik egy utcai söröző. Összenézés nélkül indulunk meg irányába, de a következő pillanatban egy hatalmas ütés csattan a fenekemen. Nagyon kemény és fájdalmas. Visszanézek. Semmi, pedig már ütésre emeltem öklöm. Csak most látom, hogy a többiek is.
- Mi volt ez? - kérdezi Józsi.
- A fene se tudja, ki marháskodik?
- Te voltál Pali?
- Én-e? Dehogy, hisz az én fenekem is sajog a hurkától.

Tovább gyűrjük magunkat a tömegben, amikor újabb csattanás, újabb hurka, újabb csodálkozás. Egymás hátának dőlve helyezkedünk védekező állásba, amikor aztán fény derül a dologra: itt az a szokás, hogy mindenkinek a kezében van egy fakanál, és a lányok a fiúk, a fiúk pedig a lányok fenekére húznak egy jókorát. Odaoldalgunk az első standhoz. Felfegyverkezünk, és a következő pillanattól már minden fenéksajgás elfeledve, hiszen vissza is adható... Jól elvagyunk. Remek játék, de azért már eléggé éget a hátsófelem, meg a söríváson is túlszaladtunk a nagy igyekezetben. Persze ez lehetetlen, hiszen alig néhány méterrel odébb már ott is az újabb csapra ütött hordó, na és a karosszék. Egyszerre ugrunk rá, s az üres helyek elfoglalása közben még kapok egy hatalmasat, most azonban reflex-szerűen elkapom a kezet. Megvan a tettes. Magamhoz húzom... Elakad a lélegzetem, egy gyönyörű, szőke hajkoszorúba foglalt babaarc tulajdonosa a bűnös, akivel most teljesen összekócolódott a tekintetünk. Már nem is észlelem, hogy egy picurka, majd egy nagyobb csattanás is landol fenekemen. Állunk egymással szemben. Megbabonázva. Nagyon jó érzés, mindenem bizsereg, de már csak egy pillanatig, mert apró puszit lehel arcomra, aztán rohan tovább egy 3 év körüli kislányt kézen fogva. Néhány lépésig tudom követni, ő még visszapillant egy kacsintás erejéig...
- Ülj már le! Szétverik a feneked.
- Itt a söröd, egészségedre!
Gyorsan lehajtom a kriglit, és már indulok is. „Meg kell találnom! Jaj, csak el ne vesszen!” Eszelősen törtetek az emberáradatban. Jó préda vagyok a fakanalaknak, de már nem érzem. Keresem. Semmi. Már egy órája járom oda-vissza a nagyjából két kilométeres utcát, de nem lelem. Nagyon le vagyok lombozódva.
- Gyere, igyál gömörit! - szólítanak meg a haverok, amikor ismét a karosszékes sörözőhöz érek. Leroskadok. - Merre jártál?
- Sehol, csak nézelődtem – válaszolok, miközben továbbra is a tömeget fürkészem...

Nagyon meleg van, pedig már alig van a hegyek fölött a Nap. Áthelyezkedünk az árnyékba – székkel együtt, mintha odaragasztották volna a fenekünkre – hogy ne tűzzön a szemünkbe.
- Hol a WC?
- Tam, nye dále! - jön a válasz, és mutat a csapos az utca elejére.

Túlesek rajta, de nem nagyon akaródzik visszamenni a tömegbe. Veszek egy adag kolbászt. Leülök az első stand elé, itt még kevesebben vannak. Jól esik. Megéheztem, és ennek az íze talán egy kicsit magyarosabb mint a többi kajának. Csendesen merülök gondolataimba: „De gyönyörű volt, csillogott a szeme... Hová tűnhetett? Úgy elveszett mintha csak egy angyal lett volna.” Meghúzom az üveget, és a következő pillanatban egy apró lányka terem előttem. Pici. Nagyon pici, s néz. Engem néz. Körbenézek; „Kihez tartozhat?... Csak nem? A mindenit, hiszen ez az a kislány, akivel a csillagszemű szépség eltűnt.”
- Szervusz! Kit keresel anyukám? - kérdezem, de nem jön válasz, csak szégyellősen teszi ujját szája sarkára. Nem mozdul. Lecövekelt tőlem talán fél méterre. Miután a kezébe nyomok egy csokit, kicsit engesztelődni látszik, és megszólal:
- Mamka nyemam – húzza félre kissé száját. „Te jó ég! Ő is elvesztette!” - Hotyme! - fogja meg a kezem. Csicsereg még valamit, gondolom azt szeretné keressük meg, hiszen a kezembe csúsztatja a kezecskéjét.

