24-25. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Fullos alkotók!

Itt a 24-25. heti anonim prózaverseny, új témával, új határidővel! Örülünk, hogy az elmúlt hetekben szép számmal pályáztatok, reméljük egyre többen kaptok kedvet a megmérettetéshez!

Két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.

A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon

Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. június 19. csütörtök éjfélig.
A szavazás szabályai változnak: ezentúl 1 hét áll a voksok leadására, tekintettel a művek mennyiségére és terjedelmére! Reméljük így több szavazat érkezik, lesz ideje mindenkinek elolvasni, értékelni a műveket! A szavazás többi szabálya változatlan, a versversenyek szabályaival megegyező: tehát kötelezően 3 írásra kell a szavazatot leadni!
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!

Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!

A 24-25. heti témát Mango adta:

A RÉGI HÍD

Sok örömet az alkotásban és sikeres szereplést kívánok!

[naiva]

2008/24-25./ 01

Juianna: A régi híd

Apus, ne rugdosd le mindig magadról a takarót, megfázol. Úgy hallottam az orvosunk szabadságon van. A fiatal helyettesítő pedig nem ért semmihez, még a nevünket sem tudja. Az öreg doktor bácsi csak rám nézett, máris tudta, mi a bajom.
- Jól van, jól van Anyuskám. Állandóan kötekedsz velem. Inkább a párnámat igazítsd meg.
- Ó, te öreg, azt hiszed, hogy ezt olyan könnyen meg tudom tenni? Nézd, a kezem meg van dagadva, ez az átkozott reuma. És olyan nehéz a fejed, mintha ólommal lenne megtömve. Most jól fekszel? Látod, sikerült megigazítanom..
- Nem látok jól, de jó, hogy közel vagy, drága Mancikám. Te még mindig olyan szép vagy nekem, mint 60 évvel ezelőtt.
- A ráncaimat nem látod. Megöregedtem én is, te sem vagy már a régi. Szép szál legény voltál valamikor. Büszkén mentem veled végig a falu Fő utcáján. Szüleink tiltottak bennünket egymástól. Emlékszel?
- I-i-igen? De mi találkoztunk, ugye?
- Bizony ám! Ott a Görbe hídon. Istenem, de féltem, hogy meglátnak. Ott csókoltál meg először. Ezt nem felejtettem el.
- A Görbe híd? De sokat jártam arra, Mancikám! Már réges-régen voltunk arrafelé. Jó lenne még egyszer végigsétálni úgy, mint régen kézen fogva. Add ide a kezed. Még mindig olyan finomak, puhák.
- Nem látod öregecském, hogy milyen eresek, ráncosak. És hol van az én régi szeretőm? Az voltál nekem, mindenem te voltál... Megöregedtünk, rondák lettünk, állandóan csak betegeskedünk. De a szépre azért emlékezünk. És az első komoly ölelés a régi hídon! Csodálatos volt! Bennünk él minden, ugye, szívem?
- I-i-i-gen. Adjál egy kis vizet, kérlek.
- Megjött Pannika, a kisebbik lányunk, ő majd hoz neked vizet.

- Anyuka, Apuka, hogy vagytok? - kérdezte Pannika.
- Beszélgettünk a régi időkről, - mondta Mancika. - Fényképezd le, légy szíves lányom, a Görbe hidat azzal a mobiloddal. Legalább felvételen még egyszer lássuk meg.

Egy hét múlva megjelentek az öreg házaspár lányai a népes családjukkal. Fél napig csak arról beszéltek, hogyan kereste mindenki a Görbe hidat. Mozgósították a környéket, kikérdeztek mindenkit, de már senki sem emlékezett a Görbe hidra. Végre találtak egy embert, aki elmondta, hogy a 10emeletes ház helyén valamikor csordogált egy kis patakocska,aztán az kiszáradt. És lehet, hogy ott volt a Görbe híd is.

