Nyári anonim prózaverseny

[Anna1955]

<p align="center">Ma útjára indítunk egy nyári anonim versenyt, hogyha éppen nem a hasunkat süttetjük, és a Múzsa sincs szabadságon, legyen hová tenni a született műveket...

Lyza1 jóvoltából e csodálatos könyvek lesznek a győztesek jutalmai



Vers és próza kategóriában is várjuk műveiteket, azonos témában.

Téma pedig mi más is lehetne nyáron, mint a SZERELEM

Szabályok:

Csak olyan művekkel lehet nevezni, amelyek még sehol nem kerültek publikálásra.
A műveket, nekem (Anna1955) kell elküldeni privátban, vagy emailon (lakianna@gmail.com)
A topikba én teszem fel folyamatosan egy azonosító kóddal.
A versenyben akárhány művel nevezhetttek, nincs korlát, akár mind a két kategóriában is.
A versenyben bárki részt vehet, aki a beküldés záró napjáig regisztrált tagja lett a Fullnak.

Beküldési határidő 2008. augusztus 15. péntek este 8 óra.

Szavazás szabályai:

Aki résztvett a versenyben szavaznia is kell mindkét kategóriában, de a különleges ebben az lesz, hogy szavazhat önmagára is.
Mindenki egyszer szavazhat a vers és egyszer szavazhat a próza kategóriában.
A megszokott módon, három műre kell szavazni, de annyi lesz a különbség, hogy nem nyilvánosan.
A szavazás lezárása után kerülnek nyilvánosságra a részletek.
Közben még azt sem fogjátok látni, melyik mű hogyan áll a versenyben.

Holtverseny nincs.
Ha a szavazás eredménye holtversenyt mutatna, akkor további szavazásra bocsátjuk a holtversenyben lévő műveket.

Szavazás határideje: 2008. augusztus 31. vasárnap éjfél.

Lesz mind a két kategóriában egy-egy különdíj is, melyet egy "szakmai" zsűri fog odaítélni.

I. díj mind a két kategóriában:

Barangolás a természetben
Barangolás a művészetek világában
Barangolás ősi kultúrák világában

című könyvek (értéke 12000 Ft)

II. díj mind a két kategóriában:

Barangolás a természetben
Barangolás ősi kultúrák világában

című könyvek (értéke 8000 Ft)

III. díj mind a két kategóriában:

Barangolás a természetben

című könyv (értéke 4000 Ft)

Különdíjak:

Vers kategóriában

Barangolás az építészet világában
Barangolás ősi kultúrák világában
Barangolás az állatvilágban

című könyvek (értéke 12000 Ft)

Próza kategóriában

Barangolás az építészet világában
Barangolás ősi kultúrák világában
Barangolás a művészetek világában

című könyvek (értéke 12000 Ft)

A FullExtra.hu 2008-as művekből összeállítandó Fulltükör 3. kiadásában a díjazott művek automatikusan megjelentetésre kerülnek.

Indul tehát az óra, alkotásra fel, szülessenek szebbnél szebb versek, prózák az olvasók örömére.








</p>

[Anna1955]

2008/01

<p align="center">Ianseven: Hideg márványlapon


Prológus</p>

365 nap. Összesen ennyit kellet - volna - kibírni. Sokáig hittem azt, hogy ha erőltetem, elkopik, mint azok a bizonyos mindennap, feleslegesen használt dolgok, amik a krízis helyzetben nyögve pattannak el a feladat terhe alatt. Összevetettem a valószínűségét azzal, hogy mi van, ha nem használom, s ugyanabban a krízis helyzetben, egyszerűen vagy nem jut eszembe, hogy használjam, nem érzek rá elég motivációt, hogy a kezembe vegyem, vagy csak elfelejtem a használatának mibenlétét. A veszteség mindkét esetben hatalmas. És az az igazság nem jutottam a végére mi is a gyilkosabb, őrlőbb: ha hagyom porosodni, s a használatlanságtól eltunyult alkotórészek egyszer csak megszűnnek működni, vagy hogy a folyamatos gyűrése, izzásban tarása, az alatt a bizonyos 365 nap alatt, teljesen felemészti a szerkezetben feszülő kohéziót, s az önnön darabjaira hullik. Csak a könnyed használat mi megoldásnak látszódott előttem, de mint az általában szokott lenni, erre abszolúte nem volt lehetőségem. Használni kell, mert elveszik. Mint a fagyos mezőkön ücsörgő pásztorok a tüzet; őrzik. Ez a legjobb szó rá: őrizni. Ha hagyom, hogy önakarata szerint lobogjon csak, szép lassan, de elalszik, s a kihűlt hamura majdan hiába dobom rá, akár a legnagyobb fahusángot is, nem fog újra lángra kapni. De az sem megoldás, ha az életben tartása érdekében, folyamatosan szórom rá a táplálékot, mert az bizony el fog fogyni, s mikor igazán kellene, nem lesz mivel éltetnem. Nem véletlen, őrizni kell.

<p align="center">Első rész</p>

Emlékszem, sírtál a telefonba. Tehetetlen voltam, nem voltam melletted, hogy megvigasztalhassalak, s a szavak, miket mondani képes lettem volna, nagyon félreérthetőek voltak, így inkább hallgattam. Mondtam volna el, hogy igazából, minden pillanatban rád gondolok, s a bűntudat, s a hiányod szülte kettőség, se nálad, sem ott nem enged lélegeznem. Nem vettem levegőt, lassan két hónapja, csak pillanatokra tudtam beleszürcsölni a feledés nyújtotta, seízű pohárba. Amit te nyújtottál édesebb volt, s töményebb, amit onnan kaptam, hosszabb kortyokban tudtam nyelni, frissítőleg hatott. Igazságtalan, de megvolt a hátránya is. Mivel az önvád fekete komponense úgy ivódott bele a momentumnyi kortyokba, mint valami blokkoló szer, valami inverzbe fordító enzim, ami csak a nyelvem hegyén levő apró pöttynyi felülettel engedte éreztetni az oxigén bódító ízét. Hiába volt minden erősfeszítésem, hazudtam. Nektek is.
Annyiszor vártalak este, hogy jössz, hogy van hol veled lehetek büntetlen, van hol nincs korlát mi elhatárolhat minket egymástól. Szomjaztam az álmot, a könnyed utat, a jó utat, naiv voltam. Soha nem jöttél el. Eleinte még a reggel hiányérzés nélkül jött, de megérkezett a reménytelenség fojtó hurokja, mi az egyre sűrűsödő mocsokból, bűneim mocskából táplálkozott, s hetek múltán már fájtak a reggelek. Nem akartam felkelni. Mind tovább csak aludni vágytam és megpróbáltam elhinni, hogy nem te, csak az ölelés hiányzik. Soha nem jöttél el. Az ébredés riadtsággal keveredett, s rettegtem, beszélek álmomban. De nem. Lassan életre kelt az automatika, kiölt mindent mit a becsület és kíméletesség, őszinteség és igaz szeretet ébresztett bennem. Kiégtem. Csak egy dolog volt képes birokra kelni a csalódás szülte, berögződött megszokással, a hazugság levegőtlen, s egyre kuszálódó szöges szálaival: a szerelem. Rá kellett ébrednem, nem érdemeltem meg, hogy el gyere, s te bármennyire küzdtél, bármit tettél nem volt esélyed. Cserben hagytalak, s apró, törékeny lelked egy sötét, gonosz és kíméletlen szörnyeteg elé vetettem. A szolgája lettem.
Most itt fekszem, nélküled, s nélküle is, de mint az már bebizonyosodott számomra, ha velem volt is, nélküle voltam. Nem ő tehetett róla. Igaz. Be kellett fejeznem. Elsőként bocsánatot próbáltam nyerni, bűnbocsánatot, lehetőleg úgy, hogy az ne fájjon senkinek, s a terhe az árulásnak bennem maradjon és engem emésszen. Nem akartam, hogy elfásuljon legnagyobb értéked, a szíved, s bevallom őszintén, féltem, hogy már túl késő. Ha tehetném, újra megköszönném, hogy bátrabb vagy, mint én voltam valaha.
Súgd a fülemben, hogy nem hiába volt, hazudj, hisz azt hiszed nem fogom hallani. Mond el a tavasznak, hogy bár eljön a vége, de érdemes lángoló életbe borítani a világot. Adj reményt, ha látod, már minden elveszett, te tudod, te már láttad, veled megtörtén, te már sírtál miatta eleget, te még hiszel, bár a lelked legmélyén, de még hiszel. Fogd meg hideg kezeimet még egyszer, utoljára, ó ha tudnád mennyire átölelnélek. Tett a tenyered homlokomra, talán még érzed a hőhullám végét, talán még kaphatsz belőle, talán még adhatok belőle, csak, hogy ne felejts el, csak, hogy ott maradhassak, csak, hogy emlékezz, csak, hogy még egy utolsót szerethess. De ha te felejteni akarsz, ha nem akarsz e szörnyű teherrel továbbmeni, én azt is megértem, már nincs beleszólásom, és ha lenne akkor is azt mondanám, hogy: legyen. Legyen úgy ahogy neked könnyebb, hiszen még sok minden vár rád. Bár még fiatal vagy, lélekben megöregedtél. Őszintén sajnálom, nem akartam ezt tenni veled. Még így is, még most is, még itt is ahol már nem lehet, ahol már nincs kit, és nincs viszonzás; szeretlek. Ó ha tudnád mennyire átölelnélek.

<p align="center">Második rész</p>

Szeptemberhez képest, melegebb volt az éjszaka. Nem fáztam, csak megborzongtam, úgy, mint mikor az ember érzékszervek híján, csak a belűről jövő reszkető bizsergést érzi, mi lebénítja a végtagokat. Újra beszéltem veled. Meg kell valljam, életem ezen szakaszában, nyugodt tudtam maradni, csak a szeretni vágyás motoszkált bennem. Furcsa távolságból éreztelek. Nem voltál bennem, nem tudtalak megérinteni, nem kellett a vibráló izzás a szívben, hogy kimondjam; szeretlek. A világ legtermészetesebb dolga volt az. Akkor "én" voltál. És bármennyire abszurdnak tűnik, abban a helyzetben, abban a pillanatban voltál a legjobban a részem, s csak akkor tudtalak volna, csalódás, fájdalom, harag, bánat és legfőképpen gyötrelem nélkül elengedni. Nem tudtam, vajon legbelül megtettem-e. Úgy éreztem, történhet bármi, lehetek akárkivel, s te is örömet lelhetsz akárki karjaiban, ami köztünk létre jött kapocs, túlmutat mindenen, magasabban vezetnek a szálai egy egyszerű férfi és nő közti kapcsolatnál. Ami képes elviselni a legnagyobb erőpróbát is, mert igazából, nem lehet elérni innen a földről, és nem talál rajta fogást semmilyen ártó szándék. Mintha harmadik kezünket, vagy talán azt a kis, szemmel észrevehetetlen végtagot, miben szívünk pulzált, a maga nyugodt, higgadt tempójában, magasan a fejünk fölé emelve, tartottuk ezt a szavakkal nem leírható köldökzsinórt. Talán az igaz testvérek szerethetik így egymást, bár ehhez sajnos nem volt viszonyítási alapom. Szerettelek mint magamat, s ennél több talán nem is kellett akkor, hiszen, ha mást nem, bizonyságot szereztem, hogy létezik a másik felem, amit teremtésnél elszakítottak tőlem. Nem tartottam semmitől, hittem, hogy kitartunk. Ez a tündérmese volt mi engedett megnyugodni, s nem is sejtettem mekkora veszélynek teszem ki ezzel a beteljesülést.
Aznap érhettük volna, vagy talán, mint az azt te is mondtad, aznap értük el azt az időbeli számot, amely kimondva, az idő múlásával soknak, de igazából egyre kevesebbnek tűnt. Hiszen jóformán tőled kezdődött az időszámításom, az életem. Nem mertem belegondolni, hogy ez a nyugodtság, ez a felhőtlen érzelem, volt mi hónapokkal azelőtt, újra karjaimba sodort. Emlékszel? Ugye, hiszen elmondtam. S ha jobban belegondolok, nem lehet őrizni, vagyis nem bízhatom a véletlenre, ha igazán akarlak. Márpedig, mindennél jobban akartalak. Bár már idegenkedve néztem tetteidet és életedet, elfogadtam, hogy van, hogy te is élsz és te is szeretetre vágysz, s tudtam egy hajszálon fogok elbukni, de napról napra, hétről hétre nagyobb volt rá az esély, hogy lesznek karok mik meg fognak tartani, és a végén ugyanígy mosolyogni fogok. A szerelem szeretetté nyugvása volt az ellenségünk.
Rengeteget gondolkodtam, s bíztam benne, te is félsz, te is retteged azt a pillanatot, amikor már nem rezzen össze minden tagod nevem hallatán, amikor már nem ver hevesebben szíved ha a szemedbe nézek, mikor már akkor is tudsz szeretni ha megbántottalak, s mikorra elfáradsz elhalványulni a világból, ha újra melléd fekszem. Féltem, hogy gondolkozni fogsz miközben ujjaim vége, lágyan simítják végig csípőd és derekad ívét, hogy többet már nem hunyod le a szemed, ha csendben nyakadhoz hajolok, hogy már nem forrósodik fel a véred mikor leheletem a füledbe kúszik. S féltem attól is, hogy én leszek kit nem az érzés fog vezetni hanem a vágy, s ki nem csak adni szeretne, hanem bizonyítani, hogy a szerelem meggyalázásaként hazudni fogok magamnak, hogy nem vágyom többre nálad. Ami azt illeti, kevés esélyünk volt a túlélésre.
S a napok fogytak. 334, egy hónap már eltelt -óó de hosszúnak hatott- s még tizenegy ilyen végtelen, kétellyel és várakozással teli harmincegy nap várt ránk. Még egy ősz, még egy tél, és még egy tavasz. Egymás nélkül. Kétségbeejtően soknak, és végeláthatatlanul hosszúnak tűnt, úgy éreztem, nem vagyok rá képes. S reméltem, csak én inogtam meg. De, hogy is hihettem azt... 8016 óra, 480 960 perc, 28 857 600 másodperc, 334 nap, ha kiálljuk a próbát, nem marad semmi, mi legyőzhetne minket. Az idővel húztunk ujjat. De volt, amivel akkor sem számoltunk.

