Szeptemberi prózaverseny

[naiva]

Kedves Fullos alkotók!

A vers és próza versenyek szabályai a következők:



- A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
- Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
- A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
- A megadott témához kell kapcsolódniuk.
- Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál nem lehet több.
- A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
- A győztes műveket két hétig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon.
- A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
- A műveket és a szavazatokat is naivának kell privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig elküldeni.
- Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
- A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
- Önmagára nem szavazhat senki!
- Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
- A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz kizárásra kerül.
- Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
- Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.

Ezentúl egy szakmai zsűri is dönt a versenyekben.

A zsűri tagjai:
Si
mango
Jega
Végh Sándor
Hori

- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.


Kedves alkotók!

A nyári szünet után újra indítjuk a versenyeket!
Remélem kipihentétek magatokat, szép és élményekben gazdag nyár áll mögöttetek!

A szeptemberi prózaverseny témáját piroman adta:

A szőlő íze


A műveket szeptember 20 (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni naivának privát üzenetben!


Szavazni szeptember 21-től 27. este 8 óráig lehet, szintén naivának küldött privát üzenetben, az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre kötelező szavaznia mindkét kategóriában!

Kellemes alkotást, jó munkát a nevezőknek!

[naiva]

01.

szavathna: A szőlő íze

Sára barátnőmmel szőlőszedőbe mentünk egy baráti gyümölcsösbe. Barátaink ugyanis külföldre mentek dolgozni, így megengedték, hogy kedvünkre fogyaszthatunk a többféle náluk termesztett finomságból. –Ők sem járnak rosszul, mert a belőle eltett lekvárokból, kompótokból nekik is bőven jut kóstoló.
Az idén különösen szép szőlőfürtök mosolyogtak ránk a vesszőkről.
- De gyönyörű óriási fürtök! – kiáltottam oda Sárának boldog felindultsággal.
- Szépek. – Motyogta vissza nem túl lelkesen.
Nekiálltunk szedegetni. Egy-egy szemet lecsípve kóstolgattam a fürtöket. Amelyik jó volt, a kosaramban végezte. Már szépen tellett az edényem, amikor feltűnt, hogy Sára eléggé lemaradt. Megálltam és figyeltem. Ő is bele-bele csípett a fürtökbe, észrevette, hogy figyelem.
- Pfújj! – Köpte ki sorban a szőlőszemeket.
- Mi van? Mi a baj? – Kérdeztem furcsállón.
- Savanyúúú! – Baktatott közelebb.
Ekkor láttam, hogy alig van néhány unatkozó fürt a vödrében. Nem értettem, hogy az a szőlő, ami nekem édes, neki hogy lehet savanyú…
- Ezt kóstold meg! Ez finom, szedjed! –Bíztattam.
- Pfüü, pfü, pfüüü! - Repült a szép sárga szőlőszem a földre.
- Ez is savanyú! Nekem nem kell több, menjünk haza! – Jelentette ki követelőn.
- Jó menjünk! Nekem már úgyis elég. – Válaszoltam kissé értetlenül.
Útközben többen megcsodálták a méz-sárgán kacsintó érett fürtöket. Lelkesen tartottam oda a kosarat.
- Kóstoljátok meg, vegyetek! – Kínáltam jószívvel.
- Köszönjük, finom édes! – Dicsérték.
Sára vödrébe tekintve megkérdezték:
- Hát te csak ennyit szedtél?
- Ennyit. – Válaszolta halkan.
- Neki savanyú! – Feleltem rá helyette.
- Mi van Sára, neked savanyú a szőlő? – Kérdezte az egyik fiatal szomszédja fintoros mosollyal a bajsza alatt.
Itt valami nincs rendben. Ő tud valamit, amit én nem. – Öntötte el agyamat a féltékeny gondolat.
- Gyere Sára, kísérj el, meghívlak egy kávéra! – Ajánlottam szűkszavú barátnőmnek.
- Jó, eljövök. – Mondta, s baktattunk együtt a lakásom felé.
Nemsokára capuccinó illata járta be a konyhám.
- Na mesélj, mi a baj? – Kérdeztem segítőkészen.
- Hát nem beszélünk a Ferivel.
- Összevesztél a barátoddal?
- Össze. – Válaszolta fejét lehajtva.
Akkor már értettem miért volt az ő szájában savanyú, az enyémben pedig édes ugyanaz a szőlő…

[naiva]

02.

Samway: A szőlő íze.