[naiva]

2008/24-25/ 02

Thalassa: A régi híd

Sötét mező. Hideg szél borzolja a fűszálakat. A lány egyre jobban fázott, vékony fehér ruhája nem sokat védett gyenge testén. Ijedten nézett körül. Régen nem ilyen volt ez a táj. Valaha itt minden virágzott, dúsan hajtott a fű, a fák zöld leveleit lágy szellő lebegtette.
Leért a folyó partjára. A víz feketén örvénylett, már nem susogott a nád. A lány átkémlelt a túlpartra. Nem látta tisztán... csak foltokat. Mintha sütött volna a nap... valami zöld és piros fénylett... De nagyon homályos volt.
Tovább ment, mivel egyre jobban fázott állás közben, de a szemét már nem vette le a másik oldalról. Kezdett szűnni az a furcsa homály, kirajzolódtak körvonalak. A zöld valami egy erdő volt... előtte az a piros talán egy mező... És a nap, igen, az valóban sütött. Még a ködön át is ragyogott.
Fájt a szíve azért a másik oldalért. Látta már... nem is egyszer. Nem is olyan régen, épp csak pár éve volt. Ott állt a hídtól nem messze és a másik partot nézte.
Igen. Már emlékszik is. A part már akkor kezdett ezen az oldalon változni. Eleinte csak a nap nem sütött olyan melegen, később kevesebb virág nőtt. Hívta valami a híd felé. Vágyott odamenni... átmenni! Szép híd volt. Hófehér, kőből épül. Olyan, mint a mesékben. Szép íves, faragott, tele apró díszítésekkel. Felé lépett... mikor valami megvillat az egyik árnyékban. Óvatosabban közelített a híd felé. Újra látta a villanást... és egy másikat is. Két zölden villogó szempár meredt rá az árnyékból. Félelmetes volt. A biztos távolban megtorpant a lány, és onnan szemlélte a cirádás hidat. Nem mert közelebb menni. Mi van, ha az a két szempár valamilyen vérszomjas állaté? Ér annyit a túloldal? Mi lehet odaát, ami szebb, jobb vagy érdekesebb, mint itt? Körbenézett... Talán a nap nem süt úgy, de azért szép, a virágok halványabbak, de azért itt is nyílnak. Másra sem tudott gondolni, csak arra a két hideg szempárra. Végül lassan hátrafelé lépegetett, úgy nézett a zöld szemekbe, majd sarkon fordult és ment tovább ezen a parton.
Változatos tájon haladt keresztül az útján. Voltak jó idők, és rossz napok. Időnként elborult, néha vihar verte a lány vékony testét. Olyankor a túlpart emléke egészen erősen tört fel az emlékeiből. Már bánta, hogy akkor nem ment közelebb. Talán csak macska volt a bokorban. Talán ha megnézi... Talán... De a szép idő elkergette a gondolatot. Olyankor úgy tűnt, mégis jobb, hogy maradt. Észre sem vette, ahogyan egyre jobban változik ez a part. A nap már nem sütött olyan sokat, a viágok kezdtek eltűnni. A nyár egyre rövidebb ideig tartott.
Ment, ment, haladt az úton. És akkor újra feltűnt a másik part. Hívogató színekkel csábította... Olyan gyönyörű volt! Mint régen... A köd most ritkább volt, mint pár éve annál a másik hídnál. Fehér híd volt ez is... de nem látta pontosan. Próbálta kivenni a körvonalakból a túloldali tájat. Most is ott állt a parton, onnan nyújtotta a nyakát. A víz ott örvénylett már a lábainál. Hátranézett. Most látta meg, hogy ez az oldal már egyáltalán nem olyan szép, mint 2 éve. A fák már csak gyenge leveleket neveltek. Virág már nem igazán volt, csak bogáncs. A nyár pedig... inkább ősz volt az. Akkor látta meg a hidat a távolban. Elszánt léptekkel indult felé. Megállt előtte. Onnan nézte fürkésző tekintettel. Átlátott amoda. Ott tavasz volt. Az illatokat is érezte, ahogy egy lágy szellő átfutott velük a hídon. Ellenállhatatlan késztetés volt benne, hogy átmenjen. Közelebb érve azonban megvillant az a jól ismert furcsa