Újra indulnak a vers és próza versenyek, teljesen új szabályrendszerrel.
- A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
- Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
- A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
- A megadott témához kell kapcsolódniuk.
- Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál nem lehet több.
- A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
- A győztes műveket két hétig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon.
- A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
- A műveket és a szavazatokat is naivának kell privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig elküldeni.
- Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
- A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
- Önmagára nem szavazhat senki!
- Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
- A résztvevőknek kötelező szavazni. Aki nem szavaz kizárásra kerül.
- Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
- Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
Ezentúl egy szakmai zsűri is dönt a versenyekben.
A zsűri tagjai:
Si
Lacoba
mango
Captnemo
Tithonos
- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Kedves alkotók!
Az októberi vers és prózaverseny témáit naiva adta:
A műveket naivának privát üzenetben kérjük elküldeni 2008. október 26. /vasárnap/ este 20.00 óráig
Szavazni 2008. október 27-től november 2, vasárnap 20.00 óráig lehet, szintén naivának küldött privát üzenetben, kötelezően három mű azonosítószámának megjelölésével.
Sok örömet kívánok az alkotásban, szárnyaljon a fantáziátok!
Házasságunk ötödik évfordulója volt azon a csütörtöki napon. A gyerekekért Mamikánk megy az oviba, a legkisebb Andika velem marad, őt ellátom, és a gyerek nyugodtan fog fog játszani a gyermekszobában, gondoltam. Így nyugodtan készülhettem a közös esténkre. Imre megígérte, hogy hamar haza fog jönni a gyárból és így megünnepeljük az évfordulónkat. Este pedig elsétálunk anyámékhoz a két ovis fiúnkért.
Szükségem volt pénzre, eltelt a délelőtt, de a postás fiatalember valamilyen ok miatt nem jött.
- Sebaj, elveszek a félretett összegből, majd visszateszem.
Andikával elmentünk vásárolni, elkészültem a sütéssel, takarítással, szép ajándékot készítettem Imrének. Andika ebéd után elaludt. Én pedig türelmetlenül vártam a párom hazajövetelére.
De nem Imre jött hamarább haza!
A postásunk bejött az udvarba, fütyörészve közeledett a lakásunk ajtajához (a folyosó kissé sötét volt). Hátulról valaki a nyakába ugrott. Szégyenlem, de most már nőiesen bevallom, hogy én voltam az. A fiatalember ijedtében oldalra ugrott, de rossz helyre. Olyan sérüléseket szenvedett a feje, hogy azonnal mentőt kellett hívnom. Mindez azért történt, mert jókedvében pontosan úgy fütyörészett, mint az én drága férjecském! A kedves postásunk hozta nekem a várva várt pénzem!
Akkor nem is sikerült kézbesítenie számomra a küldeményt.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:47), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Okt 12 Vas 9:27 Hozzászólás témája:
02.
csitesz: Félreértés
Sz-en születtem, itt is jártam az orvosi egyetemre.
Szép évek voltak, de az utolsó időszakra rányomta bélyegét, a végzés utáni hogyan tovább kérdése. Mivel a városban volt az orvosképzés, ezért az sz-iek értelemszerűen itt akartak maradni, a vidékiek pedig azért, mert megszerették a várost.
A szüleimmel megvitattuk a kérdést, és hozzájárultak ahhoz, hogy Pesten próbáljak szerencsét.
A jól megérdemelt nyári pihenő után az ősök elláttak valamennyi készpénzzel, egy feltöltött bankkártyával, és irány a székesfőváros. Úgy képzeltem, hogy előszőr felmegyek albérletet keresni, majd ha találok megfelelőt, akkor a második menetben felköltözöm, és ezután lesz időm az álláskeresésre.
Felszerelkeztem néhány pesti hírdető újsággal, mert ingatlanközvetítőn keresztül akartam az ügyletet lebonyolítani.
Találtam is egyet, amely éppen a Nyugati mellett hírdette magát. Leszálva a vonaról, be is lőttem a címet.
Kulturált, készséges munkatárs. Elmondtam, hogy mi járatban jöttem. Kis lakás, lehetőleg olcsó, az sem baj, ha nem a belváros.
Átnéztünk jónéhány címet, a feltételeket. Budán, na nem a Rózsadombon találtunk is megfelelőt. Régi épület, alagsor, bútorzva, elég jutányos ár.
Szerződést elkészítettük, persze fizetni akkor kell, ha kiveszem a lakást. Kölcsey u. 34-et kellett keresnem. Irány a metró, gondoltam, elmegyek a Móricz Zs. körtérig, ott majd kérdezősködöm.
Mikor följettem a metróból, mint egy bányászbéka, megcsapott Budapest jellegzetes szaga, a rettenetes zaj meg a dobhártyámat szaggatta.
Egy jólöltözött úriembert megkérdeztem, hogy merre találom úticélomat, aki elmagyrázta, hogy melyik közlekedési eszközzel menjek, de gyalog sincs messze, kb. félóra.
A gyaloglást választottam. Legalább megspórolok két jegyet.
Először akkor fogtam gyanút, amikor el kezdtek gyérülni a kopott bérházak, és csinos társasházak sora következett.
Az utcák felfelé vittek, folyt rólam a víz. Nemcsak a gyaloglástól, hanem, mert egyre inkább éreztem, hogy rossz helyen járok.
Közben a társasházakat szó szerint kacsalábon forgó villák váltották fel. Na, ezekhez mit szólna a Négy Mancs Alapítvány? Mennyit kellett tömni őket, hogy felépüljenek.
Egy csinos hölgy jött velem szembe, egy általam meghatározhatalan fajtájú állatot vezetve.
Köszöntem, megkérdeztem, hogy van-e a környéken Kölcsey utca.
Olyan illatfelhő áradt belőle, hogy ha abból eső esne rendszeresen, nem kellene aggódni a csatornák bűzéért.
A felsőbbrendűség minden tudatával, de azért elmagyarázta, hogy a kötkező utcán balra, és ott is vagyok.
Azért a félelmem nem múlt el, mert eléggé kétségesnek tartottam, hogy ezen a környéken megtartottak volna egy bérházat, ha csak azért nem, hogy a villák lakóit emlékeztesse, húsz évvel ezelőtt honnan indultak.
Megálltam a 34. szám előtt. Szinte már meg sem lepödtem. Vagy négyszintes villa, pazar előkerttel, díszvilágítással. Adtam a fekáliának egy zacskót, hogy felgyalogoltam idáig. Azért becsöngettem:
- Tessék, ki az? - Kérdezte egy kellemes női hang.
- Kezit csókolom, Balázs Norbert vagyok, és az albérlet ügyében jöttem.
Néhány másodperces csend. Biztosan most azon gondolkodik, hogy ki ez az őrült, meg most csekkol a videokamerán keresztül. Már éppen fordulni akartam, hogy megyek vissza, amikor legnagyobb meglepetésemre, berreg a zár, és húzódik balra az ajtó. Nem ám, hogy nyílik!
Az ajtóban egy hölgy várt. Olyan ötven év körüli, bár manapság már nem lehet megsaccolni a hölgyek korat.
- Tessék, jöjjön be. Mondta kedvesen.
Leültetett egy akkora nappaliban, mint egy négyszobás panellakás.
- Kér valamit inni? Gondolom megszomjazott a gyaloglásban.