A déli lankáson egy fehérre meszelt takaros kis présház állt. Talán az idők kezdete óta. Akinek arra vitt az útja, annak számára egy biztos tájékozódási pontot jelentett.
A faragott ajtót legfelül a család monogramja V, és benne a K, ami Kovásznai Vendel tulajdonát volt hivatott az arra járónak tudomására hozni.
A helybéliek ismerték, mert már dédapái is ezen a lankán szőlészkedtek. A présházzal egyidős pad állt bejárat mellett , amelyre kiült Vendel, ha megpihenni támadt kedve, onnan csodálatos volt a szemközti dombok mögé bújó napot nézni és az utolsó visszatekintő sugaraiban sütkérezni.
Ezt immáron hetven kerek esztendeje élvezi, mert valamikor az apja térdén lovagolva is látta már lenyugodni a tüzes korongot, miközben hallgatta a nemzedékről-nemzedékre öröklődő történeteket erről a vulkanikus talajú lejtőről. Igen , sok monda keringett szájról-szájra, hogy hogyan keletkezett itt a hegy. Legelőször is a más mesékből kölcsönvett fordulatokkal, miszerint az óriások gyerekei gyúrták amikor játszottak.
Ez a föld darab adta a kenyeret, nemzedékről nemzedékre. Évszázadokon át a szőlő műveléséhez és a borkészítéshez igazodott az itt élő emberek természetes életritmusa, és ehhez kapcsolódott számos ünnep, mint például a szüreti mulatság is.
Vendel megpihent , az ismerős érzés járta át egész testét, - ez a jól elvégzett munka öröme volt.
Kezében ott pihent az ütött kopott metszőolló, amelyre mintha azt mondta volna az apja, hogy az ő apjáé volt, de most nem ez számított,- kész lett a tavaszi metszéssel.
A lemosó permetezést, talán holnap vagy holnapután csinálja meg. Már nem úgy halad ahogy szeretné, de ezt nem bízza másra.
Hátát nekivetve a présház falának, elégedetten nézett végig a szépen munkált szőlősorokon, és eszébe jutottak a régi idők emlékezetes szüretei. Szemeit félig lehunyva maga előtt látja a folyton nevetős barna lányt akinek ő volt a puttonyosa. Csipkelődött vele s a lány huncutul vissza-vissza kacsintott rá. A szüreti bálban neki lopta el a legszebb fürtöt tánc közben. Akit rajta kaptak, annak zálogot kellett adni és a bál közben kisorsolták, azt kellett tennie a gazdájának, amit kitaláltak. Ezen nagyon sokat nevettek, szórakoztak.
Immáron ötven éve ez a barna lány mosolyog vissza ha nem is olyan huncutul, de még ugyanazzal a szeretettel reá.
Vendelnek mindene volt ez a szőlő. Gondos munkája és hozzáértése kivívta a környező dombok szőlősgazdáinak, méltán megérdemelt elismerését.
Szépen éltek mindig, ha nem is gazdagon, de a gyereknek mindent megadtak, taníttatták és ennek eredményeként az érdeklődési köre más lett s egy kissé eltávolodott a családi birtok szeretetétől.
Fia és unokái a gazolásnál, szüretnél, általában a nagyobb munkáknál kapcsolódnak be a szőlészetbe. Ők már a városban laknak, de kijárnak hétvégeken a szőlőbe segíteni. A kisebbik unokán látszik, hogy szereti csinálni, valahogy jobban előjött benne a vérvonal. A nagyobbik már a divatos tudományok felé kacsingat.
Mindennapos szakmai munkákat egyedül vagy a szomszédokkal, úgy nevezett kalákával oldják meg. Nem is engedne beleszólást ezekbe a dolgokba.
Meg ott van minden évben mikor már szépen függnek a tőkéken a borostyánszínű szőlőfürtök a küzdelem a seregélyekkel. Hiába áll a lejtő alján s a fenti végén egy-egy madárijesztő a madarak már ismerősként üdvözlik és nem győzi pótolni a szalmát, mert a fészekrakás időszakában innen szolgálják ki magukat. A az alvégen levőbe meg beköltözött egy rigó pár és évek óta költik itt az utódokat. A seregélyek azért tisztelik az öreget, no meg a szomszédok is hajtják őket kereplőkkel, mert a madárijesztő nem rettenti el egyiket sem.
Mire termőre fordul a tőkéken vessző s rajta a tömött fürtű szőlő, nagyon sok aprólékos munka előzi meg. Azután, mikor már a nap sugaraira van bízva az érés, akkor a présházban kell számot venni a felszerelés állapotáról, hogy a puttonyok, kádak, hordók s a prés - a legnagyobb rendben legyenek. Apropó hordók, azokat nagy körültekintéssel tisztítani, kénezni, előkészíteni.
Általában ez már a szomszédokkal,- az előző évi muskotályos és rizling kóstolgatása közben történik. A tavalyi nagyon jó termés volt s az idei is annak ígérkezik.
Vendel már mikor szüret felé közeledik az idő, meg-meg kóstolja egyik másik fürtöt és annak az ízéből, zamatából tudja, hogy milyen borra számíthat. Ezt tanulni nem lehet, erre születni kell és a sokéves tapasztalat sem elhanyagolható.
Sokszor áthívják a szőlősgazda szomszédok ilyen előzetes minőségfelmérésre s általában nagyon kicsi hibaszázalékkal bejön a jóslata.
Egyébként is Vendelnek nagyon jó bora van, messziről visszajárnak hozzá vásárolni. Minden pohárban benne van a nap sugarából egy parányi tűz, forróság, - testet lelket átmelegíti, ha ebből egy pohárkával iszik az illető.
Míg gondolataival idáig jutott, a nap lassan elbújt megint a nagy domb mögött. Talán meg is szunnyadt egy kicsit, mert arra riadt, hogy egy ismerős puha kéz nehezedik az övére.
- Haza kéne indulni Vendel, elég volt mára.
Most érkezett vissza a jelenbe, a felesége jött ki érte, mint azt tette sok-sok éven keresztül, vagy azelőtt napközben is, amikor az ebéddel sétált ki hozzá.
- Induljunk! - s azzal a présházra rányomta a lakatot és szép lassan elindult a két kisöreg a kaptatón hazafelé.

[naiva]

03.