szempár. Kettő megint. Megtorpant a lány. Hát ismét? Miért vannak már újra itt? Percekig ott állt. Nézte a hófehér hidat. Át kéne menni... ott sokkal szebb. Talán át kéne menni... ott talán szebb. Közelebb kéne menni előbb a hidat megnézni... Talán közelebb kéne menni... Talán... egy még egy lépés még belefér. Óvatosan lépett előre. Le nem vette a szemét az árnyékról. Hirtelen gyökeret vert a lába. Az árnyék ugyanis életre kelt, már ami a benne rejtőző szemeket illeti. Két hatalmas fekete párduc lépett elő. Ott állt, alig két, talán három méterre a fényés bundájú állatoktól. Lélegezni is alig mert. Rettegett, hogy mindjárt széttépik. Megigézve nézte őket. Ér ennyit a másik part? Mi van ott, ami itt nincs? A nap itt már nem nagyon süt, de azért az eső sem esik még. Virágok már nincsenek, de a bogánccsal is jól lehet mókázni. És jöhet még tavasz itt is. Talán ez az élet rendje. Lassan hátralépett egyet. Figyelte, ahogy a párducok a lábát nézik. Lépett még egyet hátra... majd hirtelen sarkon fordult, és elszaladt. Mikor biztonságos távolban érezte magát, megállt és visszanézett, de a párducokat és velük együtt a hidat már elnyelte a sűrű köd, mintha soha nem is léteztek volna. Még hangosan dobogott a lány szíve, de beletörődött, hogy maradt. A párducok biztosan szétmarcangolták volna. Ment hát tovább egyre nehezebb szívvel.
Már látta ő is, hogy ez a part bizony nem az Ígéret Földje. Eltűntek lassan a bogáncsok is, a fák már régen nem hajtottak. Időnként szemerkélt az eső. A lány fázott. Jött a tél, de rajta még mindig könnyű, nyári ruhája volt. Minél előrébb haladt az úton, az idő annál inkább mostoha lett hozzá. Időnként beleszaggatott a vad szél szoknyájába, néha megcibálta a haját. Már nem érezte jól magát. Itt minden olyan rideg volt. Szürke felhők gyülekeztek a horizonton... sötét viharfelhők.
A lány leült a folyóparton. Arcát kezébe temette és mélyet sóhajtott. Érezte, hogy ez itt már nem az, amit szeretett volna. Visszaemlékezett a régi lehetőségekre és nagyon elkeseredett. Már tudta, hogy akkor merészebbnek kellett volna lennie, de ami elmúlt, nem jön többet vissza. Jeges fuvallat rázta meg. És akkor, ahogy oldalra tekintett, a gomolygó ködből előtűnt valami. Mintha egy híd lett volna. Felugrott és szaladni szeretett volna felé, de a lábai nem engedtél. Csak egy kis szanda volt rajta... átfagyott már a lába, csak lépegetett, hogy újra átmelegedjen. Ott állt megint. A hidat nézte. Hófehér híd... olyan, mint a mesékben. Faragások, díszítések... És akkor meglátta a két felvillanó szempárat. A régi híd. Itt van hát újra. Már közelebb mert menni. Ott állt, alig egy méterre. A párducok előkúsztak a sötétből. Körbejárták a lányt, aki úgy állt ott, mint egy szobor, még a szívdobbanása is alig érződött a félelemtől. Óvatosan hátranézett. A távolban már villámlott, közelített a fekete förgeteg.Remegett a hidegtől. Ezen a parton már nincs hova menni. Hallgatózott, vajon merre vannak a párducok, de puha tappancsuk elnyelte a lépteik zaját. Még csukott szemmel sem tudott az erősödő szél zaján túl más hangot kiszűrni.
Ekkor nagy levegőt vett és a híd felé ugrott... utána a párducok, de amint a lány lába a márvány érintette, a párducok semmivé lettek, mint a hamu, úgy tűntek el a szélben... ő pedig remegő szívvel tovasiklott a fehér kövezeten. Amint átlépett a túlpartra, a híd nagy robajjal omlott össze. Egy pillanatra megijedt, de aztán rájött, hogy semmit sem veszthet. Körülnézett... a nap ragyogott és éppen virágoztak a pipacsok.[/size]