- Nem köszönöm. - válaszoltam, bár a torkom száraz volt, mint a Szahara.
- Én innék valami. Készítek egy koktélt, addig mondja el, hogy mi járatban?
Röviden elmondtam életem történetét egészen az ingatlanközvetítőig bezárólag. Közben szemügyre vettem a berendezést.Hatalmas bőr fotelek, kanapé, kandallö, a falakon klassz festmények, ízléses dísztárgyak, az egész dizájnból áradt az elegancia.
- Biztosan rossz helyen járok, mert én nem ilyen fantasztikus albérletre gondoltam - mondtam, miután egyhúzásra megittam a valóban finom koktélt. Hiába szomjas voltam. Mit szól most a csaj.
- Látom, szomjas volt. Készítek mégegyet.
Közben beszélgettünk. Elmondta, hogy a férje két éve halt meg, a gyerekeik kirepültek, és most ő egyedül él ebben a hatalmas házban. Közben elfogyott a második koktélom, persze ez már lassabban, és az ő első itala. Legalább megérte hegyet mászni.
Már éppen indulni akartam, mikor megkérdezte_
- Szereti a konyakot?
- Igen, szeretem.
Különösképpen nem szeretem, de ha már ingyen van, miért ne? Meg sértsem a kedves vendéglátómat? A konyak márkáját nem ismertem, de szenzációs íze volt. Konyakozás, beszélgetés közben szemügyre vettem a hölgyet. Nemcsak korához képest, hanem egy húszéves lányéhoz képest is tökéletes alak, kellemes mellek, csinos arc, enyhén szoláriumozott feszes bőr.
Az idő haladt, a konyak fogyott, kezdtem jó érezni magamat.
- Ne haragudjon, mennem kell, mert még meg kell keresnem az albérletemet. - Mondtam, mert tényleg elbattyogott az idő.
- Jó helyen jár. Itt van az albérlet. - mondta mosolyogva.
- De, de, nem erről volt szó. - hebegtem. - Meg különben is, ki sem tudnék fizetni egy luxus lakosztályt.
- Jöjjön, megmutatom a szobáját. - mondta, magával hozva a konyakos üveget, meg a két poharat.
Egy Kb. 25 m2-es szobában kötöttünk ki, modern fenyű bútorok, plazma TV, meg minden, ami egy elktromos cikkeket árusító boltban elképzelhető. Meg egy hatalmas francia ágy.
- Nos, megfelelő? - kérdezte, miközben újra koccintottunk.
- És mennyi a bérleti díj?
Letette poharát, odajött hozzám, és gyengéden megcsókolt. Nekem sem kellett már a konyak, és a gyengéd csók vad szeretkezéssé nőtte ki magát.
Azóta teljes luxusban élek. Van, mikor hetente többször is együtt vagyunk, azzal, hogy megtarthattam függetlenségemet. Az albérleti díjra küldött pénzeket banka tettem, Ha minden így alakul évek múltán kijön belőlük egy lakás.
Persze a ház körüli munkákba besegítek, mint egy igazi pár, együtt csináljuk..
Közben kiderült, hogy Budapesten kilenc Kölcsey utca van, ebből kettő Budán. A közvetítő nem írta fel az irányítószámot. Ez a félreértés oka.
Így kerütem a Paradicsomba
Már csak egy gond van: mi lesz, ha a szülők meg akarnak látogatni?
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:48), összesen 1 alkalommal
csitesz:Félreértés
Csöng a mobil. a fogadó fél felveszi a telefont:
- Halló, tesék?
- Én nem mondtam semmit.
- Ki beszél?
- Én.
- De ki az az én?
- Hát, aki a telefonba beszél.
- Ki beszél a telefonba?
- A telefon tulajdonosa. Miért, a telefonja nem a magáé? Mert akkor rossz számot hívtam.
- Akkor egyeztessük a számot. Milyen számot lát?
- 23.
- Olyan telefonszám nem létezik.
- Meg fölötte van, hogy Kikerics utca.
- Én a telefonszámra gondoltam.
- 1
- Az sem létezik.
- Ne szórakozzon velem! A telefon számra kérdezett. Egy telefonom van.
- Van neve?
- Persze. Füttyös, Gabóca, Kispiás.
- Az igazira gondoltam.
- Magának elárulom, ha már ilyen jól elbeszégetünk egymással. De ne nagyon híresztelje: Füles.
- Mi van beírva a személyi igazolványába?
- Magyar Köztársaság.
- Alatta.
- Repudlic of Hungary.
- Fordítson.
- Hát, nem tudok külföldiül, de szerintem azt jelenti, hogy a mgyar válogatott 2.0-ra megverte az albánokat, és ismétlik a gólokat.
- Akkor nézzük másik oldalról.
- Én nézem, de ott éppen fal van.
- Nem úgy gondoltam. Közelítsük meg más aspektusból a kerdést.
- Hol van az az aspektus? Elmegyek, és onnan megközelítem a kérdést. De a kérdés el ne menjen, várjon meg!
- Mit keres nálam?
- Magánál semmit, de a Kovács úrnál a vastelepen 2.000,-Ft naponta, meg két liter fertőtlenítő folyadék.
- Mi az a fertőtlenítő folyadék?
- Tablettás bor. Tisztán tartja a szervezetet. Maga még nem ivott?
- Nem. Én Egri Bikavért iszom.
- Akkor vigyázzon, mert ha a Négy Mancs Alapítvány megtudja, felteszik magát a lístára. Én még a sült disznóvért sem szeretem.
- Milyen listára.
- Nem hagyják magát libát tömni.
- De én nem tömök libát.
- Miért nem szereti a fiatal lányokat?
- A tömés azt jelenti, amikor ledugnak egy csövet a torkon.
- Tudom, tudom. Nekem is ledugtak egy csövet a torkomon, és beletettek egy kamerát, és felvették a fílmet. Nem tudja, játszák már a mozikban?
- Mondja már el, hogy miért hívott?
- Mert van telefonom.
- Fejezzük be a beszélgetést, én leteszem a készüléket.
- Hová teszi le? Mert akkor én felveszem. Az enyém már 12 éves.
- Most szórakozik velem?
- Én, dehogy. De, ha lejön a Kismocskosba megiszunk két fröccsöt, és kártyázunk egyet. Jót szórakozunk majd.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:48), összesen 1 alkalommal
1. jelenet.
- Marci, jelzett a mobilod, talán SMS-ed van, nézd meg. Már kétszer figyelmeztettelek.
- Mi lehet ilyenkor fontos? Kinek hiányzok?
- Lehet, hogy nem sürgős, de azért nézd meg.
- Bocsáss meg Lillácska, hogy egyedül hagylak pár percre, az öcsém nem nyugszik, amíg el nem olvasom az SMS-emet.
- Rendben, siess vissza!
- Na, itt is vagyok, de futnom kell nagypapámért a kórházba. Haza kell vinnem őt kocsival, mert a mamát délután mentővel szállították oda, a papa pedig elkísérte.
- Ó, szegény nagymamád!
- Majd igyekszem vissza, addig beszélgess a Feri öcsémmel.
- Oké, szívesen. Jóképű, helyes fiú a Ferike.
2. jelenet.
- Lilla, takarodj innen, kis időre itt hagytalak benneteket, ezalatt ti összemelegedtetek. Veled is Feri számolok, nem úszod meg szárazon, nem először viszed el az én csajomat.