„Keressük meg? Aztán hol keressük?” Bizonytalan vagyok, mi is lenne a jó, végül úgy döntök, hogy a túloldali árok kissé emelkedő buckájára állunk, és várunk. Innét jól belátni a terepet, ha nem is teljesen. Már a második csoki is fogyóban, sötétedik is, de a tündér még sehol. Már újabb megoldáson gondolkodom, amikor a tömegből egyszer csak:
- Hanka! Hanka! - hallatszik egy kétségbeesett hang. Nem látom, csak hallom. Felemelem a picit, hogy előbb láthassa.
- Hannuska! Hannuska! - jön egy újabb hang, de a következő pillanatban már a nyakamban ülő cérnahang is kiabál:
- Mamka! - és rohanna, ugrana le, de sikoltozva, eszelősen csak elesik, amikor a gyönyörűség odaér. Felemeli, öleli, puszilgatja, majd kikönnyezett szemeivel rám néz. Közelebb lép, s csak ennyit mond:
- Gyakujem! - majd szájon csókol. Melegen. Észveszejtően. Lehet, hogy csak egy pillanat, de az biztos, hogy nagyon kevés volt, miközben megérkezik a másik hang tulajdonosa egy ötvenes asszonyság. Az ő szeme is vörösre van sírva. Pár szót váltanak egymás között, majd felém is beszélnek, de hát a „gyakujem”-en kívül nem sokat értek az egészből.
- Nem értem – mondom.
- Maga magyarból van? - kérdez vissza az asszonyság, és végtelenül elkezd hálálkodni.

Talán egy félórát is beszélgetünk a megélhetésről, a gondokról-bajokról, szó kerül családról, a lesittelt vőről, miközben többször is összeakad tekintetünk a csendesen gyermekét ölelgető Inával, mert így hívják.
- Ne haragudjon, de mennünk kell! Nagyon köszönjük, hogy vigyázott Hannuskára.
- Én is köszönöm! - szólal meg először magyarul a csillagszemű szépség is, miközben ismét arcomra leheli mámorillatát.
- Nincs mit, remélem még találkozunk! Jó legyél Hanka! Ne hagyd elveszni a mamát! - mosolygunk össze, miközben Ina megszorítja a kezem.
- A szerencse küldte ide magát fiam! Viszlát! - távolodnak, integetünk. Nem lehet mást. Szét akar szakadni mindenem, mert rohanni szeretnék. Utánuk. Felkapni és forogni vele... De maradok, kezemben egy kéz biztató szorításával. „Mit jelenthetett ez a szorítás?”

* * *

„Biztos, hogy jelentett valamit az a szorítás! Milyen szép is lenne!” - ülök le az utcabál szélére, kicsit elkeseredve. Nézem a forgatagot, remek a hangulat. Derűs arcok, kacagás, s kicsit félrevonulva csókok, ölelések... Magamat korholom az elszalasztott lehetőségért. „Talán így kellett volna, talán úgy, hiszen nagyon biztatott... Ina. De szép neve van.” Még felhajtani készülök a maradék sörömet, és megkeresni indulnék a haverokat, amikor – hátulról – egy meleg kezecske simul a tenyerembe:

- Lehet?
- Ina! - kapom fel, forgok vele, s ő énvelem. Táncolunk, kacagunk. Izzik minden... Nincsenek haverok, nincs más csak mi vagyunk. Hevesen isszuk egymást, mikor a fülembe súgja:
- Gyere!

Szögdelünk, szaladunk, mint a gyermekkor idején, csók, ölelés, futás... Fel a másodikra... Az ajtóban a kulcs fordul, miközben kérdezem:

- Hanka?
- Hanka mama doma!