anyatka: A szőlő íze



A kicsi fehér ház szinte elveszik a többi családi ház között, talán nincs is ilyen már ebben a városban, csoda, hogy még áll, nem bontották le. Talán azért, mert a telek is olyan apróka, hogy senki nem lát benne fantáziát mit lehetne a helyére építeni. Ablakai sem nagyok, olyan régifélék, redőny helyett zsalu takarja el a bentieket a kíváncsi szemek elől. A kerítése fából van, nem ma készült, de látszik rajta, hogy értette a dolgát az, akinek a keze munkája. A kaput zárva tartják, mit lehet tudni, hogy a mai világban miféle idegenek akarnak bemenni, félni kell, vigyázni, mert hamar pórul járhat az ember.
Takaros az udvar, meg kell hagyni. A virágok között két paradicsom bokor piroslik a sok terméstől, odébb egy pad várja a bentieket, sokszor ücsörögnek itt, nézelődnek, beszélgetnek, máskor meg nagyokat hallgatnak. Rend van, s ezt a rendet egy kutya is vigyázza, keverék, nagy fülei kicsit idétlenné teszik, de tekintélyét ez nem csorbítja a macskák előtt.
Mert macskák is élnek itt, négyen összesen, három közülük idén született meglepetésként Róza néninek és János bácsinak, akik éppen a reggeli teájukat kortyolgatják egy szelet kenyérrel, az orvosságot éhgyomorra nem lehet bevenni. Aztán jön az öltözködés. Róza néni haja a válláig ér, igaz már nem barna, hanem ősz, de szép kontyba lehet fésülni így is. Kék, fehér virágos vászonruhája pont jó lesz, meleget ígértek mára. Férjének is egy könnyű, rövidujjas inget készített ki a szürke nadrághoz.
- Míg elkészülsz, adok enni az állatoknak.
- Rendben Rózám - szólt ki a fürdőszobából János bácsi, bororotvapamaccsal a kezében. Fiatal legény kora óta minden reggel megborotválkozott, nem hiúságból, így érezte jól magát, s mióta elvette Rózát feleségül, megszokta, hogy asszonya készíti ki neki aznapi ruháját.
- Mirci, hát te miért nem akarsz enni? No hát, kortyolj párat ebből a tejecskéből, különben hogy tudod megetetni a kicsiket?
Behallatszik a szobába Róza néni hangja, mindig beszélget az állatokkal, mintha a gyerekei lennének. Sajnos nem született nekik gyermekük, pedig nagyon vártak egy babára mindketten. Nem okolnak senkit, ezt adta a sors, de így is tisztelik, szeretik egymást, több, mint ötven éve.
- Kész vagyok Rózám! Buksinak is adtál?
- Igen, a maradék főzeléket, már meg is ette. Ó, János! Félregomboltad az inged. Gyere, megigazítom! - pillant Róza néni az urára, aki ott áll mellette, s hagyta, hogy az apró kezek megjavítsák az elrontott gombolást.
- No, kész vagy! Mehetünk, ha úgy gondolod, hozom a kosarat, meg az éthordót.
Gondosan bezárják a házat, majd a kaput, s egymásba karolva indulnak is. Odafelé mindig Róza néni viszi a kosarat, hazafelé János bácsi.
Lassan sétálnak, idejük van bőven, s szeretnek nézelődni. Mindig találnak valami újdonságot a megszokott úton, hol egy virág nyílik ki, ami előző nap még csak bimbózott, hol egy ismerőssel találkoznak, hol egy kisgyerek ugrándozik velük szemben, vagy a fecskék készülődését figyelhetik, akik a villanydróton hangosan csivitelnek.
- János. Érzed ezt az illatot?
- Mire gondolsz Rózám?
- Szőlőillatot érzek!
- Miket beszélsz? Itt nincs sehol szőlő! Igaz, hogy ez kertváros, de nincsenek itt szőlősgazdák. Álmodozol Rózám!
- Csak nevess ki nyugodtan, én akkor is érzem!
- Jól van na, elhiszem, ne duzzogj már! Óh Rózám, de jó volt, amikor még mi is a saját kiskertünkben megtermeltük az asztalra valót! Igaz, hogy volt vele munka, de megérte. Az volt a jó világ! Csak beültünk a Trabantba, és mentünk ki a kertbe, vetegetni, kapálni, ezt-azt, amit kellett. Emlékszel?
- Szőlőnk is volt, finom ropogós, édes! Még most is érzem az ízét.
- Tudod mit? Ültetünk oda a pad mellé, biztosan tudunk valahol szerezni egy vesszőt.
- János, de jól kitaláltad!
- Majd felfuttatjuk, árnyékot is ad.
Aztán csak baktatnak, elmerülve az emlékekben. János bácsi töri meg a csendet.
- Hogy szeretnéd? Előbb menjünk el az ebédért, vagy a boltba?
- Szerintem előbb vegyük meg a kenyeret, még korán van, hogy a menzára menjünk, majd visszafelé.
Működik a városban egy konyha, ahol az időseknek, rászorultaknak osztanak ebédet, megfizethető áron. Mióta tagjai az Idősek Klubjának még olcsóbban fizethetnek be, ezért onnan hozzák mindennap az ebédet, kivétel a vasárnap, akkor Róza főz.
A boltban csak a szokásos dolgokat rakják a kosárba, fél kiló kenyér, fél liter tej, kettő kifli, egy kis felvágott.
- Nem megyünk be a piacra is?
- Ha akarod Rózám, miért ne!
A piac csak pár lépésre van a bolttól, nem nagy piac, az bent van a város belsejében, de itt is sok mindent lehet kapni.
- Nézd, olcsóbb lett a krumpli, de az most van otthon. A paprika is igazán szép. Vegyünk.
- Kettő darabot legyen szíves! - szól az eladóhoz Róza néni.
- Száz forint lesz.
- Köszönöm! - fizet, majd a férjéhez fordul - Még jó, hogy nem vettem többet, milyen drága!
- Róza, nézd csak, ott a szőlő!
S valóban. Ott mosolyog, kívántatja magát az a sok finom gyümölcs hatalmas fürtökben. Róza néni és János bácsi csak áll, és nézi, mintha a szemükkel is tudnának csemegézni.
- Tessék csak közelebb - mosolyog rájuk a fiatal eladólány.
- Ó, köszönjük, mi csak nézelődünk - szól János bácsi.
- Meg is lehet kóstolni ám! Aztán eldöntik, hogy vesznek-e belőle.
- Tudja kedves, szívesen vennénk, mert már így is látszik, hogy nagyon finom lehet, csak sajnos nem hoztunk elég pénzt magunkkal.
- Semmi baj! Csak jöjjenek, itt egy-egy fürtöcske. Majd jönnek még erre, én meg mindennap itt vagyok. - mosolyog ismét a lány, s közben valami ismerős érzés kezdi melengetni ott belül, olyan, amit már nagyon régen érzett.
- Tényleg? Szabad?
- Csak bátran. Nagyon finom, én is szeretem. Tudják még a nagyapám és a nagyanyám ültette, sokat segítettem nekik mikor gyerek voltam. Sajnos már nem élnek, de rám hagyták a "hegyet", ők csak így nevezték... Az volt az életük.
Mire ezt elmeséli elfogy a fürt szőlő, aminél édesebb, zamatosabb nem termett még az egész földön.

A délutáni szunyókálás után, Róza néniék már a padon üldögélnek otthon.
- Ez a mai ebéd, igazán jó volt. A borsóleves lehetett volna kicsit fűszeresebb, de a paprikás krumpli tényleg pont olyan volt, mintha én főztem volna. Neked hogy ízlett?
- Ó, Róza, te azért sokkal jobban főztél mindig, de jól laktam. Ez a lényeg. Ne felejtsük el, este megöntözni a virágokat, rég esett az eső.
- Én is gondoltam rá. Az őszirózsa igazán szép lett.
- Nekem is tetszik.
- Buksi, hagyd már békén a Mircit! Most fontosabb dolga van, mint veled játszani! - korholja szelíden Róza néni a kutyát, aki szót is fogad, letelepszik a pad mellé a szokott helyére.
- Rózám, az a szőlő. Az igazán finom volt.
- Igen János, ennél zamatosabbat még nem ettem.
Aztán már csak hallgatnak, de mindketten tudják, hogy a másik is arra a lányra gondol, arra a mosolyra, ami eztán már mindig eszükbe fog jutni minden egyes szőlőszemről.

[naiva]

04.

csitesz: A szőlő íze



Kellemes meleggel köszöntött ránk a szeptember. A vénasszonyok nyara lágyan símogatta az egyetem negyedik évfolyamát kezdő ifjú titánokat.
Gábor barátom az egyik nap két pohár sör között, amúgy félúton megkérdezte:
- Nincs kedved hétvégén szüretelni? Nagybátyámék megkértek, hogy segítsek nekik, és kellene még egy ember puttonyozni.
- Attól függ, hogy hány puttonyos, de részemről benne vagyok. Semmi dolgom, és egyedül vagyok, mint a templom egere.
Pénteken, kora este érkeztünk busszal Z-re, a várostól 30 km-re lévő község betört falú buszmegállójába.
Nagy meglepétesemre egy egyszemélyes V.I.P bizottság fogadott bennünket. Ő volt Barbara, Gábor 16 éves unokahúga. Barátom nyakába ugrott hatalmas puszikkal, és indián üvöltéssel üdvözölve. Engem is megpuszilt, közölve velünk siessünk az átöltözéssel, mert disco-ba megyünk. Mondjuk ezt, egyszuszra tette.
Barbi a maga ifjúi pompájában egy robbanni készlülő rózsabimbó volt. Gesztenyeszőke haj, karcsú, tökéletes alak, igéző mellek, jelezve azt, hogy a természet most fejezi be az ideális női test megalkotását, megadva annak minden paraméterét. Barna szemei határtalan bizalommal mosolyogtak a világra.
Bevágódtunk egy nyugdíjas koró Ladába, Barbi nyugodt magabiztossággal indította a kocsit:
- Figyelj, van neked jogsid?- kérdeztem bizonytalanul.
- Miért? A kocsi jogsival, vagy benzinnel megy? - jött a hetyke válasz.
Ebben igaza volt.