- Hú, de hamar visszajöttél, mi ezalatt semmi komolyat nem csináltunk, csak egy tánc lépést gyakoroltunk. Miért vagy ennyire feldúlva?
- Hogy ne lennék, mikor ilyen lehetetlen helyzetbe kerülök! Azt a hülye mobilt! Félrevezetett!
- Hogyan?
- Beértem a kórházba, és a nagyapám sehol. De ott volt a munkatársam papája, őt vittem haza. A kórházba a munkatársam mamáját vitték be, nem az én mamámat, szerencsére. Az történt, hogy az öltözőben véletlenül cseréltük ki a mobiljainkat.
- Ez aztán félreértés!
- De ez még nem minden.
- !?
- A munkatársam elolvasta az SMS-ét és nagyon csodálkozott, hogy az én nagymamám meghívta őt ebédre. Hiszen csak egyszer találkoztak. Eleget is tett munkatársam a meghívásnak, de csodálkozott, hogy senki nem nyitott neki ajtót, hiába hosszan csöngetett.
- Szegény, jól becsapódott!
- Igen, nekem van kulcsom a mamám lakásához. Nagymamáék elmentek sétálni, az én ebédem pedig várt rám a hűtőjükben.
3. jelenet.
Egy hosszú asztalnál ül mindkét család, a Lillácska is, és mesélik a félreértett dolgokat, jóízűen nevetnek. Azt mondják, a nevetés sok mindenre gyógyír!
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:49), összesen 1 alkalommal
Délután öt óra. A trolin akkora tömeg, hogy egy hering konzervben lévő megboldogult olajos halak akár táncolhatnának a dobozban.
A többi utashoz hasonlóan "értelmesen" nézek ki a fejemből, amikor megszólal a mobil.
Magamban mondok egy "üdvözlégyet" a mobil telefon feltalálójának, és kis közelharc árán a mellettem állókkal, előveszem azt.
A telefonból barátom, Karesz izgatott hangja hallatszott:
- Te, figyelj! nagy gáz van. - kezdte hadarva.
- Hát ilyen gázárak mellett!
- Ne hülyéskedj. Szóval, arról van szó, hogy új barátnőmmel, Ágival randit beszéltünk meg 6 órára a Postánál. De a munkahelyemen túlóráznom kell, nem mehetek el. A mobilja nem válaszol, biztosan lemerült. Menj már el, légy szíves, és mondd meg neki, hogy mi az ábra.
Iszonyú fontos lenne, mert nagyon rákattantam a csajra.
- Rendben, de hogyan ismerem fel?
- Olyan 160 körüli magas, tökéletes az alakja, nagyon aranyos az arca, és közép hosszú barna haja van.
- Okszi Karesz, de sok sörödbe fog ez kerülni.
- Ne aggódj. Betárazok egy karton sört.
Mivel egyik nagy erényem a sok közül, hogy segítsek a barátoknak, nem volt kérdés, hogy megyek .
Hatalmas eszemmel kitaláltam, hogy veszek egy szál vörös rózsát, és Karesz nevében átadom a lánynak azzal, hogy Karesz küldi. Had legyen egy jópontja. Mit meg nem tesz az ember a barátaiért.
A Posta előtt rengeteg ember. Mi más lenne, hiszen munkaidő vége van.
Kukkolom a megadott paraméterekkel rendelkező csajokat. Belőlük is van jónéhány. Melyik lehet a nagy Ő?
A Posta előtti villamosmegálló egyébként a városban a szerelmes párok legfontosabb találkozási helye. Így nem véletlen, hogy nem én vagyok az egyedüli pasi, aki kezében virággal toporog. Azzal az egy különbséggel, hogy ők ismerik azt, akinek hozták a virágot. Szóval, stírölöm a csajokat. Leszűkítem háromra a lehetséges áldozatok számát. Közülök az egyik veszi a lapot. Egy kedves mosolyt küld felém. Heuréka! Ő lesz az. Odalépek, és a győztesek magabiztosságával megszólítom:
- Szia. Ugye Ági vagy.
- Igen, de honnan találtad ki?
- Semmiség. Én egy multifunkcionális készülék vagyok. Így agyreceptoraim fogják a másik ember agyhullámait.
Kedvesen elmosolyodott.
- És rólam mit mondtak azok a hullámok?
- Azt, hogy most magányos vagy, és várod életed nagy szerelmét.
- Ez igaz.
- Ezt a virágot a nagy Ő küldi.
- Ilyen még nem fordult elő velem, hogy ilyen szép rózsát kapjak.
Meglapogattam a vállamat, hogy Karesznek milyen jópontot szereztem. Sok sörébe fog ez kerülni. De mielőtt önelégültségem elérte volna a csillagos eget, Ági hangja visszarántott a földre.
- Mit csinálsz most?
- Gyakorlatilag semmit, de azt teljes gőzzel.
- Sétálunk egyet?
- Hát persze.
Kimentünk a Tisza-partra, Néztük az estébe hajló fényekben csillogó folyót. Beszélgettünk, hülyéskedtünk. Egyre inkább kezdtem Kareszt irigyelni. Ági nemcsk csinos, de értelmes, okos is volt. Ráadásul sok közös témánk is volt. Már késő estébe hajlott az idő, amikor megálltunk egy ház előtt.
- Megérkeztünk. Itt lakom.
- Jó volt veled lenni. Írigylem Kareszt, hogy ilyen szuper barátnője van.
- Milyen Kareszt?
- Karesz hívott, hogy egy Ági nevű lánynak mondjam meg, hogy nem tud menni a randira, mert dolgozik. Pont úgy festette le, mint amilyen Te vagy.
Néztünk egymásra, majd hatalmas nevetésben törtünk ki.
- És a rózsát Karesz küldte?
- Nem, én találtam ki.
- Akkor ezt tőled kaptam, igaz?
- Hát persze.
- Köszönöm. Holnap 6-kor jó lesz? De ne a Posta előtt. Találkozzunk itt, a kapunál.
Kaptam két lágy puszit, és mintha hozzámbújt volna.
Hazafelé menet nem kellett koptatnom a cipőt, mert a föld fölött szálltam.
Másnap korán reggel Karesz telefonált.
- Ne haragudj komám, de Ági nem tudott tegnap elmenni a randira, mert fogászaton volt. Ezért is kapcsolta ki atelefonját. Jövök még egy karton sörrel.
- Én meg viszem a harmadikat.
Még inkább megerősödött bennem, hogy segíts barátodon, és a Sors is megsegít.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:50), összesen 1 alkalommal
Újságíró vagyok. Bár erről papírom nincs, de gyerekkorom óta az szerettem volna lenni. Helyette a hülye jogot végeztem el.
Szerencsére adódott egy lehetőség, hogy a helyi újságnál külsősként bedolgozhassak.
Nemrégiben tartották a a városi színházban a Magyar Vers Ünnepét a helyi Nemzeti Színházban. Jó téma, egyből lecsekkoltam a szerkesztőnél. Megbeszéltem a szervezővel a dolgot, mondta, hogy az előadás kezdete előtt húsz perccel legyek a művészbejáró portájánál, keressem őt.
Szokásommal ellentétben pontosan érkeztem. Mondtam a portásnak, hogy kit keresek, és az előadás miatt jöttem.