<p align="center">Harmadik rész</p>

Esténként néha csak kiálltam az ajtó elé, és azt hallgattam, hogy kopognak, zörögnek a levelek, s hulltukban, hogyan horzsolják magukat össze a durva falakon, majd a poros udvaron. Mindig sajnáltam őket. Olyan szomorúak, olyan kiszolgáltatottak és olyan mérhetetlenül fáradtak. Tehetetlenül hullnak alá, s a mohával, penésszel bevont beton a házfalak tövében, még hetekig tartó elmúlásra kárhoztatja őket. Olyan lassan történik minden. S mindezek ellenére, mégis, valami hihetetlen szelídségről tesznek tanúbizonyságot, hiszen hallgatnak s legfőképpen, nyugodtak. Igen, szelídek ilyenkor. A szél is csak szinte simogatva lépdel ágról ágra a lombokban, megáll, elidőzik, s talán csak megkéri őket, hogy engedjenek a gravitációnak, talán ő sem követel ekkor még. De lesz, hogy már északról, a fagy és a havak hírét hozza lyukas puttonyában, s ki még nem vetette alá magát akaratának, ki még dölyfösen vagy éppen naivan kapaszkodik az ágakba, haragos cibálással lesz letaszítva. Addigra, a többiek, kimúlva, elrozsdásodva, holtra száradva fognak recsegve, halált nyikorogva menekülni a harag elől, a kiszögellések takarásába. Tudtam, hogy el fog jönni. Mindig eljött. Ő valahogy sohasem kért senkitől engedélyt, soha nem várt az alkalomra, csak jött, mikor úgy érezte jönnie kell. Éppen, hogy néhány nappal előtte megizente érkezését, de nem egyszer fordult elő, hogy mint a hívatlan vendég, hirtelen rontott a világra.
Megígértem neked, hogy szabadok leszünk, megígértem, hát teljesíteni vágytam, teljesíteni kellett. Nem hazudhattam többet neked. A teher mi rám hárul, s tudom jól meg is érdemeltem, de óriási volt. Tudtad te is, hogy az ítélet kimondatott, s abba a félénk, apránként a világba vetett bizalmát visszanyerő lélekbe, bele fogok gázolni. S mert előtte, fel kellett készíteni őt is, s nem tagadom, nekem is fel kellett készülnöm, belekezdtem életem legnehezebb és leggyötrőbb játékába. Úgy éreztem magam, mint a bíró, ki halálbüntetést szabott a vádlottra, igazából ok nélkül és jogtalan, de még nem mondja el neki, s végig kell néznie, hogy naiv és érintetlen lelke, gyanútlan a vesztőhely felé bandukol. Minden kedvesség, csak a bárd útra indítását nehezítette volna, és minden felesleges sértés felkészítette a végre. Ó és az értetlenség azokban az ártatlan szemekben... nem értették, hogy miért, nem tudták feldolgozni, hiszen ő nem vétett. Igaz. Ő nem. Mi. Mi vétettünk, mert szívünk vad hevének lángját kiengedtük az emberek közé, azt hittük így kialszik. De nem aludt ki, csak sokakat megsebzett. De legfőképpen az én bűnöm, hiszen a bakó is én voltam, nem csak a bíra...
Talán akkor még nem is sejtetted, hogy mekkora lelki fertő lesz ez számunkra. Hiszen más halála fölött nászt ülni felhőtlenül, csak a pokol szolgái képesek. Tudtam, hogy be fog mocskolni minket, de vajon túl tudunk-e rajta lépni? Vajon képesek leszünk a merénnyel együtt élni. A csomóval, amit más halála kötött szívünk artériáira, képesek leszünk-e újra szeretni? Ha túl is tesszük magunkat rajta, és újra büntetlen szerethetünk, meddig tesszük? Megéri-e majd az áldozatot? Ezek a kérdések zúgtak akkor az őszbe komorodó lelkemben.
Tartottam attól is, hogy hiúságod az mi eluralkodott szíveden, s most megérezted a bosszú, hatalom, erő hívószavának émelyítő zöngéjét, s nem bírsz birokra kelni a győzelem áfiumával. A dübögő áldozati dobokkal, a hiúság vakító fényével, és a céltalan birtokvágy örökkön éhes, és mindent felemésztő, telhetetlen szájával. Féltem, hogy bizalmad, színjáték, melynek te is áldozata vagy, hisz ha játszol, az emberi léted játszat. Ha hazudsz, nem a száddal hitetted el először, hanem már a lelkeddel megtetted azt, Bizalmam kétkedésbe fordult. S úgy éreztem nekem is pusztulnom kell, hamár mást a romlásba vetek.

<p align="center">Negyedik rész</p>

A rakpartok mellett a fák nem törődtek velem. Nem azért búsultak, s szomorkodtak, mert együtt éreztek, október közepére járt. A szél is lassan csípőssé karcosodott, s az utcákon sétálgatva, immár egyedül, öregre szárította a bőrt kézfejemen, mint folyamatos ismétlődő stigma, a múlás stigmája. Elfeküdtem a parkban, csak néztem a békés eget, talpamon túl, sárga zörejjel zúgtak tova a villamosok, fejem mögött méterekkel, némán iramlott a szennyes szürke víztömeg. A lépcsők tövébe új lakók költöztek. Sárga, barna, vörös levelek. A bárokból merengő jazz zenészek vajúdták a melankólia dallamait a járdákra, s azok, mint piszkos utcakölykök pimaszul szaladgáltak az egyre üresedő teraszokon. Alattam a föld hűvös nyirkos lehelete, felkúszott a fűszálakon, s kabátom szövetén átszivárogva, libabőrös karommal járta incselkedve borzongató nászát. A nap fáradtan araszolt lefelé egyre tompábra kopott pályáján, s csak anyai simításán keresztül érződött tűző szeretete.
Az éjszakák mind ködösebbek, s hidegebbek voltak, de akkor este nem éreztem a külvilágot. Mennem kellett. A buszra ösztönszerűen szálltam fel, mindketten velem voltatok, legbelül, s mégis egyedül álltam meg a koszos csuklónál. Zsebembe szorítva kezem álltam akkor ott, emlékszem. Már rég tisztában voltam vele, hogy az igazi vesztese, szerelmi háromszögünknek, én voltam. Oly távol volt a nap, mire te végre ideköltözöl, s elkezdhetjük járni azt az utat, amit már vagy ezerszer végigjártam fejben, és amit legszívesebben kihagytam volna életemből.
Ekkor láttam meg Őt. A Harmadikat. Ott ált dideregve a hátsó ajtónál, piros sála mögé bújva, kezeit szorosan, nadrágzsebén keresztül combjaira szorítva. Félénken és mégis mosollyal szemeiben pillantott fel rám. Nem tagadhattam már, hogy őt nézem, s minden fedő gesztus felesleges lett volna. Talán már rég le kellett volna szállnom, nem figyeltem hol járok, csak azok a meleg zöldes szemek, azok léteztek számomra. Egy dologra rá jöttem azóta, ti, mindketten, leszálltatok, s soha többé nem találkoztam veletek. Nem találtalak benneteket már sehol, s igazából már nem is kerestem szíveteket, hogy szívemhez öleljem. S ha tovább gondolom, én voltam az aki eltűnt, s mivel nem tudtam szívem merre jár, nem tudtam egyikkőtöket sem beengedni. Csak az az ovális arcba zár szelíd szempár, csak az létezett, akkor is, azóta is. Láttam, először zavarba jön, hogy én tekintetébe vesztem, de azt is észrevettem amikor öntudatlan, engedve a legmélyen koordináló ösztönnek, összeszorította combjait, és súlypontját egyik lábáról a másikra helyezte. S mikor tudatára ébredt vágyódó tettének, a szemérem szégyene ült piros pírként arcára. A buszon senki sem tudta elválasztani a zavarbaesés e két módját, de én igen. Én láttam a választóvonalat, én láttam a szemei mélyén felvillanó tüzet, láttam, ahogy a vér gyorsabban és izzóbban áramlik végig testének legrejtettebb pontjain.
Napokkal később, láttam újra az eget. Furcsa volt, valami keserű márcos lével töltötték, és szinte sugallta magából a bezárt terek szózatát. Két napja feküdt mellettem reggelente. Szinte még mindig a buszon vagyok, de már két napja vele ébredek. Talán még a lefekvés előtti rutinteendőimen futok végig az automatika segítségével, hihetetlenül felfoghatatlanul, emlékezetlenül, de ma reggel a szemhéjaim tétova nyitása után, be kellett látnom, ez a második pirkadat, amikor nem a nap ragyogása süti át az írisz feletti bőrréteget. Érzelem impulzusok végtelen árja, tömegével és gyorsaságával felizzította a negyed méter távolságon bolyongó atomokat, fényhidat varázsolva két halánték között. De a takaró mélyén, a szegycsontok alatt, már valami akkor megmozdult. Szinte érzi az ember, ahogy végtelen súlyával, félénken tapogat kifelé a bordák közt a szív. Ahogy szinte szkeptikusan, de még így is, a lehető legártatlanabbul próbált felépülni a napokkal, az azonnali kapcsolat. S néhány millió évvel mélyebben az életben, és egy-két arasszal mélyebben a vastag, a testhőt őrző egyetlen burok, mi elzár a külvilágtól, takarása alatt, az anyagi megnyilvánulásai az emberi létnek, azonosultak mivoltjuk esszenciájával, s egymással.
Minden szavára emlékszem, s nem szólt sokat. Szótlan kérdezett és hangtalan válaszolt mindenre. Ó ha tudnátok milyen sokszor gondoltam rátok, de nem haraggal. Bár vesztettem, nem volt bennem semmi nemű feszültség, és mint azt a legnagyobb közhelyek egyike a felszín fölé veti, és mégis, egyszerű, de mérhetetlen bölcsességét közénk zárja: Én a legjobbakat kívántam nektek. Csak a mámor elterelte figyelmemet a lényegében befolyásoló tényről, és hirtelen lett nagylelkűségemnek tudatával békémet dédelgettem, ám a velő ott lapult a csontok belsejében, nem is rátok kellett volna haragudnom. Milyen egyszerűnek tűnik, és mégis milyen átkozottul bonyolult volt.

<p align="center">Ötödik rész</p>

Látod, most, hogy itt fekszem, ebben a sötét szobában, mindenhol rideg rozsdamentes burkolat, csak te maradtál, aki még eleven ebben a teremben. Ott már jártam. Ott, azon a hideg márványlapon, középen. Talán ha most másképp lenne, szeretkezhetnénk is akár, hiszen a vágy mindig és mindenhol megvolt. Ez is csak egy négy fallal körbevett tér. Nincs itt rajtunk kívül senki, s csak ritkán lézengenek erre, arcukon unott közönnyel, a fehérruhás rakodók. Igen, igazából rakodó munkások, hiszen mit is csinálnak mint, hogy szerves hulladékot rakodnak a puratórium fiókjaiba. Egy előszoba, ahol a tálcákon létek kínálják fel magukat, s várnak az elbírálásra. Hosszú vagy épp röpke évek tettei, érzései, öröme, bánata van fiókonként csoportosítva. Mindegyik mellé emlékeztetőül nekünk, azoknak akik itt maradtak, a porhüvelyt kapcsolják. Ezért vagyok még én itt, miattad, hogy emlékezz. Elegendő lenne csak nevem írni a fogantyú fölé, de hamarosan új lakó jön, a hely kevés, s az ítélethozatal gyors és megkérdőjelezhetetlen. Azért szorítom hátamat még mindig ehhez a fagyos vas laphoz, hogy egy könnycseppet hullajts, és egy picit újra értékelni tudjad, hogy milyen szépek is voltak a csípős, meztelen reggelek a domboldalon a házban. Ismertél, tudod, hogy mennyire szerettem megtervezni az események menetét, hogy érzelmeidet befolyásolva eljuttassalak ide. Nagyon sokat dolgoztam rajta.
Valójában magam sem tudom honnan pattant elő az ötlet, a felismerés, hogy egyetlen lehetőségem, hogy bűntelen szerethessek, ha nem 365 napot várok, hanem egy egész életet. Hosszabbnak tűnik, de ha nem a saját életünket tekintjük, hanem mást terhelünk az élethosszi várakozással, akkor máris röpke pillanat. S Ő, a Harmadik, aki időközben elsővé és egyetlenné avanzsálta magát, rábólintott. Sohase felejtem el azt a pillanatot, amikor meghitt összezártságban egy vonat kupéjában, könnyektől csillogó szemmel, édes szavak világra hozására nyitotta gyöngéd ajkait. Majd csendben a mellkasomra borult, emlékszel neked is volt ott helyed, selymes haja vállaimra omlott és apró rángások közepette zokogva szeretett. Akkor nekem is könnycseppek ültek szemem sarkába. Könnycseppek. Milyen apró dolgok, s talán a világegyetem legsűrűbb anyagjává képesek válni. Cseppfolyós öröm és bánat. Érzelmek, érzések, indulatok oly mennyisége, amelyet egy mély lélegzet már nem tud a testben tartani, s az óriási terhet, egy apró cseppbe csomagolva, a világba veti.
Tudod, akkor világok változtak bennem. Minden. Van, hogy a legapróbb részlet rejtette felismerés, sarkaiban fordítja ki az elme és az évek által, szorgosan építgetett, fényezgetett látomást: az életet. Összeszüremlettek fejemben a teóriák egyértelműnek is túl nyilvánvaló felismerései, egy nagyon bonyolult és finomszálú szitán keresztül. Fény gyulladt. De olyan fény, amely a lejátszott játékomnak, visszafelé végtelennek tűnő szekundumai alatt begyűjtött vakfoltot, életre keltette. Láttam. Szerettelek, nem tagadtam meg magam, s téged sem, de ez csak szó. S pont ennek a szónak van a legtöbb jelentése, vagyis ez a szó mögötti csoda bírja felvenni a legtöbb formát, s ez a szó ami igazán hazudik. A legnagyobb hazug! Hiszen honnan látjuk mi ezt az egész tüneményt? Szeretet. Kimondva is kémiai reakciókat indít el bennünk. De nem a szó. A szó hazudik, a szó közönyös, a szó mögött csak lopott és aljas bitorlással igába hajtott javak rejtőznek. Én nem hazudtam.
Értelmet nyert a homályos folyamat, hogy eltévedve a hazugság mezsgyéjén, milyen kínokba sodródtam, s menekülésemmel, milyen mély pokolba taszítottam egy ártatlan és védtelen, a hazug szónak kimondásával még nem fertőzött szívet. Tudod, igazából már nem léteztél, s talán én sem léteztem. Tudod, hogy azok az emberek már nem azok az emberek, már nem ott vannak és nem akkor. Már nem csak sejtik, hanem tudják, hogy a világ szennyez, és az ember változik. Hogy eljön a pillanat, mikor összeállnak a csillagok a felhők mögött, s a várakozást beteljesítik. Színeket szórnak a világra, és megosztanak mindent. Vigyáznak ránk. S azok a színek, varázsütésre fogják maguk elől eltüntetni a felhőket. Felnyílnak a szemek, s a fejünk sem a földet fogja szorítani homlokához. Eljő, hogy meghallgatásra találnak imáink s halkan, magányban kiejtett szavaink, amelyeket még magunk előtt is szégyellünk, és hazatalálunk. Kinyílnak az ajtók és beengednek minket. Mi leszünk az egyetlenek, és tudod, hogy még mindig ott vagyok, és tudod, hogy ott is maradok. Mondd el! Hidd el, eljött az időm! Megvilágosodtam.
Tudod, furcsa így látni. Tudod, furcsa így rádnézni. Rájöttem, hogy te, aki abban a formában, aminek hiszlek, már csak bennem létezel. Te, én vagy. S tudod, hiszem, hogy már te is látod a fényt az alagút végén, ide fogsz érni, nyugodj meg. És akkor megbékélsz. Segítek. Tudod, hogy odafigyelek. Már odafigyelek. Bízhatsz bennem.
És most, látod, itt fekszem, nem véletlenül. S tudd, hogy a Harmadik maga az érzés volt, a tiszta és kendőzetlen vágy, hogy szerethessek. S, hogy Őt, a fogalmat csak úgy vehettem észre, ha mindentől elszakadok. S a felismerés után testbe kell helyeznem. Csupán ennyi volt a dolgom. Mivel hozzád nem mehettem, hogy fogadd be a szerelmet, a szeretetet, ennek a hazug szónak, szópárnak, egy az előbbiekben emlegetett fajtájánál, milliónyi taggal más értelmezés tartományát, kinyitottam a szemem. Téged nem szerethettelek, hiszen szerettelek. Ugye milyen nevetséges így leírva? De mivel tudtam, hogy a fogalom nem jelent volna meg számomra, önmagát a felismerés tálcáján ajánlva, ha nincs egy test, egy célszemély egy alany, aki életre hívta, aki befogadja, hiszen érte van. És volt. Tudod, volt. S itt, már bűntudatom is volt. Nem saját tájékozatlanságomat szégyelltem, hanem a bakó és a bíra posztját, s az ítélet teljes kegyetlenségét, önzőségét és jogtalanságát. Amit akkor követtem el, nem bűn volt, hiszen nem láthattuk, hogy mi is rejlik a függöny mögött, egyszerűen ostobaság és naivaság. Nem kell ezért haragudni magunkra, fel kell dolgozni! Visszafordultam, igen visszafordultam. A visszafordulásból fordultam vissza, a hátramenetből fordultam vissza, az egyhelyben állásból fordultam vissza, a gyermekkor elől fordultam vissza. Az ok egyszerű volt, s mégis megkérdőjelezhetetlen: nincs már ott semmi. Amit abba az irányba képzelünk, nem ott van. Nincs ott már semmi. A fejünkben van, és a szívünkben. Nem tudunk visszamenni. És nem is kell. Ó ha tudnád mennyire átölelnélek.
Igen, el kellett mennem, s tudtam, hogy meg fogod látni te is fényt, hogy az a valaki, akinek hittél, már halott és még menteni akartam valamit. Téged. A szívedet a csalódástól. Csak úgy élhetett benned tovább a dédelgetett ifjúság, ha helyette engem vesztesz el. Ezért fekszem itt. Ezért fekszem itt ebben az átkozott tepsiben, s te ezt a köteg teafoltos papírt ezért találtad a postaládádban. Én már otthon vagyok, csak az esélyt akartam megadni neked, hogy nem félj az úton. Hiszen úgyis hazatérsz. Csak az utadat akartam megkönnyíteni. Tudom, hogy fázol, igen itt az ember, az élő, fázik. Ez egy hullaház.
Sírj csak. Nyugodtan zokoghatsz, nem hallja senki. Mi itt körülötted már, nem fogunk döbbenten rád meredni, őszintéségeden elképedve. Zokogj, hidd el, segít. Könnyebb leszel utána. Jól van, így van rendjén, érzed, hogy máris könnyebb? Könnycseppek, ugye igazam volt? Csak lassan, mélyeket, ütemben, szoros egymásutánban, ennyi az egész.
Látod jobbra azt az ajtót? Hiszen ott jöttél be. Láttad a feliratot az ajtón, hogy proszektúra, hiszen ott zokogtál éveknek tűnő perceken át a tövébe borulva, féltél belépni rajta. És azon hosszú pillanatok alatt sem vetted észre, amit most még, így utoljára, adni akarok. Neked. Látod, mintha átnyúlnék a halálon. Megtehetem, hiszen nem én vagyok az, akit most siratsz. Én még élek. Benned. Menj ki! Csak erősen, szorul az ajtó, hagyj magamra egy picit. Látod a folyosón azt a vázát? Hát hogyne látnád, hisz&#8217; a szürke falak közé jelenléte ragyogó életet varázsol. Vérszín ragyogásba borít mindent. Két szál vörös rózsa. Fogd meg őket. Tudod, hogy ritkán adtam virágot, hiszen a jelentését vesztette volna, annál jobban szerettelek. Az egyik a tiéd. A másikat vidd vissza és rakd az üres fiókba, arra a hideg vaslapra, ahol hátam melegétől most harmatos nedvesség csillog.