Miután rendbeszedtük magunkat, beviharzottunk a falu egyetlen dsisco-jába, mely természetesen a főtéren lővő étteremben volt hallható minden pénteken, szombaton. Szoc.reál környezet, kisegítve néhány kellékkel, melyek több-kevesebb sikerrel próbáltak különböző fényeffektusokat imitálni a dohányfüsttől batikolt plafonra.
A zene a trendi dübörgő egyveleg, ami csak arra jó, hogy kiugrassza az ember szívét a helyéről egy hatalmas dob ütemére, a basszus gitár pedig rásegít arra, hogy a szívbillenytyűk egymásba tekeredjenek.
Mind a 22 évemmel kissé öregnek éreztem magam a 14 - 18 éves, átlagéletkorú, határtalan önbizalommal a világ irányában megáldott társaságban, de azért reméltem, hogy hajlott korom miattn em utalnak be valamelyik helyi szoc.otthonba.
Gábor egyből összefutott néhány haverjával, akikkel fontos sörök kiséretében kezdték feleleveníteni gyerekkori emlékeiket.
Barbara egy meglehetősen nagy csapat barát társaságában vetette be magát a táncparkett örömébe, bizonyítva azt, hogy akinek az Isten ilyen tökéletes testet adott, az bánni is tud vele a modernkori táncművészet linóleummal hintett színpadán.
Én hol Gáborék gyerekkori élményeit hallgattam társaságukban, egy-egy bárgyú mosollyal jelezve, hogy tényleg milyen vicces dolgok estek meg velük 12 éves korokban, hol, engedve Barbi unszolásának, próbáltam lötyögni a zenének nevezett agypüfölésre.
De leginkább a pultos hölggyel igyekeztem megbeszélni az általam fogyasztott nem kevés Bloody Mary elkészítésének tudományos mélységeit. A hölgy a maga 40-s évei környékén, hervadó, letűnő szépségében üdítő színfolt volt a féktelen gyerekcsapat mellett.
Egy pillanatra kikapcsolódni csak akkor volt időm, amikor Barbi a kevés lassú számok egyike alkalmával felvonszolt a táncparkettre, láthatóan bőszítve ezzel a ráhajtó ifjú bikák népes seregét.
Ruganyos testével hozzámsímult, éreztem ifjú, izzadt teste, és pimasz parfümje elegyének mennyei illatát. Majd ártatlan, kedvesen évődő hangon megkérdezte:
- Ügye, a nadrágodban az a kemény, amit a zsebed környékén érzek, nem a kulcscsomód?
Ez volt ma a második telitalálata.

Hajnal négykor Barbi ébresztett bennünket. Mint a szélvész viharzott át a szobán, közölve velünk, hogy máris elkéstünk.
Gáborral együtt félkómában az előző esti italoktól, próbáltunk beleugrani a magunkkal hozott szakadt farmerba, kopott edzőcipőbe, mely várhatóan sztahanovista munkavégzésünk jelenkori jelmeze lesz. Már gimnazista koromban is utáltam a mezőgazdasági munkákat. Főleg a szüretelést. Iszonyúan unalmasnak találtam vágdosni a szőlőfürtöket. Amikor lehetett, inkább a puttonyozást vállaltam. Nehezebb, de nem olyan monoton.

Hatalmas homokfelhőt kavarha viharzottunk Barbiék tanyája felé. Az út két oldalán gyümölcsösök, és szőlősorok váltották egymást, jelezve az itt élők megélhetésének nehéz gyökerét.
A rendezett tanya előtt Gábor nagybátyja várt ránk. nem volt nehéz megjósolnia érkezésünk időpontját, mert az öreg Zsiga akkora robajjal csapódott be a tágranyitott kapun, mint az orosz T-34-esek tették ezt annak idején Berlin ostrománál.
Gábort férfias öleléssel fogadta nagybátyja, engem erős kézfogással üdvözölt:
- István vagyok, szia. Látom, hogy kissé megviseltek vagytok. Küldök valami élénkítőt, meg hozok reggelit. Addig nézzél szét.
A tanya vagy 110 éves vályogépület lehetett, ahogy az szokott lenni az alföldi tanayavilágban. Kívülről talán abban különbözött a többitől, hogy a falak tisztán, hófehérre meszelve, a vályog sehol sem töredezett. Rendezett udvar. Nem egy mezőgazdasági épület képe volt, hanem, inkább egy falusi turizmusra hívogató plakátnak tűnt. Persze egyből látszott, hogy nem kerti partira jöttünk. Idősebb, fiatalabb nők készítették elő az edényeket, dézsákat, vödröket.
Férfit szinte alig látam. Kérdésemre Gábor mondta is, hogy a férfiak ilyenkor a gabona betakarításával vannak elfoglalva. Az asszonyok pedig a gyümölcsösben segítik egymást. Egyik hétvégén itt, a másik hétvégén ott dolgozik a csapat. Ez a kaláka. Na, nem az együttes. Hát ezért kellettünk mi, fiúk.
A ház ajtajában megjelent egy látomás. Kezében tálca, rajta üveg, és három pohár. Letette a nagy faasztalra, Gábort mosolyogva megpuszilta, nekem is adott két puszit, és kedvesen így szólt:
- Szia , Zsuzsa vagyok.
Töltött nekünk egy-egy felest, magának épp csak egy keveset a pohár aljára a látszat kedvéért:
- Ébredjetek föl, mert látom, hogy kissé kábák vagytok a tegnap esti buli miatt.
Gábor lelkesen mesélte, hogy ki mindenkivel találkozott tegnap este, és hogy mennyire jó volt dumálni a régi barátokkal. Én tényleg kábán hajtottam le a pálinkát és szóhóz sem tudtam jutni. A lány kiköpött Barbi volt, csak néhány évvel idősebb kiadásban Arca, haja színe, még magassága is tökéletesen Barbaráé. csak teste teltebb, felnőttesebb. Ami Barbinál robbanni készülő rózsabimbó, az nála a megtestült tökéletes virág.
Bár nem szeretem a pálinkát, egy hajtásra legurítottam az italt. Éreztem, ahogy végigszalad nyelőcsövemen keresztül a gyomromba, és mint ébredő vulkán megmozgatja bensőm minden szegletét.
Zsuzsa nekiállt tölteni nekünk még egy pohárkával:
- Hajtsátok le, Apa mindjárt hozza a reggelit. - mondta kedvesen.
Lassan kezdet tisztulni a köd a szemem előtt, de azért még kissé kábán a látványtól, így szóltam:
- Te szemét Gábor! Nem is mondtad, hogy Barbinak ilyen gyönyörű nővére van!
Gábor elvigyorodott, mint akit szexuális aktusra visznek, Zsuzsa kezében egy pillanatra megállt a pálinkás üveg. Rámmosolygott:
- Bocs. Apa, az István, a férjem. Barbi pedig a lányom.
Nem tudom, hogy a vörösnek hány árnyalata van, de a legvörösebb a fejem lehetett abban a pillanatban.
Gyorsan felkaptam a poharat, hogy leplezzem zavaromat.
István közben megérkezett a reggelivel. Látva vérvörös fejem, megkérdezte:
- Mi van? Ennyire erős a reggeli ébresztő?
Zavarodottságomat köhögéssel palástoltam, mert az ital marta a torkomat, és biztosan ezen ok folytán el kezdtem izzadni is.