Aztán minden körülöttünk forog, minden lebeg, csillog, örül, és órákra fon össze bennünket az a délutáni szerencsés pillanat.

* * *

- Káva. Neked is. Gyere! - szólít a reggel a csoda asszonyának hangján. Már felöltöztem, hiszen még sötétben illik elmennem. Csendben vagyunk. Nem nézünk egymásra. A hálókán átsejlő formás testét bámulom, s az időt szidom, hogy már menni kell. Hosszan, oly forrón csókoljuk, öleljük ízekre egymást, mintha este újra együtt lehetnénk, pedig mindketten sejtjük; hogy talán soha.

[naiva]

2008/02-03/ 6

Csitesz: Szerencsés pillanat

A férfi:

Még egy másik topicban kezdtünk el beszélgetni egymással ezen a személytelen, virtuális pókhálón. Ő hozzászólt a verseimhez, én is hozzászóltam a verseihez.

A nő:

Még egy másik topicban kezdtünk el beszélgetni egymással ezen a személytelen virtuális pókhálón. Ő hozzászólt a verseimhez, én is hozzászóltam a verseihez.

A férfi:

A versei egészen különlegesek. Nem a hagyományos formában íródnak, a tartalmuk valami teljesen egyéni, különleges lelkületet takar.

A nő:

A versei panelekből építkeznek, Érződik, hogy kezdő, amatör. De érzelmei azok aztán vannak. A szerelmes versei nem is olyan rosszak. Biztos valami hülye libának írja azokat a sablon-sorokat.

A férfi:

Írok neki privit. Valahogy érdekel. Nem felszedni akarom, mert van barátnőm. De tényleg kíváncsi vagyok, hogy milyen ember.

A nő:

Írt privit. Na, megint egy hülye, virtuálisan próbálkozó szex-mániás.

A férfi:

Nagyon jókat beszélgetünk. És furcsa módon sok mindent elmondunk magunkról. Pedig nem szoktam idegeneknek még személyesen sem ilyen hamar kitárulkozni.

A nő:

Nagyon jókat beszélgetünk. És furcsa módon sok mindent elmondunk magunkról. Pedig nem szoktam idegeneknek még személyesen sem ilyen hamar kitárulkozni.

A férfi:

Válófélben van. És egyedül. Ő írta először, hogy "társas magányban él". Hm. A barátnőm 100 km-re lakik tőlem. Akkor én milyen magányban élek?

A nő:

A verseiből nyilvánvaló, hogy barátnője van. Akkor mit akar ez a faszi tőlem?

A férfi:

Egyre többet elmondok neki magamról. valahogy nagyon jó vele beszélgetni.

A nő:

Sok mindent elmond magáról. Ha a fele igaz lenne, azt is el kellene osztani tízzel. Azért jó vele beszélgetni.

A férfi:

Megkérdeztem, nem látogatna-e meg egy hétvégén? Igaz, eléggé messze lakik. Meg el is törtem a lábam. Mankóval járok. Hülye ötlet. Úgysem jön el.

A nő:

Megkérdezte, hogy elmennék-e hozzá egy hétvégén. 200 km-re lakik. Meg ráadásul el is törte a lábát. Ez a pasi nem normális, ráadásul szerencsétlen is.

A férfi:

Meglepetésemre azt válaszolta, hogy jön. Hogy lehetek ilyen őrült. Két mankóval a hónom alatt, ráadásul a begipszelt lábamat nem is szabad letennem a földre. Ugrálok, mint egy féllábú veréb. Tisztára hülyének néz majd.

A nő:

Meglepetésemre azt válaszoltam neki, hogy meglátogatom. Olyan sok szépet írt magáról, hogy kizárt, hogy normális legyen. Legfeljebb a következő busszal visszajövök. Ennyit megér az, hogy bizonyságot nyerek arról, hogy a férfiak legtöbbje milyen normálatlan, és hazudozó.