[naiva]

2008/24-25/ 03

Fényesi: A régi híd

A messzi hegyekből alárohanó patak nyár elejére gyakran megárad, és elönti a kiskertek alját. A magasra nőtt parti növények elfekszenek a vízben és hatalmas zöld lepelként szegélyezik a partot. Sokszor gondoltam, hogy elmegyek hozzád. Csak úgy betoppanok váratlanul. Talán éppen tésztát gyúrsz, vagy szemüveggel is hunyorogva olvasol valamilyen képeslapot. A házban már alig lakik valaki a régiek közül. Szűcs néni túlélte a fiát, Terike a férjét. A ház meg két világháborút. Már nem a régi. Nincs hangulata. A függőfolyosók ormótlan acélgerendákkal vannak megerősítve, az udvar hajdani kőborítását betonnal foltozták ki. Nagyobb nyári esőknél már nem lehet beleállni a langyos tócsákba mezítláb, mint gyermekkoromban. Kicserélték a lefolyókat. A patak apró papírcsónakot visz. A víztől már átitatódva, az oldalára dőlve sodródik. Olykor nekiütődik egy-egy uszadék ágnak, műanyag palacknak. Vajon mióta van úton? Valamikor azon vetélkedtünk a cimborámmal, melyikünk tud kisebbet hajtogatni. A két család jóban volt. Emlékszem, Laci édesapja hosszú külföldi munkából jött haza, és csupa olyan dolgot hozott, amiről itthon ugyan már hallottunk, de látni még sohasem láttunk. A legnagyobb szám azért mégis a bogárhátú volt! Egyszer én is átnyúlhattam az anyósülésről és bekanyarodhattam vele a mellékutcából. A patak széles ívben fordult rá a pár hete elkészült autópálya szakasz vízelvezetőjébe. A betonvályú alján vékony homokcsík szaladt végig. A salétromos lépcsőházi fal üregéből szakadatlan folyt kifelé a kötőanyag. A vakolat gyakran sértetlen maradt és befedte a sebeket. Furcsa hangot adva omlottak be, amikor körmeinkkel végigütögettük őket. Mátyás bácsi a házmester meg ordibált velünk. Olykor kisebb zuhatagokká duzzadt a folyam. Sárgásan zubogott alá, majd lassulva habzott még sokáig. A parti fűzfák lenyúló ágai megfeszültek a sebes víztől. Ott, ahol csöndes időkben csak át kellett lépni könnyedén a túlsó partra, most közel kétméteres víz szélesedett. Hajdanán telis tele volt a patak mindenféle állattal, növénnyel, de a meder kikövezésével egyidejűleg, az élővilág is elkorcsosult. A patak vize nem tisztul, forró nyarakon messziről bűzlik a vegyi anyagoktól. Amikor már olcsóbb volt a paprika, paradicsom, a bérház zárt udvarán megrekedt a frissen főzött lecsó sűrű illata. Elképzeltem, hogy vajon mennyi házban érezném ugyanezt, ha elindulnék az utca egyik végétől a másikig! A vasárnapi rántott húsos delekről nem is beszélve. A harangszó a hídon ért éppen. Tudtam, hogy anyám már az órát nézi, vár. Tudom, majd rámmosolyog, arcán szétszaladnak a ráncok, magamat látom, ahogy átszaladok a túlpartra, ahol apám álldogál. Visszanézek.