A szüret maga volt a kínszenvedés. Igyekeztem nem nézni Zsuzsára, mert tudtam, hogy iszonyú marhaságot csináltam. Nem azért mintha megbántottam volna, hanem, mert ennyire naturálisan ordítottam a világba érzéseimet.
Igyekeztem elkerülni a nap folyamán, ami természetsen nem ment. Az egyik alkalommal, amikor mégis az én puttonyomba öntötte a szőlővel teli vödrét, halkan megjegyeztem:
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, szóval, tudom, hogy bunkó voltam, szóval...
- Miért, már nem vagyok gyönyörű? - kérdezte huncut mosollyal.
Az idő csigalassúsággal telt. Szinte észre sem vettem, ahogy délben megebédeltük a bográcsban főtt marhapörköltet, jó száraz fehér fröccsökkel öblítettük le száraz torkunkat. majd folytattuk a szüretet. A Nap már lemenőben volt, mikor befejeztük a munkát.
Az aszonyok vidám nevetgéléssel mosták el a vödröket, metszőollókat, István izzadó homlokkal hozta a reggeli ébresztőt, köszönve a segítséget, és bizonygatva, hogy egy-két feles után elmúlik az izomlázam.
Barbi mint egy kiscsikó körülöttem ugrált, és elöre örvendezett, hogy megint milyen jót fogunk bulizni.
Jártányi erőm sem volt, nemhogy táncolni kedvem:
- Ne haragudj nagylány, de én inkább lefekszem, mert nem szoktam hozzá ehhez a munkához, és holnap legföljebb madárilyesztőnek leszek jó.
Barbi a nyakambaugrott, és bevetette minden ifjúi praktikáját, hogy megváltoztassa elhatározásomat.
Gábor hozzámhajolt, és diszkréten a fülembe súgta, hogy ma is az a pultos hölgy lesz bent, akivel tegnap este dumáltam, és hajnalban, mikor eljőttünk, utánam érdeklődött a csaj.
Nekem tiltakozni sem volt erőm.
István mentett ki nehéz helyzetemből:
- Hagyjátok már szegény Balázst. Nem látjátok, hogy alig áll a lábán? Legjobb lesz, ha kint maradsz a tanyán, lezuhanyozol, és ágyba bújsz időben. Gábornak van itt ruhája, azzal sincs gond. Így legalább holnap reggel nem kell olyan korán kelned, és kipihened magad.
Hálásan néztem rá, áldva még a felmenőit is, hogy megérti azt, hogy a mezőgazdasági munkát nem az ilyen városi parízer evőknek találták ki, mint én.
Beszálltak Barbi Zsigájába, és Niki Lauda fiatal, magyar női reinkarnációja olyan padlógázzal indult, amire a többszörös világbajnok biztosan elismerően csettintett volna.
Hirtelen csönd lett. A többi segítő rokon, ismerős már korábban fölpattantak kerékpárjukra, hogy otthon még ellássák az állatokat, elkészítsék a vacsorát. Néhány pillanatig még néztem a lenyugvó Napot, hallgattam a madarak csicsergését.
Hirtelen egy halk hang szólalt meg mögöttem:
- Előkészítettem a ruhát, törölközőt. Gyere, zuhanyozz le.
Zsuzsa volt az. Már túl volt a fürdésen, haját leeresztette, vékony, fehér ruhájában, mint egy Istennő, állt az ajtóban. A barnára mázolt, néhol szuvas, régi ajtókeret, mint egy reneszánsz kép antik kerete emelte ki természetes szépségét.
Szó nélkül lezuhanyoztam, átöltöztem. Mire végeztem, a ház előtti asztalon felbontott üveg bor várt, két pohárral.
- Tudod, - kezdte Zsuzsa, - minden jó termő évben szoktunk palackozni néhány üveg bort. Abból a szőlőből, amit legutoljára hagyunk, amikor már kezdenek a szemek aszúsodni. Azután, ha van valami nagyobb alkalom, akkor előveszünk egy-két üveggel. Ezt az üveget akkor palackoztuk, amikor Barbara született. Jó év volt. Kóstold meg. Érezni lehet benne a szőlő ízét, a Nap fényét, és a Föld lehelletét.
Töltött a poharakba, majd koccintottunk. Csodálatos íze volt a bornak, mintha mézédes szőlőszemeket ettem volna, és mint az olaj csúszott le a torkomon.
Csendben ültünk, néztük a csillagokat, beszélgettünk. Beszéltünk magunkról, szerelmeinkről, csalódásainkról. Mintha már évek óta ismernénk egymást.
Mikor az utolsó pohár bor is elfogyott, halkan megkérdeztem:
- És mi az a nagyobb alkalom, ami miatt fölbontottad ezt a palackot? - kérdeztem.
- Nekem még senki sem mondta, hogy gyönyörű vagyok - mondta alig hallható hangon, és szégyenlősen lesütötte szemét.
Bementünk a nekem előkészített kis vendégszobába, és csillagok szégyenlősen fordították el aznap éjjel tekintetüket.
Másnap, mintha a föld fölött járnék, alig vettem tudomást a külvilágról. Hordtam a szőlőt a kádba, hülyéskedtem Barbival, Gáborral megbeszéltük a disco fejleményeit, de én csak Zsuzsát láttam, éreztem bőrének illatát, hallottam zihálását a kéj mámorában.
Hamarabb végeztünk a munkával, mint az előző napon.
Gyors zuhany, öltözés, pakolás. Barbi természetesen vállalta, hogy kivisz kocsival a buszmegállóhoz.
István, és Zsuzsa együtt jöttek búcsúzni, egy nagy szatyor volt a kezükben.
. Pakoltunk néhány üveg bort, - mondta Zsuzsa. - Azért, hogy abban a parízeres nagyvárosban el ne felejtsd, hogy milyen az igazi szőlő íze. És elmosolyodott.

