Itt a 16-17. heti anonim prózaverseny, új témával, új határidővel!
Örülünk, hogy az elmúlt hetekben szép számmal pályáztatok, reméljük egyre többen kaptok kedvet a megmérettetéshez!
Két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon
Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. április 24. csütörtök estig. A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!
Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!
A 16-17.heti verseny témáját Anna1955 adta:
A magány
Sok örömet az alkotásban és sikeres szereplést kívánok!
Most, hogy hallottam az igazságot, nem tudom, mit tegyek?!
Halkan könyörgöm, .morzsolom a szavakat, mintha rózsa
fűzér gyöngyei peregnének ujjaim között.
Értem én Uram!
Csak arra kérlek, - adj időt nekem, - csak annyit, - amíg
bepótolom az életem. Még rettegek attól, hogy mi lesz velük,
de gondolatban a folyó parton ülök, és a másik oldal titkait
kémlelném, de nem lehet. Itt magányos vagyok de lelkemben a
hang egy dallamot énekel. Nem félek attól, hogy utaznom kell,
mert hiszem, ott majd élhetek tovább..tovább mint eddig, és
talán, ott nem olvassák fejemre testem bélyegét..mert testetlen
leszek,.és csak akkor láthatnak ha akarom..
A víz felszínén köd gomolyog, úgy hömpölyög mint éveim sora.
Néha sötéten és talán fenyeget, vagy fehér, és szinte hívogatón
integet. De nem mehetek..még nem. Még annyi dolgom van,
még élni sem volna rossz.
Azt hallottam egyszer, hogy igazán a Halál magányos. Teljesen
egyedül, sokszor céltalanul őgyeleg közöttünk
S ha nincs megrendelése, akkor aki megtetszik neki, magával
viszi.
Kérlek Uram!
Szólj a Fekete Lovagnak, legyen türelmes. Csak akkor jöjjön értem,
ha te azt akarod. Ígérem, majd nem hadakozom, engedelmes
leszek S mikor köpenyével beterítve magához ölel karjába bújva
nézem, ahogy siratják távozásom. Jaj Istenem! Mit tegyek?
Bánatuktól szenvedek..
A víz felett egy lélekharang hangja sír búcsú éneket, de kiért nem
tudom, csak annyit látok, egy sötétköpenyes tesz karjából a csónakba
egy fehérruhást. Egymás szemébe néznek..aztán búcsút intenek.
A csuklyás rám néz, bár arctalan, mégis érzem, hogy mosolyog.
Csókot dob nekem..rázza a fejét, …és belül hallom..
- Te még messze vagy!
Mikor felébredek, sötét van, ragyognak a csillagok, és őrzik
könnyemet..
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:41), összesen 1 alkalommal
- Neked nincs is papád!
- De van!
- Nincs! Zabigyerek vagy!
- Azt sem tudod, mi az a zabigyerek.
- De tudom. Akinek nincsen papája!
Rita megsemmisülten állt az osztály közepén. Évi csípőrevágott kezekkel állta el az útját. Diadalmasan vigyorgott.
- Zabigyerek! Zabigyerek! - harsogták kórusban már a többiek is.
Rita felkapta a földről a táskáját, és az ajtó felé szaladt.
- Hova mész? - kiáltott utána Évi - Ha nem jössz napközibe, megmondalak a tanárbácsinak.
De Rita ezt már nem hallotta. Csak rohant keresztül az iskolán, az utcákon, mint mindig ha bántották: haza. Még akkor is a könnyeit nyeldeste, amikor a falhoz húzta a nagy kukát, hogy a tetejére állva elérje a kamraablakot. Mit is mondott nagyi?
"A Jézuska sosem hagy el téged. Mindig veled van. A legnagyobb bajban is." Hát hol van most a Jézuska? Miért hagyja, hogy a többiek így elbánjanak vele?
Először a táskáját dobta be, aztán átpréselte magát a kis nyíláson. Az utóbbi időben ez is egyre nehezebben ment. Nyáron el lehetett bújni a garázs tetején, de télen mi lesz? Gondolni sem akart rá...
Egyenesen a szobájába ment. Leült a fiókosszekrény elé, és megsímogatta a legalsó fiók gombját. Ez a fiók volt egyetlen bizalmasa. Összes titkának hű őrzője. Abban a pillanatban magányosabb volt, mint a világ összes árvája együttvéve. És hányszor, de hányszor csúfolták ki a többiek! Azok, akiknek volt apukájuk.
"A Jézuska nem is létezik! Láttam, hogy anyáék csempészték az ajándékot a fa alá. Igazi barátot szeretnék. Olyat, akitől még Évi is fél! Vagy , ha legalább a papám visszajönne..."
Elővette a leckefüzetét.
"Hülye ez az Évi" - gondolta, és megpróbálta lerajzolni. Vasvillával és szarvakkal. Ez néha segített, de most csak meredt a rajzra, és nem tudott nevetni. Kitépte a füzet középső dupla lapját, és írni kezdett:
"Drága Apa!
Te már biztosan nem szeretsz engem. A Pisti látott az új családoddal a vidámparkban vasárnap. Engem soha nem vittél el oda. Most is egész hétvégén itthon ültem, és vártalak, mert anya azt mondta, vasárnaponként eljössz majd. Nem jöttél. Én meg csak sírtam. Az osztályban is csak piszkálnak miattad. Nagyi azt mondja, amikor dühös vagyok, akkor olyan vagyok mint te. Ezért aztán gyakran vagyok dühös, mert rád szeretnék hasonlítani. Még emlékszem, hogyan szaladtunk előled, ha mérges voltál. Én is meg akartam keresni a nagykést ami akkor volt a kezedben, de miután elmentél, anya az összes éles kést kidobálta. Csak tompát találtam, de azzal nem tudtam úgy összeszurkálni a babáimat, mint te anyát, amikor elvitte a mentő. Én már nem félek a pofontól, és már sokkal gyorsabban tudok szaladni, mint öt évesen. Azt szeretném, ha visszajönnél, és akkor talán nem bántanának a többiek sem az osztályban. Talán még Évivel is összebarátkozhatnék. Gyere vissza! Nagyon magányos vagyok nélküled..."
Megállt az írásban, hogy kifújja az orrát. A toll öléből lecsúszott a szőnyegre. Egy darabig csak meredt a papírra, nézte a kusza sorokat, aztán megint eszébe jutott nagyi. Mi van, ha nagyi is csak össze-vissza beszél, és ez a fiók is csak ugyanolyan közönséges, mint az összes többi?
"Amikor nagyon magányos vagy, fogj egy papírt, és írd le a bánatodat. A kívánságodat. Rejtsd el jól, hogy senki ne találjon rá. Ha elég erősen gondolsz arra amit szeretnél, előbb-utóbb valóra válik majd."
Rita nézte a fiókot, mely telis-tele volt magányos gyermekkorának papírravetett emlékeivel. Egy mozdulattal markába gyűrte az utolsó levelet, és biztos ami biztos, behajította a többi megvalósulásra váró kívánság közé...
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:43), összesen 1 alkalommal
Terebélyes asszonyság szállt fel a délutáni gyorsvonatra. Nehéz, orrfacsaró illatot hozott magával: az izzadság, a forró nyári délután és a kimerültség émelyítő illatát. Hatalmas utitáskájával lassan araszolt előre a szűk folyosón. Minden egyes fülkébe bekukkantott, remélte, hogy talál egy ülőhelyet. Pontosabban kettőt, mert úgy kényelmesebb. Maga sem akarta elhinni, de talált egy üres fülkét. Megkönnyebbülten tette le a táskáját, és elfoglalta a menetiránnyal szemben lévő egyik ülőhelyet. Oda szerencsére nem tűzött be a nap. Nagyon kimerítette az a rövid távolság, amelyet a kórháztól a vasútállomásig meg kellett tennie. Fáradtan csukta le a szemét.
Két hetet töltött kórházban epepanaszokkal. Az utolsó vasárnapi ebéd, na az fogott ki rajta... Az a néhány darab zsíros, testes töltöttkáposzta! Tudta, hogy nem lett volna szabad ennie belőle, de nem tudott ellenállni neki. A kórházban aztán jó erős diétára fogták. Meg is lett az eredménye! Lefogyott néhány kilót, ami nem baj, de jócskán le is gyengült a szigorú terápiától. Mégsem ez volt a legnagyobb gondja. A két hét alatt ugyanis nem látogatta meg senki, és még telefonon sem keresték, hacsak ő nem hívott fel valakit. Többnyire a gyerekeket és a szomszédasszonyt, akinek a férje kocsival behozta a kórházba, amikor már elviselhetetlenül kínozták a görcsök. Az eltelt idő alatt többször jutott eszébe, mint eddig bármikor, hogy mennyire magányos is valójában.
Idén lesz tíz éve, hogy özvegysorsra jutott. Felnevelt három fiút, akik szétröppentek a nagyvilágban, és egyikük sem lakott elérhető távolságon belül. Ő pedig magára maradt minden gondjával. Eddig nem igazán kesergett ezen, de most mégis lecsordult egy könnycsepp a jóságos, kerek arcon. Kiszolgáltatottság érzése lett úrrá rajta az üres fülkében ülve. Aztán a vonat meglódult, s az asszony sóhajtva törölte meg a szemét.
A negyven perces út alatt többen is cserélődtek a fülkében, de ő valahogy nem nagyon regisztrálta az arcokat. Úgy érezte, hogy mindenki lót-fut, s közben észre sem veszi a másikat, nincs a másik ember számára egyetlen jó szava sem, sőt, már egy szívmelengető mosolyra sem futja!
Ó, hova ez a rohanás? Hisz minden romba dőlhet egyetlen pillanat alatt! De amíg meg nem éli, nem hiszi el az ember. Rátört az a jól ismert, régi rossz érzés...
A férje a vonaton lett rosszul akkor ősszel. Sietett a munkahelyéről haza, hogy mielőbb be tudja fejezni az otthon félbehagyott feladatokat, mert esősre fordult az időjárás, és az épülőben lévő ház még nem került
tető alá. Három nappal később szakadó esőben temették, és az asszonynak fogalma sem volt róla, hogyan tovább? Három kamaszodó gyerek, egy félig felépült ház és rengeteg kifizetetlen számla várta odahaza. Persze, hogy el volt keseredve, de nem akarta a gyerekek helyzetét is még jobban megnehezíteni, ezért összeszedte magát és minden erejével küzdött.
A házat - a közös, immár megvalósítatlan álmot - áruba bocsátotta, hogy fizetni tudja a legidősebb fiú tanulmányait, aki éppen akkor kezdte az egyetemet. Aztán vett egy háromszobás öröklakást a közeli városkában, ahol dolgozott, és amikor, úgy-ahogy, rendeződött a helyzetük, kisétált a temetőbe és zokogva kért bocsánatot a férjétől, hogy nem tudta befejezni azt, amiről olyan sokat álmodoztak annak idején.
A középső fiú érettségi után nem tanult tovább, és az anyja nem is erőltette a dolgot. Koraszöltöttként jött a világra és gyerekkorában nagyon sokat betegeskedett. Az apja halála után évekig kezelték gyermekkori szorongásos tünetekkel, s az asszony hálás volt a sorsnak, hogy a fiú teljesen rendbe jött. Igazi művészlélek volt: vonzotta a zene is, de végül mégis a képzőművészetben találta meg önmagát. Akvarelljeit, grafikáit a világ számos országában kiállították már. Sajnos ezért ritkán volt otthon.
A legkisebb fiú idén diplomázott, aztán nyakába vette a világot, úgymond „tapasztalatokat gyűjteni“. Jelenleg egy nemzetközi cégnél dolgozik Németországban. Nagy csibész a fiú, de rendszeresen tartják a
kapcsolatot.
A legidősebb gyerek a fővárosban telepedett le. Családot alapított és önálló vállalkozásba kezdett. Sikeres üzletemberként nagyon elfoglalt volt, mégis gyakran meglátogatta az édesanyját, s ha tehette, családostól. Az asszonyt hihetetlenül boldoggá tették ezek a látogatások, mert együtt lehetett tüneményes unokájával, a négyéves Boglárkával. A kislány mindig jó kedvre derítette, hisz hatalmas életenergiával rendelkezett, és olyan bűbájosan őszinte volt, hogy a nagymama egyenesen a tenyeréből
evett a gyereknek. Istenem, mennyire hiányoztak neki a gyerekek! Felsóhajtott, és lassan leszálláshoz készülődött.
Az asszony egy pillanatra megállt a peronon, majd amikor ritkult a tömeg, lassan elindult a buszmegálló irányába. Szédült, hányingerrel küzdött, és nem igazán volt kedve haza menni az üres lakásba.
A városi buszra sokan vártak, ezért nagy volt a tolongás. Az asszony megmarkolta a csomagokat és épp fel akart szállni, amikor valaki megragadta a vállát. Hátra nézett, hogy vajjon ki szórakozik vele! És ekkor pillantotta meg a legidősebb fiút, aki már vette is el tőle a csomagokat, majd szorosan magához ölelte az asszonyt, aki még mindig nem tért magához a meglepetéstől. A kocsinál pedig ott volt az egész népes társaság: a másik két fiú, a menye, és Boglárka, aki hatalmas virágcsokrot szorongatott, és azonnal kimondta, amit gondolt.
-Apáék folyton dolgoznak, és nem volt idejük meglátogatni téged,
de már megbánták! És a bácsikáimnak is haza kellett jönniük, punktum! -jelentette ki a világ legtermészetesebb módján.
-Tudod, anya, szeretünk... – mondta valamelyikük, és az asszony
nyomban elfelejtette a két hét gyötrelmeit, a nyomasztó gondolatokat és a kényelmetlen utazást. Szeretettel nézte a családját. Nem sírt. Egyre szélesebben mosolygott..., és a többiek visszamosolyogtak rá!
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:44), összesen 1 alkalommal
Katalin délután befestette a haját. Sosem tagadta a korát, de utált ősznek lenni. A vöröset szerette. Így a haja is az lett. Már éjszaka volt, de a hőség még mindig tombolt. Kiült az
erkélyen lévő nyugágyba, és bámulni kezdte a csillagokat.
Már legalább 10 éve magányos, a férje meghalt,.és neki nem kellett más.
Mikor, egy régi emlék elevenedett meg a lelkében. Már nagylánynak érezte magát, bár.. csak néhány napja töltötte a 14-t, ő mégis azt mondta 15 éves.
Azon az emlékezetes napon, szintén ilyen forró volt az este. Érezte fel kellene menni, mert a szülei haragudni fognak. De a nyári sötét kedves volt, ringatott, elcsábította. Csak ült a padon.
és nézte a csillagokat. Hirtelen megállt mellette valaki:
- Szia! Szülinapos Kata!
- Jaaj! De meg ijeszttettél! Mondta. Közben repesett lelke az örömtől. Gergő.. a szomszéd 16 éves fia.. pedig úgy nézett rá, mint egy Istennőre. Neki az is volt.
- Nem rossz egyedül lenni?
- Már hogy lennék egyedül, mikor itt vagy velem.
A fiúval megfordult a világ! Talán ő is.. reménykedett. Leült a lány mellé, és hallgattak. Mikor meg akarta fogni a kezét érezte, ahogy engedelmes odaadással simult, forró kicsi tenyere az övébe.
- Nézd csak! Mutatta Kata az eget. Ott, azt a fényes csillagot. Olyan szép.
Te vagy a szép, gondolta Gergő.
- Legyen a kettőnk csillaga! Akarod?
- Akarom! Pirult bele a lány.
- Szeretnék mondani régóta valamit.
- Akkor itt az alkalom. Mi az? De lelkében a lánynak, már megszületett a szó..amit hallani szeretett volna. Mert már tudta, miért szorul olyan furcsám össze a gyomra, és miért Gergő jut eszébe mindenről. Attól félt, hogy a fiú talán érzi is, hogy most szinte zakatol a szíve, majd kiugrik a helyéből..
- Szerelmes vagyok beléd. Nagyon szeretlek!
- Szeretlek én is! És a fiú vállára hajtotta a fejét. Gergő tenyerébe fogta Kata égő arcát.. és szinte elvesztek egymás szemében..
Már úgy érezte nincs körülöttük senki, csak a sötétség palástja takarja, és a csillagok fényei, őrzik őket.
Mikor a fiú szája megérintette, ösztönösen kinyílt az ajka. Megszületett a világ legszebb, legédesebb, talán talán legboldogabb csókja.
Hirtelen hűlni kezdett a levegő. Felnézett, és nem látta a csillagot, csak rengeteg új, és ismeretlen ragyogott.. Végre el tudta engedni Gergelyt, aki 30 év házasság után, még 10 év boldogságot adott magányában.
Hirtelen elnevette magát. Holnap Randim lesz..randim lesz..randim lesz és vagy 10 percen keresztül ízlelgette a szavakat..
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:45), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Ápr 20 Vas 20:49 Hozzászólás témája:
2008/16-17/ 05
anyatka: Győzelem
- Miért nem jönnek már? - kérdezte hangosan, pedig tudta, hogy alig fél perce telefonált.
Körülnézett a lakásban, makulátlan tisztaság mindenütt. Nem mintha rendmániás lenne, de itthon volt egy ideje, unaloműzésként is pakolgatott, rendezgetett, azt akarta, hogy minden a helyén legyen.
Benyitott a kicsi szobába is. Még érezni lehetett a friss festés szagát, majd jól ki kell szellőztetni. Gyönyörködött egy pár percig, atán hirtelen megint összegörnyedésre kényszerítette a fájdalom. Alig kapott levegőt. Mást is érzett ott, legbelül. Először nem is tudta mi ez, de ismerős érzés volt. Pont, mint imádott édesapja temetésén. Állt a sírnál, könnyein át nem látott semmit és senkit, csak érezte azt a kínzó magányosságot. Sokáig tartott, míg ki tudott lépni élete szürke börtönéből, megdolgozott érte, hogy újra színes legyen körülötte a világ. Azóta viszont félt az egyedülléttől.
Nem így képzelte el ezt a napot, nem akart egyedül menni a kórházba. A férjét pont most küldte el a főnöke vidékre, igaz már hazafelé tart, de mire megjön, ő már nem lesz itthon. Édesanyja meg gipszelt lábbal nyomja az ágyat, őt is felhívta, próbálta nyugtatni, lelkére beszélni. Nagyon sajnálta, hogy nem tud itt lenni.
- Nem lesz semmi baj, mindjárt itt a mentő! - biztatta magát, és dühös volt, úgy érezte magára hagyták. Ezt nem így akarta, elveszettnek, magányosnak érezte magát, és félt, hogy nem lesz elég ereje végigcsinálni.
Végre megérkezett a segítség. Az ajtóból még egyszer visszanézett, tudta, mostantól minden megváltozott.
Hamar beértek a kórházba, innentől felgyorsultak az események. Szakszerűen, mégis kedvesen kísérték végig a folyamaton. Már biztonságban érezte magát, nem félt annyira.
A férje is pont időben érkezett ahhoz, hogy részese lehessen közös életük legszebb, legfontosabb élményének.
Jót nevetett rajta, amikor élete párja maszkban, tetőtől talpig zöld ruhában beállított a szülőszobába.
- Ideértél?
- Siettem - szorította meg felesége kezét a férfi.
Aztán jöttek a tolófájások, együtt nyomtak, lélegeztek, s a következő pillanatban már kezükbe tarthatták a világ legcsodálatosabb kicsi emberkéjét. Angyalkának hívták míg pocaklakó volt, ezért az Angéla keresztnevet kapta.
Később a kórteremben lehiggadva, kicsit fáradtan figyelte picurka lánya szuszogását. Csak mosolygott a magányon, megint legyőzte, erősnek és végtelenül boldognak érezte magát.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:45), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Ápr 20 Vas 21:37 Hozzászólás témája:
2008/16-17/ 06
Julianna: Nem kell a magány!
Zsuzsi, segíts! Szétrobban a fejem. Ebben a házban szikrányi nyugalmat nem lelek. Most szólt az anyósom, hogy vacsorára eljönnek, mert már egy hete nem látták az unokákat. Mondtam, jöjjenek máskor, ma nem érek rá foglalkozni velük. Nincs türelmem végighallgatni a nyavajgásukat. Az após is a kritikus megjegyzéseivel. Elegem van belőlük.
- De Icu, ők azok, akik mindig kisegítenek benneteket. A gyerekekre is sokat vigyáztak.
- Na és itt van a Marcsi, a férjem húga. Ha meglátom őt, máris ideges vagyok. Jön állandóan dicsekedni, az új rongyait mutogatni. A gyerekeim előtt is teszi a szépet. Nem hiába vele szívesebben diskurálnak és szót fogadnak neki mindenben.
- Marcsi egy kedves teremtés. Nem hiába szeretik a gyerekek.
- Én nem szeretem őt. És ott vannak a szomszéd gyerekei. Nincs nyugalmam tőlük. Örökösen találnak okot, hogy becsöngessenek. Éhenkórászok.
- Ha jól tudom, az édesanyjuk nagyon rendes asszony, gondoskodik a gyerekeiről.
- Elsős a fiam, a tanítónője üzent, hogy szeretne meglátogatni, hogy van miről beszélgetni velem. Mit akar már megtárgyalni, a gyerek most kezdte az iskolát?!
- Örülnöd kellene, hogy meglátogat, és meg tudsz vele beszélni olyasmit, amit az iskolában nem lehet.
- Örüljön az ördög! Úgy gondoltam, lesz egy kis nyugalmam a héten, hát a férjem erre kiveszi a szabadságát. Nem fog nyugton hagyni, menjünk ide, menjünk oda. Bezzeg te magányos vagy. Téged nem zaklat senki. Oda mégy, ahová akarsz, azt teszel, amit jónak látsz. Mikor elegem van mindenkiből, rád gondolok, milyen jó neked, barátném!
- Ó kedves Icukám. Cseréljünk helyet. Én szívesen átadom neked a szépen berendezett lakásomat, a csendet, a nyugalmat. Engemet a kutya sem látogat. Kóstold meg a magány keserű ízét. Itt vannak a kulcsaim.
- Igazán? Jaj, de jó! Egy hét nyugalom! Alszok, pihenek. Senkivel sem szövegelek! Pazar!
Zsuzsi megjelent Icuéknál azzal, hogy a barátnőnek sürgősen el kellett utaznia és megbízta Zsuzsit, hogy egy hétig helyettesítse őt.
Első nap szokatlan volt minden, azonban mindenki a családban nagyon segítőkész volt. Másnap már simán zajlott az élet. A ház állandóan teli volt látogatókkal, barátokkal. Zsuzsi élvezte mindezt. Természetesen a hét végére el is fáradt, de örült, hogy talán tudott segíteni a barátnőjének. Icunak is letelt az "utazása".
- Zsuzsikám, többé nem kívánom a magányt. Én meg tudnék őrülni az egyedülléttől. Attól, hogy nem szól hozzád senki, és te sem oszthatod meg gondolataidat, bosszúságaidat. Látom, a családom szeret téged, elvárom, hogy ezután gyakran látogass bennünket. ígérem, nem fog idegesíteni többé senki.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:47), összesen 1 alkalommal
A lelke vadul hullámzó tengerként mosta elméjének partját, amely végül szabad folyást engedett a kétségbeesésnek. Nem tudta mi a hiba saját magában, amiért az emberek így viszonyulnak hozzá. Hiába gondolkozott nem talált rá a válaszra, ami megelégedéssel töltötte volna el. A fejében sodródó negatív gondolatok egyre erősebbé váltak.
- Mi a baj velem? Kérdezte magában. – Engem miért nem szeret senki? Egyszerűen nem tudta felfogni, miért nem érdeklődnek iránta az emberek. Csak ült a padon és bámult maga elé. Hosszú hajába belekapott a kósza szél, aki kék szemébe nézett, a fájdalommal és a keserűséggel nézett farkasszemet. Nem tudta eldönteni mi is a létezésének oka, miért kell ezen a világon élnie. Megszűnt számára a külvilág csak a fájdalomra tudott gondolni. A gyönyörű kék eget, melyet a szikrázó napsütés tett csodaszéppé, lelke örvénylő sodrása miatt feketének látta. Nem volt fény, amely megmenthetné. Zuhant és zuhant egyre mélyebbre, saját érzései láncként tartották fogva, és nem tudta feltépni ezeket, a láncokat. A fájdalomhoz kötözték. Kb. féltizenkettő lehetett mikor egy kislány tűnt fel a park északi oldalán, aminek szélét gyönyörű virágok borították. A kislány leszakított egy virágot és elindult vele a fiú felé. Mikor odaért hozzá a fiúnak a szeme se rebbent, bambán bámult maga elé, mint eddig. A lány megszólította:
- Ricsi, tessék ezt a virágot neked szedtem. Mondta. A fiú, mint aki most ébredt egy mély álomból lassan felemelte fejét és szemeit a lány arcára irányította. Elmosolyodott majd annyit mondott: –Köszönöm! És megölelte a lányt. A lány a huga volt akit, Barbinak hívtak.
- – Anyu azt mondta, gyere haza, mert kész az ebéd. Mondta felelősségteljesen bátyjának. –Jó megyek, mond meg neki, hogy tíz perc és otthon leszek! Huga futva és vidáman ment továbbítani a hírt szüleinek. Ricsi pedig komótosan elindult hazafelé. Útközben látta, ahogy egy szerelmes pár kéz a kézben sétál. Látta mennyire boldogok, és azt is, ahogy a fiú gyengéden csókolgatja a lány nyakát. Szíve elnehezült gyűlölt mindent, ami jó. Tudta, hogyha így viszonyul a dolgokhoz sosem lesz képes túllépni a fájdalom szívrepesztő érzésén, de nem tudott ellene mit tenni. Elfordította a fejét, nem akarta látni a boldogság egy piciny szikráját sem. Tíz perc sem telt bele és elért a kapujukhoz. Vékony fekete vasrácsos kapu volt, végein tüskékkel. Amint belépett a kapun megpróbálta leplezni rossz kedvét, és kényszer mosollyal díszítette arcát. Nem akarta, hogy lássák rajta, mert sok felesleges és idegtépő kérdéssel bombázták volna. Aztán ehhez jött volna a lelki fröccs, ami nem, hogy megnyugtatta, de még idegesebbé tette, ezért megpróbálta elkerülni. Egy álarcot viselt, ami a mindennapokban való boldoguláshoz volt szükséges. Bement az ajtón és egyenesen a konyha felé vette az irányt. A szülei és huga már az asztalnál ültek, csak Ricsire vártak.
– Végre megjöttél! Mondta az anyja szigorú hangon. A fiú csak hallgatott és némán leült az asztalhoz majd enni kezdett. Az ebéd húsleves volt, ami Ricsi egyik kedvenc étele, de most valahogy mégsem falta olyan jóízűen, mint máskor. Az asztalnál néma csend uralkodott, a hangulat feszült volt.
- –Mi a helyzet az iskolában fiam? Kérdezte az apja. A fiúnak megdobbant a szíve. Mégis mit válaszolhatna egy olyan kérdésre, amire hiába felel, a szülei úgysem tudják átérezni a helyzetét, és csak a levegőbe beszélnének. Mérlegelve a helyzetet ennyit mondott:
- - Semmi különös. A szülők és Ricsi kapcsolata nem volt épp felhőtlen, érezte, hogy Barbit valamiért jobban szeretik. Talán pisze orra és gyönyörű szép nagy zöld szemei miatt, amit ha meglát az ember a szíve, rögtön meglágyul. És ugyan ki ne szeretne egy ilyen angyali teremtést? Lelkiállapota kihatott a tanulmányi eredményeire is. Nem ő volt a legjobb tanuló az osztályba, lusta volt, de háromszor is sorban állt mikor az észt osztották. Tanulni nem tanult, de nagyon jól meglátta a dolgok közötti összefüggéseket, kiváló emberismerő volt, és nagy logikával volt megáldva. A rövid válasz után ismét, síri csend telepedett az asztalhoz. Ricsi épp a szájához akarta emelni a kanalat, amikor az előszobában megcsörrent a telefonja. Illedelmesen elnézést kért, majd felállt és kisétált a konyhából.
- – Haló. Szólt bele a telefonba.
- Meghalt! Mondta a vonal másik végén lévő személy. Linda volt az. Ricsi legjobb barátjának Ferinek a nővére.
- –Az nem lehet! Válaszolta Ricsi és könnycsepp szökött a szemébe. A szíve hevesen dobogott, ökölbe szorította kezét és ordítani akart. De nem tette. Ehelyett heves indulattal fogta magát, és elindult kifelé az ajtón, amit erőteljesen becsapott maga után. A szülei értetlenül néztek egymásra a történtek után. Ricsi csak szaladt és szaladt, ahogy csak bírt, kifulladásig. Nem érdekelte se, Isten se ember a szívében kavargó vihar most katasztrofális méreteket öltött. Legszívesebben elpusztított volna mindent és mindenkit maga körül. Fájdalma határtalan volt, lelke, mint egy fagyos jégcsap. Elfutott a parkig ahol, az emlékmű mellé rogyott. Kezei a földhöz tapadva, amit lassan ökölbe szorított és ezzel együtt felmarkolt egy marék fehér kavicsot is, ami a parkot borította. Nagyokat sóhajtott, tüdeje kitágult, majd a düh, a harag, a magány, és a félelem érzései egy szóba sűrítve hagyták el a száját.
-
– NEEEEEEEM! Ezt kiáltotta. A madarak a közeli fákról felrepültek, és már a nap sem sütött oly fényesen, mint egy órával ezelőtt. Mint a hirtelen jövő zápor, Ricsi könnyei úgy hulltak a földre magukban hordozva a fiú összes fájdalmát. Magába roskadva térdelt, a fehér kavicson. Amilyen hamar a zápornak vége szakad, úgy múltak el Ricsi könnyei is percek alatt. Legjobb barátja elvesztése, soha be nem gyógyuló sebeket vájt a szívébe, ami már sosem lesz olyan, mint ezelőtt. A fiú a hátára fordult a kavics borította földön, és könnyes szemmel az eget kémlelte.
Egyedül volt… egyedül!
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:48), összesen 1 alkalommal
Az út szürke csíkja a semmibe veszett. Néma csend volt, tücsök sem ciripelt, légy sem repült arra, hisz semmi nem volt ott, amiért érdemes lett volna odatévednie. A szél is csak átutazóban volt, nem volt fű, amin zongorázhatna, por sem volt, amivel táncra perdülhetne, fütyörészni meg nem volt kinek, legfeljebb saját magának.
Az út szürke csíkja sóhajtozott a melegben, és szerette volna ha mindig fölöte utazik a szél csiklandozva és lehűtve öreg testét. Görbe vonala mentén nem volt semmi, amíg a szem ellát... csak egyetlen kis élőlény, egy kis kamillavirág. Igen, az egyik hajlatában őrizgette régóta, ő tudta egyedül, hogy ott van. Ő, meg a szellő, mert előtte semmi nem maradhat titokban.
A kis virág ott állt magányában, szomorúan és nagyon boldogtalan volt. Minden éjjel azt álmodta, hogy nincs egyedül, de mikor felébredt, újra csak azt a csúnya szürke csíkot látta maga körül. Legalább zöld lenne! Lekókadt fejjel várta az estét, hogy újra életet álmodhasson magának. Szomorúságában még az egyik szirmát is elhullatta.
Hirtelen hatalmas zaj verte fel a mindig oly nagy csendet. A kis virág még szomorkodni is elfelejtett a kíváncsiságtól. Ilyen zajt még nem hallott. Nem érzett félelmet, azt se bánta, ha eljön érte a vég. Felkészült a pusztulásra. Persze a boldog, társas élet sokkal jobb lenne... de valami végre történik.
Ekkor elhallgatot a zaj, és valami megállt a szürke csíkon. A kis virágon izgalom lett úrrá. "Hiszen ez a szürke csíkon halad!" Boldog volt a felfedezéstől, de elterelte a figyelmét a két lény, akik kiszálltak ebből a valamiből és dühösen kiabálni kezdtek egymással. A kis kamilla nem értette, hogy mit, és ha értette volna, akkor se tudott volna figyelni, mert lekötötte a figyelmét ami az egyiknél volt. Olyanok voltak, mint ő. Csak nem fehérek, hanem mindenféle színűek. Ettől még izgatotabb lett, annyira, hogy észre sem vette, hogy elhullatott még egy szirmát. Nyújtózkodott, de hiába. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a lény elhajítja a testvéreit. Repülnek...repülnek...ó, bárcsak ő is tudna repülni! Az egyik kék színű szinte mellette ért földet. Izgalmában kitépte az egyik szál gyökerét. Annyira koncenrtált a másik virágra, hogy nem is hallotta, amikor ismét felhangzott az a zaj, és eltűnt a valami a szürke csíkon.
- Szia - próbálkozott.
- De jó, hogy te is ideestél - könnyebbült meg a másik.
Kamillának egy pillanatra megállt az anyagcseréje. Megszólalt... beszélt... szólt hozzá valaki... Majdnem elhullatott meglepetésében még egy szirmát, de most időben észbe kapott. Nem szabad pazarolnia. Összeszedte magát.
- Nem, én már nagyon régóta itt vagyok, de ezentúl nem leszek egyedül Itt leszel velem - mosolygott.
A kék virág körülnézett.
- Úgy érted, ez itt a te földed? Itt kell ezentúl nekem is élnem? Ez nem valami bíztató.
- Tudom, hogy nem valami szép hely, de most, hogy ketten vagyunk, vidámabb lesz - vidáman pörgette meg az egyik levelét.
A másik ingerülten rezegtette meg a csonkját.
- Vidám hely ebből? Ahhonnan én jövök, az tényleg vidám hely volt... itt nincs semmi.
- Honnan jöttél? Mesélj róla! - kérlelte. Érezte, hogy a szellő is közelebb merészkedik kíváncsiságában, és egy pillanatra felmerült benne a gyanú, hogy talán azért, hogy ellátogasson oda, hisz az a hely izgalmas lehet, és bizonyára ő is szívesebben táncolná körül azt a boldogabb helyet, mint ezt az unalmas sivárt, ahova a méhecske sem jut el, hogy körbedöngicsélje.
- Egy gyönyörű kertben születtem - sóhajtott álmodozva a kék virág -, sok testvéremmel együtt. Volt sok barátom, kicsik, nagyok, pirosak, sárgák... volt ott egy apró tó is, és egy ködarab, ami puha zöld párnával volt bevonva. Az is a barátom volt... És voltak ugráló kavicsok is... Ha esett az eső, összeborultunk, ha sütött a nap, együtt napoztunk, néha elbújt közöttünk egy-két kis bogár, és sok-sok méhecske döngicsélt körbe mindig...
- Hát - mondta lehangoltan a kis virág -, itt nemhogy méhecske, de még hangya se jár. Viszont szokott eső esni, és a nap is sokat süt - rezegtette meg biztatóan az egyik levelét.
- Nagyon sajnállak, hogy itt kell élned.
- És a szél is jár erre, most is símogatja a szirmaimat - mondta szégyenlősen, mert nem akarta, hogy sajnálják - Mesélj még!
A kék virág estig mesélt, miközben a szellő körülöttük ólálkodott. Nem vettek róla tudomást, mint ahogy a beálló sötétről sem. Amikor a kék virág elhallgatot, kamilla azt gondolta, hogy elaludt, biztos elfáradt. Csak a szürke út tudta, mert öreg, tapasztalt út volt, és a szellő, aki az idővel együtt született, hogy a kék virág már nem lélegzik, hisz elszakították a földtől. A szellő a hátára kapta és meg sem állt vele a zöld párnás kőig, az apró tóig, ahol a testvérei voltak. A szürke út csak sóhajtozta a nap forróságát és csak ő tudta, hogy bizony nem csak a naptól olyan heves körülötte a levegő.
Reggel mikor a kis virág felébredt hatalmasat nyújtózkodott, és nem találta kék barátját. borzalmasan szomorú lett, de megint érezte, hogy a szellő símogatja, és megnyugodott. Eszébe jutott, hogy előző nap körülöttük nyargalászott, és talán hazarepítette, hogy boldog lehessen. De itthagyta neki az emlékét, és ettől vidámabb lett.
Ezentúl minden éjjel ellopózott abba a kertbe, megérintette a zöld párnás követ, megmártózott a kis tóban és táncolt az ugráló kavicsokkal. Soha nem felejtette el egyetlen barátját, a kék virágot, aki beszínezte magányos napjait, és aki az álmát ajándékozta neki.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:49), összesen 1 alkalommal
Feladom! Tudom, hogy vannak ilyen napok. Ilyenkor bedugul a város és lehetetlen bárhova is eljutni időben. Csak ülök az autóban és araszolok. Hagyom, hogy a forgalom lassú hullámai engedjenek számomra pár méter előrehaladást. Nagyobb gond, hogy a mobil is lemerült és a szivargyújtóról működő töltőt nem találom a kesztyűtartóban.
Mint egy önként vállalt karanténban úgy ülök magányosan a kocsiban. Nézem a mellettem ellenkező irányba araszoló gépkocsikat és megpróbálom kitalálni, kik lehetnek. Némelyikükhöz egész kis történetet illesztek.
Amikor ezt megunom, Nikiről kezdek ábrándozni. Szegény Niki vár és biztosan nem tudja elképzelni, miért nem jövök. Ülök magányosan a kocsiban, és azon töröm a fejemet, hogyan tudnám értesíteni Nikit?
Lassan egy éve élek Nikivel, és egyre jobban érzem, hogy nem tudok nélküle meglenni.
Ha már nem érek oda időre a találkára legalább gondolatban, megcsókolom. Ha megcsókolom, akkor meg is ölelem. Ha megölelem, akkor simogatom is. Meg kellene kérni a kezét.
Hátulról rám dudálnak. Arra eszmélek, hogy majd kétkocsinyi üres hely van.
- Jól van, megyek, mit vagy úgy oda – mordulok fel és az előttem lévő kocsi után gurulok. Közben az órámra pillantott és meglepetten látom, hogy megállt.
- Na még ez is – dohogok hangoson. Mint egy XXI. századi modern remete. Számomra megállt az idő. Ezen jót nevetek. Mellettem az ellenkező irányba haladó, azaz nem haladó kocsiban egy pasi ül és telefonál. Le kellene engedni az ablakot és elkérni a mobilját, felhívni Nikit. Biztos ő is próbál hívni, és nem tudja mi történt.
Csoda történt egyfolytában majd 50 métert haladtunk. Bekapcsolom a rádiót, és keresgélni kezdek az állómások között. Valahogy semmi nem köti le a figyelmemet. Újra el kezdem figyelni a többi kocsiban ülő embereket, majd egy mellettem elrobogó villamost, amelyben valamennyien elférnénk, akik most a kocsiban ülünk és araszolunk. Arról nem is beszélve, hogy tíz autóból hat-hétben egy ember ül.
Ülünk és araszolunk, mint a birkák, akiket terelnek, megfoghatatlan céljaink felé, és egyikünk se ér oda időben. Lehet Niki is, késik. Nem szokása, de ha kocsival jön, akkor ő is remeteként ül a kis Nissanjában. Niki, mint remete, ezen, megint elmeditálok. Újabb dudálás újabb harminc méter. A gépkocsi órája szerint egy órás késésben vagyok. Egy óra remeteség, egy óra magány. Kikapcsolom a rádiót és újabb tíz métert „száguldok” előre. Váratlanul meglódul a sor és egyfolytában majd kétsaroknyit, megyünk. Egy ízben még hármasba is felkapcsolok. Lehet, nem kellett volna, mert rögtön meg is állunk.
Fél óra araszolás után, mely alatt volt időm kiszámolni, hogy ebben az ütemben haladva még fél óra és megérkezem, haladtam vagy ötszáz métert.
Utálok kocsiban rágyújtani, de most kivételt teszek. Ha Niki látná, biztos mondaná, hogy következetlen vagyok. Na de ez rendkívüli helyzet, le kell vezetni a feszültséget. Miért is? Mert itt rohadok a kocsiban lassan másfél órája és tálán öt-hat kilométert tettem meg. Még van legalább három. Az én drága Nikim meg vár. Valamivel ki kell engesztelni. Szombaton elviszem vacsorázni, azt szereti.
Megpróbálom újraéleszteni a mobilomat, hátha pihent kicsit. Bekapcsolom, beírom a pin kódot, eddig megy. Tárcsázok, ezt már nem bírja, az első kicsöngésnél pittyeg és kikapcsol.
Végre megérkezem. Leparkolok, keresem Nikit. De nincs itt. Talán elment haza? Keresek egy telefonfülkét, hívom, de csak az üzenetrögzítő jelentkezik. Rámondom, hogy megérkeztem itt vagyok, és azt is mennyire szeretem.
Várok rá egy kicsit, leülök egy teraszra, rendelek egy kávét. Mindegy hol ülök, a kocsiban vagy itt. Illetve dehogy mindegy, itt megnyugtatóbb csak Niki hiányzik. Miért is akartunk találkozni? Azt mondta meglepetése van számomra. Szeretem a meglepetéseit.
Valaki hátulról befogja a szemem. Megérzem Niki parfümjét, majd elém penderedik és puszit nyom az orromra.
- Ne haragudj, kérlek. Mostanáig a dugóban araszoltam. Úgy éreztem magam, mint egy XXI. századi remete.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Ápr 29 Kedd 18:50), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