Bíztam benned. Most mosolygok. Más egyből berohant volna, hogy hirtelen, balga gyermekséggel, naiv, szavakba nem önthető, minden realista és ésszerű elmét meghazudtoló hittel, a néhány másodperccel azelőtt még krisztusi feltámadásba magasztosított, egyre ridegebbnek és embertelenebbnek ható tetem láttán, a csalódás zátonyán törje rommá önfeledt mámorát. Mert ugye az emberek innen nem szoktak csakúgy felkelni. Látom, mosolyogsz. Megértettél. Igen, az a tepsi üres. Örülök, hogy meg se próbáltál belépni az ajtón. Nem vagyok már ott, s a rózsát inkább add oda annak, akit szeretsz, mint én szeretem Őt. S tudom nem azért nem mész most be a terembe, mert félsz a csalódástól. Te tudod, hogy igazat írok, és már nem vagyok ott. Te neked nem kell látnod ahhoz, hogy elhiggyed, neked nem kell a bizonyíték, hisz nem kételkedsz. Igen, elmentem. Vele. Szeretem. És téged is. Ó látod, hogy hazudnak a szavak, s tudod, hogy a szavak, s nem én. Talán ezért is tudtam meg, mi is ennek a betűsor jelentésének az egyik megnyilvánulása. Általad. Nevess. Tudom, hogy fel tudna jönni, hiszen boldog vagy. Boldog vagy, mert tudod, hogy élek. Látod, hogy még mozognak a függönyök a kis ablakokon? Te tudod, hogy eddig nem mozdultak, s nem a folyosón cirkuláltató légkondicionáló paskolja szelíden, hanem a kihunyó huzat. Most hajtottam be magam mögött az ajtót, már kint vagyok, csak nem vetted észre, amikor fellebbentek a vásznak, minden kételyt eloszlatva. Nem vetted észre, mint azt sem, amikor, elmentem hangtalan a hátad mögött, soha sem felejtem el az illatodat, s most is csodaszép vagy, nem láthattad, hiszen homlokodat a falnak tapasztva, óriáskönnyeket hullajtva nevetsz. Nevetsz mert tudod, hogy már nem vagyok ott bent. Én. Az, akinek öt nap és öt éjszaka kellett akkor, hogy felismerjen valamit a hazugságból, a szó hazugságából. Én, aki te vagyok. Innentől kezdve csak a tiéd, s örökre. Az a test, a jelkép már nem számít, s oly mindegy, hol és mit csinál. De ha megnyugtat, s tudom, még megnyugtat, hazaért. Vele. S azt kéri, vigyázz magadra! Ő sincs nélküled.

[Anna1955]

2008/02

agnes: Barátok

Kiránduláson egy egész baráti társaság. Épp enni
készülődnek, mikor feltűnik a középkorú házaspár
szótlansága.
- Veletek mi baj van?
- Semmi, ..semmi, mondaná a férfi, de a feleség ,
olyan szemekkel néz rá, hogy akár vasvilla boltot is
nyithatna.
- Tényleg semmi! mondja az asszony. Elválunk!
- Elválunk? retten meg a férj,..
A többiek is úgy néznek rájuk, mintha a Marsról
jöttek volna. De miért, hogy-hogy mi a baj?
Ti vagyok az álom pár, a kölcsönös szerelem, és
megértés szobra.
- Persze! mondja a nő. Mert nem panaszkodtam,..
mert lenyeltem a szemét dolgait. Azt hitte neki a
szerelem jogán mindent lehet. Tudjátok ti, hogy
megbántott, megalázott az utóbbi időben...egy nő miatt
A szemembe mézes mázos,.. meg imádlak,.. meg
nem tudnék nélküled élni,..
- Na komám! Mit is mond az asszony,..
- Drágám, ha bevallom minden bűnömet, akkor
bocsánatot kapok.
- Akkor sorold, hogy hallják te álnok..
- Minden nőnek csapom a szelet,..
-De hogy! Előttem, rámenősen, csöpögősen,
és nem veszed észre magad. Legfőképp azt nem,
hogy fájdalmat okozol,.. és szégyenkezem miattad.
- Tovább
- Féltékeny vagyok
-Ha csak az volnál de gusztustalanul, Mikor már
nagyon kellemetlen érint ha a fejedre olvasom, akkor
vagy féltékeny, jön a műbalhé, mert legjobb védekezés
a támadás. És hazudozol,..
- Igen előfordult,..
- Elő- for- dult? Engem égettél nyílt színen,
mesterségesen gerjesztett haragodban egy nő miatt,..
és ne váljunk?
A barátok csak hüledeztek,
- Várjatok ez nem minden
- Drágám azt ne kérlek, ne kelljen elmondani
- Arról volt szó, hogy mindent
Mindenki nagyon kíváncsi lett, mi is lehet ezek után amit
a barátjuk nem akar elmondani
- Halljuk! Követelték kórusban.
- Hát ezt azért, na jó elmondom, én ,.szóval én
jól megcukrozva eszem, a krumplifőzeléket, és a
paprikás csirkét.
Mindenki ledermed. A Házaspár egymásra néz,
szemükből süt a huncutság. Egyszerre szólaltak meg.
- Április elseje. Csak nem felejtettétek el?

[Anna1955]

2008/03

Mandula: Szerelem

Hogyan lehetne írni arról, amit szavakkal, kifejezni sem lehet. Mert a szó, csak parányi része az egésznek, halvány fénye a ragyogásnak, néma szólam a zenében. De van egy emlék. Egy pillantás, ami szárnyakat ad, magasba emel. Egy érintés, amitől tested, lelked, bizsereg. Egy hang, minek hallatán vadul kalimpál a szíved. Egy arc, ami beköltözik a fejedbe. Egy érzés, ami háborgat. Egy illat, ami hozzá tartozik. Egy név, amit ezerszer leírsz egy papírlapra. Egy toll, amivel tegnap Ő írt. A mozdulat, ahogy végigmegy az utcán. A vágyódás, hogy mikor látod újra? A gyötrelem, hogy vajon gondol-e rád? A boldogság, ha veled van, a kín, ha nélküle múlik el egy nap. Pindurka cseppjei egy érzésnek. Részünk, mert mélyen a lelkünkben él. Megbújik szótlanul, némán, mintha nem is lenne. Sokszor, évekig vár, kitartó türelemmel. De ha úgy érzi, itt az alkalom, végigsöpör az életeden, mint egy tornádó. Ha szerencsés vagy, túléled. Ha nem, akkor nagy a baj. Belepusztulsz, vagy nyomorék maradsz. Vannak, kik messziről elkerülik. Óvatosságból vagy gyávaságból? Talán a sorsuk rendeli így. De egy biztos. Nélküle nincs mélység és magasság. Nincs teljesség, nincs gyönyör. A tartalom szürke és üres. A nappalok értelme, pusztán kitaláció. Az éjszakák sötétje süket és bántó. Néha áldod, máskor átkozod a percet, mikor magához rántott az érzés. Utólag, persze megbocsátod, mert magad is belátod, az élet egysíkú, szenvtelen, ha nincs benne szerelem.

[Anna1955]

2008/04

Julianna: Szerelem

Hogy milyen szerencsétlen vagyok! Még ezt a nyomorult matek egyest sem sikerült kijavítanom.

Icu a legjobb barátnőm eljött hozzám a hétvégén, hogy segítsen nekem a tanulásban, én durván elutasítottam. Még az hiányzik, hogy ő is tanárosdit játszon nekem! Icu akkor nem szólt semmit, elköszönt a szüleimtől és hazament. Ma ismét a matek órán pózoltam a táblánál és igazi kínokat szenvedtem.

Felsóhajtottam, mikor a tanárnő negatív kritika közepette helyemre küldött.
Másnap pedig futottam, mert első óra matek. Későn ébresztett a mobilom. Ha elkések, a tanárnő leveszi a fejem. Apa megmondta, hogy nem enged az iskolai bulira, ha rossz jegyeim lesznek.

Jaj, és ez a hülye bunkó is elállja az utamat! Utálom azt a gunyoros mosolyát. És

lépten-nyomon találkoznom kell vele, mert arrafelé lakik ő is.
Az egyes ott díszeleg a nevem mellett a naplóban, a nyelvi teszt sem lett valami jó. Már

minden osztálytársam elhagyta a termet, én pedig pocsék hangulatban rakosgattam össze az

iskolai cuccaimat. Semmi kedvem hazamenni. Mindent itt hagyni és világgá menni!

Az eszembe jutott az a negyedikes bunkó. Miatta késtem el. Miatta szólítottak a táblához.

Mindennek ő az oka. El költöznék egy másik városba. Minden másképp lenne. Itt már egy barátnőm sincs. Nincs kivel megosztanom a súlyos gondjaimat...Elkeseresedésemben egy indulatos mozdulatom miatt felborult a táskám, utánakaptam, de ügyetlenül, mert az asztal sarkába úgy bevertem a kezem, hogy a fájdalomtól el is sírtam magam. Leültem és sírtam, sírtam, nem fékeztem magam, hiszen egyedül voltam. Kis idő múlva felálltam és...(!) előttem állt az, akit én magamban "bunkónak" neveztem.
- Miért sírsz, mi történt? - kérdezte.
- Csak! - más nem jutott az eszembe.
A fiatalember meglátta a felborult táskát, a megsebzett kezemet, és megértett mindent.
- Mindjárt jövök, - mondta. Pár perc múlva visszajött kötszerrel. Meglepően ügyesen

lekezelte a kezemet, segített összepakolni és kikisért a sarokig.
- Most már bemutatkozom, Haraszti Béla vagyok.
- Én pedig Kerekes Éva. Köszönök mindent.
- Igazán nincs mit. Megyek vissza a terembe, mert készülünk egy új darabbal az iskolai

rendezvényre.
A rossz kedvem elszállt. Észrevettem, hogy Bélának nagyon szép barna szemei vannak. És

egyáltalán nem bunkó.
Mikor ismét találkoztunk véletlenül az utcán, barátságosan intett és rám mosolygott. Icut is

felhívtam, segített matekból felkészülni, négyesre javítottam. A hangulatom jó, örülök a

kiskutyámnak, a napsugárnak, a barátaimnak, egy szóval mindennek.
Icuval is megdumáltuk, hogy a Béla nem is olyan kiállhatatlan személy, mint ahogy régebben

gondoltuk. És nagyon jóképű.
- Olyan lelkesen mesélsz róla, mintha valamit jelentene neked az a srác. - megjegyezte

Icu.
- Dehogy, - mondtam. De azért elgondolkodtam azon, amit Icu mondott. Béla tényleg nagyszerű fiatalember és velem kedves. Gyakran az eszembe jut. Lefekvéskor rá gondolok, hátha megjelenik az álmomban is. Gyakran járkáltam a gimi folyosóin, sétáltam az utcánkban azzal, hátha szembejön Béla és válthatok vele néhány szót.
Az osztályok készültek rövid jelenetekkel a bulira. Egy péntek délután a szereplők bent

maradtak az iskolában, hogy végigpróbálják a szerepeket. Nekem csak egy rövid monológom

volt, el is mondtam az elején. Haza mehettem volna, de ahelyett csatangoltam a folyósokon,

felmentem a második emeletre és benyitottam a 4A osztály termébe. Tudtam, hogy Béla ebben az

osztályban tanul. Nem számítottam arra a látványra, ami ott engem fogadott. Bélát akartam

látni és azonnal meg is láttam. A tanári asztal szélén ült az a lány, akit a gimnázium szépének választottak, akit kissé irigyeltem, mert minden a szép lány körül forgott, mindenki őt dicsérte a jó tanulmányi eredményeiért. Ezt a lányt Béla szorosan átölelte és csókolta!