A portás fehér lett, mint egy ping-pong labda, és el kezdett üvöltözni, hogy - Biztonságiak, biztonságiak.
Két gardrób szekrény méretű ember azonnal ott termett, és két oldalról felemelve elvittek valahová. Legalább nem kellett koptatnom a cipőmet.
Berúgtak egy ajtót, ami a tábla szerint a smink volt.
Rövid parancsok, kiabálás, Nekem esett két nő. Az egyik tépte le rólam a ruhát, a másik, a hajamat vágta, fésülte, kócolta, majd kezdte újra, a harmadik az arcomat kente be, púderozta. Az öltöztetős miután levágott mindent, egy szmokingot próbált rám aggatni.
De ez még semmi. Mellettem ugrált egy fazon. Az ügyelő. Üvöltözött, mintha süket lennék. Azt mondta, hogy már egy órája itt kellett volna lennem. Meg, hogy a hülyeségem miatt nem csúszhat az előadás.
Meg tudom-e a verset? Ekkor tértem csak magamhoz.
- Milyen verset? Kérdeztem.
- Hát Aranytól a Walesi Bárdok. Maga lesz a kezdő szám.
Sok verset megtanultam életemben, de ez az egyetlen, amit még kívülről el tudok mondani.
Közben az ügyelő üvöltözött, a vérnyomásom a decibeljeivel arányosan ment fölfelé. A feje olyan volt, mint egy cékla, ráfért volna egy fogorvosi kezelés, de csak az előtt, mielőtt kiverem a maradék fogát.
A csajok jó munkát végeztek. Úgy néztem ki, mint egy hímringyó pingvin.
Azért nagyjából összeállt a kép, hogy nekem kell elszavalnom a Bárdokat.
Az ügyelő továbbra is üvöltött, a lehelete bagó, és sörszagú volt. Legalább borozna, mert én azt szeretem.
A két izomagy megemel, visz a színpad mögötti ajtóig. A polgármester befejezi beszédét. Az ügyelő fojtott hangon még mindig magyaráz. Rusnya virágmintás ing van rajta, és nadrágtartót visel. Meg kis virágos fülbevaló a fülében.
Egek! Hol vagyok?
A polgármester befejezte a beszédét. Illedelmes taps. Nálam meg a vérnyomás a 330-at veri. Legalább ez a hülye ügyelő ne ugatna, meg különben sem értékelem a dauerolt hajú férfiakat.
Egy enyhe nyomást érzek a hátamon, aminek a következménye, hogy a színpad közepén állok. A Patakinak az Eddából egyszerű volt. Csak egy kör közepén állt.
Nézek ki a fejemből. Nem látok semmit a sok reflektor miatt.
Vegyük sorba. Ez egy rémálom. Verset kell mondanom. Eddig rendben. De ott a hülye ügyelő. Nahát, ez nem O.K.
Megfogom a mikrofont. Jé, érzem a fém hűvösét. Tehát mégsem álom?
Eddig eltelt néhány másodperc. A közönség azt hiszi, hatásszünet. Nekem a világvége.
Belekezdek:
- Edward király angol király.......
Beugrott az ügyelő képe, ahogy ordibál. markolom a mikrofonállványt, és kezd vinni a lendület.
- Ne éljen Edwárd.........
Ezt már elég erőteljesen mondom. Megy tovább a vers. egyre inkább ott vagyok Wales lankái között, érzem az angol fosztogatás bűzét.
- Ne éljen Edwárd.........
Már önkívületben üvöltöm a verset. Előttem az ügyelő pofája. Ha itt lenne, biztos, hogy befizethetne egy arcplasztikára.
- Ötszáz bizony dalolva ment ...
Nekem most elég egy ügyelő.
A Színházban néma csend. Az nem érdekel, hogy felnégyelnek, karóba húznak, letépik a körmeimet. De hogy a szerkesztőm még be sem érek a szerkesztőségbe, már elkészítette a katapultot, amivel röpülhetek, ezt sajnálom.
Ekkor robbant a bomba. Hatalmas tapsolás, fütyülés, lábdobogás. Változtattak a világításon, és azt láttam, hogy a közönség felállva ünnepel. Én meg álltam, mint a Túró Rudi a lakodalomban.
Ekkor bejött egy fazon, fényképről ismertem, ő a rendező, meghajolt, engem is meghajlított. Még kétszer.
A kulisszák mögött nekem esett:
- Barátom, ne haragudjon. Tévedés történt. A színész, akit felkértünk az előadásra, beteg lett. A helyettese, akit kértünk, szintén. De erről az előadás kezdete után értesítettek. Azt hittük, hogy ön a beugró. Fantasztikus volt az előadás. Azonnal leszerződtetem. Mondjon egy összeget, és én megduplázom.
Szerencsére, látta az előadást egy kollégám. Ö írta a cikket.
Azóta a Színházban drámai szerepekben rosszfiúkat játszom. Minden estre az ügyelő kerül engem. Pedig, ha meglátom, biztosan sikeres az előadás.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:51), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Okt 19 Vas 19:19 Hozzászólás témája:
07.
parakalo: Az a nap!
A nap, amely meghatározta egész hátralévő életemet. Ez volt az a nap, ami felborított és átértékelt mindent. Megváltoztatott engem, a bensőm, a külsőm, a kapcsolataimat, a kézírásom. Ez volt az a nap és a napot követő reakciók, történések valamint azok értelmezése, ami kis híján a halálba kergetett és néhány évig élő halottként kényszerített vegetációra a szebb napok ígérete nélküli túlélés érdekében. Szóval jöjjön 1996. március 7- e és mindaz, ami megmaradt belőle.
Az utóbbi pár hétben szokásommá vált a hajnali kelés. Éjszakánként csak néhány órát aludtam, hiszen általában éjfélig tanultam, négykor pedig már keltem, hogy ott folytassam a tanulást, ahol éjjel abbahagytam. Így négytől hatig újra átolvastam az előző éjjel tanultakat. Meg is volt az eredménye a szorgalmas munkának ezt akkor is el kell ismernem, ha ma már tudom, hogy később nagy árat fizettem érte. Kezdtem minden tantárgyból színjeles lenni. Ezt megelőzően sem voltam rossz tanuló, de a bizonyítványom még sosem volt színjeles és most erősen úgy nézett ki, hogy így sikerülhet. Persze nem a jobb eredményért csináltam mindezt, hanem azért, hogy elmeneküljek az álmok, a vágyak, a magány és a saját gondolataim elől. A terv működött is. Nem volt időm álmokra, gondolatokra, önsajnálatra, nem volt időm a gyászra. Ötszázas fordulatszámon pörögtem, a nap huszonnégy órájából minimum húszat aktívan töltöttem. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem, muszáj így lennie, különben összeomlom. Hiszen az általam felépített világ pár hete kártyavárként omlott össze, mikor a fiú, akit még szerettem magyarázat nélkül szakított velem. Nem a fiúért volt kár, hiszen nem így alakult volna, ha jól működött volna a kapcsolatunk. Tudjátok miért volt kár? Tudjátok mit vesztettem el? A hitem, az ártatlanságom és az érzést…. a boldogság érzését. Hosszú – hosszú időre vesztettem el ezeket. Szóval erre a pofonra, csalódásra nem akartam gondolni. Ezek elfogadása egyet jelentett a felnőtt korral. Ugyanis felnőttem, néhány pillanat alatt.
