Elküldve: 2008 Feb 22 Pént 22:26 Hozzászólás témája: 09-10 Heti anonim prózaverseny
Kedves Alkotótársak!
Itt a 09-10 heti anonim prózaverseny, új témával, új határidővel!
Két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon
Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. március 06, csütörtök estig.A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!
Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!
A 2008. 09-10. heti prózaverseny témáját naiva adta lena1 ajánlása alapján:
Elküldve: 2008 Feb 25 Hétfő 21:51 Hozzászólás témája: 01
2008/09-10. / 01
lulin: A sziget rabja
- Már megint kezdődik… - sopánkodott Irma néni egy bosszús pillantást vetve férjére, ki szemmel láthatólag nem tanúsított túl nagy érdeklődést neje megjegyzésének. Csak morgott egyet, majd tekintetét újra a televízióra szegezte.
- Egyik-másik szinte ruhátlan! Nézze meg az ember! És ez a dübörgés, elviselhetetlen! - folytatta Irma.
- Irma, az Istenért… Nem lehet tőled meccset nézni! Ahelyett, hogy folyton ott leskelődsz, inkább menj, azt trécselj az öreglányokkal!
Irma néni azonban nem sokat törődött férje zsörtölődésével, csak ült, rendíthetetlenül az ablakban, résnyire elhúzva a függönyt, s figyelte az utcai mozgolódást.
No, nem volt ez mindig így! Egy éve még, amikor a falu egy meghitt kis fészek volt csupán, amikor az ember akárhová indult, lépten-nyomon ismerős arcokba botlott csak, amikor még nem volt az a „fránya sziget”, ami villódzó fénycsóváival és istenverte dübörgésével hétről-hétre idecsábítja a környező falvak vandál fiatalságát; akkor még Irma néni sem töltötte napjai nagy részét az odakint zajló eseményeket fürkészve.
„Sziget”. Ő maga csak így hívta a mesterségesen kialakított tó közepén fekvő szórakozó egységet, melyet lényegében pont a célból létesítettek a falu központjába, ami miatt Irma néni olyannyira bosszús volt. Azért hozták létre, hogy – mint egyetlen diszkó a közelben - idevonzza a szomszédos települések ifjúságát, egyszersmind busás bevételt hozva ezzel a falu számára, melyet annak további fejlesztésére kívántak visszafordítani. „Minek ez a fene nagy fejlődés?” – tette fel magának a kérdést szüntelen, miután gombamód bújtak ki az újabb és újabb épületek az addig érintetlen földekből. „Már el se juthat az ember a faluvégire gyalogszerrel!” – panaszolta a szomszédságnak minduntalan, akárhányszor erre terelődött a beszélgetés.
Irma néni nyughatatlan volt. Ahogy közeledtek a hétvégék, egyre gyakrabban ácsorgott házuk ablakában, s figyelte a szórakozóhelyre igyekvő fiatalokat, kik rend szerint épp az ő utcájukat keresztezték. A lányok apró szoknyácskákban parádéztak, közönséges, rácsos harisnyákban, csillogó-villogó térdig érő csizmákban, óriási sarkakkal, melyekért titkon hálás volt valamelyest. Idővel ugyanis rájött, elég, ha az első cipőkopogások zaját meghallja a járda kövén, s csak ekkor helyezkedik szokásos figyelőállásába; ez jelenti ugyanis annak a különös éjszakai felvonulásnak kezdetét, mely minden egyes alkalommal az ablaküveghez szegezi őt.
Nézte a nagyra nőtt gyerekeket, kik még a 18-at se töltötték be talán, de büszkén pöfékelték a cigarettát, kezükben alkoholos üveget szorongattak, s szemérmetlenül ölelgették egymást az utca kellős közepén. Mélységesen fel volt háborodva, ám ahelyett, hogy kitárta volna az ablakot, s megmondta volna a magáét, csak állt tovább a függöny rejtekében, észrevétlen, mint egy árnyék, s kíváncsian leste, mi történik odakinn. Bűnt szimatolt, botrányra éhezett, titkon vágyta, hogy elcsípje valamelyik haragosa unokáját, mint a nem éppen illendő viselkedés egy mintapéldányát. Remélte, lesz mit elújságolnia másnap a szomszédságnak. Ám efféle vágyakozásait többnyire nem koronázta siker.
Ő mégis kitartott. Olyannyira, hogy később már nem érte be csupán leskelődéssel, résnyire nyitotta az ablakot, hogy kihallgathassa, mit beszél a fiatalság, hogy megtudhassa, mi vonzza őket újra és újra arra a „fránya szigetre”. Maga sem vette észre, hogy idővel épp ez a „fránya sziget” lett a rögeszméje. Menthetetlenül rabjává vált. Kíváncsisága nem ismert határokat, egyre többet és többet akart. Míg nem egy napon, ezen a forró nyári napon, amikor is férje a tv előtt heverészett a kanapén minden igyekezetével a focira összpontosítva, Irma néni az ablakban ácsorogva titkon arra az elhatározásra jutott, ma végre végérvényesen utána jár a dolgoknak.
Kivárta, míg ura elbóbiskolt, majd felöltötte fekete otthonkáját, melyet akkor viselt utoljára, mikor szegény öccsét gyászolta. Őszes haját sötétkék kendő alá rejtette, felvette haragos-szürke nyári kiskabátját, és végre útnak indult. A diszkóba igyekvő ifjúság menetrend szerinti éjszakai felvonulása már rég véget ért, így egy lélek sem járt az utcákon. Óvatos léptekkel közelítette meg a „szigetet”, úgy settenkedett, mint egy tolvaj, ki nem akarja, hogy tetten érjék. A főbejárattól néhány méterre talált egy sűrű sövénnyel eltakart padot, ahol letelepedhetett, anélkül, hogy a lelepleződés veszélye fenyegetné. Innen pásztázta a hatalmas komplexumot, ahonnan mint bugyborgó víz a tűzhelyen felejtett edényből, szivárgott ki az iszonytató dübörgés. Olykor kinyílott a bejárati ajtó, felerősítve ezzel az elviselhetetlen zajt, s néhány lengén öltözött fiatal bukkant elő hangosan vihorászva, szemmel láthatóan kissé alkoholmámorban úszva.
Irma néni sokáig figyelte a diszkó előtti mozgolódást, ám semmi olyasminek nem lett szemtanúja, melyre titkon olyannyira vágyott. Nem látott verekedést, nem csípett el a bokrok felé igyekvő, szégyentelenül ölelkező fiatalokat vagy sírva hazarohanó lányokat. Ahogy ott ült, mozdulatlanul, kezdte belátni, hogy ez a „fránya sziget” – ahogy ő nevezte – talán ártalmatlanabb, mint gondolta. Tán csak irigykedik, amiért neki nem lehetett része efféle szabadságban, s talán csak azért tekint e helyre úgy, mint egy átkozott bűnbarlangra, mert számára olyan idegen. Idegen és ismeretlen. Hisz akkor rég, amikor még ő is ilyen fiatal volt – ó, milyen csinos is volt – még egészen más idők jártak!
Efféle töprengések közepette indult haza, lassan, komótosan, kiábrándulva végső következtetésétől: megöregedett.
Hangtalanul surrant be a házba, vigyázva, nehogy felébressze urát, ki minden bizonnyal behúzódott már a hátsó szobába, s az igazak álmát alussza. Meglepve tapasztalta azonban, hogy férje éppen úgy feküdt a kanapén, a nappaliban, ahogyan órákkal azelőtt magára hagyta. A televízió bekapcsolva, ám műsoridő híján, csupán az ilyenkor szokásos elviselhetetlen sistergést lehetett hallani. Irma néni kikapcsolta a készüléket, majd gyanútlanul lépett férjéhez, azzal a szándékkal, hogy felébreszti, s ágyba teszi, még mielőtt megfájdul a háta. Megveregette a vállát. Egyre erősebb mozdulatokkal lökdöste. Kedvesen szólongatta, majd kis idő múlva már kiabált hozzá. Állt némán. Térdre rogyott. Zokogott.
A férfi nem mozdult.
- Hallottátok, hogy a Jozsót elvitte a szíve az éjszaka? Nem is csoda! A Jutka látta az Irmát az este! Az én uram is szívrohamot kapna, ha éjnek évadján a faluban lófrálnék! – hangzott el a kisbolt előtt a rosszmájú megjegyzés, melyet még sok hasonló követett…
Irma néni többé nem hagyta el a házat, nem látták már az faluban lófrálni, sem éjjel, sem nappal. Elzárkózott a külvilágtól. Olyannyira, hogy az egykor szűnni nem akaró kíváncsiságát szolgáló résnyire nyitott ablakokat most sötét függönyök takarták. Nem leste többé az utca rezdüléseit, nem hallgatózott már a kintről beszűrődő zajok után, nem izgatta többé, mi zajlik azon a fránya „szigeten”, ahogy ő nevezte.
A „szigeten”, melynek immáron menthetetlen foglyává vált. Ám ezt a rabságot már mohó, de ártatlan kíváncsiságánál százszor de fájóbb érzés táplálta. A gyötrő bűntudat, melyet férje elvesztésének pillanatában, Irma néni halálig élettársául fogadott.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:21), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Feb 26 Kedd 22:59 Hozzászólás témája: 02
2008/09-10/ 02
winner: A sziget foglya
Egy ideje úgy érezte, hogy fogoly. Nem gondolta ezt soha végig, nem is tudatosult benne. Megszokta életének ilyetén mederben folyását, nem háborgott a sorsa ellen.
Az alig ötszáz fős kis faluba, a főútról csak egy keskeny bekötőút vezetett. A kis településről lassan minden fiatal elvándorolt.
Az esküvője előtt ő is sokszor neki készült, megtervezte, hogy beköltözik a városba, vagy felmegy a fővárosba. Aztán mindig maradt. Nem volt elég bátorsága a váltáshoz.
Itt született a faluban. Hét testvére közöl ő volt a legfiatalabb. Az idősebbek mind elmentek, ki a városba, ki távolabb. Ő pedig itt maradt koloncnak a szülei nyakán. Édesanyja azonban mindig azt mondta, támasznak öregkorukra.
Az általános iskola után nem tanult tovább, nem is gondolta végig miért. Azt mondták nem, és ő tudomásul vette. Dolgozni kezdett a termelőszövetkezetben. Tizennyolc éves volt mikor férjhez adták. A férje közel húsz évvel volt idősebb nála, de a szülei szerint jó parti. Az pedig, eszébe sem jutott, hogy ne az történjen, amit a szülei mondanak.
A házuk a falu végén az utolsó volt, egy régi vályogház. Ide nem lehetet véletlenül jönni, aki erre tévedt az csak hozzájuk térhetett be. De nem igen jött senki. A férje durva faragatlan ember volt, nem voltak barátai. Gyakran megverte, és ez akkor is így volt, amikor az összekerülésük után egy évre teherbe esett. Kapatosan jött haza és mivel úgy találta, hogy az étel túl meleg, megverte, összerugdalta. Nem tudni, hogy a verés miatt, de elvetélt. Ezt még két másik terhesség követte, de egyiknél sem tudta kihordani a babát. Amikor aztán kiderült, hogy soha nem lesz képes gyereket szülni, a férfi már szinte naponta megverte. Ebben az évben édesapja elköltözött az árnyékvilágból, majd rá egy évre édesanyja is követte.
Egyedül maradt! Ekkor érezte először, hogy fogoly. Ellátta a kertet, az állatokat. Ez töltötte ki a napjait. Rengeteget dolgozott, lévén a kettejük által örökölt föld arra, hogy egy ember művelje, hatalmas volt. A férfi pedig semmit nem segített neki a ház körül. A rengeteg munkának azonban alig volt látszatja. A föld annyit adott, ami kettőjüknek éppen elég volt, és az állatoknak soványka takarmányt. Eladásra alig-alig maradt.
A férjének lassan két éve nem volt állása, ennek ellenére minden nap felkelt és bement a városba. Ő meg örült, hogy nincs otthon. Várta, hogy reggel elmenjen és retteget, amikor hazajött. Na meg a hétvégéktől. A férfi ivott, és verte. A faluban arról suttogtak, hogy a városban szeretője van. De már ez se nagyon érdekelte.
Észre sem vette, de lassan a faluba sem ment be. Elmaradt a templomból, és a szomszédokkal is egyre kevesebbet beszélt. A vegyesbolt volt az egyetlen, ahová még hetente két-háromszor elment. Oda is csak muszájból. Aztán már oda sem. Összeírta egy papira mi kell és a férje a városból meghozta.
Kerülte az embereket, mert azok is kerülték a vele való érintkezést. Egyetlen kapcsolata a külvilággal egy kis rádió volt. Azonban egyik alkalommal mikor férje szerint túl hangosan szólt és zavarta a pihenésben, a férfi felkapta és földhöz vágta. Azóta csak ült a konyhában, ha éppen nem volt semmi dolga. Ettől kezdve az urával is alig váltott pár mondatot.
Reggel felkelt ellátta az állatokat, elszöszmötölt a kertben, megfőzött, és rettegve várta haza. Amikor a férfi hazajött mindig italos volt, és szinte naponta eljárt a keze. Este óvatosan feküdt be mellé az ágyba, hogy fel ne riassza. Amaz évek óta nem nyúlt hozzá, igaz ő sem kívánta a közeledését.
Beköszöntött a tél, amit nem szeretett, mert alig volt tennivalója. Naphosszat ült a konyhában, és egésznapi tevékenysége kimerült abban, hogy megetette az állatokat, megfőzött és a kis helységet befűtötte.
A közeledő tavasznak nagyon őrült, de ez az öröm is viszonylagos volt. Bármenyire titkolta, még maga előtt is egyre gyakrabban tört rá a szédülés és fejfájás. A férjének nem merte mondani, mert tudta segítséget nem remélhet tőle, inkább megkapja, ne kényeskedjen.
Aztán megjött a tavasz és ő végre újra mehetett a kertbe, ahol némi megnyugvást talált. Felásta a kertet, bevetette, elültette a zöldségnek valót, megmetszette a fákat, nézte, miként fejlődik a termés, de mind gyakrabban rátört a szédülés a rosszullét. Egyik este aztán közölte az urával, hogy orvoshoz kellene mennie. A férfi előbb kinevette, majd amikor ő tovább kérlelte, hogy vigye le a faluba, vagy ha nem majd elmegy egyedül, az erősen ittas ember dühbe gurult és visszakézből szájon vágta. Többet nem merte szóba hozni az orvost.
Tűrte a szédülést és a rosszullétet. Majd megszokta azt is, és megtanult együtt élni vele, bár egyre nehezebben viselte.
Közeledett az ősz, és egy szeptemberi napon, váratlan gyengeség és rosszullét tört rá. Kiverte a veríték és egész testében remegett. Betámolygott a kertből a házba, az ajtófélfának támaszkodva levegő után kapkodott. Bevánszorgott a szóbába, és amit soha nem tett korábban, ruhástul lefeküdt az ágyra.
A temetőbe egyedül a férje kísérte ki. Amikor a sírások végeztek, egy apró csokrot tett a sírjára, majd megfordult a kapatos férfi és dülöngélő léptekkel indult a falu kocsmája felé.
A kis fából készült kereszten csak a neve szerepelt.
Alatta pedig ennyi: Élt 32 évet.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:22), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Feb 28 Csüt 21:44 Hozzászólás témája:
2008/09-10./ 03
anyatka: Boldogság szigetünk
Hová is tettem? Semmit nem lehet megtalálni, itt semminek nincs helye! Ilus is megint beszél magában. Szóltam már, de nem foglalkozik vele senki. Szegénykém mindig azt hiszi, hogy a fia vagyok és látogatni jöttem. Eleinte nem volt semmi gond, szerettem vele beszélgetni, kötésmintákat mutatott, én meg hímezni tanítottam. Kirándulni is eljött akkoriban. Most meg azt sem tudja hol van, milyen nap van, csak a fiát keresi, aki persze le sem tojja, nem jön szinte soha. Utoljára Karácsonykor láttam, most meg május van. Tavasz!!! Istenem milyen szép is volt ilyenkor otthon. Gézámmal vetegettünk, kapirgáltuk a földet, együtt voltunk. Ha még élne, én sem lennék itt, minden más lenne! Nem is akartam idejönni, de a gyerekek nyaggattak. Addig hajtogatták, hogy jobb lesz, míg beadtam a derekam.
- Mit csinál itt a tanyán egyedül? Jön a tél, hogy bír majd fát hasogatni, havat lapátolni? - duruzsolták a fülembe állandóan. Hiába mondtam, hogy nem tanya ez, csak a faluszélén áll a ház, igaz messzebb van a szomszéd, de segítenek nekem, meg van falugondnok is, aki a tüzelőt is behordja. Erre ők meg azzal jöttek, hogy mi lesz, ha hirtelen a vérnyomásom, meg a cukrom, mert ők nem fognak nyugodni, amíg biztonságban nem tudnak engem, vigyázni akarnak rám, mert szeretnek. Hát tudom én, hogy szeretnek, mind a négyen. Összesen hat gyermeket hoztam a világra, kettő még baba korában elment. Akkor még nem volt ekkora tudomány, sok gyerek meghalt. Itt is vannak a fényképek, nem is tudtam, hogy ebbe a fiókba raktam. Kár, hogy nem ezt kerestem, hanem egy könyvet. Ni, itt a ház! Gézám az esküvőnk után boldogan újságolta, hogy talált egy szép kis házat egy gyönyörű faluban.
- Mariskám, angyalom! Hidd el, ez lesz a mi boldogság szigetünk! Meglátod minden renben lesz, ígérem neked Kedves! - olyan jó volt nézni a lelkesedését, a szeme csillogását!
Volt egy kis pénze, örökölt, ezért gyorsan meg is vette. Hihih, mindig ilyen hirtelen ötletekkel állt elő, s aztán gondolkodott, hogy velem is meg kellett volna beszélni. Mondtam is neki, hogy mi városban nőttünk fel, nem értünk a paraszti munkákhoz, állatokhoz, földhöz. Gyárban dolgoztunk mind a ketten. Gézám biztos volt benne, hogy boldogulni fogunk. Így is lett! Hamarosan beletanultunk, együtt lélegeztünk a természettel, figyelve, mikor mit kell tennünk, mikor minek jött el az ideje. Voltak tyúkok, kakasok, libák, kacsák, kecskék, disznók, sőt, még tehenünk is. Kertet is műveltünk, és megszerettem ezt az életet. Nem eset nehezemre korán kelni, jószágot ellátni, tehenet fejni. Gézámmal jól megértettük egymást, persze néha volt, hogy nem egyeztünk, de egy szabályt mindig betartottunk! Pediglen azt, hogy haraggal nem tértünk nyugovóra. A gyerekek sorban jöttek, mindig tele volt a ház kacagással, s néha sírással. Igyekeztünk jóravaló, becsületes embert nevelni belőlük. Jó eszük volt, ezért tanulni is tudtak, kettőjük még érettségizett is! Mindegyiknek rendes szakmája lett, Gézámmal nagyon büszkék voltunk! Húsz éves voltam, mikor férjhez mentem hozzá, nyolcvan, amikor elhagyott. Tudom, ő sem így akarta, de a Jóisten másképpen döntött. Nem haragszom rá, elfogadom, de Gézám nagyon hiányzik. Gyerekek sűrűn látogatnak, bár sokat dolgoznak. A házat eladták, a pénzen osztozkodtak, így kellett ennek is lennie. Lassan két éve, de én még mindig nem szoktam meg, visszavágyom, a mi kis boldogság szigetünkre. Ott voltam igaziból élő, ott szabadnak éreztem magam, még a levegő íze is más volt, mint itt!
Szeretetotthon. Ez a neve, nem tudom miért. Ki találta ki ezt a hülyeséget?? Bár megtesznek mindent, programokat szerveznek, kirándulásokat, még dalkör is van. Mégsem érzem jól magam. Öreg fát átültetni nem lehet. Mennyire igaz!
- No Ilus gyere, segítek leszállni az ágyról így, ni!
- Józsikám te vagy az? Jajj, de örülök, már vártalak! Rég láttalak kisfiam. Hogy vagy?
- Jól vagyok, minden rendben. Én is örülök magának. - megyek bele a "játékba", Ilus ettől mindig megnyugszik.
Nem tehetek mást. Ki tudja nekem még mi van hátra? Már benne vagyok a korban, minden előfordulhat. Egy biztos, a lelkem örökre ott maradt, olyan ez, mint egy édes rabság. Majd amikor eljön az ideje, visszatérek, s akkor már örökre ott is maradok Gézám és két gyermekünk mellett.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:24), összesen 1 alkalommal
Rekkenő hőségre ébredtünk ma. Még el sem érte a nagy fényes a milliárdszorosan felüljelölt fát – amit állítólag még az ük-ükpapám is jelölt – máris harmadszor kellett lefetyelnem a hegyi csobogósból, és a kétlábú tányérjába mártott cicának-való sem igazán ízlett, mert majdnem akkora felhője volt, mint az erdőben elfáradt, billenő járású korcsnak, amit Nyávince talált meg vagy tíz sötétedéssel ezelőtt.
Szóval nagy meleg lesz ma is ránk Körbecsobbanás legfontosabb és legértelmesebb macskoszaira. Képzeljétek! Mi itt Körbecsobbanáson bármerre is futnánk néhány sötétedést, mindenütt a prüszkölősen ihatatlan – s mellesleg nagyon ugrándozó – csobbanást lelnénk. A kétlábúak valami „sziget”-ként emlegetik, bár az ő szavukat csak a legbölcsebb – ezért legtöbbet szunyókáló – tekintélyes macskirályok értik. De ez is csak állítólag. Mi - macsfarokbehúzók - nem értjük őket. Cseppet sem. Annyira nem, hogy mikor nagyon korog a gyomrunk, és illatozik a nagyugrásnyi magas, bennünket siccre küldenek futóversenyre. És bújóversenyre, mert a csattanó is repül utánunk ilyenkor, aztán igyekezni kell kifelé a kis kerti nyikorgó melletti lyukon. No, mi nem értjük ezeket a kétlábúakat. Ezt a Körbecsobbanás ügyet is onnét tudjuk, hogy milliárdnyi sötéttel ezelőtt a vöröslevél – és az utána jövő büdös meleg – folyamatosan kergette a macskoszokat el az otthonukból, egészen addig, míg ott is nem értek el a nagycsobbanásig. Azt is mondják, hogy nagyon sokan vesztek oda a vöröslevélben, és minden koromfekete volt, mint Nyávkormi bundája. Ezzel a vöröslevéllel nagyon vigyázni kell! Amikor még Nyávolgica voltam, tappincsommal tiszta erővel belecsaptam... Húj! Jaj! Rettenetesen fájt! Talán hat sötétig is kellett nyalogatnom, mire rendesen újból ráléphettem.
Ja! Milyen buta macskosz vagyok. Még be sem mutatkoztam. Macskolgi vagyok – Körbecsobbanás legjobb macscsaja – most fogom nyávogásig mosdatni a tizenegyedik almot. A legjobb macskandúrok vetekednek értem. Évente kétszer. Azt is mondják, hogy a legtisztább vagyok a környéken. Persze igyekszik is a magamféle macscsaj, hogy az összes macskandúr szeressen, mert sosem lehet tudni... No, egyenlőre ennyit! Mennem kell a legfontosabb teendőmre, még mielőtt a nagy fényes eléri a milliárdszorosan felüljelölt fát...
/
Hú, de kellemeset nyáválmodtam. A ropogósfinomból kaptam a kétlábútól. Olyan sokat, hogy degeszre raktam a pockóm... De finom... Mi ez a felhő? Nagyon rossz a szaga. Most még nyáválmodom, vagy... Felugrom, és teljes erőből szaladok a visszhangosmindigsötét kijárata felé. Már majdnem ugrom át a körömélesítő, mohás követ, amikor megpillantom odakint... Vöröslevél. Mindenütt, és büdösfelhő, amerre csak kilátok. Hú nagy a baj! Kerülgetném innét, ugranám arra, de a vöröslevél mindent eltakar. Rohanok. Teljes erőből. Még szerencse, hogy mi macskoszok a visszhangosmindigsötétben is jól látunk. Nagyugrás balra, majd egy kisebb szembe... Újabb futás, körmösmászás, megint ugrás, majd bajra egy nagy, és bújás felfelé a szűköskapun... Már majdnem felérek, amikor érzem ott is a büdösfelhőt, és nemsokára megpillantom: „Jaj nekem! Itt is mindenütt vöröslevél.”... Visszafarolok, még mielőtt megperzselné orrom ez az aljas vöröslevél...
Kétségbe vagyok esve. Mi lesz most velem? Csendesen caflatok visszafelé, nehezebben is ugrok – sokszor ki kell engednem a fegyverzetemet, hogy le ne csússzak – és meg is szomjaztam. A visszhangosmindigsötét csobogósa felé veszem az irányt. Hosszan lefetyelek.
Már nagyon korog a pockóm. Ismét kikémlelek. Semmi változás. Mindenütt büdösfelhő és vöröslevél.
Nagyon hosszú ideje lehetek a visszhangosmindigsötétben. Szerintem már két-három sötét is elment. Kimenni nem merek, mert még mindig érzem a büdösfelhőt. Szerencsés vagyok, hiszen időnként sikerül a plafonról levadásznom egy-egy borzalmashangút, és gyorsan megroppantom, mert ez a fura szerzet aztán úgy belecsimpaszkodik a budába, hogy macskosz legyen a talpán, aki megszabadul tőle. Nem jó, de megteszi, amikor nagyon éhes a macsgyomor...
/
Éppen ébredezek a hosszú szunyálásból. Lefetyelek a csobogósból, és éppen azon morfondírozok, hogy „Milyen szerencsétlenek vagyunk mi Körbecsobbanás macskoszai, mert nem tudunk elszaladni a vöröslevél elől. Olyanok vagyunk mint a foglyok, akiket krumpli mellé zárnak. Az nem jó, mert olyankor nem adnak enni, és még inni sem tud a macskosz”
„Megnézem mi van odakint”- ötlik a fejembe. Óvatosan közelítek a kijárathoz. A nagy fényes elhagyta a milliárdszorosan felüljelölt fát. Már nincsenek vöröslevelek, de büdösfelhőt még érzem. Kijjebb merészkedek. Alig ismerem meg. Minden koromfekete. Óvatosan merem csak letenni a tappancsomat. Lépek néhányat. Már a tappancsom is koromfekete, de nincs megállás, megyek tovább... Majd szaladok. Nehezen találom meg a kerti nyikorgó helyét. Minden koromfekete, és összedőlt a macskánakkintahelye fala, meg a teteje... Gyorsan berohanok; „Nem esett-e a gazdikámra, az én kétlábú, édes gazdikámra?” De nem esett. Senki nincs. Senki nincs sehol, csak koromfekete minden...
Most sír Nyávolgi. Ne nézzetek ide! Nyávolgi nagyon szerencsétlen... Nyávolgi nem tudja merre rohanjon, hogy meglelje az ő gazdikáját, a kétlábú, édes gazdikáját? Nyávolginak nagyon fáj a hasa... „Jaj, csak nem?” - eszelősen mosdatom az alsó részem, majd rohanok. Már nem érdekel, hogy minden koromfekete, hogy a tappancsom is az... Csak rohanok, rohanok vissza a visszhangosmindigsötétbe... Alig érek a vackomig, amikor kezdődik...
Epilógus:
Két ember sétál az üszkös falu romjai között. Könnyezik szemük, és lelkük sem könnytelen.
- Odalett mindenünk.
- Majd újat építünk ember.
- Én már sosem, maradunk a városban. Majd megleszünk valahogy. Eddig is megvoltunk.
- Eddig is megvoltunk.
- Nézz oda! - kiált fel csillogó szemmel az ember. - Odanézz asszony, ott jön Nyávolgi – kiabálja, és rohan a bizonytalanul közelítő cica felé. Már az asszony is rohan.
- Nyávolgi! Kiscicám! Hát túlélted? - fogadja a dörgölködést az asszony.
- Figyeld asszony! Nyávolginak három gombóca is van – és Nyávolgi elismerő, aggódó nyávicálása közben, hozza is kezében a három kis túlélőt.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:24), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Márc 2 Vas 11:17 Hozzászólás témája: 05
2008/09-10/ 05
Királylány: A sziget foglya
Zsuzsi a csónakban ült. Cseppenként hallotta a lehulló víz hangját, és már ez is szokatlan volt. Mintha egy távoli infúzió csepegését hallgatná. Furcsa zsibbadást érzett a karjában. Az előbb mintha el akarta volna hagyni ezt a partot, talán mindörökre. De még nem érzett hozzá elég erőt. Még ott ringott a csónak alig egy méterre Fruzsitól és a fáktól. Szép hely – gondolta – nagyon szép. Nehéz lesz elválni tőle. Néha már próbálta, de tulajdonképpen még sosem sikerült. Most azonban valami új munkálkodott benne. Most meg fogja tenni – érezte. Csak el kell löknie a csónakot a parttól. Egyetlen mozdulat, és a többi már jön magától.
Fruzsi a parton üldögélt. Lábát a vízbe lógatta, és fura ábrákat rajzolgatott a homora a nagyujjával. Könnyes szemmel nézte a csónakot, és benne a lányt, aki a megszólalásig hasonlított rá.
- Könyörgöm, ne hagyj itt! – kérlelte.
- Muszáj.
- Miért?
- Mert mindig ráviszel a rosszra. Emlékezz csak, mit műveltél múlt héten is!
- De az a fiú meghúzta a hajadat – védekezett Fruzsi.
- És ezért el kellett törni a karját?
- De nélküled meghalok!
- Te sokkal erősebb vagy, mint én. Ezt mindketten tudjuk. Ezért vagy veszélyes számomra. Itt kell maradnod.
- Ki fog akkor megvédeni az osztályban, ha megint piszkálnak a többiek?
- Hát nem tudod? Amióta eltörted annak a fiúnak a kezét, azóta magántanuló vagyok...
Zsuzsi emelte az evezőt, hogy lökjön egyet a csónakon. Fruzsi felugrott a parton.
- Ha akarod megváltozom! Soha, senkit nem bántok többé!
- Te nem tudsz megváltozni. Már próbáltuk, emlékszel? Az a kis szemüveges orvos próbált megváltoztatni téged. Nem sikerült. Egyszerűen ilyen vagy és kész.
- Te beszéltél nekik rólam?
- Ne haragudj, nem tehettem mást.
- Ugye ők mondták, hogy meg kell szabadulnod tőlem?
- Meg akarok gyógyulni. Olyan életet szeretnék, mint a többi gyerek.
Azzal Zsuzsi erősen marokra fogta az evezőt, és ellökte magát a parttól. Érezte, hogy eljött a pillanat. Tizenhárom év alatt először egyedül kell megtennie valamit a másik nélkül.
- Mennem kell – mondta –nézd, milyen szép szigetet képzeltem neked. Itt mindened meglesz. Néha talán még én is eljövök. Néha...
- De én akkor is csak fogoly vagyok itt! Ne hagyj magamra, hallod..!
Zsuzsi szorította az evezőt, és lökte magát újra és újra. A csónak távolodott a parttól. Lényének egy része úgy érezte, belehasad a fájdalomba, de nagyon messziről mintha az édesanyja szólt volna hozzá a hullámokon át, és ez erőt adott neki, hogy ne nézzen hátra. A másik parton várta egy magányos élet Fruzsi nélkül. Ezt akarta? Nem volt más választása. Meg kellett tennie. Valami mégis eltörött benne. Nem emlékezett, hogy miért van most itt. Hogy mit követett el Fruzsi, és miért magyarázott olyan indulatosan az a szakállas orvos a szigetről, amit mindenképpen meg kell csinálnia a fejében.
Lassan magához tért. Csukott szemmel is érezte édesanyja puha éritntését a karján. Az ismerős érintés olyan furcsán erőtlen volt! Óvatosan kinyitotta a szemét, és akkor meglátta. Édesanyja kezén friss kötés, az arcán halvány karmolásnyomok.
- Bántottalak?
Az asszonynak könnyek gyűltek a szemébe, és el kellett fordítania a tekintetét. Ha a lánya nem tudta megcsinálni amire az orvos kérte, itt kell hagyja az intézetben. Szörnyű volt még rágondolni is. Ekkor belépett a szakállas orvos a szobába.
- Hogy szólítsunk? – kérdezte óvatosan.
- Zsuzsinak – felelte a lány alig hallhatóan, de magabiztosan.
- És a sziget? – tudakolta az orvos.
Zsuzsi arca fáradt mosolyban ragyogott fel egy pillanatra. Mint aki ezeréves álmából ébredt egy ismeretlen világra.
- Sikerült – suttogta csendesen.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:25), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Márc 2 Vas 13:30 Hozzászólás témája: 06
2008/09-10/ 06
Baggio: A sziget foglya
Milliószor eszébe jutott már az a bizonyos film. Az a fantasztikus alkotás, amely a kétezres években jelent meg, és sikert sikerre halmozott. Oscar-díjra is jelölték azt a páratlan alakítást, amelyet Tom Hanks nyújtott, mint a számkivetett. Akkoriban másképpen értékelte még a filmet, jókat kacagott a szerencsétlen Tom-on, ahogy egyedül a szigeten kihúzta a saját fogát, ügyetlenkedett eleinte a zsákmányszerzéssel, és beszélgetett a Wilson-nak elnevezett röplabdával. Csak Wilson maradt neki, senki más. Jót mulatott azon is, ahogy a sziget egyetlen lakójának arcát teljesen eltakarja a szakáll, és bajusz. Otthon, a házimozi előtt ülve fogalma sem volt arról, vajon, hogyan találhattak ki ekkora sületlenséget az oly neves Hollywood-i rendezők? Ugyan már, ilyen szerencsétlen butaság csak a régi kalózregényekben történt meg, és persze a mozivásznon. Az egész film alatt Tom egyetlen szót sem szól, csak néha-néha Wilson-nak beszélt néhány mondatot. Ilyen valóban nem létezhet, ez egy eszeveszett ötlet. Ráadásul ezért még Oscar-díjat is adnak? Na, és persze a drámai végkifejlet! Mire nagy nehezen rátalálnak néhány évvel később, és hazaviszik, már a szerelmének is új családja van… Na, még csak ez hiányzott! A szerencsétlen hős, aki persze egyedüliként éli túl a szerencsétlenséget, egy szigetre sodródik. Itt persze eltölt néhány évet, amit nyilvánvalóan túl él. Haha! Aztán mikor hazamegy végre, se szerelem, se boldogság, semmi… „Ez olyan nagy ötlet volt, kedves Robert Zemeckis rendező úr? És mi volt ebben oly nagy alakítás, tisztelt Tom Hanks? Az egész film alatt mindössze néhány mondatot kellett megtanulnia, és csendben pózolnia a kameráknak egy ásónyomnyi kis szigeten. Ezt én is végig tudnám csinálni súlyos dollármilliókért…”
Igen ám…És végig is kell csinálnia…Nincsenek kamerák, nincsenek felesleges mondatok a semmibe. Csak ő van, és a sziget. Egyedüliként élte túl a tengeren végigsöprő vihart, és egy szigeten talált menedéket végül. Akárcsak a filmben, eleinte reménykedett: „Csak órák kérdése, és megtalálnak! Legfeljebb egy nap!” Ám a percekből órák lettek, az órákból napok, a napokból hetek, és hónapok… Arcát teljesen ellepte a dús szőrzet, ügyetlenül próbált zsákmányt szerezni több-kevesebb sikerrel. Vajon mi lehet a családjával, kislányával, szüleivel, barátaival? Vajon kicseréltették már a rozoga bejárati ajtót a házon, és lefestette-e már valaki a házi kedvenc német-juhász óljának a tetejét kék színűre, ahogy beszélték a vitorlázást megelőzően? Millió kérdés, megválaszolatlanul. A sziget foglya újra átértékeli a filmet, amit egyszer is oly nehezen tudott végignézni, akkor is jókat nevetve rajta. Ám ami most vele történik egy ideje, az nem a vászon, nem a dvd-lejátszó nyújtotta vasárnap délutáni élmény, hanem a nyers valóság. És még csak nem is fizetnek érte egy árva centet sem. Csak most értette meg, milyen óriási nagy színészi alakítást láthattunk Tom Hanks-től, és milyen fantasztikusan mutatták be, milyen megpróbáltatásokat kell kiállni. És mindezt már ő is nagyon jól tudja. Rengeteg mindent feláldozna azért, ha most előugrana az operatőr valamelyik bokorból, és hangosan felkiáltana: „Ennyi!” Jelezvén, hogy lepergett az utolsó jelenet, és végre hazamehet ő is…
De sajnos nem így történik a dolog. Csak ül a parton, magányosan. Lábait csiklandozzák a lágy hullámok, miközben ő ezen gondolataiban elmerülve csodálja a hétszázharmincadik naplementét…
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:26), összesen 1 alkalommal
Boszorkány -sziget. Titokzatosan hangzik. Éva elöször ezt a fogalmat a házinénitől hallotta. Az albérleti szoba ablakából kellemes kilátás nyilik a Tiszára, és Éva gyakran szemlélte a folyó hullámzó vizét, az állandóan változó szineket, a parton sétáló vagy rohanó embereket. Április közepe van, a tavasz lehelete érintette a várost. Estefelé megszaporodnak a Stefánián keresztülhaladók és az ép padokon ücsörgők. Természetesen a szerelmes párok is errefelé találnak menedéket.
Ezen a vasárnapon Éva nem ment haza, mert szombaton az osztálybuli késő estig tartott, későn is feküdt le. Természetesen másnap reggel elég későn kelt fel. A két lány, akikkel lakott, már hazautaztak, ök sokkal közelebb laktak, mint Éva. Őket fél óra alatt hazaviszi a busz, Évinek pedig néhány órába tellik az utazás haza vonattal.
Reggeli után a lány elővette a jegyzeteit, hogy még átnézze az anyagot, amiből készül az előadásra, azonban semmiképp nem fogott az agya, bármennyire is erőltette a tanulást. Jól is jött neki az, hogy Ilonka néni bekopogott és megkérdezte, nincs-e valamire szüksége. "De igen, - mondta Éva. - Itthagynám a fenébe már ezt a tanulást. Jöjjön velem, Ilonka néni, sétálni . Nagyon szép idő van kint, nincs kedvem itt ücsörögni a szobában." A házinéni egyáltalán nem tiltakozott. Jó ötletnek tartotta Éva javaslatát. Igy néhány perc múlva már a rakparton voltak és vidám beszélgetés közben folytatták a sétát. Ilonka néni mesélt. Eddig még az albérletben nem sokat beszélgettek, mert Éva és a lányok csak jöttek és mentek, vagy futottak, hogy ne késsenek el. Kiderült most, hogy Ilonka néni nagyon jó volt történelemből az iskolában, történelemtanár akart lenni, azonban a családi tragédiák, a férjhezmenés miatt a továbbtanulás elmaradt. A férje halála után Ilonka gyakran elővette a történelmi témáju könyveit, regényeit és olvasással töltötte szabad idejét, magányos estéit.
- Amott nem egy szigetet látok? - kérdezte Éva meglepődve a látványtól.
- De igen. A hires Boszorkány -sziget. Ülljünk le erre a padra és mesélek róla neked. Hallottál már a boszorkányüldözésről?
- Keveset. Tessék mesélni róla.
- Szivesen. Én sokat olvastam róla, meg az itteni emberek legendákat is szőnek. Az áldozatok általában szegények, betegek, öreg kuruzslók, füvesasszonyok voltak, akik gyógyítottak. Ez volt az igazi tevékenységük. A szerencsétlen embereket több módszerrel is megkínozták. Először kötél segítségével vízbe lógatták őket, és aki túlélte a megpróbáltatásokat, azokat "vallatták". Akik a kínvallatást is túlélték, azokat elkergették a városból, a többieket máglyán megégették vagy lefejezték. Az első 12 áldozatot elevenen megégették a Boszorkány-sziget területén.
- Micsoda szörnyüség!
- Igen. Évike, itt hagylak rövid időre, felszaladok a testvéremhez, ebben a házban lakik.
Ilonka néni el is ment. Éva csak most vette észre, hogy egy ember is ott ül, és az az érzése támadt, hogy az ötvenes férfi figyeli öt. "Elmegyek innen", - gondolta, de nem tette meg, mert a "padtárs" megszólitotta:
- Én is hallgattam az idős hölgy elbeszélését a Boszorkány -szigetről. Nagyon érdekes hely. - A férfi szövegelt és szövegelt.
Éva csak integetett és figyelte, mikor érkezik meg Ilonka néni. Már kezdett sötétedni, de a néni sehol. A sétálók is kevesebben voltak már. Éva felállt, hogy irányt vegyen az albérlete felé. A férfi akkor vállához ért és mondja:
- Jöjjön, megmutatom a szigetet közelebbről. A lany a férfi szemébe nézett. Az rámosolygott. "Csak nem egy szélhámos", - átvillant a lány agyán.
- Rendben, megnézebb egy kicsit közelebbről, utána sietek haza.
Közelebb mentek, ahonnan jobb rálátás volt a rohamosan sötétedő szigetre.Egy lépcsőn lementek közelebb a vizhez... Éva úgy emlékszik vissza, hogy hirtelen megingott a talaj alatta, egy zuhanás, sötétség és más semmi...
Mikor magához tért, elöször fogalma sem volt arról, hogy hol van, mi van vele. Fázott, de nem birt megmozdulni sem. "Hol vagyok? Mi van velem?" - tünődött Éva. Kezdett gondolkodni, és hirtelen felvillant a fejében a padon ülő férfi ffurcsa vigyora. "Jaj! Hová hozott, mit csinált velem?"
Éva kinok kinját szenvedte a tehetetlenség érzésétől. "Mi lesz velem? Nem akarok igy elpusztulni! El kell innen mennem! De hogyan is?"
A hold magasról halványan világitott. Éva kezdte szemlélni a környezetet. Ő maga egy szélesebb deszkához volt kötözve valamilyen szijjal. Kiszabaditotta kezeit, a szijtól is megszabadult, majd lassacskán feltápászkodott.
A szoknya lecsúszott róla, mert azzal volt letakarva. Remegett borzasztóan, mindene sajogott. Egy botot talált, segitségével elindult az ösvényen. Nem emlékszik, meddig tartott az út, de végre meglátta a vizet. Most már Éva tudta, hogy a sziget rabjává vált. És nincs kitől segitséget kérni. A Tiszaparti sétára nem hozott magával semmit. Telefonálni sem tud senkinek.
Rámeredt egy bokorra és egy csonakot pillantott meg alatta. Nagyon megörült. "Istenem! Talán megmenekülhetek." A remegés gátolta a mozgásban, de végre vizre bocsájtotta a csónakot, belevonszolta magát és egy törött evezövel elinditotta a csonakot. Nem sokáig evezett igy. Eszméletét vesztette...
Hajnalban egy járókelő bukkant a csonakban fekvő lányra, értesitette a mentőket. Az orvosok sokáig harcoltak az ismeretlen lány életéért. Végre napok múlva Éva el tudta mondani, ki ő, hol lakik. És a kórház értesiteni tudta az aggodó hozzátartozókat, azok pedig a barátokat és a kedvesét.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Márc 11 Kedd 17:27), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