A férfi:

Beérkezett az autóbusza a buszállomásra. Telefonon elmagyaráztam neki, melyik helyi járatú trolira kell felszállnia, és hol kell leszállnia. A megállóban várom. Nem lesz nehéz megismernie a mankók miatt.

A nő:

Beérkezett az autóbusza a buszállomásra. Telefonon elmagyarázta nekem, melyik helyi járatú trolira kell felszállnom, és hol kell leszállnom. A megállóban vár. Nem lesz nehéz megismernem a mankói miatt.

A férfi:

Beérkezett a troli. Leszállt. Egymásra néztünk. Egy különös erőtér alakult ki körülöttünk. Életem legszerencsésebb pillanata.

A nő:

Beérkezett a troli. Leszálltam. Egymásra néztünk. Egy különös erőtér alakult ki körülöttünk. Életem legszerencsésebb pillanata.

[naiva]

2008/02-03/ 7

Soman: A Jókai összes


Tulajdonképpen a baj akkor tetőzött, amikor Irén hozzávágta az anyjától örökölt teáskészlet féltve őrzött, utolsó előtti példányát. A csészealj, mint egy kiszámíthatatlan röppályán keringő UFO, tompa csattanással tarolt Egon tar feje búbján. A kopaszodó fő úgy fénylett a függönyön átszűrődött fénycsíkban, mint egy harmatos, mohanőtt tekegolyó. Ez mintha még nem lett volna elég, a következő darab - az utolsó porcelán csésze - egy másodpercen belül követte előbbi társát, de célt tévesztett a dobás másodlagos prioritásának okán, a vitrin üvegét átszakítva a felső polcon landolt a Jókai összes sokéves magányát megszakítva. Az éktelen csörömpöléstől Irén további dührohamot kapott, mintha ő lett volna a szenvedő áldozat:

- Te nyámnyila, anyámasszony katonája! Nézd meg, mit tettél! - mutatott az asszony a szekrény irányába.

Egon megszédült nyomorában bambán pislantott. Köldökéig húzott klott gatyájából kitüremkedett a vehemensen előre ugró sörpocak, a ráfeszülő hájtrikó cseppet sem volt hivatva eltakarni a disszonáns látványt. E pillanatban nem igazán volt tudatában az őt körülvevő világ kisebb-nagyobb történéseinek. Arra sem emlékezett, hogy felesége, Irén pár perce milyen monológot zúdított a repülő csészealjak előtt a fejéhez, miközben a kifizetetlen, sárga csekkekkel hadonászott. "- Te, te semmirekellő, lusta disznó! Arra sem vagy képes, hogy munkát találj magadnak! Jövő héten árverezik a lakásunkat, ha nem tudjuk kifizetni az elmaradt félévi részletet!"
A férfi tétova mozdulattal húzta végig kezét megsérült testrészén. Valami nedveset tapintott. Lassan megszagolta a pirosló vért, majd elködösült tekintettel lenyalta ujjáról. Irén hisztérikus tekintete ettől hírtelen megváltozott. Félelem gyúlt szemében ura eszelősen delejezett arcát látva. Szokatlanul hatott számára e drasztikus látvány, szeme mulya birkaábrázathoz leginkább hasonlatos arckifejezéshez volt szokva. Rémülten hátralépett egyet, majd mielőtt ezt megismételhette volna, megbotlott a kopott perzsaszőnyeg utánzaton, és a nagyszoba küszöbére huppant. Vaskos tompora jelentősen csökkentette az eséstől elvárható fájdalmat, így csak apró szisszenés hagyta el vörösre mázolt ajkát. Megbabonázottan fogva tartotta Egon horrorisztikus kinézete. Tudatának hátsó szegletében megjelent egy halvány asszociáció holmi húsvéti tojásfestésről, ahogy a vöröset szokta lecsorgatni a kerekded tojáson absztrakt formákat elérve e művészi technikával. A dali-s gondolathullámot egy elbődült üvöltés vágta ketté a legegzaltáltabb pillanatban:

- Iiiiiiiiiiiiiiirééééééééééééééééééén! Elég volt! Most megkapod a magadét!