Mikor március 7 – én felkeltem és megmosakodtam a fürdőszobai tükörből egy nagyon nyúzott, szinte már – már öreg arc nézett vissza rám. Szemeim alatt fekete karikák díszelegtek, arcom beesett volt. Mégis büszke voltam, hiszen az elmúlt hetek önkizsákmányolásának köszönhetően közel tíz kilót fogytam. A mosakodást követően öltözni indultam. Fekete feszes farmert húztam, aminek a térdeit saját kezűleg szabdaltam szét egy zsilettpengével. Fekete garbóba és szintén fekete munkásbakancsba bújtam. Bepakoltam szürke színű katonai hátizsákomba és útra keltem. Az utcára érve megcsapta tüzelő arcomat a metszően hideg szél. Zsebemből kihalásztam egy szál cigarettát és rágyújtottam. Még a buszmegállónak a közelébe se értem, mikor már eldobtam a cigarettát, nem esett jól. Pár perc múlva megérkezett a busz, amire vártam. Felszálltam és gondolkodás nélkül levetettem magam a legközelebbi szabad ülésre. Fáradtnak éreztem magam, hányingerem volt és fájt a fejem. Minden hangot harsányan erősnek és gyötrőnek éreztem. Gyakorlott mozdulattal és víz nélkül löktem egy szem pirulát a számba, amit rögtön le is nyeltem és vártam jótékony hatását. Ám ez alkalommal az enyhülés nem érkezett meg csak egyre erősödött a lüktető fájdalom és a hányinger.
A tömött busz végre megérkezett céljához és én egy nagy sóhaj kíséretében léptem a friss levegőre újra. Lassan lépdelve elbaktattam a metróig, ahol is a szokott helyen megálltam, hogy bevárjam az osztálytársaimat. Kabátom zsebében megéreztem cigarettásdobozomat, de a dohánynak még a gondolatára is szédülni kezdtem. Néhány perc telhetett el mindössze várakozással, ám számomra minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Végül megérkezett az egyik lány, akit vártam. Pár mondatban elmondtam neki, hogy mennyire rosszul érzem magam és kértem, hogy induljunk el mielőbb, mert óra előtt még be akarok menni az iskolaorvoshoz is. Így aztán a következő metróra fel is szálltunk. Ám az iskolába már nem jutottam el. Ugyanis a következő három megálló alatt annyira rosszul lettem, hogy le kellett szállnunk. Szédülésem egyre intenzívebb lett, az ájulás kerülgetett. Szerettem volna leülni, de szégyelltem helyet kérni. Az utolsó előtti megállónál kénytelenek voltunk leszállni annyira rosszul lettem. Nem bírtam tovább tartani magam, hánytam. Nagyon szégyelltem magam, már csak azért is, mert a hányadék ráfröccsent a cipőmre és a ruhámra is. Mikor kicsit megnyugodott a gyomrom kísérőm segítségével újra felszálltunk a metróra annak érdekében, hogy mielőbb beérjünk az iskolaorvoshoz.
A hátralévő néhány perc teljesen homályos a számomra. Emlékszem, hogy a másik velem egykorú lány tartott állva, mert különben összecsuklottam volna. Emlékszem még, hogy kezdtem egyre kevesebbet látni a külvilágból. Kezdett minden sötétségbe burkolózni, hiába pislogtam, hiába meresztgettem a szemem. Végül az egész világ sötétségbe borult. Arra is tisztán emlékszem, hogy ekkor még a saját lábaimon álltam, bár lábaim erősen remegtek. Kétségbeesetten kapálóztam a levegőbe valami biztos pont után így vakon, mikor is egy ember kezét kaptam el merő véletlenségből. Egy férfi volt. Dühös lett rám, lerázta a kezemet magáról és morgott valamit, amit nem értettem, mert annyira fájt a fejem és zúgott a fülem. Ekkor kapta el a kezem az ismerősöm és vezetett a kijárat felé a tömegben.
Érdekes, hogy semmit sem láttam, minden feketeségbe burkolózott mégis tisztán emlékszem arra, hogy belebámultam a szerelvény széle és a peron között tátongó fekete résbe és arra gondoltam:
-Na, most elájulok! De jó még soha életemben nem ájultam el!
És akkor tényleg elvesztettem az eszméletemet.
Azt csak elképzelni tudom, hogy micsoda pánik lehetett úrrá azon a 17 éves lányon, aki ott akkor velem volt. Állítólag senki sem ment segíteni neki. A szerencse állítólag az volt, hogy a következő metróval érkezett egy doktornő, aki megállapította, hogy valószínűleg agyvérzésem van és azonnal intézkedett. Akkor jött ki a mentő, mikor már ő hívta a saját telefonjáról, akkor kezdtek nem koszos, drogosnak nézni, mikor a doktornő letette mellettem a voksát.
Ezt a hitelesítést még megvárták.
Mi meddig várunk?
Ti meddig szoktatok várni?
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:53), összesen 1 alkalommal
Tibi éppen hazafelé igyekezett a munkából, mint minden hétköznap. Végre letelt ez a műszak is. A fejében már látta maga előtt a nagy kék vonatot a piros csíkkal, szinte érezte, ahogy ráomlik a kék mintás ülésre és elindul vele a vasparipa. Semmire sem vágyott jobban, mint végre otthon lenni.
Lépkedett a 14-es vágány mellett a peronon. Figyelte a galambokat, és átfutott az agyán, hogy nehogy "megtisztelje" valamelyik kis patkány. A beton koszos és nedves volt, mint mindig ilyenkor novemberben. Hirtelen erős, csontig hatoló szél csapta meg az arcát és akaratlanul is félrefordította a fejét. És akkor meglátta a padon...
Ott ült az a lány... az arca, de ismerős és Tibi már repült is az időben... évekkel korábban ott állt egy májusi délelőttön az a büfé előtt. Istenem milyen élénken élt benne az emlék, ahogy az utca túloldaláról figyelte a piciny helyiséget, de leginkább a lányt az ablak mögött. Minden nap gyűjtötte a bátorságot, hogy most odamegy. Tervezgette a szöveget, mit kellene mondani. Míg végül megállapodott önmagával abban, hogy kér egy melegszendvicset és egy teát. Igen. Ez jó lesz. Tökéletes álca és akkor majd elkezd vele beszélgetni.
Teltek a hetek. A május lassan elmúlt, de Tibi még mindig az utca túloldalán volt. Tennie kellett valamit, de annyira félt. Nagy dilemma volt ez, hisz alig 18 éves tinédzser volt. És a kudarc lehetősége oly rémisztő volt! Maga a halál! Egy nap mégis úgy érezte, meg kell tennie. Kimondhatatlan vágy élt benne, hogy hallja a tündér hangját. Legalább egyszer. Még ha végül meg sem kérdez tőle semmi mást, de muszáj! Olyan erősen hívta ez a gondolat.
Megtette. A mai napig a fülében cseng, ahogy kimondja a "bűvös" szavakat, de még inkább szíve hölgye hangja. Észre sem vette, hogyan kezdtek el beszélgetni. Jött minden magától. Milyen mámoros volt az a délután...