[naiva]

05.

kisssp: A szőlő íze


Mikor egymás vállához érve a lopott szőlőfürttel elrohantak, a férfi nem gondolta, hogy húsz év elteltével milyen erősen tör fel benne ennek az őszi napnak az emléke.
Mátra alján, nagy szüreti mulatság közepén látta meg az asszonyt. Önfeledten nézte a sokadalmat a hevenyészve felállított akácfakorlát mögül. Két hófehér gömbölyded karját telt mellei alatt összefonta, időnként szétbomlani akaró fehér, ujjatlan búzát igyekezett maga előtt összekapni. Mikor tekintetük összeakadt, a férfi bíztatást érezve, mellé telepedett.
Hogy hogyan kezdődött, arra már nem emlékezett. Mint régi ismerősök beszélték meg a látottakat. A népviseletbe öltözött felvonulók, a felcicomázott szekerek, lovak, a táncosok, a cigányzenekar játéka, az emberek nyüzsgése különös hangulatba ringatta mindkettőjüket.
Az asszony láthatóan jóval idősebb volt nála. Talán harminc lehetett. Mandulavágású barna szeme fényesen csillogott. Könnyű dezodora mögül halványan, édeskés izzadtságszag derengett. Nem érzett még ennél kellemesebb, izgatóbb illatot.
A tömegben egymást kézen fogva oldalaztak, majd megálltak, nézelődtek egy-egy ponyva előtt. Az asszony törökmézet vett. Elmajszolták.
A férfi városi ember lévén először látott ilyen mulatságot. Ment a nő után, nem eresztette el.
- Jöjjön! Ilyen úgy sincs a nagyvárosban – húzta maga után az asszony.
Szállt, rohant velük az idő. A külvilág, mint vászon-kép rohant el mellettük.
A mulatság elragadta őket.
A felaggatott szőlőfürtöket próbálta a népség megdézsmálni játékból, a nagy hangon fenyegető csősz háta mögül. Persze, akit elkapott, fizetett. A pénzt egy fonott háncskosárba dobatták. Ha sikerült valakinek, a többiek üdvrivalgása közepette igyekezett a helyszínről meglépni.
Mikor a „csősz” elfordult, túloldalon téblábolt, a férfi felugrott, leszakított egy hatalmas kék fürtöt és az asszony kezét fogva rohanni kezdett.
Már senki nem üldözte őket, mégis loholtak a szárazfűvel borított oldalba, a szilvás felé.
Az asszony egy fának támaszkodva pihegett. Szótlanul nézték egymást. A férfi egyik kezében az asszonyé, a másikban a szőlőfürt.
- Kóstoljuk meg, ha már sikerült elcsenni – törte meg a nő a hallgatást.
A férfi szemenként etette. Az asszony hagyta. Fogytán a szőlő, a férfi megcsókolta.
Édeskés, illatos volt az ajka. Mikor visszacsókolta, a fekete szőlő fanyar ízét érezte az övében.
Most, húsz év elteltével, amikor a céges állófogadás közepén, a fehér asztalon magasodó gyümölcstál felé nyúlt, az emlékek követelőzve előbukkantak.
A kék szőlőnek ismerős ízét vélte szájában.
- Óvatosan! Lehet, hogy nincs rendesen megmosva – szólította vissza a jelenbe huszonéves kolléganője, akinek francia illat párolgott borotvált hajlatai mögül, és ajkai közt sosem ismerte fel a szőlő ízét.

[naiva]

06.

Freewolf: A szőlő íze

Úgy ült ott, mint aki ezer éve nem mozdult, szinte összenőtt azzal a hatalmas sziklával, amire letelepedett. A szél beleborzolt a hajába, de nem törődött vele. A kezében egy fürt szőlőt tartott és lassan, szemenként ette, kiélvezve az édes, ragadós levet. Minden egyes szem után, mikor összeroppant a szájában, felvillant egy arc, egy mozdulat, egy kép mint egy vissza nem nézhető ólomba öntött virág. Fájt és kellemes is volt, kínozta, de a múlt vásznát húzta szét előtte, hogy ismét visszanézhessen. Végül pedig ajándék volt a számára ez, mert szőlő ízén kívül más ízt nem érzett.
Valamikor, neki egy élettel hamarabb talán, ketten ültek itt a nagy kövön. Nevetve ették a muskotályos, édes szőlőt és kacagva ölelték egymást azoknak az embereknek a biztonságával, akik örökre meglelték a társukat. A saját szőlőjük volt, nem túl nagy darab, így ketten jöttek el szüretelni. Előző nap reggelétől dolgoztak és a mustot már a hordóba is fejtették, ilyen kicsi darabon csak egy hordó telt meg. Mindig, ahogy a helytől búcsúztak a legédesebb szőlőből egy fürtöt megettek itt a nagy kőre ülve, fáradtan, mégis elégedetten. Az a kevés bor, ami ebből kiforrt olyan jól jött téli estéken otthon vízzel hígítva szomjat oltani és persze a tudat, hogy maguk állították elő, csak értékesebbé tette. Mindig felidézték a szüret őszi nap szagú hangulatait, a pince fanyar szagát és élvezték munkájuk gyümölcsét.
Az utolsó szüreten együtt tartottak hazafelé, már besötétedett. Soha nem tudta felidézni azt a pillanatot, mert az indulás volt az utolsó emlékképe. Egy kamion gázolt át rajtuk, mert elaludt a sofőr, olyan banális mégis megrázó volt. A képeken nem ismerte fel az autójukat, de valami kiszámíthatatlan véletlen folytán az összegyűrt karosszériában annyi hely maradt, ami neki az élethez kellett, de a párja nem volt ilyen szerencsés. Így is iszonyúan összetört, de a legsúlyosabb a feje volt. Egy fémszilánk az agyában állt meg és a sors szeszélye folytán elvette tőle az ízeket.
Már egészen felépült mégis beletörve a tragédiába észrevette, hogy semminek nincs íze. Összeevett mindent, de nem volt változás. Az orvos azzal vigasztalta, hogy ha pár centivel félrecsúszik a szilánk, most úgy él, mint egy növény. Örüljön, hogy szerencséje volt! Elgondolkodott ezen, ízlelgette a szót, szerencse. Lehet, akkor lenne az, ha nem lenne tudatánál, talán jobb lett volna úgy. Fatatlista lévén beletörődött a megváltoztathatatlanba és tudomásul vette ezt a kellemetlen, kissé bizarr fogyatékosságot. Az előző évben történt a változás. Egyedül jött ki a szüret dolgait intézni és maga ült a kőre szőlőt enni, valahogy szertartásból is és mert szomjas is volt. Úgy vágott bele a felismerés, mint a villám, mert az édes szőlő ízét érezte a nyelvén. Kipróbálta és semmi más íz nem tudta áttörni azt a korlátot, amivel a baleset sújtotta, csak a szőlő.
Soha nem evett máskor ebből a gyümölcsből csak itt, amikor szüretelt. A kegyelet és az emlékezés részévé vált, semmi nem foszthatta már meg ettől. Ezt, tudta, tőle kapta vissza a szerelméért és az állhatatos vágyakozásáért. Biztos volt benne, hogy ez üzenet számára és lassan, szemenként ette a szőlőt, míg hunyorgó szemmel a lemenő napot nézte. Ő volt az egyetlen ember a földön, akinek mindentől értékesebb volt a szőlő íze, mert Őt jelentette azt, hogy vele van még így is és úgy szereti, ahogy csak az örökre elszakítottak tudnak szeretni fájdalmasan, kitartással mégis életre éhesen.