Egon saját hangorkánjával egy időben talpra pattant. Azaz felállt volna, de még mindig a teáskészlet maradék darabjának szédülést stimuláló hatása alatt állván - pontosabban dőlvén -, megingott önnön tudatának bizonytalan helyzetétől. Mintegy a szekrénybe kapaszkodó mozdulatnak is tűnhetett volna a férfi kézsöprése, de céltévesztésével csak annyit ért el, hogy leverte a felső polcok féltett tartalmát. A katonás rendben tündöklő kristálypoharak, neppek önálló életre kelve szabadultak el megrögzött helyükről. Irén mániákusságának egyik apró jele volt, hogy ceruzával körberajzolta a dísztárgyak alapzatát, hogy portörlés, vagy bármi egyéb idegen behatás után helyre tudja állítani a jól megszokott rendet. Ez az állapot most gyökeresen megváltozott. Irreverzibilis folyamat állt be, mivel a tárgyak a padlón nemcsak koppantak, de törtek is. Lánykorának pirospozsgás porcelánbabája is megszabadult a fejétől. Úristen! Fejetlen a helyzet a javából! A megfakult esküvői fénykép mindezzel mit sem törődve talpra állt a parkettán. Talpra magyar! Mintha Egon tüdejét hagyta volna el a forradalmi kiáltás, férfias határozottságának bizonyítékaként egy erőteljest dobbantott. Volna. Mivel ezzel a fenyegetésnek induló mozdulattal végképp kicsúszott a lába alól a talaj, a baba fejére taposó gömbölyded megbillenés következtében nekiesett a korábbi rendszer idejéből származó szögletes szobabútor épen maradt felületének. A gyenge lábakon álló, öreg szekrénynek ez már sok volt. A mázsás ember súlyfeleslege legyőzve a gravitáció hebehurgya törvényét, magával rántott mindent. A zöld színű Jókai kötetek szinte repültek széttárt lapjaikkal. Irén lassított felvételen pörgette megrémült agyában a képeket. Még szemet dörzsölni is elfelejtett, pedig hihetetlen látvány tárult elé ebben a pillanatban.



Kimerevedett előtte a szoba minden négyzetcentimétere. A Jókai összes szétvált könyvdarabjai szárnyaltak a légben. A lapok közül ropogós húszezresek libbentek elő. Némelyik külön röppályát írt le kacskaringózva a levegőben, mielőtt végleg méltóságteljesen a padlóra terült. Elsőre látszott, hogy tömeges jelenségről van szó, a papírpénzek beterítették a helyiség nagy részét.

Lassan csendesedett a robaj. (Az alsó szomszéd még eleresztett egy halk "anyád"-ot, mire az oldalsó egy hangos pukit.) A szoba háborús helyszínhez hasonlított. Egon még egyszer nekigyürkőzött abbéli akaratának, hogy végre két lábon álljon a talajon. Ha kicsit bizonytalanul is, de végül sikerrel járt. Csak enyhe amplitúdóban kilengő végtagjai jelezték, hogy még korántsem letisztult az állapota testi stabilitását illetően. Elködösülten nézett körbe, cseppet sem jelezve, hogy érzékel valami változást környezetében.

Irén képtelen volt megváltoztatni testhelyzetét, netán felállni. E látvány teljesen megigézte. Isten tudja, mennyi idő telt el, mire Egon periférikus tudatállapota egy más periódusba érve, kizökkent a stagnáló halmazállapotból és észlelte a rózsaszín bankóktól hemzsegő szobát.