Másnapra beszéltek meg randevút. Az egyik parkban kellett volna találkozniuk a játszótér mellett. Tibi olyan ideges volt, hogy aludni sem tudott. Egész nap másra sem tudott gondolni, csak a lányra. A megbeszélt időpont előtt már jóval korábban ott állt az egyik bokor fedezékében. Izzadt a tenyere és remegtek a térdei. Úgy kalapált a szíve, hogy azt hitte mindjárt megáll a nagy rohamban. Az órán a mutatók őrült tempóban kúsztak körbe. És már el is jött az időpont.
Pontosan a hinták előtt állt meg, ahogy megállapodtak. A szellő belekapott a hajába... és Tibi csak állt ott és félt odamenni. Pedig tudta, hogy szabad, sőt! Van esélye. Mégsem mozdult, földbe gyökerezett a lába. Ott álltak így egy órán át... a fiú a bokor mögött, a lány a hinta előtt, majd ahogy érkezett a tünemény, úgy távozott is. Soha többet nem látta.
Most pedig ott a padon. Ő lenne? Annyira hasonlít, de mégsem teljesen... valahogy más az arca, de akkor is. Ez ő! Itt az a régi soha vissza nem térő alkalom? Lehetséges, hogy az élet új esélyt adjon? Annyira közel van, hisz csak egy-két lépés...
Meg kell tenni. Most lépni kell, nem bokrok mögött buta módon bújdosni. Oda kell menni. Nagy levegő, indulás.
- Elnézést, ne haragudj. De annyira ismerős vagy. Nem Julcsinak hívnak? És nem laktál Monoron régebben? Úgy 10 éve...
- Nem haragszok... De azt hiszem ez egy félreértés lesz, sosem laktam... Monoron és... Anna vagyok... - hangzott a zavart válasz.
- Oh... akkor tényleg elnézést. De tényleg annyira hasonlítasz. Ne haragudj. - majd sarkon fordult és már menekült is a tetthelyről.
A lány csendben figyelte Tibi távolodó alakját... miközben egy megjelenő könnycseppen át látta magát, amint ott állt a hinták előtt azon a monori téren. Mennyit várt rá, vagy egy órán át ott szobrozott, de Tibi sosem ért oda. Aznap történt. Épp hazafelé ballagott, de annyira sírt, hogy nem vette észre azt az autót. Egy pillanat műve volt, hogy az élete örökre és gyökeresen megváltozzon. Csoda, hogy él, az pedig már csak hab a tortán, hogy legalább hasonlít a baleset utáni arca arra a régi arcra, ami annak idején onnan a büfé ablakából tekintett a világra és az utca túloldalán álldogáló fiúra.
De ez is elmúlt, mint ahogy az az óra... az a pillanat... az a félreértés.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:54), összesen 1 alkalommal
Ilona összerezzent a kellemes bariton hang hallatán. Nem hallotta közel húsz éve, de azonnal megismerte. Becsukta a lap-topot és a válla fölött hátra pillantott. A férfi háttal ült neki, de így is biztos volt benne, hogy János az, aki a felszolgálótól rendel. Megrémült a váratlan találkozás lehetőségétől. Amit a jelek szerint nem tud elkerülni.
Ilona a negyvenes évei elején járó korához képest feltűnően csinos és jómódú üzletasszony volt. Egyedül nevelte egyetlen lányát. Aki, a boldogságot jelentette számára. Akiért élt, és ha kell meg is tudott volna halni. Túl egy sikertelen házasságon, elfogadta a sorsát. Megtalálta önmaga helyét, boldogságát gyermekében és a munkájában lelve meg. És most, ebbe az idillinek nem nevezhető boldogságba váratlanul felbukkant János, a hajdan volt nagy szerelme, aki mindent ígért aztán nem adott semmit.
Gyönyörű tavaszi estén ismerkedtek meg. Nagy bált rendeztek a kultúrházban, ahova Ilona a barátnőjével ment el. Egyszer csak előtte termet egy magas, jóképű katona és táncra kérte. Ilona lélegzete elállt, ahogy a fiatal férfire nézett. Zavarában nem tudta mit tegyen, és szinte barátnője lökdöste fel a tánc parkettra, ahol aztán egész este csak a férfival táncolt. A bál után a férfi hazakísérte és hosszú forró csókkal búcsúztak egymástól. A bált követően rendszeresen találkoztak és a lány érzelmei János részéről viszonzásra találtak. Ilona érezte, megtalálta a nagy Őt, akivel le tudná élni az életét. Boldogan ábrándoztak a közös jövőről, és tervezték a hogyan tovább miután János leszerel a katonaságtól. Ami majd egy év után meg is történt. Ilona sírva búcsúzott az állomáson szerelmétől, aki megígérte, hogy rendszeresen ír neki, és amikor csak tud, eljön látogatóba. A vonat elment, és Ilona többé semmi hírt nem kapott a férfiről. János soha többé nem jelentkezet.
A nő önkéntelenül összerezzent, mert a szomszéd asztalnál ülő férfi felállt és kiment a mosdóba.
- Jaj, ne - motyogta magában. Ha visszafelé jön, biztos meglát. Behunyta a szemét és azt kívánta bárcsak egy másik dimenzióba kerülhetne. Ült behunyt szemmel és megérezte, hogy nézik. Kemény leszek, és könyörtelen határozta el magában.
- Ilona? Tényleg te vagy az? - Ilona kinyitotta a szemét és elgyengült. János állt előtte magas s jóképű volt. Az orra körül apró szeplők, amit annak idején is annyira szeretett a férfiban. Az eltelt húsz év csak jót tett neki.
- Szervusz, János! Én vagyok - mondta erőltetett nyugalommal.
- Amikor a múlt héten megtudtam, hogy ide kell jönnöm titkon reméltem, hogy találkozunk, de az, hogy ez ilyen könnyen valóra válik nem is reméltem.
- Valóban? Kicsit korábbra vártam az érkezésedet. Úgy húsz évvel korábbra - felelte Ilona jó adag éllel a hangjában.
- Nézd drága Ilona, én nem akarom a múltat bolygatni. Történt, ami történt, de engem nem hibáztathatsz.
- Bocsánat uram. Ide szolgáljam fel az ebédjét? - kérdezte a pincér, megszakítva az egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést, majd János igenlő válaszára serényen megterített a férfinek. Ilona éppen fojtani akarta a megkezdett társalgást, amikor ismét a pincér zavarta meg.
- Bocsásson meg Ilona. Egy kis gond van a konyhában. Be tudna jönni?
A nő kelletlenül felállt hona alá vette a lap-topot és elindult a konyha irányába. János eközben megebédelt, bár inkább csak kelletlenül tologatta a tányérján a falatokat, hiszen benne is munkát a váratlan találkozás okozta feszültség. Amikor a nő visszatért pont végzett az ebéddel. Ilona kissé idegesen huppant vissza férfival szembe lévő székre. A pincér ismét feltűnt, hogy leszedje az asztalt, miközben a nő rendelt két kávét, majd miután felszolgálta, Ilona Jánoshoz fordult.
- Szóval miért is ne hibáztassalak? Minden ígéreted ellenére húsz évvel ezelőtt úgy eltűntél az életemből mit a kámfor - Ilona hangjából kiérződött az erős felindultság. Felültél a vonatra és soha többé semmi hírt nem hallottam felőled.
- Ilona drága! - vágott a szavába a férfi. Ez nem igaz. Legalább egy tucat levelet írtam neked egészen addig, amíg nem válaszoltál. Mert amit abban írtál, az alapján ne csodálkozz, hogy nem kerestelek többé.