[naiva]

07.

zsoloo: A szőlő íze



Motoszkál a fejemben, gondolkodom már egy ideje, meg kellene írni ezt a történetet.
Messzi, érzékekkel már nem tapintható múltba kanyarodik vissza, olyan érzés ez, mintha mesélőt hallgatnék magam is, holott én vagyok az. Amikor eszembe jut, mindig először a harangszót hallom, kicsiny falucska évszázadok tépázta, szürke kőtornyából szabályosan és nemesen egyszerűen fel- felkonduló ősi hívójelét, rendjét a dolgok kezdetének és bevégzésének.
...arany-barnába játszó, hullámzó, végtelen búzakalász tenger képe jelenik meg, rongyokból, kiszolgált, ócska kabátból és ruhadarabokból sebtében összefércelt, deszkára húzott madárijesztővel a tábla közepében. Ő az, aki őrt áll, vigyázza tűnő álmom, vigyázza, mint délceg, szálfa nagypapám képmása hunyorog össze-vissza szabott báb arcán... még alszom abban a percben, és már ébredezem. Hamarosan rákezdi a közelebbi, református templomé is, együtt, a két eltérő ritmusú hangsor hordozza a hely jelentését: itt vagyok, máshol nem lehetek. A redőny félig leeresztve szűri a nyárvégi reggel incselkedő-leselkedő sugarait, szinte hallom is már idős nagymamám jóindulatú, türelmes, de ellentmondást nem engedő hangját:
- Jó reggelt, álomszuszékok! Itt van az ideje a felkelésnek! Hasatokra süt a Nap!
Persze számunkra érthetetlen, hogyan is lehet megszokni a négy-ötórai ébresztőt, de az állatok etetése, a tyúkok kiengedése a hátsó udvarra nem várhat. Már visonganak a kismalacok is a moslékért, melyet nagyapám visz ki nekik kék kötényes ruhában, csizmában. Öcsémmel töltjük itt a szünidő utolsó napjait. Vendégek vagyunk, és talán sohasem leszünk többek az elkényeztetett, kíváncsiskodó városi fiúknál, akik megízlelik és emlékbe elviszik magukkal benyomásaikat.
Hamar kinn találjuk magunkat, a mosdótálba löttyentett vízzel lemossuk álmos ábrázatunkat és homályos-piszkos szélű tükörben némi igazítást végzünk üstökünkön. Nem szerencsés hosszúra hagyott hajviseletünk, belemegy por, bogár. Reggeli előtt kirajzunk az első udvarra, ahol maradt még fű és nem csípték ki a csirkék. Valami csudálatosan friss, szénaillatos, erőteljes levegő jár át, különösen a kerítés előtti part alól, ahol a nagy akácfa nő. Mellette a kis akácbokrok úgy burjánzanak, hogy kramplis kapával kell irtani a gyökerüket. A ház az utolsó előtti a templomsoron, a domboldalban épült parasztházak között, gondozott előkertje van és a zöld, kőporos, rámakeretes ablakos homlokzatának szélén, büszkén hirdeti az adományozott tábla, hogy: "virágos udvar, rendes ház". A tisztaszobás épületrészen kívül, ahol minket szállásoltak el, még egy tornácos nyári konyha és a padlásfeljárót/pincelejárót befoglaló szerszámos-kukoricadarálós helyiség került, azon túl kifelé az ólak és a kút, valamint a hátsókerti kalandos meredély. Mindnek története van, majd máskor mesélek róluk.
Itt oly változékony az idő telése, hogy egyszer megáll hosszú délelőttökre és mi, ahogy kis gyíkok jönnek elő a nyirkos kő alól, csak sütkérezünk a pitypangos szántásban papsajtot ízlelgetve. Vagy az alkalmilag árbócos hajóvá átalakuló cseresznyefán lógunk, vagy épp felgyorsul és estébe hajlik hirtelen, annyi tennivaló lesz: elmenni az öreghegyhez, ahol szőlőt, kukoricát, burgonyát kapálhatunk, illetve a "terra" típusú kistraktorral szállítunk haza onnan hordós bort a hófehérre meszelt, mégis düledező vályog-présházból.
Nagyszüleim dolgos, földműves parasztemberekként élték mindennapjaikat fiatalkoruk óta. Igaz, mi már nyugdíjasként ismertük meg őket, de fáradhatatlan életszomjuk, az előbbre jutásért való gürcölésre igényük nem csillapodott azután sem, hogy nagyapám végleg abbahagyta a tehenészkedést. Oly sok mindenre megtanítottak, életük regénye nyitott könyvvé vált előttünk, amikor esténként, a begyújtott vaskályha parazsának bűvkörében mesélni kezdtek a háborús időkről, a Don kanyar iszonyatáról, vagy arról, hogyan rejtegették édesanyámat a megszálló orosz és a menekülő német katonák elől. A padláson, kukoricamorzsolás közben is gyakran megállítottuk serénykedő nagymamámat, hogy beszéljen, de ő, ha haladni akart a munkájával, csak leintett, mondván:
- Ojha, ne lábatlankodjatok itt! Apátok majd elmondja, úgyis be nem áll a szája!- és egyenes derékkal hajolt összeszedni a csutát, fejkendője meg-meglibbent minden mozdulatánál
Délig kismacskával játszottunk, vagy nyilazva, fakarddal harcoltunk egymás ellen, felhasználva az udvar szóba jöhető fedezékeit, találtunk egy földbe elásott, már korhadó, hasznavehetetlen szekeret is a disznóól mögött. Ebédre rendszerint csirkepörkölt készült haluskával, jó savanyú, kapros-kovászos uborkával, természetesen előételként levessel. Mindaddig jó szívvel ettünk belőle, míg fel nem fedeztük az összefüggést a szemétdomb körül egyre fogyatkozó jércék száma és a pompásan illatozó ebéd között.
Amikor még állt szemben a régi, döngölt földpadlós ház is, ahol az egybeépült istállóba még tehenek, lovak voltak bekötve, áhitattal, félve mentünk át: szinte tapintható volt a megelőző száz év, mely szúként ette magát a bútorokba, és öregpapának (dédapámnak) halk, sustorgó lehellete, kézfejének a göcsörtös, szilvafa-botjára támaszkodása. Nagyapám testvére, János bátya pedig még sokáig pipázott a padlásnak kívül támasztott létrán, öregpapa halála után is. Azután ő is elment, s vele eltakaríttatott a régi világot jelentő ház, helyén ma is virágoskert van, mely beivódva őrzi emlékét. Nagyszüleim sem élnek már, mára az ő "új" házuk, történetük is elraktározott, nemesedő óborként érik tovább, gyermeki játszódásainkkal együtt.
Egy-egy napunk leírása nem férne el e keretek között, hogyan népesítettük be fantáziánkkal a kopár meredélyt, amiről írtam, szüreti, téli mulatságaink könyvnyi helyet ölelnének fel. Egy bizonyos: ez a világ gyökereiben különbözik a város aszfalttörései mentén gazt virágzó, túlgépesített urbanizációjától, amikor visszaálmodva perceit kóstolom, olyanok, mint a szőlő íze, melyet nagyapám kezéből kaptam, úgy szakítva a tőkéről, éretten, sárosan, az októberi, szemező esőtől, mégis szeretetével kínálva életre cseperedő kis unokájának.