Ösztönösen hátra léptem, csendesen becsuktam az ajtót és rohanni kezdtem. Kiszaladtam az

utcára és futottam, futottam tovább, nem is tudtam, hová, talán el akartam futni e

könyörtelen világból. Most értettem meg, hogy beleszerettem abba a pasiba, akit először ki

nem állhattam, most pedig íszonyuan fáj, hogy nem az enyém és más lányt ... és keservesen

elsírtam magam. El is fáradtam a nagy rohanásban, egy padhoz értem, rádobtam magamat és

sirdogáltam. Ismét szerencsétlen és semmirevaló teremtésnek éreztem magam.
- Nem szeret engemet senki, senki! - mondogattam. Már tudom, hogy ez a "senki" Béla volt.
Körülnéztem és látom, a következő utca a mi utcánk. Egy ember a sarkon éppen készül

befordulni az utcánkba. Egek! Ez az ember éppen Béla. Mintha megérezte volna a tekintetemet, hátrafordult a fiú és meglátott engem. Széles mosollyal irányt vett felém.
- Hát te mit csinálsz itt egyedül? Leülhetek melléd?
- Tessék! - közömbösen válaszoltam.
- Szívesen én is megpihenek melletted, elfáradtam rendesen, - mondta Béla.
- Vajon miben? - kérdeztem és ezt gondoltam: "Abban, hogy csókolóztál szenvedélyesen!"
- Főszerepem van egy darabban, egy Don Juant játszom, a partnerem a Natália, ugye

ismered, nem könnyű összehangolódnom vele. Szívesebben veled játszanám el a szerepemet.
És én megértettem mindent. Béla az osztályban, mikor benyitottam oda, szerepet játszott, az

osztály társai előtt, akiket akkor nem is vettem észre.
Ismét boldognak éreztem magam. A könnyeim felszáradtak. Hazafelé kézen fogva mentünk Bélával.

[Anna1955]

2008/05

Samway: Kisvárosi randevú…

(1)
Magasan fennjárt a nap már, mikor a férfi megérkezett a vasútállomás parkolójába.
Gondosan lezárta a kocsiját, de látszott rajta, hogy nem idevalósi, mert először körbetekintett, majd az állomás irányába indult, szaporázva lépteit, előbb bizonytalanul, majd sietős léptekkel a peron felé. Szemével keresett valakit, pedig tudta, hogy még nincs itt az ideje a vonat érkezésének.
A szíve egy kicsit hevesebben vert, habár már nem volt fiatal. Haját a természet erősen ezüstösre festette, magasnak nem mondható, olyan átlagos.
A peron órájára tekintett majd a sajátjára és megállapította, hogy siet.
Tizenhárom óra előtt valamivel kell beérkezni a gyorsnak amivel érkezik a kedvese. Járkálás közben meg-meg állt és a távolt kémlelte, látszott rajta, hogy gondolatai máshol kalandoznak.
Kissé bizarrnak indult a kapcsolatuk, már ami az ismerkedést illeti. Most a várakozás percei felidézik az első levelet. Nem is gondolta, hogy az ártatlannak induló üzenetváltás ilyen szoros lelki kapoccsá válik. Az asszony nem volt hűvös, sem tartózkodó, de mégis megtartott egy egészséges távolságot. Eleinte hétköznapi dolgokról szólt a párbeszéd, majd egyre mélyebb dolgokról folyt a párbeszéd kettejük között s lassan felszínre hozta a sok közös vonást, amit lépésről-lépésre fedeztek fel egymásban.
Lassan lopakodott lelkébe az érzés s a felismerése annak, hogy ez már több, mint két ismeretlen ember levelezése. Kérte a társa telefonszámát, hogy legalább a leírt szavakat, egy hanggal tudja párosítani, mert akkor azok életre kelnek és olyan, mintha a gazdájuk szólna hozzá. Az asszony félénk természetű lévén megtagadta, legalább is azt írta nem lenne helyes.
A férfi kissé csalódott volt, de igazat adott a józanabb gondolkodású asszonynak. Nem akart tolakodóvá válni. Megérezhette ezt a nő, mert másnap egy telefon üzenetet kapott a férfi. Megvolt a hőn áhított telefonszám.
Innen már , mint a lavina indult el a kapcsolat. Az első bátortalan telefonbeszélgetést követte minden nap ugyanabban az időben történő hívás, egy-két perces beszélgetés. Eleinte a férfi még nem érezte azt, amit már az idő múlásával érez, hiányzik a vonal túlsó végén a kedves hang, a megnyugtató kacagás. A férfi számára ez már egy külön szertartás, egyfajta izgalom; várni a vonal túlsóvégén a megszokott kedves hangot ami egyszeriben megnyugtatja, de közben bizsergető hatással van rá.
Innen már csak egy rövid lépés volt a személyes találkozás. Mindketten érezték az első csóknál, hogy ez már több mint barátság. Mindkettőjük szemében ott csillogott a vágy a másik után. A találka rövidre sikerült, de annál feledhetetlenebb s jövőt meghatározta.
Most úgy tervezték, hogy egy hétvégét töltenek együtt s a férfi azért várta itt az állomáson.
A távolban feltűnt a vonat sziluettje, lassan közeledett az állomás felé . A szerelvény nem sok kocsiból állt, így könnyű lesz a keresés. A kis piros kocsikon a déli nap csillogott . A férfi kissé hunyorogva leselkedett a kocsik felé, mert a nap pont a szemébe tűzött és kereste a kedvesét a leszállni készülő utasok között.
Végre feltűnt a kedves alakja a harmadik kocsi ablakában és integetett a férfi felé.
A vonat nagy fékcsikorgások közepette végleg megállt és a leszálló utasok között utat nyitva magának a férfi a vasúti kocsi lépcsőjéről karjába kapta kedvesét és nem törődve az emberekkel, forró csókban forrt össze az asszonnyal. Megállt az élet köröttük , úgy érezték csak ők ketten vannak jelen ezen a bolygón. Régen várták már ezt a percet s most felszínre tört a várakozással teli napok elfojtott vágya a másik után.
Lassan oldódott az ölelés és csillogó szemekkel néztek egymásra, majd átölelve egymást megindultak a kijárat felé.


(2)
Az asszony csinos fehér nyári nadrágban és hozzá illő diszkréten dekoltált blúzban volt.
Egyszóval az alkalomhoz illően, nem kihívóan. Kettejük között vibrált a levegő. Az amúgy is tikkasztó hőség még tovább fokozta a forró vágyat egymás iránt. A kocsit ki kellett egy kissé szellőztetni , mert csak a napon volt parkolásra hely. Beülve a kocsiba a pár, még elindulás előtt forró csókkal simultak össze. Majd egy szerelmes mosoly kíséretében a szemük találkozott és elindultak céljuk felé.
Mindkettőjükből felváltva törtek elő ki nem mondott szavak, a nem elégszer elismételt szó „ szeretlek” s ekkor mindig önkéntelenül is megfogták egymás kezét. Az összetartozás jeleként s nem sejtve, hogy ez a hétvége, meghatározó lesz életük további menetében.
A várostól nem messzire levő kisfaluba igyekeztek. A helységen ahova megérkeztek a teljes nyugalom s béke parányi szigete. Első randevújuknak nem is képzelhettek volna el ennél megfelelőbb idillikus helyet. Szállásuk csodálatos falusi környezetben, minden kényelemmel ellátva. A szobában csak ledobták úti csomagjaikat, mert az öleléshez mindkét kezükre szükség volt. A sokáig elfojtott vágyakozás egymás iránt, most hosszú forró csókká érett.
Az asszony lassan kibontakozott az ölelésből s körülnézett. Szemével a fürdőszobát kereste, hogy az út porától és a nagy melegtől kicsit felfrissítse testét. A férfi megértette kedvese vágyát és átkísérte a fürdőszobába. Az asszonyt magára hagyta, hadd fürödjék le nyugodtan. Csak visszatérve látta meg, hogy a fürdőköntös a szobában maradt. Nem volt mit tenni, pedig nem akart zavarni, utána kellett vinni. Ami ezután történt már a természet törvényei szerint alakult. Pillantásuk először egymásra esett, majd követte a kéz simító mozdulata s két test egymáshoz ért. Minden érintés, mozdulat gyengéd s figyelmes volt. Keresték egymás boldogságát és a halk sóhajok jelezték, hogy egymásra találtak, már nemcsak lélekben , hanem testben is.
Visszatérve a szoba hűs oltalmába a felhevült testek egymásnak feszültek és adták át magukat az őrjítő vágynak. A tűz újból s újból lángra lobbant, alig hagyva időt ellazulásra. Mintha az idők kezdete óta vártak volna erre a közös nászra, mert nem tudtak betelni az öleléssel, keresték egymás száját , hogy forró csókban eggyé váljanak.
Késő délután volt már mikor kissé alábbhagyott a kínzó vágy. Egymás szavába vágva kezdtek mesélni, mint mikor a következő percben már a vonat útnak indulna a kedvessel. Ismerték ezt az érzést talán ezért is volt ez a kényszerképzet.
A koraeste egy feledhetetlen sétát hozott a már említett kisfalu csendes utcácskáin. Maguk között csak így nevezték „ Tündérfalu”, mert nekik a tündérországot varázsolta oda, mégha egy napra is, de az csak most kettejük szerelméért volt.
Este későn értek vissza a szállásra. Akkor még nem tudva csak érezve, hogy csodás délutánt egy felejthetetlen éjszaka fogja követni.
Reggel a férfi forró kávéval ébresztette párját, aki forró csókjával köszönte meg és egy búcsú öleléssel viszonozta a figyelmességet.
Mindkettőjüknek nehezére esett, hogy lassan készülődni kellett a vonathoz. Az a fránya vonat nem vár. Kimondatlanul is mindketten ugyanarra gondoltak, „ mikor lesz legközelebb”?
A vasútállomáson még volt idő beszélgetni, egymás kezét szorongatva időnként csókot lopni egymás szájára.
A vonat kérlelhetetlenül begördült a csarnok elsőre és az asszony a búcsú csókot követően felszállt egy hátsó kocsiba, hogy minél tovább lássák egymást, míg kigördül a szerelvény.
A férfi sokáig követte szemével a kifutó szerelvényt s vele a szeméből is egy nagy forró könnycsepp is utat talált magának. Hagyta hadd gördüljön le a sós könnycsepp a szája szegletéig. Az utolsó kocsi kigördülését követően megindult az állomásból kifelé a saját kocsijához. Gondolatban már a következő találkozást tervezte.

[Anna1955]

2008/06

Fényesi: Három kereszt

A távolból már látszódott a torony teteje. A sodrás lassan vitt minket. Írhatnám, hogy lefelé. Írhatnám, hogy távolra. Magunkhoz vitt, közelebb a megismeréshez. A legigazabb dolgokat nem lehet megfogalmazni. Attól igazak. Nincs szó, hiába keresed. Amikor egymásra nézünk, az igaz. Nem is szólunk. Gyerek voltál. A napra temérdek szeplőd feleselt. Minden apró ráncod mosolygott. Csak az látható, ami bennünk is ott van. A vízre hasalt faágakról vad riadt. Szeretlek. Látod, csak ennyi. Ahogy borzongtál a koraesti hűvösebb szélben, a lovas kocsi ülésén. Kívántam az időt, rátenni kezem a karodra és érezni, ahogy fázol. Mennyi időt? Nincs rá szó. Amikor kapaszkodsz tenyerem ívéhez, arra sincs. Természetes. Vannak örökre alkotott hangok. A hullámok. A madár, ahogy napnyugtán még ráköszön a világra. Az ima csendje. Mind ugyanarra és ugyanakkor. Kell-e még bizonyság? Türelmetlenek vagyunk. Mennyire más már ez, mint egy éve. Kinyitni az ajtót, amikor megtérsz. Újra és újra. Látni a terített asztalt, mert várni jó. Annak is, aki jön, annak is, aki terítéket vesz elő. Mi lesz, ha már nem? Hány élet van egy percben? Sírtál pedig már te is. Nem tudom a választ. Hiszem. Mert a zene is akkor szól, amikor ideje van. A virág is csak fényben mutatja színét. Minden a helyén van. Az éjjeli felébredés, a pillantás, az érintés. A szeretlek, a közelség megnyugvása. Majd a hiány. Mert hogyan is éreznénk, ha a közel nem lenne! Egyik a másikért, együtt. Mert hiszem. Szeretem, ahogy belakod a tereket mellettem, velem. Mert megtalálod, amit én nem látok, és mindig meghallod, amihez nincs elég csöndem.
Szeretlek. Gyermekként hallottam anyámtól egy mondást: „Szeretlek, mint galamb a tiszta búzát!” Mennyi mindent jelentenek ezek a szavak! A galamb a szelídség, a megbékélés. Igaz. A szeretet békét hoz és megnyugvást. Tiszta búza. A búzát elvetik, gondozzák. A gazda remél, imádkozik és hisz. Hisz istenében, elfogadja, bárhogy rendel is az idő. Lehet az égető nap, vagy gabonaszálakat áztató, elfektető eső, jég. Látja magát, ahogy fát hasogat, mert asszonya másnap begyújtja a kemencét, mert meg kell sülnie a kenyérnek! A tiszta búza az otthon, a gondoskodás, a biztonság. Szeretlek, mint galamb a tiszta búzát.
Gondoltál-e már arra, hogy mi lenne, ha kivágnák az összes fát? Nem lenne árnyékos pad, ahol anyánk ült, hogy vigyázza játékunk, nagyanyánk zsebkendővel markában sem várna ránk. Nem néznénk a napot, a vizet, a gyermeket a lombok alól. Nem ülne magában az özvegy, az árva, a magányos. Nem hajolna fiú a lány hajához titkon. A lány nem remegne meg. Mennyi fába karcolt szív maradna megrajzolatlan! Szeretlek, ahogy fákat szeretni lehet.
Vezeklés vagy megtérés. Mi dolgunk egymással? Vajon elmúlt életeink elmúlt éveiben tettünk annyit és olyat, amiért egymás mellé vitt zarándoklatunk és már együtt megyünk a jelek temploma felé? Vagy mindig is tudvalevő volt-csak előttünk rejtve-, hogy nem létezett soha a „te meg én”? Minden, ami történt velünk megírva volt, s bármikor, bárki is figyeljen, bólint minket látva együtt? Lehet, hogy csak megtértünk! Visszanézve így már értjük az üres szobát, a kallódást, a csapódást és a szégyent is. Mindennek oka, célja volt. Már értjük olykor a jelent is.
Eszmélet. Mint ki mély álmából riad, és nehezen érzékeli maga körül a Mást. Nem hiszi, tanácstalan, majd félni kezd, mert a születésünk pillanatában megkapott csomagban benne van ez az Eszmélés. Álmodtunk is róla. Akkor mosolyogva, békével ébredtünk. Most félünk. Nem akarjuk elveszíteni. Egymást és, amit érzünk. Pedig csak szeretni kell. Hidd el, hogy a hónapok múlásával, ez lesz az egyetlen, ami újra és újra átvisz minket. Semmi más. Látlak, ahogy szemeddel kutatod a lassuló vonatot. Az ajtót keresed, amely mögött állok. Tudod, hogy sohasem siettetem az időt. Vannak szeretet pillanataink. Eszmélünk. Szeretünk.
Korábban esteledik. Kifelé fordult már lassan az idő szekerének rúdja. Gyenge esőt hozott a nyári hevület. Épp annyit, hogy a ház mögötti kiskertben felfrissüljenek a növények. Olykor a ló is mozgott valamit az istállóban, a kutya csöndben volt. A megrakott tűz lassan hamuvá lanyhult. Az akáctuskók már nem gyűjtik tovább kérgük alá az éveket. Leszedtük az asztalt, és a földbe szúrt fények elé leültünk a padra. Beszélgetni, kutatni a messzi sötétet, elhallgatni az ismeretlen hangokat. A lángok fura, misztikus torzóra égették a fáklyákat. Néztük a megfeketült formákat. Három kereszt. Te mondtad ki. Hányszor megégünk, hogy egyszer feleszméljünk! Hányszor vezeklünk, hogy egyszer megtérjünk! Hányszor fogunk meg kezeket, hogy egyszer kimondjuk úgy hittel, reménnyel, hogy szeretet!
A folyó még nem érte el az első ártéri fákat. A hídról ellátni egészen a kanyarokig. Mindig, amikor idáig érek, megköszönöm. Megköszönöm az elmúlt napokat, az utat, a remény üzenetét, a szeretetet. Téged.

[Anna1955]

2008/07

anyatka: Mit számít a kor?


- Anyuka!! Na, végre, hogy kinyitotta az ajtót! Miért nem veszi fel a telefont? Halálra izguljuk magunkat! János is aggódott, hogy mi lehet anyukával, ma már háromszor csörgette, hiába! - mint egy szélvihar úgy robbant be Viola, Bözsi néni konyhájába. Viola a menye. Aranyos teremtés egyébként, csak kicsit fontoskodó, kicsit sokat beszél, és néha túl hangos. Talán azt hiszi, hogy ha valaki elmúlt 60 éves, akkor süket is. Legalábbis Bözsinek mindig ez jut eszébe, ha találkoznak.
- Merre járt délelőtt? Nincs semmi baj?
- Miért lenne baj? Margitkával voltunk vásárolni. Mi járatban vagy Violám?
- Hogy, hogy mi járatban? Hát jöttem anyukához, mert azt hittem valami történt, meg János is azt mondta nézzek be, úgyis erre visz az utam, tornázni megyek a terembe. Hoztam egy kis sütit is, kóstolja meg.
- Kedves vagy Viola, de nem kellett volna.
- Tudja, hogy a Marci versenyre megy? Tanulmányi versenyre, történelemből, sokat tanul, izgul is kicsit, szeretne jó eredményt elérni. Levi meg udvarol. Van egy helyes kislány, osztálytársa, gyakran feljön hozzánk.
- Hát, ez az élet rendje. Büszke lehetsz a gyerekeidre. De, mond csak Viola! Hányra is mész tornázni? Nehogy elkéss!
- Mi az anyuka? Zavarok?
- Neeem, dehogy! Csak tudod, lesz az a sorozat a tv-ben, mindig nézni szoktam. De ha akarod, nézhetjük együtt is! Most éppen ott tart a történet, hogy Szilvia szerelme, Viktor, tulajdonképpen a féltestvére, de ezt még ők nem tudják, mert Szilvia édesanyja Márta, nagyon korán alig 15 évesen szülte meg nagy titokban a fiát, a Viktort és rögtön örökbe is adta, aztán..
- Jaj, anyuka, elég! Tudja, én nem igen szeretem ezeket a filmeket, és tényleg mennem is kell, mert a végén nem érek oda. Csókolom, és vegye fel a telefont, ha hívjuk!
Bözsi alig várta, hogy menye mögött becsukódjon az ajtó. Tv? Nem is emlékszik mikor kapcsolta be utoljára. Nincs rá ideje! De, hogy is mondhatná el Violának az igazat? Úgysem értené, János sem értené, sőt ha a helyükbe lenne, ő sem értené ezt az egészet, csak kinevetnék. El sem hinnék, hogy van ilyen, hogy 65 évesen itt ül, és lesi a telefont, egyre csak szuggerálja, hogy csörögjön végre.
Bözsi türelmetlenül felállt, tett egy kört a házban, megöntözte a virágot, tejet adott a cicusnak, azzal is ment az idő. Ránézett az órára, már elmúlt hat. Késik. Vajon mi történhetett? Elfelejtette? Csak nincs valami baj? Szíve a torkában dobogott, az izgalom mardosni kezdte a gyomrát. Felmelegítette a vacsorát, egy kis főzelék, nehezen csúsztak a falatok. Már a tányért is elmosogatta, fél hét is elmúlt, amikor végre hallotta a várva várt hangot.
- Halló! Tessék.
- Erzsébet drága! Jó estét! Ne haragudjon a késedelemért, de itt voltak az unokák. Alig akartak elmenni.
- Ó, Tivadar! Semmi baj. Engem is meglátogatott a menyem, süteményt hozott.
- És hogy van kedvesem? Nem fáj már a lába? Holnapra rövidebb sétát terveztem, könnyebb terepen.
- Pihentem egy jót, meg volt itthon abból a jó kenőcsből, csodát tett! Nagyon szép volt ez a mai kirándulás, megnyugtató, finom illatú. Nem bánnám, ha holnap is odamennénk, majd kényelmesebb cipőt húzok.
- Ahogy szeretné Erzsébet! Igen, most gyönyörű az erdő. Jó lesz, ha kilenckor indulunk?
- Az remek!
- Akkor reggel találkozunk. Álmodjon szépeket!
- Jó éjszakát!
Rövid volt ez a beszélgetés, de Bözsinek sokat jelentett. Megnyugodott, lezuhanyozott, aztán fogta a könyvét, és az ágyba bújt. Mostanában szerelmes verseket olvasott, illetve csak próbált olvasni, valahogy nem ment. Ahogy belekezdett, Tivadar jelent meg előtte.
Hogy is kezdődött ez az egész?
Tavasz volt, egész pontosan ez év március 10-e szombat. Bözsi sétálgatott a parkban, és, mert szabad volt kedvenc padja, megpihent kicsit. A temetőben volt előtte, virágot vitt Béla sírjára. Már öt éve, hogy csak ott tudta meglátogatni, nagyon hiányzott. Voltak viharok, de azért szép 30 évet éltek meg egymással.
Szóval a padon üldögélve figyelte a körülötte lévőket. Nagyon szép idő volt, kisgyerekek is futkároztak, játszottak, egyikük labdája Bözsi lábához gurult. Visszarúgta, amikor egy hangra lett figyelmes.
- Micsoda lendület!
- Kérem?
- Elnézést kérek, nem akartam tolakodó lenni, de olyan erővel rúgta meg azt a labdát! Leülhetek ide a padra?
Kicsit pihennem kell, hosszú volt ez a táv. Tudja most kezdtem újra futni, a térdemmel volt egy kis baj, megműtötték, ezért egy csomó idő kimaradt, pedig nagyon szeretem. De úgy látszik, kicsit elszámítottam magam, nem akarom megerőltetni.
Bözsi nem tudta mit is mondjon, ennek az idegen férfinak, aki idetolakodott mellé. A férfi ezt megérezhette, rámosolygott és bemutatkozott.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kovács Tivadarnak hívnak.
Hát így kezdődött, majd folytatódott. Előszőr, csak hetente egyszer találkoztak, majd Bözsi is el kezdett kocogni, sokat beszélgettek pihenésképpen ott, a padon. Meséltek házasságaikról, elvesztett társakról, gyerekekről, unokákról, virágokról, madarakról, az életről, nagyon sok közös téma akadt. Egyre több programot csináltak, moziba, színházba, kiállításra jártak együtt, meg kirándulgattak a közeli erdős részben.
Ott csattant el az első csók is. Istenem! Milyen mámorító, és izgató volt! Még most is fülig pirult Bözsi, ha csak eszébe jutott. Soha nem gondolta, hogy egyszer érezni fogja azt az édes bizsergést, a lepkeszárnyakat a gyomra tájékán. Hogy minden gondolata Tivadarhoz vezeti, hogy repülni is tud ettől a boldog érzéstől, hogy milyen gyönyörű színekben pompázik körülötte a világ. Hát ez a szerelem! Az igazi, semmivel össze nem téveszthető. Nyár volt, július elseje, amikor Tivadarnál töltötte az első közös csodálatos éjszakát.
Az őszi napfény is kéz a kézben talált rájuk.
Aztán Bözsi családja is, akik már nagyon hiányolták a nagymamát, bejelentkezés nélkül, váratlanul toppantak be hozzá egy csendes szombat délutánon. Ami csak addig volt csendes.
- Vendéged van? - kérdezte János, a fia.
- Úgy is mondhatnám.
- Nem akarod bemutatni?
- Hát, ha szeretnétek.. Tivadar, ő a fiam János, és a menyem Viola.
A bemutatást kínos csönd követte, mit Tivadar tört meg.
- Azt hiszem most búcsúzom drága Erzsébet! Nem akarok zavarni, majd holnap találkozunk.
- Maradjon csak Kedvesem! Épp itt az ideje, hogy elmondjam a családomnak.
- Mit akar elmondani anyuka?
- Azt, hogy Tivadar és én...., szóval, mi együtt vagyunk.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondtam. Mi egy pár vagyunk, szeretjük egymást.
- Mi vaaan? És mégis mióta?
- Kisfiam, higgadj csak le, kár felemelned a hangod. Mi a kifogásod ellene?
- De hiszen anyám, te már...
- Öreg vagyok ahhoz, hogy szerelmes legyek? Úgy gondolod, hogy csak nektek szabad?
- Anyuka, ne nevetesse ki magát!
- Mit bánom én! Nevessetek csak! Tudjátok csak meg, mert ez a titkolózás nem nekem való.
- És mit tudnak csinálni a fene nagy szerelemben? Fogják egymás reszkető kezét?
- Bármit kicsim, ne aggódj! Még azt is! Ne nézz rám Violám ilyen kerek szemekkel!
- Ez undorító...
- Ugyan fiam! Mi benne az undorító? Te és Viola nem szoktatok szerelmeskedni? Ha igen, akkor tudjátok, hogy semmi undorító dolog nincs a szexben, nem kell elpirulnod, az élet legjobb része.
- Hihetetlen! Nem is tudom, mit mondjak..
- Nem kell semmit mondani, ez így jó, ahogy van. Tudom, hogy most döbbenetet okoztam. Nagyon szeretlek benneteket, ti vagytok a családom, de Tivadar is hozzám tartozik. Értsétek meg, ez egy ajándék az élettől! Ki tudja, meddig tudjuk élvezni, nem vagyok hajlandó lemondani erről az érzésről! Ti se tegyétek.
- Azt hiszem anyuka, nekünk mennünk kell, a gyerekek is várnak. Igaz János?
János nem válaszolt, csak indult kifelé komoly arccal.
- Értem én. Meg kell emésztenetek ezt az egészet. Majd beszélünk még. - búcsúzott Bözsi.
Erre a beszélgetésre Karácsonykor került sor. Addigra enyhült meg a helyzet annyira, hogy egy asztalhoz tudtak ülni, egymáshoz szólni igazából. Tivadart lassan elfogadták.
Nehéz volt, de a szerelem mindent akadályt legyőzött!

[Anna1955]

2008/08

Gitka: Kéz a kézben …

A távolba vesző út keskenyedő szalagra emlékeztetett, amelyet elnyelt a sötétség. A fenyőbokrokkal körbeölelt tisztás közepén egy tó állt. Szeszélyesen táncoló fáklyák fénye világította meg a vizet. Aranyló fények csillogtak, ahogy visszaverődtek a víztükörről. Körben, a tó körül asztalok voltak, még őrizve az elköltött vacsora nyomait. A fényárban úszó épületből kellemes zene hangjai szűrődtek ki. Szórakozott, táncolt a társaság. Annát egy baráti házaspár csalta el erre a nyári táncos bulira – hisz alig-alig mozdult ki otthonról.
A fáklyák fénye kiemelte a nő arcának szépségét, csillogtatta szemeit. Ebben a fényben figyelte a férfi őt. Megrohanták az emlékek Igen! Két éve találkoztak utoljára. Akkor, amikor elváltak útjaik. Ahogy nézte őt, egyre jobban érezte, mennyire szereti. Sőt, jobban szereti, mint azelőtt.
Annát körülragyogta a fény, a lángok fénye. Tekintetét magához vonzotta a férfi arca, csinos arcéle, ragyogó barna szeme, amely csak úgy ragyogott a táncoló fáklyafényben.
Nem szívesen emlékezett vissza azokra a kilátástalan napokra. Nehezen tért vissza a szakadék széléről. A lelki gyógyulásához vezető út lassú és túl fájdalmas volt. Talán az idő kicsit enyhítette ezt a fájdalmat, de soha nem fogja elfelejteni. Hónapokig nyomta az ágyat, míg felépült, de lelke mélyén ez a sajgó seb ott volt. Könnyes szemmel emlékezett a régvoltra.
A férfi bánatosan nézett rá, de Annában furcsa érzést váltott ki perzselő tekintete. Szokatlan gyengeség lett úrrá rajta. Úgy érezte, Róbert még a gondolatait is kitalálja.
- Uramisten, mi történik velem? – azon kapta magát, hogy a táncoló fényekben a férfi szemét fürkészi.
Vibrált körülöttük a levegő. Annának hevesen vert a szíve.
- Sajnálom – suttogta Anna lehajtott fejjel.
- Kérlek, bocsáss meg! Nem lett volna szabad ide jönnöm.
A férfi a nő mellé lépett. Csendben felemelte az állát – mélyen a szemébe nézett.
Annának bizsergett a bőre, ahol a férfi hozzáért. Ahogy meghallotta az ismert, lágy hangot, minden idegszála pattanásig feszült.
- Szeretlek Anna! Azóta is szeretlek. Azóta is, mióta a kilátástalanság miatt elváltunk. Azóta is sokat gondoltam rád. Kérlek, hallgass meg! – és elkezdett beszélni.
A hold fénye ezüstösen világított az égbolton, körülötte szikráztak az apró kis csillagok.
A tűz barátságos fénye és a férfi hangja lassan megnyugtatta zaklatott lelkét. Élvezte a szellővel érkező éjszakai illatokat, mélyen belélegezve.
… és meséltek : elmesélték egymásnak keserveiket, bánatukat. Ott talált rájuk a hajnal – egymást átkarolva, mély beszélgetésben.
A kelő nap lassan áthatolt az ágak között, az aranyló fénynyalábok gyöngyökként csillogtak a tó vizén. Olyan érzés és látvány volt ez, mintha tündérországban lennének.
A madarak vidáman daloltak – köszöntve az új ébredő napot . Az aranyló fény megragyogtatta
Róbert bronzos hajtincseit, s a lengedező szellő bele-belekapott. Anna nem tudott ellenállni, hogy ne érintse meg a férfit, aki megsimogatta Anna arcát és mélyen a szemébe nézve komolyan mondta:
- Hogyan tudsz ilyen észbontóan gyönyörű lenni?
Annát megrohanták az érzések. Már nem tudta tagadni a férfi elől. Rá kellett döbbenniük, hogy még mindig szeretik egymást.
- Anna, nagyon szeretlek! Te szeretsz e engem annyira, hogy újra megpróbáljuk együtt?
Anna könnyein át nézte a férfit. Cserbenhagyták szavai. Ráébredt, hogy bármennyi idő telt is el, őt fogja szeretni, soha nem lesz másnak helye a szívében.
Tekintetük egymás szemébe mélyedt, végtelen hosszú pillantással. Szavak nélküli üzenetek voltak ezek. Emlékek.
Kéz a kézben indultak Róbert autója felé, hogy lépjenek a régen volt, - új, - együtt töltendő életük felé.
Érezte a férfi kezéből áradó melegséget, biztonságot, és arra gondolt – mindig is mennyire szerette és vágyta a férfi ölelését. Felnézett a ragyogó, már kéklő ég felé és halkan suttogta:
- Szeretlek!
Egymásnak és egymásért lenni az új jövő reményében. És most ez a lényeg – az egymásra találásuk.

[Anna1955]

2008/09

Zoria: Szerelem...

Szerelem. Milyen sokan beszélnek róla, pedig soha még nem tudják milyen. Milyen sokan vágynak rá mert már tudják milyen. Próbálták már elemezni a boszorkánykonyhai varázslatot, de senki nem adott rá szerintem magyarázatot. Felemel és porba sújt, jön és sebes szárnyon suhan el, van hogy egy pillanat csupán és néha egy egész életet felölel. Mindenki mást mond a szerelemről, más lángolás, más lebegés, más elmúltával a kihalt érzés. Mégis mindenki ugyanarra a csodára gondol mi sokak szerint többször is megeshet, de a végén a számadásnál kiderül csak egyszer érzett igazi szerelmet.

Nézzük hát a fejlődés folyamatát.

No1.
Esetünk hölgytagja kedves, karcsú, üde. Hisz kora még a tizenhatot sem töltötte be. Hosszú fekete haja lobog a szélben, napbarnított bőrén megcsillan a nap. Táncol, kacag, nevet és megveti a férfiakat. Férfiak? Enyhe túlzás korban hozzá illő fiatal fiúk kiken néha egy pillanatra megakad a szeme. Egyik csúnya, másik szép, egyik okos, másik buta. Az udvarlásukat mégsem fogadja el soha. Bár nyiladozó női lelkének tetszenek a bókok és a sok virág, csak kacag mindenkin és megy tovább. A baráti körben lassan mindenkinek akad párja, kéz a kézben járnak boldogan. Ő csak nézi őket és úgy érzi a világon egyedül van. Ezekkel nem lehet beszélni, megkergült a világ. Elmenekül a társaságtól. Távol egy bokrok mögött eldugott padon olvasgatja a könyveit szinte embert sem lát. Egyszer csak ráköszön valaki. Ismeri jól, nincs mitől megijednie. Egy iskolába jár a lánnyal akinek udvarol a fiú hosszú ideje. Két magányos kis emberke beszélgetésbe kezd, a fiút kidobták, ömlik a panasza. A lány vagányan közli ő nem kell senkinek, egyedül van de nem zavarja. Nem kell részleteznem talán, hány átbeszélgetett délután telt el míg felragyogott a szerelem. De a fiú csapodár lélek eltelt két év és más lány után is nézett, pedig már az esküvő ki volt tűzve. Szegény lány szívét villám hasította ketté. Már nem ragyogott, nem lángolt többé. Az esküvői képre fájdalmas madonna jelzőt ragasztotta a baráti kör. Szokványos a történet, sajnos mint a többi válással ért véget.

No2.
Többé nem akart szeretni. Majd élvezi az életet gondolta hiszen csak húsz éves. És jött egy meggondolatlan éjszaka ami után pár hét múlva furcsán ébredt. Az orvos igazolta a gyanút, a testében egy új élet ébred. Elmondta a leendő apának, aki nem kívánta a gyermeket. Elvált férfi van már akiért fizethet. Elküldte hát csendesem, nem mondom meg senkinek, hogy tőled van majd egyedül felnevelem. Nem tudni miért a férfi pár évig ott maradt, bár nem értette mi az ami a lánynak erőt ad. Egy új szerelem, vagy még annál is nagyobb ragyogás. Mert amikor hosszú kínok árán világra hozta a kislányát és megmutatták a baba felé nyújtotta pici kezét. Ott kezdődött a nagy szerelem ami egy életre elég. Ennek a történetnek ma sincs vége, pedig felnőtt a kisbaba. Főhősünknél ma sincs boldogabb anya.

No3.
De ne szaladjunk a dolgok elébe. Főhősünk már nem kislány, komoly anya. Éjt nappallá téve teszi dolgát, hogy a gyermeke mindent ne érezze, hogy csak anyja van. Nappal munka, éjjel csattognak a kötőtűk, hétvégén míg a nagyszülők vigyázzák álmát a kicsinek pult mögött bontja a söröket. A gyermek már óvodás, mikor kérdezik az anyát: Hová fogysz hisz már nem is látszol csak a szemed? Jön a hetyke válasz De legalább jól látok vele. És egy éjszakán betévedt egy ismeretlen vendég, látszott rajta nem most kezdi az ivást. Leült és csak nézte a lányt. Addig míg az meglepetésére talpig el nem pirult, de a szemét a férfiról le nem vette. És lassan megremegett a keze. A férfi a pulthoz lépett, hagyd a munkát, beszélgessünk és nem mertek ellenkezni a vendégek. És ott megtörtént az igazi nagy csoda, Ámor nyila vagy a szívük tette, nem tudja meg senki soha. Két hét múlva együtt éltek. Egy év múlva mint házaspár nevelték gyermekeiket. Ilyen szerelmet kevesen láttak, még tizenöt év múlva is a csodájukra járt a világ. Izzott a levegő amerre jártak és ha nem beszéltek tudták egymás gondolatát. Egymás gyermekeit úgy szerették mintha a sajátjuk volna. Azt beszélték róluk őket csak a halál választhatja el. A kimondott szónak ereje van, beteljesült a szóbeszéd. Egy tragikus hajnalon a férfi elvesztette életét. Sírig tartó szerelem volt, mondogatta a világ.

Epilógus
Elárulok egy titkot mit csak kevesen értenek. A férfi ma is ott él a nő szívében, mert ott tartja a szerelem. És évek múltán főhősünknek lett új párja és ha kérdik nem tagadja: Őt a magam módján szeretem, de ha felnézek a csillagokra ott vár rám a szerelem.

[Anna1955]

2008/10

winner: A kesztyű


Zsuzsa belépett a lakásba, az előszobában mindent ledobált, és berontott a hálóba, végig vetette magát az ágyon és csak sírt, sírt, sírt. Arcát beletemette egy díszpárnába és azt kívánta, bárcsak meghalna.

Zsuzsa a negyvenes éveinek elején járó elvált asszony volt. Korához képest feltűnően csinos jó alakú. Vállalkozóként egy kis butikot vezetett az egyik budapesti plázában. Szerette a munkáját és a jól menő üzlet kényelmes megélhetést biztosított neki és családjának. Tízévi házasság után vált el három gyerekkel, és bizony a kezdeti időszak nem volt könnyű.
A férje megbízhatatlan és iszákos volt. A Válás után a férfi teljesen lezüllött, de Zsuzsa nem érezte felelősnek magát. Meggyőződéssel vallotta, hogy ő mindent megtett a házasság rendbetételéért, és csak akkor döntött a válás mellett, amikor már úgy érezte nincs más választása.
Mára azonban minden tekintetben sínem volt az élete. Azaz majdnem minden tekintetben.
Egy dolog hiányzott de az nagyon. Egy társ, akiben megbízhat, akire támaszkodhat, akibe szerelmes lehet, akinek a nevét csupa nagybetűvel ejtheti ki.
Volt néhány futó kapcsolata, alkalmi partnere, de többre vágyott. A férfiak azonban vagy lekezelték, vagy megijedtek a jómódú, sikeres üzletasszonytól.
És akkor váratlanul belépett az életébe a "nagy Ő", akire várt, akire vágyott.
Az utóbbi időben már jobbára csak igazgatatta a butikját, mert két alkalmazottja volt és ő maga az árú beszerzéssel és egy új üzlet megnyitásán fáradozott. Körülbelül három hónapja egyik alkalmazottja szabadnapot kért, így aznap ő nyitott az üzletben. Hétköznap délelőtt lévén nem volt nagy forgalom, így elmerült egy újság olvasásában, amikor nyílt az ajtó.
A lélegzete elállt mikor felnézett. Negyvenes, jólöltözött és jóképű férfi lépett be az üzletbe.
- Kezét csókolom - köszönt a férfi mosolyogva.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Egy 7 1/2-s kesztyűt szeretnék vásárolni.
Zsuzsa meglepődött, mert a férfivásárlók a legritkább esetben szokták tudni a szükséges méreteket, különösen igaz volt ez a kesztyűkre. A férfi gondosan megnézte az elétett portékákat, végül egy bordó nagyon finoman kikészített elegáns, és igen drága darabot választott. Zsuzsa megjegyezte, hogy a bőr olyan finoman lett kikészítve, hogy úgy tűnt mintha mintás lenne. A férfi csak bólogatott, majd kifizette a kesztyűt.
Néhány nappal később Zsuzsa egy meghívást kapott egyik üzleti partnerétől egy partira. Nem volt sok kedve elmenni, de végül rászánta magát. Ahogy számított rá, igen unalmas volt az est, legalább is számára. Magában azt gondolta, amilyen hamar csak lehet, lelép, de az alkalom valahogy nem akart összejönni. Kezében egy koktéllal a táncolókat nézte, amikor valaki ráköszönt.
- Jó estét! Emlékszik rám? - Zsuzsa a hang irányába fordult és ismét az a megmagyarázhatatlan érzés fogta el.
- Jó estét! - dadogta zavartan. A férfi, aki üdvözölte a kesztyűt vásároló vevője volt. Zsuzsában a kezdeti gátlást a férfi udvariassága hamar feloldotta. Éjfél után jöttek el a partiról. Mikor a férfi haza fuvarozta, búcsúzáskor azt kérte másnap vacsorázzon vele, és a nő boldogan mondott igent. Ezt követően egyre gyakrabban találkoztak és rövid időn belül szoros kapcsolat szövődött, közöttük.
Zsuzsa úgy érezte megtalálta azt az embert, akit mindig is keresett. István figyelmes volt és mindig gáláns. Emellett művelt jómódorú, és igen éles eszű. Rövid idő után Zsuzsa kénytelen volt beismerni, magának, hogy fülig szerelmes lett a férfiba. Legnagyobb öröméra azonban ez a vonzalom nem volt egyoldalú. Az asszony úgy érezte végre teljes az élete.
István elvált ember volt, a házasságából két gyerek született, melyet volt felesége nevelt. Zsuzsa hamar rájött, hogy a férfi jóval nagyobb anyagi biztonságot nyújt gyermekeinek és volt feleségének, melyet azok joggal elvárnak tőle. Igaz, megtehette nyugodt szívvel, hiszen igen jómódú vállalkozó volt, egy építőipari Kft-ben volt társtulajdonos.
Egyik alkalommal Zsuzsa játékos évődéssel megkérdezte, hogy a kesztyű kinek a kezét melengeti, minek után a férfi elvált.
- Ja a kesztyű. Azt a húgomnak vettem - felelte nevetve István. Zsuzsa nem gyanakodott, főleg az után nem, hogy kis idővel később megismerte István testvérét, aki ráadásul közel vele egykorú volt. A két nő első látásra szimpatizált egymással és Zsuzsa érezte, hogy István húgában őszinte barátnőre találhat.

Lassan fél éve ismerték egymást, és Zsuzsa számára ez a fél év maga volt a mennyország. A nő még soha nem érezte magát ennyire boldognak. Gyerekei, látva anyjuk boldogságát bizalommal fogadták a férfit, és miután anyjuk partnere irányukban is igen bőkezűen viselkedett, a három gyerek gyorsan megkedvelte Istvánt.
Jócskán mögöttük volt a tél, benne jártak a márciusban és Zsuzsa, Istvánnal közös nyaralást tervezett. Előző nap megbeszélték, hogy a nő beszerez néhány utazási prospektust. Hóna alatt egy halom a legkülönbözőbb helyre csábító utazási prospektussal lépet be az üzletbe. Azonnal észre vette, hogy valami baj van. Az egyik eladó kétségbe esetten magyarázta egy fiatal nőnek, hogy nem tudja kicserélni az általa vásárolt portékát, mert a sérülésre nem érvényes a garancia.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte Zsuzsa az ismeretlen nőt.
- Ó! Hogyne... Ezt a kesztyűt itt vásárolták, de olyan gyenge az anyaga, hogy alig használtam és elszakadt.
Zsuzsa nézte a kesztyűt és nem hitt a szemének. Az, a kézrevaló volt melyet István vásárolt nála. Megismerte a finom kikészítésről, mely a fény játéka olyannak tűnt, mintha mintás lenne. Zsuzsa elkérte a blokkot, de semmi kétség a blokk is igazolta gyanúját. Az ismeretlen nő azt a kesztyűt hozta vissza, amit ő adott el Istvánnak.
Mérhetetlen csalódás kerítette hatalmába Zsuzsát. Utasította alkalmazottját, hogy cserélje ki az árút, összenyalábolta a holmiját és kiviharzott az üzletből. Kocsijába vágta magát és eszeveszett iramban száguldott haza.
És most itt fekszik az ágyon és csak sír. Késő este volt mire némiképpen magához tért.
- Az, biztos, hogy soha többé nem akarom látni ezt a gazembert - mormogta maga elé. Az is biztos, hogy nem lesz még egy olyan férfi a világon, akiben megbízom. Írok neki egy levelet, még a telefonba sem akarom hallani a hangját. Felkászálódott az ágyról és kiment a fürdőszobába.
- Jézusom - nyögött fel, amikor meglátta magát a tükörben.
Rendbe hozta magát, majd egy kurta furcsa rövid levet írt a férfinak és azon nyomban elküldte e-mailban, majd összecsomagolt, és egy rövid levélkében tudatta gyerekeivel, hogy elutazik pár napra, melyet megtoldott némi készpénzzel.
István másnap minden lehetséges módon megpróbálta elérni a nőt, de mivel Zsuzsa számított erre, a férfi minden kísérlete kudarcot vallott. Zsuzsa a szüleinél keresett menedéket, hogy a férfi semmiképpen ne érje utol. A telefonokat rendre kinyomta, az üzletben nem mondta meg, hova utazott, bár naponta felhívta a boltot nincs e valami gond.
Pár nap után némiképpen megnyugodott és érezte túl van, a csalódottság okozta első sokkon, bár tudta a tüske örökre ott marad benne.
Egy hét után haza ment a szüleitől, akikhez mindig szeretett menni, és most különösen jó volt a kisvárosi környezet. Otthon a gyerekei igen csak szemrehányást tettek hirtelen elutazásáért, majd ezt megkapta volt férjétől is. Magában belátta, hogy nem bújhat el a világ elől saját fájdalma miatt. A számítógépéből törölte István összes levelét mellyel távollétében elhalmozta, és az üzletben is meghagyta, hogy ha a férfi keresi nincs itt neki. Lassan visszatért minden a régi kerékvágásba. Zsuzsa belevette magát a munkájába és gőzerővel dolgozott az új üzlet megnyitásán.
Egyik nap csörgött a mobilja.
- Tessék, Zsuzsa vagyok.
- Kezeit csókolom Zsuzsika. Én meg a Karai Sándor - hallotta a vonal másik végéről egyik régi üzleti partnere hangját. Mondja drága, miért titkolja, hogy új üzletet készül nyitni.
- Nem titkolom Karai úr, de még nincs itt a reklámozás ideje.
- Annak mindig itt van az ideje. Mindenesetre szeretnék beszélni önnel erről az üzletről. Tisztelettel meghívom szombaton estére. Egy partit rendezek és szeretnék beszélni önnel.
- Természetesen megtisztel a meghívással - mondta Zsuzsa, magában azonban azt gondolta, "miben sántikálsz vén róka"?

Szombat délelőttre bejelentkezett fodrászhoz, és a kozmetikushoz is. Haza érve tükörben megnyugodva konstatálta - ez bizony már rámfért. Gondosan megválogatva öltözött fel az estélyre és megnyugvással látta a taxis szemében az elismerést, amikor beült a kocsiba. Nem akart saját autóval menni, mert akkor nem ihat alkoholt. Ritkán ivott és akkor is mértékkel.
A budai villához érve Karai a kapuban várta vendégeit.
- Zsuzsa! Maga gyönyörű - mosolygott rá a házigazda. A nő örömmel zsebelte be a bókot, annál is inkább mert tudta, a férfi nem a hízelgéséről ismert. Ennek ellenére megpróbált elvegyülni a vendégek. A büfé asztalról elvett egy szendvicset és egy koktélt, miközben azon törte a fejét milyen üzleti ajánlata lehet számára Karainak az új butikkal kapcsolatban. Ahogy így elmélkedett, váratlanul egy ismerős hang köszönt rá.
- Szervusz Zsuzsa! Karain nem túlzott, valóban gyönyörű vagy.
- Ó a szemétláda - sziszegte Zsuzsa. Még, hogy üzleti megbeszélés.
- Ne szidd Karait. Régi jó barátom, és én kértem meg, hogy hívjon meg.
- Mit akarsz tőlem?
- Mit akarok?! Magyarázatot a viselkedésedre. Nem tudom mi ütött beléd. Egyik pillanatról a másikra, se szó, se beszéd, eltűnsz, felrúgod a kapcsolatunkat, és én nem tudom miért.
Zsuzsa nyelve hegyén volt, hogy azért mert hazudtál, sunyi módon viselkedtél. Ki is nyitotta a száját, de hang már nem jött ki a torkán. Kimeredt szemekkel nézte István mögött feltűnő két nőt. Az egyik a férfi húga volt, a másik pedig az a nő, aki visszahozta a kesztyűt, melyet István vásárolt nála, és amelyik minden baj kezdete volt. Legalább is Zsuzsa eddig a pillanatig azt hitte.
- Szervusz Andrea! - dadogta zavartam Zsuzsa.
- Szervusz! Engedd meg, hogy bemutassam a legjobb barátnőmet.
- De hiszen mi már ismerjük egymást - mosolyodott el Andrea barátnője. Ön volt olyan kedves kicserélni a kesztyűt, ami elszakadt. Engem Barbarának hívnak - nyújtott kezet.
- Na igen - nyögte ki Zsuzsa.
- Milyen kesztyűről is van szó? - kérdezte István kissé meglepődve.
- Ez nem is kicsit bonyolult - vágott közbe Andrea. Én tavaly megkértelek, hogy vegyél egy pár kesztyűt, amit voltaképpen Barbara kapott a barátjától születésnapjára. De mivel, ahogy Zoltán mondja: én tök béna vagyok ezekhez a dolgokhoz. Ja, te nem tudod. Zoltán, Barbara barátja - tette hozzá magyarázatként Andrea. Na szóval Zoltán engem kért meg, de mivel nekem meg vidéken volt dolgom én megkértem a bátyámat, bízva az ízlésben. Így aztán ő vette meg a kesztyűt. Világos nem?
- Amit aztán Barbara visszavitt, mert elszakadt, ha jól értem a dolgokat - mondta mosolyogva István és sokat sejtetően Zsuzsára nézett.
- Meg tudsz nekem bocsátani? - kérdezte Zsuzsa. Akkora szamár vagyok... - de nem tudta befejezni a mondatot, mert István a szájára tette a kezet, majd lehajolt és a vendégsereg hangos ovációja közepette megcsókolta a nőt.

[Anna1955]

2008/11


hori: Szerelem vasárnap délután


Elhatároztam, hogy beleszövöm magam a világ végtelen szövetébe, és a következő történetem hőse én leszek, saját magam, hiszen legkönnyebb az életünkből meríteni az ilyen írásokhoz, abból, ami velünk megesett. Az ember a szobája hűvösében hajlamos elkalandozni és romantikus terveket szőni valakivel, különös kalandokat kieszelni, melynek végkifejlete szinte mindig egy intim együttlét vagy legalábbis annak lehetősége. Ezért úgy döntöttem inkább, hogy nyakamba veszem a várost és felderítem az utcákat, újból rácsodálkozom majd egy-egy épület oromzatára, és a leanderek illatától megrészegülten kiülök egy térre a gesztenyefák és egy kerthelyiség napernyőinek oltalma alá.
Az emberek túlságosan fáradtak ahhoz, hogy a vasárnapi ebéd után, a fülledt, nyári délutánnak ebben a korai órájában kimozduljanak otthonaikból, és talán még mindig a délelőtt sülő rántott hús illatára emlékeznek, ezért nincs rajtam kívül vendég azon a helyen, amit felfedeztem, és amit egymagam "foglaltam" el. Az emberek ugyanis a jóllakottság mértékének fordított arányában hagyják el szobáik hűvösét, és indulnak meg sétálni, birtokba venni a szórakozóhelyeket. Nekem ez most öröm, mert a nyüzsgést nem igazán kedvelem; magányomat a körém szemtelenkedő néhány galamb töri csak meg.
Rendelek egy italt a pincérlánytól, aki deres pohárban hideg, gyöngyöző sört tesz elém, alátéttel. Közben azon tűnődöm, hogy egy felszolgáló mennyire lehet meghatározó eleme egy ilyen vendéglátó-ipari egységnek, mert bizonyára az, mivel előszeretettel alkalmaznak ilyen fiatal és szép lányokat, nőket, mint ő. Viszont érdekes, hogy évtizedek alatt soha nem jutott eszébe senkinek változtatni azon az öltözéken, amit előírnak: zárt cipő, fehér blúz, fekete szoknya vagy nadrág, pincérkötény; mintha valamiért hasonlítaniuk kellene egymásra, akik ezeket viselik. Persze, tudom, a vendégtől való megkülönböztetés is cél.
Előkerül a táskámból egy Musset-kötet valamint a jegyzetfüzetem – melyet mindig magamnál tartok, hogy bármikor papírra vethessem hirtelen támadt gondolataimat –, ezen kívül a délelőttről ottfelejtett pogácsa maradéka is, amit óvatosan szétszórok a morzsákat gyűjtögető galambok elé.
A söntésnél álldogáló pincérlány egy ösztönös, elölről hátrafelé irányuló mozdulattal elsimítja hosszúnak nem mondható, barna haját, ezzel kiemelve arcának Audrey Hepburnre emlékeztető bájosságát. Vajon mi járhat épp a fejében? Talán az anyja és az apja, ahogy nap mint nap a gyűlölet nyilait lövöldözik egymásra, amitől szenved az egész család; vagy az öccse, aki talán épp a szülei játszmái miatt rendszeresen kimarad az iskolából – ezt bizonyítják a rossz érdemjegyek is. De szegény lánynak miért is szánok ilyen keserű sorsot? Gondoljon a vőlegényére inkább, akivel a közelgő esküvőjüket tervezgetik, és már a menyasszonyi ruhát is kinézték, valamint azt a külföldi utat, ahová nászútra mennek majd. Bizonyára hosszabb ideje gyűjtögetnek, közös erőfeszítéssel.
Időközben a lány elunja az ácsorgást, leül egy szabad asztalhoz. Lábát keresztbe téve, és ezzel vékonyka alkatát kihangsúlyozva hátradől a fémszéken, majd melankolikus pillantással felém tekint. Észreveszi óvatos mozdulatomat a galambokkal, rám mosolyog; talán ő is szereti a madarakat? – nem tudhatom, mindenesetre megnyugtató érzéssel tölt el, hogy arcán nem a rosszallást fedeztem fel, sőt, mintha az érdeklődés jeleit mutatná: figyelmes lesz a kihajtott könyvre és a jegyzetfüzetre, a tollra. Lehet, hogy tanárnak néz, a tér túloldalán álló patinás középiskola egyik tanárának, vagy – ki tudja? – szerencsém van és írónak, de az is lehet, hogy csak egy szerelmesnek, aki épp verseket farigcsál kedvesének.
Mint aki a vendég fogyasztását méri csak fel, kötelességtudó alkalmazotthoz illően odajön hozzám, megkérdezi üresedő poharamra mutatva, hogy fogyasztok-e még egyet. Szavait alig hallani, melyek olyan puhán hullnak rám, ahogy a körülöttem tornyosuló fák levelei érintik a földet, mikor leválasztja őket ágaikról egy eltévedt szellő. Most már figyelmesebb vagyok rá: szép és szelíd hangjával elbűvöl engem; úgy válnak meg a szavak gazdájuktól, mintha beletörődnének sorsukba, és mintha tudnák, hogy elutasító választ kapnak. Én nemet mondok, de mégis, hogy ne okozzak csalódást, vagy sokkal inkább azért, hogy újra a közelemben érezhessem és újra fölém hajoljon majd kivágott blúzában, kávét rendelek: "legyen egy melange, hogy újból érezzem Bécs illatát és ízét". Arcán öröm suhan át, mert első elutasításom után mégis tehet értem valamit, és visszajöhet hozzám.
Néhány perc elteltével megjelenik, majd asztalomon tompán koppan a csésze és a hozzá tartozó alátét. Ekkor a jegyzetfüzetem fölé hajol, óvatosan, a tolakodásnak a legkisebb gyanúját se ébresztve bennem. Én pedig, hogy ne hagyjam veszni ezt az értékes pillanatot, próbálom kitalálni illatát, amely ha nem is vanília azért valami hasonlóra mindenképp emlékeztet. Közben, bizonyára néhány sort el is olvasott, mert rám mosolyog. Szemében látok egy aprócska jelet, egy felvillanást, amit tétova mozdulatok kísérnek, és ebben a pillanatban úgy érzem, maradna még, vagy kérdezne valamit tőlem, talán azt, hogy ráérek-e megvárni őt munkája után, elvinném-e este valahová, például vacsorázni és táncolni. Talán azt is szeretné (ha nem tartom érte "rossz" lánynak), hogy hazakísérjem otthonába vagy az enyémbe, hogy eltölthessen velem egy romantikus éjszakát. Ha felkérne rá, én úgy is tennék, és vacsora után szerelmes szavakat suttognánk egymás fülébe, mindkettőnkben fokozva a vágyat, megkönnyítve az utat egymás meztelenségéhez. A fölénk boruló firmamentum fényében, a ház előtti kapualjban átfognám derekát, többször meg is csókolnám, majd felmennénk a lakásba és egész éjjel szerelmeskednénk. Másnap, pedig felidézném a boldog együttlét perceit: a teste melegét, a combok hajlatának ízét, a mellek lágy vonalát, a bordák enyhe tapintását; ugyanakkor a sápadt, karcsú test szánalmát de a léleknek mégis oly tetsző és felemelő kedvességét is. Újra átélném a meztelen, puha kéz érintését.
De nem mer kérni tőlem semmit.
Én sem bátorítom, mert ebben a pillanatban elfog valami gyámoltalanság. Talán a lány szépsége teszi ezt velem? Én is csak félénk kölyök lennék, ha egy szép nő kerül velem szembe, és hatással van rám? A szerelem akkor a legcsodálatosabb, amikor váratlanul toppan elénk, amikor a legkevésbé számítunk rá. Pillanatok alatt képes átformálni énünket és eljutni testünk atomjaihoz, felkúszni az ereken, a dobhártyánkon verni ütemét, lebénítani a végtagjainkat és elapasztani a szavainkat.
Zavartan tekintünk egymásra.
A csend hosszabbra sikerült, mint terveztük, mégis, mikor távozik, szinte csak véletlenül, hozzáér zakóm ujjához; én, pedig egyik karját érintem meg lágyan ujjaim hegyével, olyan gyengéden, mint ahogy egy finom selyemkendő hull a földre, miután alákapott a nyári szellő.

[Anna1955]

2008/12

naiva: Ámor nyila

Ámor nyila teljesen váratlanul, mindig akkor, és ott csap le, amikor és ahol nem várjuk...

Jázmin sem gondolta volna, hogy 6 év kiegyensúlyozott házassággal a háta mögött őt is eltalálja még az a nyíl...
Rosszkedvűen indult a háromnapos konferenciára. Új volt a cégnél, fiatal és agilis, főnöke őt küldte el maga helyett a fővárosba.
A szállodában, ahol az előadások és fogadások zajlottak, szinte senkit nem ismert. Egyetlen, volt főiskolai évfolyamtársával futott össze, aki viszont „mindenki ismerőse” volt, így aztán sűrűn eltűnt Jázmin mellől.
Az esti fogadáson pezsgőt kortyolgatva feltette magának a kérdést: mit is keresek én itt? A csupa-csupa tükör teremben állt a tömegben magányosan, mikor a tükörben megpillantott egy férfit. Háttal állt neki és a szemben levő tükörben őt bámulta.

Jázmin a férfi felé emelte a poharát. Szinte egyszerre fordultak meg, majd néhány lépés és már egymással szemben mosolyogtak. A férfi magas volt, jó negyvenes lehetett, szelíd arcú, vakító kék szemű. Jázmin megbabonázva nézte a megnyerő arcot. Úgy érezte már találkozott ezzel a férfival, ezzel a meleg, beszédes tekintettel... Talán meg sem kell szólalnia, a férfi úgyis tudja, mit szeretne mondani.
- Látom, maga sem nagyon tudja mit keres itt - mosolygott rá a férfi kedvesen.
- Honnan látja? - nézett rá Jázmin döbbenten.- Ennyire rám van írva? Azt hittem lazán, érdeklődve és vidáman tekintgetek itt körbe-körbe! – mondta fanyar mosollyal.
- Nem. Maga itt unatkozik! Elárulom: én is! Menjünk el!
Jázmin először hitetlenkedve nézett, átvillant az agyán, hogy micsoda rámenős alak, mégis, saját maga is meglepődve a válaszán, hirtelen rávágta:
- Menjünk! Miért is ne?
Egymás mellett ballagtak, szótlanul a férfi kocsija felé. Lépteik egy ütemre koppantak a macskaköves járdán.
- Mit szólna a Gellért hegyhez? Még világos van, de hamarosan besötétedik, és lábaink előtt hever majd a kivilágított város!
- Rendben! - hangzott halkan és rekedten Jázmin válasza. A kirándulás az éjszakába nyúlt, és mire visszatértek a szállóhoz nagyjából elmesélték egymásnak az életüket, örömeiket, bánatukat. Régi ismerősként búcsúztak el a hallban. A férfi Budán élt, hazatért a családjához.

Másnap reggel együtt kávéztak egymás mellett ültek az előadásokon. Jázmin rendkívüli nyugalmat, békét érzett a férfi közelében, vonzotta bölcsessége, a belőle áradó melegség. Mindent jó volt együtt csinálni: ebédelni az elegáns étteremben, kávézni az előadások szüneteiben, megbeszélni a hallottakat, vagy csak ülni egymás mellett, érezni a másik közelségét. A nap végére Jázmin eddigi élete, férje, gyermeke valami mindent elfedő, távoli, szürke ködbe veszett… szinte teljesen eltűnt… Csak a jelennek élt, megbabonázva, hitetlenkedve a történteken. Úgy vonzotta a férfi, mint lepkéket a lámpafény, mint mágnes a vasreszeléket. Kiegyensúlyozott házasságban élt, szerette a férjét, most mégis egy másik férfi bűvkörébe került. Nem értette…mintha egy mágus megérintette volna a pálcájával és egy másik világba varázsolta volna.. Béklyóban érezte magát, de kellemes, zsongító béklyóban, ahonnan nem volt sem ereje, sem kedve szabadulni.
Este sétálni mentek. A hűvös májusi éjszakában természetesnek tűnt, hogy a férfi átkarolta, melengette. És a csók is természetes volt, ami a Duna parton érte őket utol, a folyó felől fújó, víz illatú szélben, összebújva a rakpart egyik padján.
- Mintha mindig erre vártam volna! Mintha hazaértem volna! - suttogta a nő a férfi forró testéhez simulva.
- Mi történik velünk? Mi ez a varázslat? - nézett fel a férfi a májusi égbolton hidegen ragyogó csillagokra.
- Nem tudom... Csókolj! - suttogta Jázmin követelőzően.
Kábult csókokkal telt el az éj. Csókolóztak padon ülve, séta közben meg-meg állva, lámpák fénye alatt, vagy sötét mellékutcákban. Hosszan, hol szenvedélyesen, hol gyengéden, egymásba olvadt lélekkel.

A konferencia utolsó napján nem mentek be az előadásokra. Révült kábulatban autókáztak a városban. A nő keze a férfi combján pihent, a férfi, ha tehette, megsimogatta. Vibrált köztük a levegő. A langyos májusi nap és az ereikben lüktető forró vér felizzította a levegőt a kocsi belsejében. Kívánták egymást. Kívánták a másik testét, érintését, csókját, és kívánták a lelkét. Beszélgettek, vagy csak ültek némán, egymást bámulva, tudva, érezve a másik mit gondol, mit érez. Nem kellettek szavak. Mintha egy másik dimenzióba kerültek volna, értették a másik minden rezdülését, érzését, gondolatát.


- Mi lesz most? Te hazamész, 300 km fog elválasztani bennünket!
- Már most hiányzol! - jajdult fel a nő.
- Hazaviszlek! Addig is együtt lehetünk!


Boldog mosoly volt a válasz a férfi ajánlatára. A konferencia zárására visszamentek a szállodába. Jázmin komor hangulatban összepakolt. Nem akart a jövőre gondolni. Szürkének, élettelennek látta a férfi nélkül rá váró életet. Tudta, soha nem lesz már semmi olyan, amilyen volt. Soha nem hitt ilyenekben, hogy „lelkitárs” és a lélek másik fele, most mégis nemcsak érezte, tudta is, hogy ő megtalálta a nagyvilágban lelkének egy elveszett darabkáját.

Ajándék ez a Sorstól! - gondolta, de tudta ez az ajándék csak kettőjükre tartozik, az élet nem állhat meg, haza kell mennie és mindent ott folytatni, ahol abbahagyta a konferencia előtt. Dolgozni fog, gyereket nevel, főz, mos, lefekszik a férjével. De a lelke már örökké a másiké marad.


Bevackolta magát a férfi kocsijába, és útnak indultak. Lassan besötétedett.
Messze a fővárostól megálltak egy néptelen autós pihenőben. Óriási, csillagos ég borult rájuk, mint egy fény-pettyezte, meleg takaró. Egymást átkarolva nézték a végtelennek tűnő sötétben ragyogó, vibráló fénygömböket.
- Kérlek, vegyél feleségül! Itt, az Isten szabad ege alatt! A csillagok lesznek a tanúink! - kérte a nő, míg összesimulva vacogtak a hűvös, pusztai éjben.
- Jó drágám! Itt és most a társam lettél, örökre!

Végtelenül megnyugtatta Jázmint ez a szertartás. Kételyei, nyugtalansága szépen lassan elcsitultak. Bűnnek érezte eddig a kapcsolatukat, lelkiismerete fel-fellázadt… Mostantól azonban tudta: az Égiek rájuk mosolyogtak és áldásukat adták szerelmükre.

Az autó újra a sötét, elhagyatott úton száguldott velük. Kihalt volt ez az útszakasz, a férfi erősen nyomta a gázt. Boldognak, felszabadultnak érezte magát. A mellett ülő nő megváltoztatta az életét, tudta, érezte, ők összetartoznak.

Túl nagy sebességgel vette be az éles kanyart, nem ismerte ezt az utat.


Éles fájdalmat érzett a lábaiban. Körülnézett. A fájdalom hullámain át, homályosan mintha fényeket látott volna maga körül. Hirtelen nem tudta hol van, mi történt. Aztán lassan megvilágosodott az elméje: a kocsiban ül, beszorulva az ülés és a műszerfal közé.

Baleset! - gondolta - Balesetet szenvedtem! Ég az autó és nem tudok kiszállni!
Lassan tudatosult benne, hogy nincs egyedül a kocsiban. Jázmin furcsán kitekeredett tartásban, mozdulatlanul ült a másik ülésen. Vért látott... Sok vért. A szeretett nő fején és a szája sarkában. Nyögve mozdult, a fájdalom már egész testét hasogatta. Kitapintotta a nő csuklóján az eret. Már nem vert a szíve.

A férfi nem félt. Tudta, ő is meg fog halni, benn ég az összeroncsolódott autóban. Az öntudatlanság határán, útban a másvilág felé: mosolygott.
- Legalább te nem szenvedsz, drága kincsem! - suttogta gyengéden.
Utolsó gondolata, mielőtt elvesztette volna az eszméletét az volt, milyen bölcsen rendelkezett a Sors: nem engedte, hogy egymás nélkül kelljen élniük.

Most már együtt maradnak.

Örökre.

[Anna1955]

2008/13

felix: Örök tavasz

— Milyen nap is van? Talán szerda. Akkor már nemsokára…

A fehérhajú, madárcsontú öregasszony a konyhaszéken kuporgott, és a bögrébe dermedt tejeskávéját kevergetve az ablakpárkányon civakodó verebeket nézte. Fázósan húzta össze magán a köntöst, és lekanalazta a kávé fölét, utána küldve a beáztatott kifli csücskét. Mostanában nem igazán volt étvágya és az ízeket sem érezte, csak a szigorú napi időbeosztás miatt nem feledkezett meg az étkezésekről. Persze, ezek a műkaják, mindenféle aromásító szerek, illat és íz-fokozók, színezékek, segéd és töltőanyagok, ettől van mindennek olyan egyforma íze, ha a szemét behunyja, már azt sem tudja, mit tol a szájába. Idejét sem tudja, mikor harapott egy igazi édes, hamvas, szaftos, fehérhúsú őszibarackba. Szájában összefutott a nyál, elmosolyodott. Aztán felállt, a reggeli roncsait a mosogatóba helyezte. A fürdőszoba irányába csoszogott és imaszerűen mormolt magában.

— Azt hiszem, mégiscsak kedd van. De nem is lényeges. Ami biztos, az úgyis a péntek. Kata minden pénteken jön, pontosan érkezik, és hozza az utánpótlást, a menázsit, a mindennapit; csupa praktikus, félkész, mélyhűtött termék, és persze kisadagok, hogy semmi ne vesszen kárba. Csak a sütőbe vagy a mikroba kell bedugni, kibontani a csomagolásból, és máris kész az étvágygerjesztő ebéd vagy vacsora.

A tükör előtt megállt, figyelmesen tanulmányozta arcát, de csak halvány, homályos körvonalakat látott, szellemként lebegett előtte a kép, ám középen szinte fénylett, ragyogott, parázslott a két hatalmas, eleven, kíváncsian fürkésző porcelán-kék szem. Összekacsintott vele, és elmosolyodott. Igen, Istvánt is megigézték ezek a szemek, elveszett bennük, követte, s csodás életük kerekedett; akkor költöztek ebbe a házba a hegyen. Már a kilátás, a panoráma miatt is megragadta őket a hely, és együtt varázsoltak belőle álompalotát. S aztán jöttek a gyerekek…

— A kert pedig egészen az én birodalmam volt; a változatos cserjék , bokrok között sosem látott virágok díszlettek szemkápráztató színpompában, s a kis tavacskában a csobogó szökőkút szórakoztatta a halakat. Ki sem kellett mozdulni, megvolt a mi külön világunk, egy teljes világ. Micsoda tavaszok voltak! Minden évben megújult, átalakult. Persze, mióta nehezen járok, a kert is elvadult. Szerencsére, a szemem is gyengül, s egyre ritkábban megyek ki a teraszra.

Befejezte a fogmosást és gondosan megfésülte, rögzítette ritkás haját, majd a szobába ment, és az órára nézett.

— Korán van még, rengeteg idő van ebédig. Ha már így az emlékekbe süllyedtem, akkor fenékig…

A szekrényhez lépett, elővett két vaskos bőrkötéses albumot, az alacsony dohányzó asztalkára ejtve azokat a süppedő fotelbe rogyott. Felütötte a kövérebbiket, s lapozgatni kezdte. A színes képeken a ház, a kert, vidám társaságok, családi fotók, csoportképek, nevezetes napok emlékei köszöntötték, de gyorsan elkedvetlenedett.

— Mind itt hagytak, az emlék is egyre fakul. Már tíz éve is elmúlt…

Türelmetlenül félrehajította a kötetet, s a régebbi, ütött kopott albumot vette kézbe, melyben fekete-fehér fotók sorakoztak, olykor szemét lehunyva elmerengett felettük. Az egyiket, melyen egy fiatal pár állt kézenfogva az erdei úton a patak felett átívelő híd korlátjához támaszkodva, könnybeborult szemekkel hosszan forgatta. Kiejtette kezéből a kötetet, majd a kandallópárkányon álló képre nézve visszazökkent a valóságba.

— Kata pénteken jön, s már csütörtök… És megint megpakolva, és egyre több felesleges holmi gyűlik a hűtőben, csinálok addig egy kis rendet…

Míg a keményre fagyott csomagocskákat pakolta ki szavatossági idejük szerint sorba rendezgetve az asztalon, még mindig emlékei között kalandozott.

— Ó, Laci… Mennyire szerettük egymást. Akkor még én is… Aztán a látogatók a kertben kószálva. Mind kifejezte hódolatát, s nem csak a kert miatt… De hiszen mindig is szemrevaló teremtés voltam! Még tavaly is az a fess, bajszos úr, a piacon… „Ez a málna, ifiasszony, olyan jól illik a csókos ajkaihoz. Érett, kemény, nagy szemű, s ha most nem kívánja, gyorsfagyasztással megőrizheti, bármikor elővéve friss, gurulós, ízes, illatos, újra idézi a tavaszt.”

Megszédült, megtámaszkodott a láda oldalán. Megborzongott, behunyta szemét, és összehúzta magát, mint egy pingvin a hóviharban, míg lassan zsibbadt melegség árasztotta el.

Kata péntek délután érkezett, csilingelő hangja felverte a lakást.

— Nagyi, merre vagy? Itt az utánpótlás!

A kamraajtóban megtorpant, felsikoltott, és a két degeszre tömött szatyrot a földre ejtette. Nagyanyja a fagyasztóláda mélyén feküdt köntösében, összefont kezeivel egy doboz fagyasztott málnát mellére szorítva. Szemöldökén, szempilláin és bajuszkáján megült a dér. Mosolygott.

[Anna1955]

2008/14

Thalassa: A kékég lánya

Ritkán járt a faluban... de rögtön tudta, hogy hol lehetnek a veszteséglisták. Hatalmas tömeg verődött össze, mindenki kutatta, vajon van ismerős vagy rokon rajtuk? Az arcokon látszódott a szívek remegése. Kéki is érezte, ahogy minden lépéssel szökik az erő a lábából. Félt. Sosem érzett még ilyen félelmet ezelőtt.
Az emberek hátrafordultak, ahogy közeledett és úgy nézték... A lány után a napsütés is fakóbbá vált. Bár tavasz volt, a lábnyomaiba egy-egy sárga falevél hullott. Mindenki tudta melyik nevet keresi, és mindenki félt.
A lány nem volt átlagos. Megvolt benne a képesség, hogy az időjárás olyan legyen, mint a kedve. A lány maga sem tudta, hogyan csinálja, mégis képes volt rá. Innen ragadt rá a beceneve is... Kéki. Eredetileg Klárának keresztelték, de ahogy cseperedett a kicsi lány, és egyre jobban fény derült különleges tulajdonságára, úgy kezdték el a környékbeliek először a Kékég lányának, aztán egyszerűen csak Kékinek hívni.
Már majdnem a lista előtt volt. Alig egy lépés még... De megállt. Behunyta a szemét, mély levegőt vett. Csak egy perc sötét tudatlanságot még... Csak egyetlen perc...
Hirtelen kinyitotta a szemét és határozottan a listák elé lépett. Sebesen futotta át a nevek sorát, a szellő meglebbentette időnként a lapok sarkát. Ott volt. Annyira feketén világított ki a fehér háttérből a név, hogy nem is tudta, hogy nem vette észre előbb. Tótin Antal. Az ő Antija. Hát nem hozza vissza a tavasz, ahogy ígérte. A tél elvitte az orosz frontra... és most a tavasz örökre ott marasztalja.
Csendesen lépegetett hátrafelé, tekintete szigorúan a névre szegezve. Nem sírt, nem tombolt, még egy könnycsepp sem gurult végig az arcán. Csak az ajka szorításából lehetett tudni, hogy nagy erők munkálnak most odabenn. Lassan távolodott, épp csak a szél támadt fel... a falubelieknek mégis elég volt ennyi, hogy szívükben kigyúljon a félelem.
A földet nézte, miközben hazafelé tartott. Nem akarta látni az eget. Keringtek benne a gondolatok, igazságtalannak érezte, ami történt, mégis... sejtette... Már azon a téli napon érezte, ahogy látta Antit távolodni a dűlőben.
Otthon csend várta. Ezt szerette a legjobban a tanyában. Ott mindig béke volt. Nem kellett a szomszédok kárálását hallgatni, a piaci nyüzsgést elviselni. Aki odament, annak volt mondandója. Az öregek pedig szintén csendes népek voltak. A szülei is csak akkor beszéltek, ha kellett. Egy pillantásból megértették mire gondol a másik. Most is csak rápillantott érkezésében Jolika néni a lányára és azonnal tudta. Látta Kéki szemében és látta az őt követő sápadt fényben is. Ő azonban nem ijedt meg, csak végtelen szomorú lett, mert nem tudta mi lesz így a lánnyal.
Nyár végére tervezték az esküvőt... ha Anti hazatér a frontról. Milyen szép is volt álmaikban. Úgy tervezék, majd a szőlőlugas alatt terítenek asztalt. A szeptemberi napsütés világít nekik, a vendégeket pedig majd a must szórakoztatja. Álom volt... álom maradt. Kéki erőtlenül hanyatlott le a szénába az istálló feletti padláson. Nem akart gondolkodni. Az egész teste elzsibbadt és hagyta, hogy ez a zsibbadás birtokba vegye elméjét is. Csak feküdt ott... és peregtek az emlékek.
A szürke felhők lassan gyülekeztek, először csak néhány, aztán beterítették az eget. Az első esőcsepp akkor hullott le, amikor Kéki arcán az első könnycsepp legördült. Jolika és Kálmán bácsi a konyhaajtóból figyelték az eget, és az egyre sűrűbben hulló esőt. Vízfátyol borította be a tájat, és távoli morajlás jelezte a közeledő villámokat. A szél feltámadt és csapkodta a zsalukat, az állatok nyugtalanul mocorogtak a helyükön.
Hatalmas villám cikázott át az égen. Szegény Bodri kutya is az asztal alatt keresett menedéket. A dörgések egyre közelebb értek... Az egyre hangosabb égi háborúba beleremegett az apró tanyaépület is, és Kéki még mindig zokogott... egyre szívettépőbben, egyre elkeseredettebben. A vihar nőttön nőtt, a szél a fákat tépte, a cserepeket szaggatta, amikor apró koppanásokra lettek figyelmesek... Kopp-kopp-kopp... először csak néhány, majd egy egész sorozat követte! A jég pillanatok alatt beborított mindent. Ha az ember elnézett a szántóföldek irányába, azt hihette volna, tél van, olyan hófehér volt minden, ameddig a szem ellát. A két kisöreg most rémült meg igazán. Eddig soha nem fordult elő, hogy Kéki könnyei jeget hoztak volna. És akkor megjelent a lány az ajtóban.
Arca fáradt volt, tekintete fájdalommal telve, ruhája rátapadva, a bőre a jégtől összeverve. Kicsit csillapodott a vihar. Kálmán bácsi azt remélte, kicsit megnyugodott a lánya. Ijedten nézett Jolikára, de abban a pillantban egy hatalmas villám csapott az udvaron a fába, mikor a lány olyan szívettépő, földöntúli hangon egy hatalmasat sikoltott... azonnal apja karjaiba csuklott. A lány testén még érezni lehetett a lázat, de a tovatűnő viharfelhőn a lelke már elhagyta a házat.
Még éveken át így mesélték a helyiek a történetet... amikor egy tavaszi napon megszakadt a Kékég lányának a szíve, és belehalt a szerelembe.