Mindenesetre egyszerre ocsúdtak fel, és villámgyors sebességgel elkezdték a padlón szanaszét heverő könyvek lapjai közül kiszedegetni a további húszezreseket. Egy szót sem szólt egyikük sem, miközben lázas sietséggel dolgozott kezük. Eltelt legalább egy óra, mire valószínűsíthetően mindet összegyűjtötték. Jókora kupac magasodott kettőjük között. Törökülésben szemlélték egymással szemben a nem mindennapi látványt. Te jóisten, ez sok-sok millió forint! Meg vagyunk mentve! Irén gondolata tükrében elmosolyodott. Egon is. Bár fogalma sem volt róla, hogyan került oda annyi pénz. Talán az anyja? Két éve örökölték meg a lakását minden ingóságával együtt. A Jókai összest a kutya sem zavargatta, őnáluk az olvasás kimerült a keresztrejtvények hétköznapi kérdéseinek böngészésében. Szórakozásnak ott vannak a tévésorozatok. Irén portörléskor gondosan kikerülte a könyveket, csak azért nem dobta ki, mert passzolt a bútorhoz. No meg... Valami halvány gondolatfoszlány kezdett derengeni Egon elméjében. De mire testet öltött volna, azt észlelte, hogy Irén ölt testet. Rajta. Ő meg benne. Felesége eufórikus állapotban felhúzta pongyoláját és a pénzkötegre rántva Egont, ölébe ült. Történelmi jelentőségű pillanatnak számított e közös ülés, mivel hasonló fizikai kontaktusra időtlen idők óta nem került sor. Tettrekészsége nem várt módon engedelmeskedett a ránehezedő akaratnak. Miközben Irén egyre gyorsuló tempót diktált e lovagló pózban, a vágta közben két kézzel szórta kettejük közé és fölé a papírbankókat. Egon tudata aznap másodszor is homályosulni kezdett, de most ez a bizsergés egészen másfajta régiókban tobzódott, mint amit a teáscsésze korábbi hatása okozott. Stimulációja kolosszális erővel adoptálta a reakciók reaktor faktorját. Atombomba szindróma. Anyám!



Ebben a varázslatos pillanatban megvilágosodott. Eszébe jutott anyja utolsó mondata, mikor ott ült a kórházi ágya mellett. Akkor a felettébb furcsának tűnő szavakat anyja zavarodott elmeállapotának tudta be, mikor magához húzva alig hallhatón a fülébe súgta: - Fiam, fiam, ne feledd szavam, akármi bajotok történik is, jusson eszedbe, hogy segítségül ott lesz nektek a Jókai...
Ezután elalélt, többé nem bírtak kommunikálni vele. Egon jó darabig töprengett, milyen Jókai nevű ismerősük van a bablevesen kívül, aztán egészen eddig elfeledkezett az anyai intelemről.

Most kristályosodott benne az eszmélés pont abban a másodpercben, amikor eszméletlenül robbant a kohéziós mag, darabjaira hullatva a világmindenség e harmadik emeleti lakására leszűrt lételemének megtisztult valóságát.


2008-01-17

[naiva]

2008/02-03/ 8

Szemilla: Bumeráng

Fél éve már, hogy Géza ott hagyta Klárát. Ez az első tél, amit az utcán töltött. Jobb ez így. Klára jobbat érdemel.
Lecsavarta a dobozról a kupakot. Ez volt a legolcsóbb bor. Papírdobozos. Ma is csak erre futotta.
- Mindent meg lehet szokni -biztatta magát. - A szagokat, az éhséget, a hideget, de ezt a förtelmes ízt a számban, ezt nem fogom megszokni soha.
Ivott, aztán visszacsavarta a kupakot.
- Valahogy ki kell bírni ezt a hideget! Még mindig inkább a hideget, mint nézni Klárát, ahogy a sírástól bedagadt szemeit eltakarja és azt mondja: "én ezt nem bírom tovább".
Belopozótt az udvarra. Valami régi irodaépület lehetett hajdan, most azonban csak néhány ablakban égett napközben a villany. Bizonyára egy-két helyiséget kiadtak valakinek, de tíz után már teljes biztonsággal el lehetett bújni a padlástérben. Rettenetesen büszke volt, hogy ilyen remek szállást talált magának. Mikor az utcára került, ez volt a legnehezebb: biztonságban elvonulni éjszakára.
A szállóhelyre azonban, új vendég érkezett. Fekete, göndör szőre volt, és ártatlanul pislogott a hazaérkezőre.
- Jobban jársz, ha odébb állsz - vetette oda félvállról. - Nekem sincs mit ennem, de ha gondolod, a boromból szívesen megkínállak...
Azzal a tenyerébe öntött egy keveset, de a kutya elfordította a fejét.
- Látod, öregem! Megmondtam. Rossz lóra tettél..., mint Klárika. Mellettem csak éhen halni lehet. Takarodj!
A kutya azonban két lábra állt, mintha produkálni akarná magát: "Nézd, mit tudok! Ne küldj el!"
Géza elnevette magát.
- Na, jól van. Ma éjszakára beengedlek. Velem alhatsz.
Elfoglalta helyét a szétterített kartondobozon.
- Meleg. Legjobban a meleg hiányzik - gondolta magában, és magához húzta a kutyát.
A kutya többé nem tágított Géza mellől. Kezdetben ugyan, megpróbálta néhányszor elkergetni, de a kis vakarcs folyton ott lihegett a nyomában. Végül feladta a harcot. Belátta, hogy nem lehet felelőtlenül együtt tölteni egy éjszakát egy kutyával.
-Bumeráng. Ez lesz a neved. Bumeráng - nézett rá ünnepélyesen.
Délben kiült a szokott helyére, hogy egy kis pénzt kolduljon. A Nap jókedvűen szórta sugarait. Géza már ismerte a macskakövön kopogó cipők hangjait. Most jön a fiatal nő, sietős léptekkel, aztán az a kövérkés férfi a mindig fehér edzőcipőjében, és a néni, aki pontban tizenkettő tízkor halad el előtte...
Géza lehúnyta a szemét. Kicsit elábrándozott, amíg a Napban fürdette az arcát. Nem hiányzott a régi élete. Nem bírta elviselni, hogy a főnök örökké lenyúlta az adományokat. Klárika persze, nem értette, minek tanult akkor szociológiát, ha még ez is megfekszi a gyomrát. Mindenhol így megy ez! Ő meg egy ostoba lúzer, aki képtelen előteremteni a pénzt, hogy Klárika gyereket szülhessen. Jobb ez így.
Hirtelen pénzt csörrent a dobozkában, ami Géza előtt hevert. Kinyitotta a szemét. Bumeráng két lábon állt és körbe- körbe forgott.
Egész szép kis tömeg gyűlt össze. Bumeráng szórakoztatta őket.
Aznap Géza rekord bevételre tett szert. Kétezer forint. Ennyi volt a dobozkában.
Első dolga az volt, hogy vett egy egész kolbászt, amit megosztott Bumeránggal.
Másnap már állva vezényelte Bumeráng produkcióját. Estére háromezer hétszáz forint csörgedezett a fémdobozban. Sosem hitte volna, hogy ennyi pénzt meg lehet keresni az utcán. Nézte Bumerángot, és arra gondolt, itt az ideje, hogy összeszedje magát. Elvégre mégsem járja, hogy egy kutya keresse meg a kolbászra valót!

Az első ötezer forintból ruhát vett magának, aztán elment uszodába, hogy lefürödjön. Egy kutyaidomárnak adnia kell magára!
Hónap végére már félre is tudott rakni a pénzből. Mire beköszöntött a március, Géza saját albérletbe vonult Bumeránggal.
Egyik vacsoránál épp a rántott sajton osztozkodtak. Bumeráng feltette a két lábát az asztalra, boldogan csóválta a farkát, és hálásan nézett gazdájára.
Géza egy barackot nyomott a fejére.
- Azt hiszed, szerencséd volt velem, mi? Tévedsz öregem! Nekem volt szerencsém veled! Te magad vagy a két lábon járó szerencse!

[naiva]