[naiva]

08.

trendo: Diós sütemény



-Rosszkor jöttél, fiam!- mondta Galagonya, miután vendége helyet foglalt.
-Momentán, nem tudlak megkínálni semmivel...De várj, csak van egy kis száraz teasüteményem, ha nem veted meg!
Térült, fordult és egy régimódi, kerek pléhdobozzal a kezében tért vissza. Egy porcelán csészealjra néhány darabot kiszedett és vendége elé tolta. Annak figyelmét pillanatnyilag maga a tányérka vonta magára, hiszen szenvedélyes porcelángyűjtő volt.
-Érdekes, finom kis darab - gondolta magában- valamelyik cseh vagy morva manufaktúra múltszázad végi terméke lehet... De nem tartotta illendőnek rögtön megvizsgálni a "leletet", ezért egy sütemény felé nyúlt.
Lapos, vékony, mogyoróbarna korongocskát tartott kezében. Régóta lehetett a dobozban, mert felszínét vékony repedések hálózták be. Óvatosan beleharapott.
A sütemény széle halk reccsenéssel adta meg magát, a leharapott darab apró morzsákra tört szét, egy darabka a szájpadlására tapadt. Először semmi ízt nem érzett, csak enyhe vaníliás illatot.
Aztán hirtelen valami történt...
Emlékek rohanták meg az agyát. Apró, finomcsontú öreg kezet látott (tán nagyanyja kezét?), amint lassú, türelmes mozdulatokkal formálja, gyúrja a makacs tésztát. Aztán átható dióillat csapta meg, mint mikor dédapja csőszkunyhójában töltött egy éjjelt és az előrelátó öreg a szalmazsákokat frissen szedett diólevelekkel töltötte meg, hogy távoltartsa a nemkívánatos rovarokat.
Majd egy régi présház képe merült fel emlékezetében, mely előtt vén diófa és kecskelábú asztal állt. Erre kapaszkodott fel páréves korában, aztán nem tudott lemászni és kétségbeesetten várta a segítséget, miközben keze lassan lecsúszott a sima, szürke törzsről.Önkéntelenül nagyot harapott a kezébe tartott diós korongból. Galagonya közben egy pohár bort töltött neki és a kezébe adta.
-Nehogy megakadjon a torkodon...-szólt csendes mosollyal. -Tramini, a tavalyelőtti termésből. Jó évjárat!
A bor zöldes-sárgán villogott a csiszolt pohárban. Híven őrizte egy nyár összes napsugarát, a szőlő aromáját, a szellők által hordott párás virágillatot. A vendég szájában mindez egy harmonikus, boldog ízélménnyé olvadt össze.
-Nem is száraz ez a süti - nyögte ki,hogy ő is mondjon valamit.
-Hogyan kell csinálni?
-Nem nagy ügy!-szólt Galagonya. A szomszéd fájáról mindig áthullik egy vödörnyi papírhéjú, milotai dió, abból van. Megőrlök vagy húsz dekányi dióbelet, ugyanennyi friss házivajat feleannyi cukorral habosra keverek, majd a lisztet és a diót apránként hozzáadom. Egy kis zacskónyi vaníliás cukorral és egy csipetnyi sóval ízesítem. -A só nagyon fontos! - emelte fel intően mutatóujját. - Elég nehéz összegyúrni a tésztát, nehezen áll össze. Nagy gombóccá gyúrom és egy teljes napra a hűtőben hagyom, hadd pihenje ki a megpróbáltatásokat - tette hozzá somolyogva.
Aztán 3-4 centis golyócskákat formálok a tésztából, kivajazott, lisztezett sütőlapon egymáshoz nem túl közel elhelyezem őket és egy pohár aljával lelapogatom őket, aztán inkább szárítom, mintsem sütöm. Vigyázni kell, hamar odakap! De aztán, így dobozba téve sokáig eláll.
-Tudod, szeretem, ahogy borozgatás közben úgy szétolvad a szájban - tette hozzá az öreg elgondolkozva. – egyszerre érzem a dió aromáját és az apám ültette szőlőnek az ízét…
A vendég nem szólt, értették egymást.
Megvizsgálta a kiürült kistányért, a mesterjegy alapján megállapította, hogy jól tippelt, eltalálta a márkát.

Hetekkel később, otthonában asszonya is elkészítette Galagonya diós süteményét, de valahogy nem volt az igazi.
-Valamit kifelejtett a receptből az öreg!- gondolta bosszankodva. Szóba is hozta, mikor újból összefutottak a városban, valahol.
-Talán az emlékeid kimaradtak a tésztából...-szólt csendesen az öreg, és búcsút intve lekászálódott a külvárosi buszról.

[naiva]

09.

winner: A szőlő íze...


Megcsörrent a telefon. Éva megvárta, amíg a harmadik csörgés is elhal, és csak utána vette fel a kagylót.
- Halló! Tatai lakás - szólt bele.
- Szia Évike! János bátyád vagyok.
- