Itt a 13-14. heti anonim prózaverseny, új témával, új határidővel!
Örülünk, hogy az elmúlt hetekben szép számmal pályáztatok, reméljük egyre többen kaptok kedvet a megmérettetéshez!
Két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon
Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. április 03, csütörtök estig. A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!
Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!
Elküldve: 2008 Márc 30 Vas 23:03 Hozzászólás témája: 01
2008/13-14/ 01
anyatka:Kölni, tojás, húsvét, szerelem
Álmosan nyújtózkodik a város, pedig mindjárt nyolc óra. Nem sietnek az utcán az autók, nem lökdösik az utcán egymást a munkába siető emberek, mint általában hétfő reggelente.
Irma néni a kicsi panellakás első emeleti ablakából figyeli a kinti eseményeket. Most nyugalom van, mindig ez hiányzik, ez a csend. Ferkó bácsi hortyogása zavarhatná meg, de már megszokta, nem is tűnik fel. Mint ahogy a korán kelést is megszokta, hiába laknak már öt éve ebben a városban, ahol semmi tennivaló hajnalban, nincsenek etetésre váró állatok, nincs kapálásra váró föld. Irma néni mégis minden reggel pontban ötkor felébred, s már nem is fekszik tovább, még ünnepnapokn is így tesz. Ma is, hiába van húsvét. Tesz-vesz a konyhában, reggelit készít, majd figyeli ebből az ablakból a többi betonkockában lakó embert. Csak így hívja, betonkocka. Már régen megbánta, hogy beleegyezett a költözésba. Ott falun, ott szeretett csak igazán élni, ott tudta minek mikor van ideje, nem ért rá unatkozni, mindig volt valami elfoglaltság. Sajnos gyermekük nem született, de ezen nem lehet már változtatni, csak ők ketten vannak már egymásnak, itt a nagy városban.
Persze Ferkónak igaza volt, amikor elmagyarázta miért is kell elköltözni.
- Te sem leszel már fiatalabb, egyre nehezebb minden, egyre lassabban megy, s tudod, hogy rám nem mindenben számíthatsz. A városban meg lesz a kényelem, nem kell a tüzelőről gondoskodni, kényelmes az a lakás, majd meglátod. Ott is vannak szomszédok, majd ismerkedsz, neked az könnyen ment mindig, te olyan kedves vagy, biztos lesz beszélgetőtárs. Meg van egy kis erkély, virágokat is rakhatsz majd oda, legalább szebb lesz a környék. Te ehhez is nagyon értesz, hogy széppé varázsolj mindent. Van lift is, a tolószékemmel együtt könnyen beleférek, majd megyünk sokat sétálni. Egy kis kényeztetést már te is megérdemelsz, sokat dolgoztál életedben!
Addig duruzsolt a fülébe, míg belement, s eladták a házukat, kedves fiatal pár vette meg. Tényleg könnyebb az élet itt, kényelmesebb ez a lakás, tényleg érezte már, hogy fáradtabb, nehezebb minden dolog.
Ferkónak mindkét lába hiányzik, fiatal korában érte egy baleset. Akkor könyörgött Irmának, keressen embert maga mellé, menjen le, de Irma maradt. Maradt, mert szerette. Nem bánta meg, soha nem panaszkodott. Már azóta tudta, hogy egymáshoz tartoznak, azóta a húsvét óta, amikor előszőr meglocsolta azzal a büdös kölnivel. Akkor még nagyon fiatalok voltak, Irmuska 12, Ferkó 13 éves. Csapatokban járták a legények a falut, vödrökkel locsolkodtak. Irmusék előtte évben költöztek oda. A legények nagy hanggal korán reggel bekopogtak hozzájuk, voltak vagy tizen, köztük Ferkó volt a leghetykébb. Verset is mondtak, aztán ött a sok vödör hideg víz, Irma sikongatva próbált menekülni, de nem tudott. Később Ferkó visszament hozzájuk, akor már egyedül, kölnis üveget szorongatott a kezében.
- " Betértem a legszebb házba
Ezer áldás szálljon rája!
Mert annak a lakója,
az én szívem elrablója!
Gyönyörű szép virágszál,
locsolnálak, hogy ne hervadjál! Szabad-e? "
Persze, hogy szabad volt, hiszen már rég felfigyeltek egymásra. Aztán beszélgetni kezdtek, Irmus megmutatta a gyönyörű hímes tojásokat, amiket édesapja faragott fából, ő meg szépen megfestette, kacskaringós virágokkal gyönyörű színekkel.
- Ez legalább nem törik el. Egyiket neked adom! Válassz!
Ferkó a legszebbet kérte, s kapta.
- Irmus kedves, én most megígérem neked, hogy amíg ebből a kölnisüvegből tudlak locsolni, addig a szívem a tiéd, ha te is így akarod!
Irma persze, hogy akarta! Más ezen csak mosolyog talán, de ez így történt, s ők ketten azóta is együtt vannak, rosszban, jóban, együtt sírnak, együtt nevetnek.
- Hát, te már felébredtél? Nem is vettem észre.
- Nem akartalak megijeszteni, látom nagyon elméláztál itt az ablaknál. Épp itt az ideje, egy kis locsolkodásnak, hogy visszatérj!