[naiva]

2008/24-25/ 04

Anyatka: Van olyan híd, amin át kell menni

Jobb programom is lehetne, mint ebben a dögmelegben haza utazni. Az autó is pont most van a szerelőnél, végül is mikor máskor. Nincs más, jön a tömegközlekedés, a büdös embertömeg, péntek lévén a diákok is most utaznak majd a hatalmas hátitáskáikkal. Én is így csináltam valamikor. De hál istennek vége, kiszabadultam onnan, abból a porfészekből.
Mondta anyám, hogy nem muszáj mennem, igazából nem is ismertem azt a nagynénimet, akit szombaton temetnek. Anyám nővére, eddig németben lakott, nemrég költözött haza.
- Úgy látszik érezte, hogy így lesz, meghalni jött vissza - sírta anyu a telefonba. - Zsuzsikám ha sok a munkád, nem kell jönnöd, megértem. Csak szólni akartam, hogy tudd, szombaton lesz a temetés. De ha gondolod gyere, nagyon örülnénk apáddal, úgyis rég láttunk.
- Program az lenne, de megyek - morogtam.
- Mit főzzek? Mit ennél kicsim?
- Jaj anya, ne csinálj ebből ekkora ügyet! Mindegy. Pénteken a kétórási vonattal jövök.
Már, hogyne mennék. Ki akarja hallgatni eztán, hogy még erre sem vagyok képes? Ki fogom bírni. Enélkül is elég a sok szemrehányás a telefonokban, hogy : Milyen régen láttunk!... Tán elfelejtetted merre lakunk?... Ezt érdemeljük tőled?... Nem emlékszel honnan indultál?... Mi mennyi mindent megtettünk érted, most meg elfelejtesz bennünket.. és ehhez hasonlók. Nem szeretek haza menni, ez tény. Minek is mennék olyan gyakran? Nincs ott semmi, csak csend és punnyadás. Még nem mentem nyugdíjba, élni akarok.
Fekete ruha a táskában, cipő hozzá. Viszek egy könyvet is, gyorsabban megy majd az idő ha olvasok.
Ajtó bezárva, taxi már vár, indulás a pályaudvarra.
Nem ér meglepetés, úgy van ahogy sejtettem. Ezernyi ember, táskákkal, zsúfolt emberszagú másfél órás utazás. Legszívesebben kitörölném az emlékemből.
- Kicsim szia! - őlel magához anyám, és puszilgat, mint egy taknyos kölyköt.
- Anya szia. Mondtam, hogy nem kell kijönni elém.
- Azért jöttünk ne tévedj el - apám valószínűleg azt gondolja vicces volt. Szerintem nem.
Beszélnek egész úton, még jó, hogy 15 perc sem és otthon vagyunk. Semmit nem változott a környék, leszámítva, hogy más a boltos.
- Emlékszel ugye még a Julcsi nénire? - választ sem várva folytatja anyu - Nagyon szeretett téged, sokszor küldtelek vásárolni, és mindig áradozott milyen okos, aranyos kislány vagy. Szegény nagyon beteg, már úgy forgatják az ágyban. Rákos. Most a menye vezeti az üzletet.
Hát ez a nagy újság. Azért végig hallgatom, és kicsit sajnálom is, én is szerettem, mindig kedves volt.
- Rántott csirkét csináltam, petrezselymes krumplival. Kedvenced volt kicsi korodban.
- Már felnőtt vagyok.... Nem vagyok igazán éhes, ettem egy szendvicset a vonaton.
- Anyád egész délelőtt főzött, a csirkét hajnalban vágta le. Ez igazi hús ám, nem, mint a városban.
- Jó lesz biztos - próbálom lezárni a témát, amikor megszólal a mobilom. Félfüllel hallom, hogy apám motyog, átkozza ezt a szerkentyűt, mérges, hogy nem kapcsoltam ki. Mi köze hozzá? Barátnőm hív szülinapja lesz, partyt rendez. Sajnos ki kell hagynom.
Odaülök az asztalhoz, nem akarom tovább feszíteni a húrt. Igazából nagyon finom, ilyet csak anya tud főzni.
- Majd én mosogatok - ajánlom.
- Hagyd csak, mindjárt kész, te pihenj le, biztos elfáradtál az utazástól.
- Inkább sétálok egyet, körbenézek.
Elindulok az ismerős utcákon, páran megállítanak, elmondják milyen régen láttak, és örülnek nekem. Csak megyek, megyek észre sem veszem s már a tónál vagyok. A híd is áll még mindig ami a kis szigetre vezet. Amikor kiskoromban erre sétáltunk anyám sosem engedte, hogy végig menjek rajta. Azt mondta belepottyanok a vízbe és nem tudok úszni. Aztán már nem is jöttünk erre. Minden megváltozott amikor a bátyám......

Hirtelen, mintha hangot hallanék, valaki a nevemet mondja, hív. A szigeten áll, nem tudom kicsoda, elindulok felé. Mozognak a híd padlói a lábam alatt, megfordulnék, visszaindulnék, de nem tudok. Muszáj tovább menni. Mint egy varázslat. Már a szigeten vagyok, ismerős illatok, hangok vesznek körül. Itt egy család, anya, apa, egy kisfiú és egy kislány, labdáznak. De hiszen ezek mi vagyunk! Nevetünk, apa felemel magasra, magához ölel. Majd egy házba érek. Szomorú házba. A család az asztalnál ül a konyhában, anya sír, apa csak néz maga elé. A bátyám nincs itt, én őt keresem, most értem haza a Julitól el akarom mesélni neki, hogy mit játszottam a barátnőmmel. Megtudom hogy imádott tesóm úszni akart a tóban, de ahogy beleugrott beverte a fejét. Most kórházban van.
Aztán a kórházban látom Zolit. Ijesztő, csövek mindenhol, és csak sírok. Többszőr nem mehettem be hozzá. A temetésen sokan vannak. Apa és anya este a konyhában beszélgetnek. Azt hiszik már alszom, de én hallok mindent. "- Meghalt a gyerekem, nincs már többé. Miért?? Miért pont ő? "- zokogja apám. Megváltozott minden. Egyre jobban eltávolodtam a szüleimtől. Messzire akartam innen menni, soha többé nem jönni vissza.
Másik este ugyanabban a házban. Anya és apa a konyhában. Mintha idegesek lennének, fel-alá járkál apám.
"- Hol lehet már ez a lány? Mindjárt reggel, és sehol, pedig megígérte éjfélre itthon lesz.
- Nem lesz baj. Nem zárhatod be, már 17 éves.
- Tudom. De úgy félek. Félek, hogy elvesztem őt is. Nem bírnám ki. Nem is tudom, de azt hiszem nem is szeret engem.
- Ugyan, ne beszélj csacsiságokat. Csak lázad.
- Remélem igazad van. Az életmnél jobban szeretem! Úgy átölelném, de nem engedi sosem, mióta meghalt Zoli."
Istenem! Hát hogy van ez? Én mindig azt hittem, hogy ő nem akar engem, hogy nem vagyok neki elég jó, hiszen akkor azt mondta, meghalt a gyereke. Azt hittem azt szerette volna, ha inkább én, és ő még élne, ezt értettem akkor, ezt hallottam.....

- Ébredj! Zsuzsikám, hallod! Nyisd ki a szemed!
Anya ül az ágyamon, törölgeti az arcom.
- Na, végre! Rosszat álmodtál kicsim? Kiáltottál, és zokogtál.
- Apa?
- Itt vagyok.
- Bocsáss meg kérlek!
- Csssssss, nincs semmi baj - ölelnek át mindketten.
- Átmentél a hídon. Igaz?
- Igen - válaszolom könnyeimen át. De tudom, hogy ennek meg kellett történnie, és hálás vagyok, hogy megtörtént.[/size]

[naiva]

2008/24-25/ 05

Julianna: Híd helyett

Majdnem egy évszázad eltelt a tragédia óta, azonban az idősebbek közül még mindig akad olyan személy, aki részletesen és lázas gesztikulációval, szemmeresztéssel, talán sokadjára, beszámol a megrázó eseményről, persze ha akad újabb hallgató. Mintha a mesélő is szemtanú lett volna.
- A kis város lakossága akkor már hetek óta figyelemmel kisérte a nagy előkészűleteket az esküvőre. A helyi sajtó is cikkezett a várható nagy eseményről. Hiszen a bíró egyetlen fia nősült végre. Nem egy leányzó szívesen elképzelte magát a jóképű és jómódú fiatalember menyasszonyának, azonban István nem a városiak közül választott arát, hanem a tanyavilágból, amely a Tisza túlsó partján terült el. István gyakran ott vadászott szabad idejében, senki nem gondolta, hogy ő a Piroska körül legyeskedik és beleszeret az ügyes és szép lányba,
akinek a bájos mosolya, szerénysége hódította meg a fiatalembert. Piroska szülei egyszerű dolgos parasztemberek voltak.
- És István szülei elfogadták a lányt?
- Először ellenezték a házasságkötést, de később beleegyeztek, örültek, hogy István, aki már közel volt a negyvenedik születésnapjához,megnősül. Hetedhét országra szóló esküvőt akartak rendezni neki.
Elérkezett a nagy nap. Szépek voltak a fiatalok, megcsodálta mindenki a menyassonyt, Sokan voltak az esküvőn, sok vendég kapott meghívást a lakodalomba. A tervek szerint alakodalom a tanyán lesz. A nem kisszámú násznépnek, hosszú lovas kocsiknak át kellett kelni a Tisza túlsó partjára. Abban az időben híd helyet a jeges Tiszát használták télen.
December 17 -e volt. Hideg december, a Tiszán vastag volt a jég, lehetett átkelni. Legelől siklottak a jegen az ünnepeltek, a zenészek, utánuk a hosszú sor a vidám násznéppel. Sokan még a parton is voltak. Csak annyit láttak onnan, hogy mikor a menyasszony és a völegény a folyó közepére értek, egy nagy reccsenést hallott mindenki. Az első szán után rohamosan
nyelte el a Tisza a vőlegényt a menysszonnyal, a jajveszékelő népet...

[naiva]