- Levelet? Tucatot? De hiszen én nem kaptam egyetlen levelet sem. Erre meg is esküszöm, ha kell a lányom életére is. Számomra ő a legfontosabb.
- Na, várj. Ha nem kaptál meg egy levelet, sem akkor ki válaszolt nekem?
- Fogalmam sincs. Biztos, hogy kaptál válasz tőlem?
- Álljon meg a menet - vágott idegesen ismét a szavába János. Csak nem azt gondolod, hogy valótlant állitok? Különben pedig ezt könnyen tudom bizonyítani. Azt a levelet azóta is őrzöm - azzal a táskájából kivett egy mappát rövid keresgélés után megsárgult levelet vett elő, és remegő kézzel átnyújtotta Ilonának.
A nő olvasni kezdte a levelet és látszott rajta, hogy egyre jobban forr benne a méreg.
- Átkozott vén boszorka - sziszegte. Ő tüntette el a leveleket. Ez Margit néni kézírása, aki a társbérlőnk volt. Isten nyugosztalja, nagy szerencséje, hogy tavaly meghalt, mert most biztos kitekerném a nyakát.
- Szóval nem igaz a levél?
- Ebben a formában nem. Pont fordított a sorrend. Miután nem jelentkeztél Margit néni mézes mázosan vigasztalt és bemutatta nekem a Tóth Lacit. Nem voltam szerelmes belé, de elkeseredett voltam és hozzá mentem.
- Ez a Tóth Laci, aki a gépgyárban dolgozott?
- Igen.
- Ó, a fenébe.
- Mi van?
- Azzal a szeméttel többször összeakaszkodtam. Folyton azt mondta, hogy felejtselek el, mert öt szereted és az ő felesége leszel.
- Ez utóbbi be is következett.
- Akkor bocsánat, nem akartam megsérteni a férjedet.
- Nem a férjem. Már nem. Több mint tizenöt éve elváltam tőle. Azóta egyedül élek. Néhány futó kapcsolatom volt, de az utóbbi évben az sem.
A férfi a fejét csóválta.
- Én is megnősültem. De nem volt hosszú életű a frigy. Egy fiam született a házasságból.
Néma csend telepedet a két ember közé. Nézték egymást és zavarban voltak mindketten, érezték az elvesztegetett húsz év milyen óriási űrt hagyott maga után. És mindezt egy buta félreértés miatt.
- Mi járatban vagy nálunk - törtem meg a csendet Ilona.
- Egy üzleti tárgyalásra jöttem. Épül nálatok egy új bevásárló központ, annak a belső kialakítást fogom tervezni.
- De hiszen akkor átvitt értelemben nekem fogsz dolgozni? - majd a férfi értetlen arckifejezésére magyarázólag hozzátette. Nyílik ott egy kis étterem az emeleten. Az, az enyém lesz.
- Nocsak. Ilyen komoly üzletasszony lettél? Csak nem ez is a tiéd?
- A vendéglő igen, de a helyiséget csak bérlem.
Ismét csend telepedett kettőjük közé. A férfi váratlanul átnyúlt az asztalom és megfogta a nő kezét.
- Drága Ilona. Szerinted volna a mi kapcsolatnak jövője?
- Ha azt érzed, amit én, akkor biztosan.
A két ember zavartan, de mosolyogva nézte egymást.
- Szia, Anya. Jó napot. - János felnézett és az asztal előtt egy gyönyörű fiatal lányt pillantott meg. Hosszú, szőke haj, égszínkék szemek, és pisze orrán néhány szeplő, mely bájossá tette szabályos arcocskáját. A szeplőket leszámítva, mintha Ilona ált volna előtte fiatalon.
- János, engedd meg, hogy bemutassam a lányunkat, Renátát.
- Renikém! Ő János - Ilona arcán hatalmas könnycsepp gördült végig. Ő a te édesapád, aki valójában soha nem hagyott el minket. De ezt csak ma tudtam meg.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:55), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Okt 26 Vas 10:52 Hozzászólás témája:
10.
Melissa: Félreértés
A nő könnyen megtalálta a helyet, ahová igyekezett. A bejárathoz érve, lesétált a nem éppen exkluzív pinceklubb lépcsőin. Azonnal látta, korán érkezett. Megkapta a nickneves kitűzőjét, feltűzte a ruhájára, majd leült a büfépult mellé, rendelt egy sört és rágyújtott.
A mellette lévő bárszéken ősz hajú, kedves férfi ült, aki bemutatkozott és elkezdtek beszélgetni, közben figyelte az embereket. Látta, hogy a helyiségben összegyűlt férfiak és nők már jól ismerik egymást, klikkekbe rendeződve ülnek és vidáman társalognak az asztalok körül.
Egyedül érkezett, senkit nem ismert személyesen a jelenlévők közül, ezért örült, hogy van kivel beszélgetnie, s így nem kell kirekesztve, némán ücsörögnie. Nem mintha az túlságosan zavarta volna, de azért még is csak jobb volt társalogva nézelődni.
Nehezen szánta rá magát a bulira, de kíváncsisága győzött. Érdekelte, milyenek azok az emberek, akiknek a naplóját olvasni szokta, no meg egyébként is ráfért már egy ilyenfajta lazítás.
Lassan szállingóztak a "naplósok", figyelte őket, kortyolgatta a sört, hallgatta a zenét, kezdett ellazulni, jól érezte magát.
Aztán megérkezett az egyik férfi naplóból már jól ismert Hatésféléves. Tetszett neki a kisfiú, sokkal jobban, mint a felnőttek, hisz ő volt az egyedüli a helyiségben, aki valóban őszintén csak önmagát adta, s nem szerepet játszott.
Megszólította, beszélgettek. Később többször megkereste a kisfiút, és ha játék közben találta, ő is csatlakozott a játékhoz. Fényátugrálósat játszottak. A játék lényege az volt, hogy - az akkor még üres táncparketten - át kellett ugrálni a körbeforgó discofényeket. Amelyiküket utolérte a fény, az lett a vesztes. Mindig a kisfiú győzött. Nem tartott sokáig a játék, mert egyre többen érkeztek és lassan a táncparkett is megtelt táncolókkal.
A sör, a zene, az önfeledt tánc egyre jobb hangulatba kergette. A kevésbé jó zeneszámoknál, visszatért ősz hajú beszélgető partneréhez, a már megszokott helyére. Beszélgettek, iszogatta a sört, talán már a harmadik korsót, teljesen ellazult. Hisz valójában ezért jött, sikerült mindenről megfeledkezve kikapcsolódnia.
Lassan mennie kell - gondolta - holnap reggel korán kel, dolgozni megy.
És ekkor hirtelen történt valami, amire nem számított. Még fel sem pillantott, de már érezte, hogy valaki belépett laza nyugalmába.
Érezte, pedig még nem látott senkit, csak a közelségét érzékelte egy másik, az övéhez közelálló léleknek. Feszült lett, kibillent az oly régóta áhított, és most sikeresen elért varázslatos hangulatból.
A bejárat felé emelte tekintetét, és habár még sosem találkozott a férfivel személyesen - ez idáig csak a naplóját olvasta, illetve néhány baráti hangú levelet váltottak egymással - tudta, hogy ő az.
Nem gondolta, hogy a férfi is eljön erre a helyre. Tévedett.
Meglepődöttségét, izgalom váltotta fel, melegség járta át egész lényét, örült a férfinek. Még nem sejtette, hogy a másik, mennyire meg fogja bántani az este folyamán.
A férfi nem vette őt észre. Látszott rajta, hogy nem először jár a jelenlévők társaságában, ismerősöket köszöntött, majd leült közéjük.
A nő továbbra is látszólagos nyugalommal, derűsen szórakozott tovább, sem odamenni nem akart a férfihez bemutatkozni, sem megfutamodva a találkozástól, távozni.
Jó idő eltelt, mire a férfi felfedezte, egy darabig csak nézte, majd odament a nőhöz.
Ha a férfi ismeretlenül közeledett és állt volna meg mellette, semmiféle érzelmet nem váltott volna ki a nőből. Nem tetszettek neki a külsőre ilyen típusú férfiak.
De most más volt a helyzet, nem a férfi külsejét érzékelte, hanem a lelke közelségét. Ismét melegség járta át, úgy érezte, mintha mindig is ismerték volna egymást. Nagyon erős vonzódást érzett, de nem szexuális értelemben. Nem a Férfihez vonzódott, hanem az Emberhez. Nem a testhez, inkább a lélekhez. Talán szavakkal nem is lehet leírni, a nő számára is eddig ismeretlen érzést.
Bemutatkoztak egymásnak, váltottak néhány szót, melyből egyértelműen kiderült a férfi is örül a találkozásnak, majd miután a nő megkérdezte; táncolunk? - a férfi kijelentette, hogy őt nem lehet semmivel rávenni a táncolásra és hirtelen magára hagyta a nőt.
A nő nem értette a másik miért távozott olyan gyorsan, hiszen érezte a kettőjük közti kölcsönös vonzódást. Bántotta a tudat, hogy talán ő riasztotta el a férfit viselkedésével vagy szavaival.
Ismét beállt a táncolók közé, majd mikor a férfi át akart menni a táncparketten, elkapta annak kezét, és bevonta a táncba. A másik nem ellenkezett. Őrületesen élvezték a fergeteges ritmust és egymás közelségét.
Néhány végigtáncolt szám után a férfi megszólalt; ha a táncra rávettél, mindenre rá tudnál venni - és további magyarázat nélkül távozott, magára hagyva a nőt.
A nő dermedten állt a táncoló tömegben, úgy érezte, mintha arcul csapták volna, vagy mintha ráöntöttek volna egy vödör jéghideg vizet.
Vajon mit rontottam el? Létezik egyáltalán olyan férfi, aki ismeri az önzetlen szeretet érzését? Amikor semmit nem akarok a másiktól, egyszerűen csak jó együtt lenni?
A villamost még elérte, de az utolsó metrót lekéste. A villamosról leszállva, gyalog tette meg a hazafelé vezető utat, miközben a sötét, kihalt utcákon ezek a kérdések egymást kergetve üvöltöztek a lelkében.
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:56), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Okt 26 Vas 18:03 Hozzászólás témája:
11.
winner: A csapda
Celsus az egyik legjobb volt a csoportban. Könnyedén tanult, és amit egyszer megjegyzett azt akkor is tudta, ha álmából keltették fel. E mellett ügyes és fürge volt. Ez, nem is kicsit elbizakodottá tette. Annyira, hogy a foglalkozásokat sem vette komolyan, gyakran késve vagy egyáltalán nem ment el.
A legutóbbinál is ez történt. Amikor megérkezett az oktató egy furcsa szerkezetet mutatott a többieknek. Azaz pont végzett, és Celsus csak az utolsó mondatra ért oda, annak is csak a felét hallotta.
- …biztonságosan meg lehet szerezni a zsákmányt. Tehát, ahogy mondtam nem kell félni tőle, csak tudni kell, miként kezeljük a felkínált lehetőséget - azzal a megérkező Celsushoz fordult:
- Megint elkéstél, pedig amit ma tanultunk az igen fontos mindenki számára.
- Ígérem, bepótolom - válaszolt Celsus és részéről az ügy be is volt fejezve.
Néhány nappal később Celsus éjszakai vadászatra indult. Amikor egy sima területre ért, annak közepén a foglakozáson látott szerkezetet pillantotta meg, és benne kínálta magát a zsákmány. Celsus emlékezett, hogy az oktató éppen azzal fejezte be az előadását, hogy a zsákmány megszerezhető, csak azt nem hallotta, hogyan.
De bízott magában és éles eszében. Többször körbejárta a szerkezetet és semmi gyanúsat nem észlett. Biztos a fürgeségen van a hangsúly, gondolta. Abban pedig nincs hiány, a csapatban én vagyok a legfürgébb. Vagy talán a leleményességen, de hiszen a csapatban én vagyok a legeszesebb.
Kifundálta magában, hogy jut hozzá, és villámgyorsan cselekedett. De, ahogy megragadta a zsákmányt hatalmas ütést érzett a gerincén és mozdulni sem tudott a rettenetes súly alatt. Tudta, hogy képtelen menekülni, és azt is, hogy itt fog elpusztulni.
Az oktató felindultan állt a csapat előtt.
- Gondolom mindnyájan hallottátok, hogy elvesztettük Celsust. Hiába volt a legjobb vadász, nem vette komolyan a tanulást és ez okozta a vesztét. Ki tudja, mit mondtam a szerkezettel kapcsolatosan, ami Celsus vesztét okozta?
- Én tudom - jelentkezett egy fiatal vadász a csapatból.
- Halljuk!
- Jelenleg nincs olyan módszer, amivel biztonságosan meg lehet szerezni a zsákmányt.
- Pontosan - felelte az oktató.
***
A kisfiú belépett a kamrába, majd hirtelen sarkon fordult és kiabálva szaladt ki.
- Anya! Anyaaaa! Gyere gyorsan, megint egy egér van a csapdában.
celsus = fennhéjázó, öntelt /latin/
Legutóbb naiva szerkesztette (2008 Nov 2 Vas 21:57), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2008 Nov 2 Vas 21:44 Hozzászólás témája:
Az októberi prózaverseny lezárult.
Köszönjük a részvételeteket és a leadott sok szavazatot!
Összesen 11 mű érkezett, 6 szerzőtől.
18-an szavaztatok, ebből legtöbben /9-en/ a 8-as számú írásra.
A nyertes tehát a tagok szavazatai alapján:
Thalassa: Félreértés című írása lett
A szakmai zsűri összesített pontszámai alapján a hónap másik nyertese:
Elküldve: 2008 Nov 3 Hétfő 0:59 Hozzászólás témája:
A SZAKMAI ZSŰRI ÖSSZESÍTETT PONTSZÁMAI:
01. Egy vidám postás esete /jULIANNA/: 5,5 PONT
02. Félreértés /CSITESZ/ 13 PONT
03. Félreértés /CSITESZ/ 9 PONT
04. Félreértések délutánja /JULIANNA/ 9 PONT
05. Fő a barátság! /CSITESZ/ 14 PONT
06. Színház az egész világ /CSITESZ/ 13,5 PONT
07. Az a nap! /PARAKALO/ 12 PONT
08. Félreértés /THALASSA/ 12,5 PONT
09. Találkozás /WINNER/ 13 PONT
10. Félreértés /MELISSA/ 10,5 PONT
11. A csapda /WINNER/ 14,5 PONT
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