Már mondta is a versikét Ferkó bácsi, a kezében a régi üveg szagosvíz, amire nagyon vigyáztak mindig, pedig már vagy ötvan húsvét is elmúlt azóta. Persze a festett fatojás is előkerült.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:35), összesen 1 alkalommal
Krisztus 1704-dik esztendejében, július havának 11-dik napján, Stefan Schlich hazafelé baktatott a városból. A férfi alkimista volt, és főleg parfümkészítéssel foglakozott. Az utóbbi időben azonban nem sok sikerrel, mert legyőzte a konkurencia. Stefan tudta, hogy az ő terméke sokkal jobb a versenytársainál, de nincs pártfogója, senki nem támogatja az általa előállított illatszer gyártását. A tartományi céhbizottság már többször elutasította, hogy bemutassa termékét. Igaz ebben semmi meglepő nem volt, hiszen több tucat ilyen elutasítás volt évente. A városi tanácsnál is próbált támogatót szerezni, de a Farina család befolyása nagyon erős volt, így itt sem ért célt. A Fanina család a tartomány de talán az ország egyik legismertebb illatszergyártó dinasztiája. Ezen kívül kiterjedt és messze földön híres luxuscikkekkel kereskedő bolthálózattal rendelkezik. Velük konkurálni lehetetlen feladat volt.
Stefan lassan egy éve egyedül élt. A felesége a harmadik gyermek szülésébe belehalt. A gyerekei anyjuk halálát követően a sógornőjéhez kerültek, aki férjével és népes családjával a szomszéd városban lakott.
Stefan Schlichtnek, egyszerű polgári háza volt, mely a város szélén állt. Ő maga is egyszerű ember volt, nem vágyott hírnévre, pénzre. Egyet szeretett volna, hogy az ő receptje szerint előállított parfüm fennmaradjon az utókor számára, de erre sajnos nem sok reménye volt. A városban rebesgették, hogy a Farina család egy új termékkel akar kirukkolni. Azt is tudni vélték a jól értesültek, hogy ehhez külhonból várják a titkos receptet.
A férfi hazafelé ballagott a városból, és a házához vezető úthoz érve, egy mozdulatlan alakot pillantott meg a földön. Közelebb ment és egyből látta, hogy rablótámadás áldozata az eszméletlenül fekvő férfi. Az áldozatban meglepetten ismerte fel a Farina család legidősebb fiútestvérét.
Megvizsgálta a földön fekvő férfit, de az már nem élt. Ahogy jobban szemügyre vette, nyilvánvalóvá vált, hogy minden értéket elvették. Egy apró üvegcse és egy levél volt csak a tarisznyájában.
A levél pecsétjét feltépték, majd miután a rablók látták, hogy értéktelen zagyvaságot tartalmaz, otthagyták.
Stefan csak állt és nem akart hinni a szemének. A levél tanúsága szerint a szerencsétlenül járt férfi Leopold Hans Farina a futár volt, aki a családjának hozta a titkos receptet. Miután elolvasta a leírást, majd megvizsgálta a kis üveg tartalmát, szája mosolyra húzódott.
- Pacsuli – mormogta maga elé. Egyszerű rózsavíz, citrom és naranccsal keverve. Ez lenne a nagy titok? - hangosan felnevetett.
Tudta, hogy itt van élete nagy lehetősége és az ő nagyszerű alkotása, megmarad az utókornak. A városi elöljáróságot ma már nem tudja értesíteni a szerencsétlenül járt férfi esetéről.
- Az én parfümöm százszor jobb és megkapja a világ! – gondolta elégedett mosollyal. Azonnal bevonult a laboratóriumába és munkához látott.
Alkoholba beáztatta a laborban mindig található bergamott-, citrom-, narancs-, és mandarin- héját. A gyümölcsök levét külön keverte alkoholba, majd a két elegyeket összeöntötte. Adott hozzá kevés cédrus- és grapefruitolajat. Különféle fűszerekből és füvekből illatos alkoholos oldatot készített és hozzáöntötte a már elkészített folyadékhoz. Éjfél után végzett a munkával. Utána a dolgozó szóbájába ment és neki állt lemásolni a levelet. Szóról- szóra újra írta, azonban a recept helyére a saját leírását másolta be, majd a végén meghagyta, hogy a kész elegyet tölgyfahordóban kell érlelni. Végül kitépte az eredeti levélből a feltört pecsétet és az új levélhez, fűzte. Amikor elkészült elolvasta és nagyon elégedett volt.
Másnap reggel összekészülődött, hogy a városba menjen és jelentse a megtalált férfit. Már majdnem indult, amikor meggondolta magát.
- Csak valahogy tudatni kellene a világgal, hogy az én művem – mormogta magának. Hogy századokkal később is tudják ez a parfüm, más, mint a többi. Valami jel. De mi legyen az?
Elmosolyodott, a dolgozószobába ment és egy mondattal kiegészítette a levelet.
A kivonuló csendőrség félnapi hajtóvadászat után elfogta a rablókat. A Farina család hálás volt Stefannak, amiért a levelet átadta, és mivel tudták, hogy jó érzéke van a parfümök késztéséhez, felfogadták busás fizetésért, hogy vezesse ő az új üzemben a gyártását. Igaz ebbe közrejátszott az is, hogy a Farina család félt attól, hogy Stefan, miután megismerte az új szer összetételét esetleg máshol hasznosítja az információt.
* * *
Stefan Schlicht és Maria Farina nézték az új gyártóüzemben a szépen sorakozó üvegeket. Mindegyiken ott pompázott a felirat: Kölnisch Wasser és egy szám: 4711, mely a levél végén szerepelt, azzal a megkötéssel, hogy az új szer csak ezen a néven továbbá a megadott kóddal hozható forgalomba. A nő hírtelen a férfihez fordult.
- Tudod Stefan, egy dolgot nem értek. Szegény férjem, Isten nyugosztalja, igen alapos ember volt. Mielőtt elindult haza az új parfümmel, két levelet is írt, egyet magával hozott, egyet pedig Amsterdamban postára adott. Nemrég megérkezett az, amelyik postai úton küldött el. Elolvastam a tartalmát és azt gondolom, hogy abban nem volt semmi csoda szer. A néhai férjem nagyon jó üzletember volt, de a parfümökhöz nem értett olyan fokon ahogy azt ő magáról gondolta. Megnéztem azt a levelet, amelyiket nála találtak, és a kézírás kísértetiesen hasonlít a mostani laborvezető kézírására.
- Ezzel mit akarsz mondani ? - kérdezte ijedten Stefan.
- Csak szeretném megköszönni ezt a csodálatos ajándékot neked!– nézett rá komolyan a nő.
Stefan megfogta Maria kezét, s a két ember sokat sejtetően egymásra mosolygott.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:37), összesen 1 alkalommal
Te májusi rózsa?! Nem az vagy? Mit mosolyogsz? Mindjárt odacsapok! Gúnyolódsz? Na ne. Nem engedem. Nem vagyok részeg, érted? Csak azért vagyok közel a padlóhoz, mert elcsúsztam, igen e-e-elcsúsztam, a fene vigye el. Az a hülye macska mindig a lábom elé kerül. Ne bántsam a macskát? Anyukám, az az állat engemet bánt. Nézd csak, hogy össze van marva a kezem, én csak véletlenül léptem a kedves cicád farkára.
Négykézláb a konyhai padozaton!. Jó kis helyzet. Annyi eröm sincs, hogy feltápászkodjak. Előttem egy üres kölnisüveg. A címkéről itélve finom illatú kölnivíz volt benne. Csak volt, mert az ördög tudja miért, kifolyt, és tudjátok, hogy hová? A zsebembe. Onnan a nadrágba, azután az alsóba...
Hétfő van. Húsvét reggelén mint egy rendes negyvenes legényember elindultam Marcsihoz locsolkodni, józan fejjel. Ilyen asszony nincs is még egy e kerek világon. Régóta kinéztem magamnak ezt a nőt, de a Józsi osztálytársam elhalászta réges-régen tőlem és feleségül vette. Hát nem borzasztó? Szegény Józsi, a sors úgy hozta, hogy már egy évvel ezelőtt másvilágra költözött, nyugodjon békében. De a hűséges neje még mindig nem áll velem szóba. Most arra gondoltam, a finom illat megenyhíti kissé a lelkét, elmondhatom tán, hogy mit éreztem mindig iránta. Versikét is mondok neki.
A fránya kocsma! Ünnep van, korán van, de az már nyítva volt. Úgy gondoltam, jókedvet csinálok magamnak egy kis pohárkával, mert a Marcsiéknál csak üdítő meg limonádé, ásványvíz van. Sajnos elszámoltam magamat. Egy után jött a második, azután a harmadik... Még a nadrágom is vízes lett. A kölnitől. Szánalmasan nézhettem ki. Marcsi be sem engedett...
Fekszem a padlón, előttem az üres kölnisüveg. Azon pedig egy szál szép mosolygós rózsa. Hogy mit fog anyám mondani, rossz arra gondolni is.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:38), összesen 1 alkalommal
Igazi lányszoba, habos függönnyel, baldachinos ággyal. A falon hercegnős poszterek, Hamupipőke és Hófehérke jó barátnők lehetnek, együtt táncolnak egy virágos réten. A kis Zsuzsi gondosan készülődik. Sürög-forog, már a ruhásszekrény egész tartalma az ágyon hever, de még mindig nem találta meg a megfelelő öltözetet.
- Anyaaaa! Nincs egy normális ruhám, amit felvehetnék!
- Ugyan kicsim! Nézd itt ezt a szoknyát, ezzel a szép kis rózsaszín felsővel nagyon csinos.
- Pont, mint egy dedós majom.
- Miért mondod ezt? Nagyon jól áll.
- Ilyen ruhát csak az óvodások húznak.
- Te meg már igazi másodikos nagylány vagy. Na, gyere nézzünk körbe! Azt tudod már, hogy szoknya vagy nadrág legyen?
Sokáig keresgélnek, amire végre kiválasztja Zsuzsi a rózsaszín felsőt a szoknyával. Igazi nő, apja is mindig ezt mondja.
- Sokan lesztek?
- Az egész osztály, sőt a b-sek közül is jönnek. Ildi néni azt mondta, hogy sok játékot talált ki, meg lesznek nyeremények is. Sőt megválasztják a legjobban táncoló párt is.
- Hát ez nagyon komoly! Te kivel fogsz táncolni?
- A Bence azt mondta, hogy táncoljak vele, de én jobban szeretnék a Marcival. Tudod ő sokkal kedvesebb, figyelmesebb, viccesebb.
- Gyere, megfésülöm a hajadat, csinálunk egy jó kis frizurát. Rendben?
- A katicás csattot is tedd bele! Úgy izgulok anya!
- Biztos jól fogod érezni magad!
- Lányok készen vagytok? Ideje indulni! Kiállok az autóval a garázsból. - apa dugja be a fejét a kicsi szobába.
- Micsoda szép lányom van nekem! Gyere hercegnőm, had adjak egy puszit!
Jó őket nézni, anya csillogó szemmel pakolja el az öltözködés maradványait, alig hiszi el, hogy az ő kicsi babája már kész hölgy.
- Még egy perc, mindjárt jövök! - szalad Zsuzsi vissza a fürdőszobába. Majdnem elfelejtette beillatozni magát. Anya kölnijei közül kiválasztja azt, amelyiknek legjobban tetszik az üvege.
- Így,ni. Még egy picit ide is, meg ide. Alig lehet érezni a szagát.
- Zsuzsi, gyere, mert elkésel! - apáék hívják.
Az iskola előtt sok autó parkol. Gyerekek búcsúznak a szüleiktől pár órára.
- Érezd jól magad! Hat órakor jövünk érted!
Puszik csattannak, szülők büszkén figyelik csemetéjüket, mindegyik meg van győződve arról, hogy az övé a legszebb, legcsinosabb, legokosabb.
- Szia Zsuzsi!
- Bence szia!
- Akkor majd táncolsz velem? Nagyon szép ruhád van!
- Köszönöm. Marci is hívott, azt hiszem az ő párja leszek.
- Aha értem.
Elkezdődik a mulatozás. Tea, keksz, sütemény bőven van, mindenki jól érzi magát. Készülnek a nagy táncversenyre, a pároknak számot tűznek a ruhájukra. Zsuzsi Marcit keresi, sikerrel.
- Hát akkor?
- Igen?
- Leszel a párom?
- Igazából nincs kedvem táncolni.
- Pedig megbeszéltük, azt ígérted!
- Meggondoltam magam. Meg aztán Zsuzsi! Mitől van ilyen furcsa szagod? Eléggé büdös.
- Anyukám parfümje! És egyáltalán nem büdös! És tudod mit? Nem is akartam veled táncolni! Fulladj meg!
A kislány sírva szalad ki a teremből. Bence a sarokból figyeli, majd utánna megy.
- Zsuzsi, gyere! Itt van papírzsebkendő, töröld meg az orrod. Ne sírj már na!
- Azt mondta, hogy büdös vagyok!
- Ne is foglalkozz vele! Jó illatod van. Csak talán kicsit sok,..... de nem baj, nekem tetszik. Gyere, ha most visszamegyünk még be tudunk nevezni!
A nyolcas számot kapták, azzal nyerték meg a versenyt. Ők lettek a teadélután tánckirályai.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:39), összesen 1 alkalommal
- A feleségemnek szeretnék egy márkásabb parfümöt vásárolni– szólt egy magas, szőke hajú, kisportolt férfi a parfümériában
- Milyenre gondol uram? Van édeskés, kissé kesernyés, virág és gyümölcsillatú.
Milyen parfümöt használ a kedves felesége?- kérdezte az eladó a férfitól.
- Nem tudom megmondani, még nem vettem neki. Saját maga vásárolja.
- Itt van egy enyhén fűszeres, ez biztosan elnyeri a tetszését.
-A férfi közelebbről is szemügyre veszi, nézegeti, forgatja. Az illata határozottan tetszik neki.
- Igen ez jó lesz, szólt az eladó hölgyhöz. Kettőt kérek belőle.
Az egyik csomagot jól elrejtette a zsebében.
A lakásba belépve különleges étel illat fogadta. Az asztalon gyertya égett és hatalmas
virágcsokor díszelgett a vázában.
Drágám, nagyon boldog születésnapot kívánok neked, szólt a férje és odaadta az ízlésesen
becsomagolt kölnit, majd egy csokor sárgarózsát is elővarázsolt kezéből.
A felesége kitörő örömmel fogadta. Férje nem sűrűn lepte meg ilyen ajándékokkal.
Csábítóan közelebb húzódott hozzá és lágyan megcsókolta. Valahogy a férfinak most nem
volt kedve ehhez. Egy utcával arrébb akart lenni, annak a nőnek a karjaiban, akit
őrülten szeretett. Már két éve tartott a viszonyuk.
Féltette és óvta őt, minden alkalmat megragadott, hogy vele legyen. Egy dolog volt ami nagyon bosszantotta, a felesége legjobb barátnője volt. Furcsa fintora a sorsnak az is, hogy feleségével pontosan egy napon születtek. Ma megígérte a kedvesének, este mindenképpen nála lesz.
- Szívem, most lezuhanyozom és utána el kell mennem még egy pár órára, de ígérem sietek vissza. Átölelte az asszonyt és magára hagyta.
Milyen furcsán viselkedik néha gondolta a nő. Szeme egy pillanatra férje zakójára tévedt, ami
hanyag mozdulattal le volt dobva az ágyra. Sosem tűrte a rendetlenséget, ezért odament, hogy
a helyére tegye. Abban a pillanatban egy doboz csörrent a padlón. A vékony fóliacsomagolás
átengedte látszani a parfüm külső dobozát.. Talán ez is az övé? Gondolta magában és visszarakta a zseb mélyére. Biztosan csak elfelejtette a férje a másikkal együtt odaadni.
Később biztosan eszébe jut majd. A férj sietve rohant a fürdőszobából és kapkodva vette fel a ruháit. Nem akart túl sokat késni.
- Szaladok, sietek - szólt még az ajtóból és ezzel meg kezdte versenyfutását az idővel.
Végre meglátta az ismerős házat és szíve őrülten dobogni kezdett. Szenvedélyesen szerette
ezt a nőt. Nem tudott volna már nélküle élni. Ahogy belépett a lakásba és meglátta azt a
csillogó szemeket, nem tudott vágyainak parancsolni és mohón csókolta az asszonyt.
Vágyuk az egekig szállt és pillanatok alatt az ágyban kötöttek ki. Mikor már elszunnyadtak a
lángok a férfi odament a székre terített kabáthoz és kivette belőle a parfümöt.
- Boldog születésnapot kedvesem. – Remélem tetszik neked az illata.
A nő láthatóan könnyes szemekkel szorosan átfogta a férfi nyakát és egy hosszú csókkal köszönte meg az ajándékot.
- Lassan indulnom kell –szólt a férfi .Magára kapkodta a ruháit és elindult hazafelé.
Otthon megvacsorázott, de nem volt kedve semmihez, ezért aludni indult.
A felesége érthetetlenül nézte és a sírás fojtogatta.
Másnap izgatottan várta a férjét haza, remélte, hogy a másik parfüm még ott rejtőzik a zsebében. A percek nagyon lassan teltek. Úgy gondolta, áthívja a barátnőjét egy kicsit beszélgetni. Pár perc múlva már mindketten saját élményeiket mesélték.
Milyen különös illat ez, olyan ismerős, - gondolta a feleség.
Olyan jó az illatod?, Új parfümöd van?- kérdezte a barátnőtől.
Igen. Tegnap kaptam születésnapomra a barátomtól. Kenzo.
-Én is éppen ilyet kaptam tegnap- szólt az asszony, de érezte, hogy fit ki a vér az arcából.
A nő már mindent megértett, azt is, hogy férje, miért nem olyan szerelemmel szerette az
utóbbi időben, mint a házasságuk elején. Nem szól egy szót sem. A szíve őrjítően dobogott,
érezte rosszul lesz. A barátnő is tudta, hogy itt és most vége lett a tiltott viszonynak.
Elköszönt és kilépett az ajtón. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Szemét elöntötték a könnyek. Nagyon szerette a barátnője férjét. Nem vette észre a felé száguldó autót. Egy csattanás és már csak egy holttest feküdt az út közepén. A feleség ezalatt zokogva berohant a szobájába, előszedte az altatóját és a benne lévő összes szemet lenyelte. Mikorra hazaért a férj, már nem tudta felébreszteni álmából. Örökre elaludt. A parfüm illata még ott szállt a levegőben, de már nem volt aki érezze és örüljön neki.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:40), összesen 1 alkalommal
Már harmadikos vagyok. Nem tartozom a legjobbak közé, mert mindig észreveszi a tanító néni, hogy máshová figyelek. Ilyenkor mindig balhé van, aztán lerontja a jegyem. Nem szoktam elrontani az olvasást, sem az írást, sem a számolást, de az elmélkedésem mindig lejjebb csúsztatja a jegyeimet. Türtőztetem magam, de ez rettenetesen nehéz. Gondoljatok csak bele: most éppen teljes mértékben túl vagyok a tervezésen, és ez ugye, a legfontosabb. Igen; el fogok utazni a szigetre, és ott fogok lakni. Egyenlőre egyedül, de majd ez még kiderül. Nomost, ez ám egy hatalmas feladat, egy ilyen szigetre menést kitalálni is nehéz, nem még megszervezni. Ezért vagyok mostanában többször csak nagyjából ott az iskolapadban, és ezért vannak a kicsit gyengébb jegyek.
Az igazat megvallva, idegesít a suli, mert már mindent tudok, amiről tanulunk. Már jó előre többször is elolvastam a könyveket, és amikor kérdeznek, persze már tudok mindent. De a figyelés az nem megy. A tanító néni egyszer már észre is vette, hogy előre tudom, amit tanulni fogunk, és meg is szidott. Szerinte, nem szabad előre szaladni a könyvben. Ha tudná, hogy én már az egész könyvet többször is olvastam, biztos még a karóra is megérnék. Ezért aztán titokban kell tartani.
Szóval. A sziget. Igen a sziget. Mostanában minden percemet leköti a sziget, amióta megszületett a nagy elhatározás: „én leszek a következő szigetlakó”. Azt hiszem ez természetes annak, aki olvasta a „Rejtelmes sziget”-et, a „Kincses sziget”-et vagy csak hallott Robinson történetéről. Minden komolyabb dolog ott történik a szigeten. Ott lehet harcolni, ott vannak a kincsek, és ott sok minden olyan rejtélyes. Mindenki tudhatja ezt, és mégsem mernek belefogni, hogy megtervezzék; hogyan is menjenek oda. Én ezért kezdtem bele az egészbe. Már egészen jól állok, pedig nem volt könnyű, hiszen legelőször úgy indult az egész, hogy...
- Erzsi, hol van a sziget – álltam nővérem elé, miután a táskájából előkotortam a térképet.
- Milyen sziget? - kérdezett rá, ami rettenetesen idegesítő volt, mert hihetetlen, hogy valaki ne tudja milyen szigetről van szó.
- Milyen sziget? Hát, a rejtelmes, meg a kincses, ahol Robinson is volt – hadarom gyorsan, hiszen nem sok időm van, mert nemsokára itt a tavasz, aztán a nyár, és akkor pedig már menni kell.
- Ott a térkép, keresd meg, ha tudod, de hát annyi szigetből, aztán senki nem tudhatja, melyik is volt az, te oktondi! Nézz bele! Ahol körbe kék van a zöld és a barna körül az a sziget.
Nem kellett sok. Ez már elégnek tűnt. Rohantam a priccsre. Kinyitottam, és gyorsan megtaláltam. „Mit nem lehetett ezen tudni?” - értetlenkedtem magamban, de aztán el is bizonytalanodtam, mert újabbat találtam, és e körül is kék volt. Aztán még egyet, majd újabbat és újabbat. A mindenit. Rengeteg van. Ez már nem jó, hiszen melyik lehet az? Az az egy; „ahová nekem kell elmennem”? Kicsit megakadtam ezen; „mi alapján keressem meg, és honnét fogom tudni, hogy ez az én szigetem”?
Nagyon elkeseredtem. Elővettem a könyveket, és mindent sokadszorra is újraolvastam, a térképeket is átnéztem. Nem jutottam előre. Úgy nézett ki, hogy nem fogom tudni megcsinálni az egészet, mert nem tudom hová megyek. Nagyon le voltam lombozódva, de aztán eszembe jutott a legjobb megoldás: „a legközelebbi sziget az én szigetem, hiszen oda kell a legkevesebb pénzt előre összegyűjteni – addig is míg a szigeten majd a rengeteg kincset megtalálom”. „Igen, ez az” - kezdtem eszelősen lapozni vissza a térképet, de ott aztán újabb nagy meglepetés várt: Magyarországon nem találtam igazi szigetet, csak olyan folyósat, ami nekem nem jó, csak odébb, ott a Földközi tengerben. No ott aztán több is volt, és nem is voltak messze, olyan tenyérnyire már több is van. Hatalmas volt az örömöm, és egyből ki is néztem egy nem is kicsi, de nem is nagyot a tenger közepén; az van ráírva: Kréta. Ez az. Ez az én szigetem. Ide kell elmennem.
/-/
Hatalmas tervezésbe kezdtem. A könyvtárban kikerestem a könyveket, amik Krétáról szóltak, minden apró részletet kívülről betanultam; a labirintust, a királyi palota rajzát, a hegyek nevét. A térképen be is jelöltem, hogyan kell majd elmenni oda. Ekkor újabb nagy baj jött; a tízenötujjnyi távolság nem is olyan kicsi, hiszen Pest majdnem kétujjnyi, aztán az is irtózatosan messze volt, amikor odavonatoztunk. Közben még aludni is kellett. No és, ami még attól is nagyobb baj, hogy harmadikos korában már nem mondhatja a gyerek a kalauznak; „Még csak ovis vagyok”, tehát, fizetni kell. Sokat. A városig egy forint a fakarusz, de ha a kis villamossal mennék a gyártól, akkor az ingyen lenne. Onnét aztán Pestig már majdnem tíz forint – valóságos vagyon - a gyerekjegy. Aztán az még csak Pest. Kréta meg még onnét is sokkal-sokkal több.
Nem baj. Nem lehet gond. Kimértem a vonalzóval, hogy tízenegyszer annyira van Pestről Kréta, mint ide Pest. Ki is szoroztam – ezért biztos kikapnák a tanító nénitől, hogy ellestem Erzsitől a szorzást – hogy akkor több mint száztíz forint kéne odáig. A szigetig. Az én szigetemig: Krétáig.
Ez nagyon sok pénz. Százötven Pityu-csoki, kétszáz fagyi, ugyanennyi mozielőadás... kezdtem átszámolni a legfontosabb dolgaimra. Aztán ebből egyenesen következett, hogy létezik ennyi pénz, tehát meg lehet csinálni, csak össze kell gyűjteni. Úgy gondoltam, hogy százharminc forintot fogok összegyűjteni, mert biztosan kell majd ennem is, amíg odaérek. Arra a húszas biztos elég lenne, mert két kiló kolbászt tán csak nem eszek meg.
/-/
Húsvét közeledik. Nagy a készülődés. Sütnek-főznek az asszonyok, mamám ki sem lát a ruhákból, és állandóan a varrógépnél ül, mert ilyenkor aztán mindenki új ruhát varrat, hogy a legszebb legyen a faluban. Anyu tegnap szagos-vizet akart venni, de nem hagytam, mert mondtam, hogy mamával mi most megint magunk csinálunk locsolkodni-valót, mert az bizony a legjobb. A pénzt persze el szerettem volna kérni, de csak egy forintot kaptam – a csokira-valóval együtt -, pedig egy harminc lett volna a kettő együtt. Mindegy. Ebbe bele kellett nyugodni. Ilyenkor nem lehetett apellálni.
Az egy forinttal hátraballagtam a rejtekhelyemre. Itt gyűjtöm a pénzt. Már harmadik hónapja. Huszonhárom forint tizenkilenc fillérem van. Senki nem tudja. Ez a titkom. Ideteszem a csoki és a cukor pénzeket, az újévi köszöngetésből maradt tizenhét forintot, a mozira kapott pénzt, de ide szoktam tenni a talált filléreket is. Amióta eldöntöttem, hogy megyek a szigetre; nem igazán költekezem sem csokira, sem máshová. Addig könnyebb volt, amíg tartott a szaloncukor a karácsonyfáról, de mostanában már nehezebb, így ebből van egy kis kiadásom – három forint huszonhét fillér -, de még volt más kiadásom is, mert a mamával titokban megvarratott zászlóra varrt hajó pénzbe került. Bizony. Több mint egy forint volt, de kellett, mert zászló az kell. A seprőnyél persze ingyen lett a nyele...
Visszatakarom a fészer aljában a rejtekhelyet. Indulnom kell.
/-/
Egy hete tettük el mamával a szagos-víznek az ibolyafejeket. Rengeteget szedtem, hogy elég legyen. Már másodszor is átszűrtük a pici szitán, és ilyenkor mama mindig tesz hozzá egy kicsit a gyári kölniből. Ez azért kell, mert ez szedi ki az ibolyafejekből az illatos levet. Most már az utolsó szűrés lesz, és valameddig, valamivel főzi is. Ez nem lehet könnyű, meg nagyon sokáig szokott tartani, amit nehéz kivárni, ezért nem tudom pontosan, hogyan lesz a kicsit büdös löttyből szagos-víz, de az lesz, és tényleg ibolya illatú.
„Már nagyon várom a locsolkodást. Ugyan mennyi pénz gyűlik össze? Ha kicsit megint több lesz mint tavaly, akkor már nem sok kell, és nyárra együtt lehet a százharminc forint. Akkor aztán indulhat az új szigetlakó.”
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:41), összesen 1 alkalommal
Amúgy is elég fura kinézetűnek hatott a férfi. Szemöldöke helyén pár szál szőkés, hosszúkás pihe leffegett, homloka magasságát még jobban kiemelve. Ehhez vegyült a zöldeskéken fürkésző sejtelmes szempár, amitől kissé félkegyelmű benyomást sugárzott tekintete. Negédesen rám mosolygott, megszorítva kézfejemet. Kétségtelen, volt valami egyedi varázsa, ahogy a kávézó teraszán a szemébe sütő naptól kicsit hunyorítva, vastag ajkán kipréselte a szavakat.
- Akkor ráér ma este Krisztina? - szinte búgott szokatlanul mély hangja.
Nemet akartam mondani - valahogy olyan más volt, mint az eddigiek -, de talán a szuggesztív hatás miatt, számomra is megmagyarázhatatlanul, igent rebegtem. Kirázott a hideg az érintésétől, elkaptam a kezem, mintha valamit tennem kellene, de egy bizonytalan - levegőben tett - kör után határozottan újra birtokba vette. Mint egy kiéhezett ragadozó, szinte felfalt áthatóan delejező, eszelős tekintetével. Nehezen bírtam lerázni, addig nem engedett, amíg meg nem beszéltük a helyszínt és az időpontot. Úgysem megyek el! - skandáltam magamban, miközben hazasiettem. Forró fürdőt vettem. Elhatároztam, hogy most nem engedek a csábításnak, van valami különös ebben a pasasban. Talán pont ezért vonz? Legjobb elkerülni a bajt azzal, ha otthon maradok.
Vajon mennyire szereti a napfényt?
Még hogy vacsora egy elegáns étteremben! Az egész csak arra jó, hogy a gyenge nőt levegye a lábáról. A végcél mindig ugyanaz; mihamarabb az ágyban kikötni, hogy aztán másnap reggel hűlt helye legyen, mert akkor már egy új zsákmány után fog szaglászni a férfi. Egyforma mind. Csak azt akarják.
Elégedetten perdültem meg a tükör előtt. Végigsimítottam meztelen testemen, majd a tökéletesnek tűnő hajlatokat nyugtázva pár percre ledőltem a hálóban az ágyra, egy kis pajkos pihenésre.
Persze, aztán mégsem bírtam ellenállni az esti randevúnak. Éltetnek a váratlan izgalmak, a kiszámíthatatlan helyzetek. Ki tudja? Hátha ez a férfi más, mint a többi.
Nem öltöztem túl feltűnően. Középhosszú rakott szoknya, hozzáillő blézer felsővel. Csak szolidan.
Ahogy illik, késtem pár percet. A férfi már várt rám. Roppant udvariasnak tűnt, de a szemei nem tudtak hazudni. Alig emlékszem valamire a társalgásból. A szokásos ismerkedési, flörtölő tapogatózás, felszínes csevej, ami aztán átmegy bizalmaskodó tolakodásba, nyomulásba. Ekkor csalódtam benne, tudtam, hogy nem kerülheti el a sorsát. Furcsa volt a kiejtése, rá is kérdeztem, mire azt mondta, hogy kölni. Ah, so!
Állítása szerint a kölni dómban dolgozik, mint építész. Csodálkoztam, mire hosszasan ecsetelte, mennyire komoly problémát jelentenek a káros környezeti hatások a dómra. A savas eső bomlasztja a köveket, a kipufogógázok elszínezik, ezért kollégáival már évtizedek óta küzdenek az állagromlás ellen a díszítések folyamatos cseréjével. Kiküldetésbe utazott ide, környezettanulmányra. Talán észrevette, hogy untat, mert hírtelen témát váltott. A pezsgő a fejembe szállt, bódultan bólintottam, mikor felajánlotta, hogy hazakísér. Nem tudom, én hívtam-e be még egy kávéra, mindenesetre mire feleszméltem, a pasas már a hálószobámban bíbelődött a melltartómmal. Eléggé szerencsétlenül matatott, inkább segítettem neki.
A többi a megszokott rituálé szerint zajlott. A szokásos, semmi rendkívüli. Pár perc alatt, hamar megvolt. Még hangosan szuszogott, mikor a kloroformos gézt a szájára tapasztottam. Túl korán magához tért, szerencsére már meg volt kötözve, a száját is felpeckeltem. Először talán azt hihette, hogy ez egy játék része. Aztán láttam, miként alakul át az arca a felismerés hatására. Ezt a pillanatot különösen élveztem. Már tanulmányt tudtam volna írni erről a helyzetről. Valamiért nem mert ellenállást tanúsítani. Ritkán látott rémület költözött a szemébe. Nyüszített, mikor levonszoltam a bombabiztos pincébe. Meztelen bőre borsódzott, remegett a félelemtől, hiába igyekeztem megnyugtatni, valamiért nem akart hinni nekem. Feltettem az erős fémpántot a nyakára, és a falhoz láncoltam. A lakat kulcsát felvittem az emeletre, így nem kellett félnem attól, hogy bántani fog. Hamar tudatosulnia kell benne, hogy itt nélkülem éhen hal, hiába üvöltözik, nem hallja meg senki. Az első héten állandóan a feleségéről beszélt, meg a gyerekeiről, aztán ahogy a többiek, ő is kezdett beletörődni a helyzetébe. A kölni dóm a munkáján kívül a hobbija is volt. Megszállott mániákussággal órákig tartó előadásokat tartott a történetéről, a kincseiről, egyedülálló építészeti látványosságáról. Olyan érdekfeszítően mesélt, hogy egy idő után már szívesen hallgattam. Nem is tudtam, hogy egy ideig a XIX. században a világ legmagasabb épülete volt.
Egy hónap után szertartásosan összeházasodtunk a pincében, persze csak édes kettesben, még pezsgőt is kapott.
Négy évig éltünk így együtt - ő volt meg nekem a legtovább -, mikor egyszer egy téli napon belecsúsztam az autómmal az árokba. Három hétig voltam kómában. Mikor magamhoz tértem, azonnal elhagytam a kórházat, rohantam haza, de már késő volt.
Egy hónapig gyászoltam, mielőtt nekiálltam a hatodik férjet megkeresni magamnak.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:44), összesen 1 alkalommal
Tamás rezignáltan vette tudomásul, hogy kisebb fajta tömeg szállt fel a buszra és ezzel túllépte az elviselhetőségi küszöböt. A busz lassan megindult és elmerült a délutáni forgalom tengerében. Az utasok vérmérsékletük szerint tűrték, avagy átkozták a tömeget. Tamás megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni, már amennyire a körülményei engedték. Mellette két tini lány viháncolt. A következő megállónál, ha lehet még többen szálltak fel, mint ahányan leszálltak. A férfi érezte, hogy zsibbadni kezd a bal lába, ezért megpróbált kissé megfordulni és súlypontját a másikra helyezte. Hirtelen kellemes és ismerős illat csapta meg az orrát.
Honnan ismerem ezt az illatot? Morfondírozott magában, de nem tudott rájönni. Próbálta megtalálni az illat gazdáját, de a tömegben nem tudta beazonosítani. A busz zötykölődött, és ő csak egyre törte a fejét, honnan az ismerős illat?
Tamás gondolataiban egy régi szerelem emlékképe jelent meg. Igen - gondolta magában neki volt ilyen illata – azzal, tekintetével kutatni kezdte a jármű utasait.
Hirtelen megakadt a tekintete egy feltűnően csinos, jólöltözött negyvenes nőn.
Ildikó! - hasított belé a felismerés. Hiszen ez Ildikó! Istenem még mindig milyen szép.
A nő megérezte, hogy figyelik, tekintetét Tamásra emelte, és látszott, hogy arcára kiül a felismerés mosolya.
A busz beállt a megállóba és Tamás látta, hogy Ildikó leszállni készül. Az ajtóból felé fordult és fejével alig észrevehetően biccentett, jelezve – Gyere, szállj le.
Tamás az utolsó pillanatban lépett le a buszról és a lendület egyenesen Ildikó elé sodorta.
- Szervusz! Megéreztem az illatodat a buszon. Nagyon csinos vagy.
- Szervusz Tamás! Örülök, hogy látlak.
- Én is örülök. Sietsz? Szívesen meghívlak egy kávéra.
- Nem különösebben. Köszönöm, elfogadom - mosolygott vissza a nő.
Több mint két órája ültek a presszóban, és csak beszélgettek, beszélgettek. Kiderült, hogy mindketten elváltak. Ildikónak három, Tamásnak két teenager korú gyereke van. Elmesélték egymásnak az elmúlt, közel húsz év történését. A munkájukat, hol és hogyan élnek.
Mikor Ildikó elnézés kért és kiment a mosdóba, Tamás hosszan nézett a távolodó nő után. „Istenem milyen csinos még ma is”, gondolta és mikor Ildikó visszafelé jött leplezetlen vággyal nézte, ahogy jött feléje.
-Héé! Felfalsz a tekinteteddel – mosolyogott rá Ildikó.
Tamás a visszazökken a valóságba.
- Ildikó! Volna kedved találkozni velem máskor is?
- Boldogan.
- Nem is tudod, hogy őrülök a válaszodnak. Valamint, hogy a parfümödről rád ismertem.
- De hiszen tőled kaptam ilyen parfümöt először! Azóta sem használok mást - mosolygott a férfire a nő.
Egymásra néztek, és mindketten hangosan felnevettek.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 14 Hétfő 20:45), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