2008/02-03/ 9

winner: Út a jövőbe

Zsuzsa egy ideje bármibe kezdett semmi nem sikerült. Érezte, hogy a feje fölött összecsapnak a hullámok. Úgy a magánéletében, mint a munkahelyén sorba érték a kudarcok. Otthon napirenden voltak a veszekedések, a munkahelyén pedig nagy elbocsátási hullám volt kilátásban. Érezte ő is az elküldöttek között lesz. A sorsdöntő héten, hétfőn elaludt. Ritkán fordult vele elő. Kapkodva készült el de így is lekéste a buszt. Felhívta a férjét a megállóból, hogy vigye el a munkahelyére. Zoltán morgott de végül befutott a megállóba és Zsuzsa nem késett el. Ez a kisközjáték azonban kihatással volt egész napjára majd az azt követő napokra is. Másnap hazaérve bosszúsan konstatálta, hogy a boltban becsapták. Nem csoda, hogy olyan nagyfokú elkeseredés vett rajta erőt, hogy ha nem úgy szóltak hozzá, ahogy szerette volna azonnal a plafonon volt. Összekapott a férjével, letorkolta a gyereket, összerúgta a port a kolleganőjével.
Csütörtökön, pedig ahogy számított rá megkapta a felmondását. Eltekintettek a felmondási idő letöltésétől, és másnap már le is kellett számolnia.
Pénteken délután mikor kilépett a munkahelyéről szép tavaszi napsütés fogadta. Ez ugyan kissé feldobta, de nem tartott soká a jókedv, mert a sarokhoz érve azt látta, hogy a busz a megállóban áll. Uzsgyi futás, ha elmegy fél óra várakozás! Szaladni kezdett a busz felé. Félúton járt, amikor megbotlott, és mint egy béka elterült az úttesten. A hab az volt a tortán, hogy a busz motorja felbőgött, és a jármű elindult.
Zsuzsa csak feküdt a földön, borzasztóan fájt a térde, a bal csípője és a válla, és egy olyan nagyfokú elkeseredés kerítette hatalmába, hogy elkezdett sírni. Jó sokára megmozdult és akkor hirtelen azt érezte, hogy egy erős kéz a hónalja alá nyúl és felhúzza.
- Kár szaladni - mondta egy határozott, de kellemes hangú férfi.
- Köszönöm - dadogta Zsuzsa és érezte, nagyon zavarba van, ahogy a férfire nézett, majd, mikor a mellette álló idősebbre siklott a tekintete zavarodottsága tovább nőtt. A két férfi nagyon hasonlított egymásra. Első látásra látszott, hogy apa és fia. Mindkettőnek hosszú haja volt. A fiatalabbnak kis szakálla és bajusza volt, az idősebb hosszú ősz szakállat és bajuszt viselt. Öltözékük is meglehetősen szokatlan volt. Zsuzsának úgy tűnt mintha mindkettőt sokszor látta volna már. Leporolta a szoknyáját és indulni készült, amikor az öregember megfogta a karját.
- Nyugodj meg, gyermekem! Érzem, hogy háborog a lelked, de hidd el nekem a harag rossz tanácsadó - mondta az öregember és neki is olyan megnyugtató hanga volt, hogy Zsuzsa önkéntelenül egyfajta megkönnyebbülést érzett belülről.
- Atyám! Segíteni kellene ezen a gyermeken. Látod, hogy bátorításra szorul - fordult a fiú atyjához.
- Én a lehetőséget tudom megadni számára, de neki kell használni azt fiam - válaszolt az ősz szakállú öregember.
A fiú Zsuzsához fordult.
- Te most el vagy keseredve, de hallhattad, bízni kell az úrban, és meglátod segíteni fog.
Zsuzsa csak állt és érezte, hogy belsőjét egy megmagyarázhatatlan nyugalom árasztja el.
- Menj haza gyermekem - mondta az idős ember. Kérlek, ne engedd, hogy lelkedet a harag elragadja. Lelki békéd segíteni fog, és meglátod hamarosan minden jóra fordul.
Zsuzsa csak állt és nézte a két embert. A felhőn átszűrődő nap fénye furcsa dicsfényt vont köréjük.
- Eridj békével asszony - mondta fiatalabb. Már tudod mit kell tenned és meglásd, mindig melletted leszünk utadon.
Zsuzsa zavarodottan elindult a buszmegálló felé. Néhány lépés után megfordult, de a két férfit eltűnt.
Újra megfordult és határozott, magabiztos léptekkel, mosolyogva indult a jövő felé.

[blue]

9
8
3

[maridecember]

5
7
8

[dionysia]

1
6
7

[kiralylany]

5
7
8

[zsuka49]

8
3
9