2008/24-25/ 06

csitesz: A régi híd


Olyan egyszerűnek tűnt minden. Diákkori szerelem, majd együttélés. Akkor még, a 80-as években azt mondták vadházasság. Röhej. Mitől vad? Legföljebb a vad éjszakáktól, nappaloktól, szeretkezésektől.
Azután a szokásos forgatókönyv. Házasság, gyerekek. A Fiúnak biztos egzisztencia, kétszintes társasházi lakás, két kocsi. igaz nem új, de mind a két kocsinak megvolt a négy kereke. A Lány nevelte a gyerekeket. A közösen indított könyvelőirodát sikerült úgy alakítania a Lánynak, hogy neki három-négy férfi ügyfél maradt, akiket a lakásukon fogadott, míg a többi ötvennel a fiú foglalkozott a bérelt irodában.
Azután megromlott a kapcsolat, évekig tartó nyűglődés, válás. Idáig eléggé banális történet lenne, ha valaki leírná a történéseket.
Még a házasság alatt, de a külön szobába való költözés után a Fiú találkozott az egyik hipermarketben régi ismerősével, Angélával. Kölcsönös puszik, mi van veled? Sztereotip kérdések.
- Képzeld, megyek Németországba, Münchenbe dolgozni három hónapra egy virágnagykereskedésbe.- lelkendezett Angéla.
Angéla virágkötő volt, nem is rosszul csinálta, bár egy versenyen nem hozta volna el az Aranypálma díjat.
- Nagyszerű. - mondta a fiú, és nézte a lány lelkesedéstől kipirult arcát. Csinos nő volt, a három fia megszülése meg sem látszott vékony alakján. Már három éve kapcsolatuk volt egymással, ezzel próbálva feledtetni önmagukkal sikertelen házasságuk keserű piruláit.
- És a srácokkal mi lesz?
- Majd Béla intézi Őket, meg az anyja is besegít, amikor Béla dolgozik.
Béla a férje volt, édesanyja nagyon sokat segített nekik a hétköznapi teendők elvégzésében.
- Tudod mit? Ha megérkeztél, írd meg a címed, és ha lehetőségem lesz, meglátogatlak, de az iroda címére küld a levelet.
- Rendben, de most rohanok.- mondta a lány, és két cuppanós puszival búcsúzott.
Két hét múlva megjött a levél. Részletes beszámolóval, hogy mit kell csinálnia, arról, hogy egy kertvárosi, kis kétszintes házat bérel egy másik lánnyal együtt, persze külön-külön szinten alszanak, csak a közös helyiségeket használjk együtt . És ott volt a cím is.
Éppen akkoriban hirdette a MÁV, hogy akciós vonatjegy Münchenbe, 15.900,-Ft-ért, oda-vissza, ami az ő szóhasználatukban retur, de így kell annak, aki nem tud magyarul.
Másnap már ment a levél a sörök fővárosába, hogy a Fiú melyik vonattal érkezik, ha nem lenne jó mégsem a találkozás, akkor telefonáljon a lány a fiú irodájába. Akkor, a 90-es évek végén még nem volt ilyen magától értődő viselet a mobil, mint
manapság.
A vonat rendben beérkezett az Eastbanhoffra, találkozás, és kéz a kézben irány a szállás.
A hosszú utazás ellenére a Fiú felszabadultnak érezte magát.
Vacsora, tusolás, majd irány az ágy. Ha a Hold leselkedett, többször is elpirult a látottakon.
Angéla csak vasárnap kapott szabadnapot. Nyakukbavették a várost, és megnéztek a rengeteg nevezetességből, amit csak az idő engedett.
Délután a közelben sétáltak. Takaros, kétszintes házak, német precezitással, milliméterre egyforma magasra nyírt füvek, a beállókban a legújabb germán kocsicsodák.
Egy kis patakhoz értek, alig öt méter széles lehetett. Rajta keresztül egy régi fahíd ívelt át.
Megálltak a híd közepén, nézték ahogyan a vidáman csordogáló víz incselkedve integet a telthasú felhőknek. Hallgattak. Mindketten saját, félresiklott életükre gondoltak. Álltak a hídon, és tudták, hogy át kell menniük rajta. Itt, most kézenfogva, de később külön-külön, saját hídjaikon.
- Csókolóztál már ilyen romantikus, régi fahídon? - kérdezte a Fiú.
- Még nem - válaszolt mosolyogva Angéla.
Átölelték egymást. A patakmenti fák halk levélzizegéssel nyugtázták percnyi boldogságukat, és a Nap is előbújt, széthúzva a felhők esőfüggönyét. .[/size]

[winner]

3
4
5

[Eroica]

2
5
6

[greenapple]

3

5

6

[Forras]

4
3
2

[lena1]

2

3

5

[naiva]

Holtverseny alakult ki a 3-as és 5-ös mű között!
Kérlek benneteket ma este 10-ig / július 6. vasárnap/ szavazatotokkal segítsetek eldönteni, melyik legyen a nyertes!

[mango]

3

[szellzsofi]

3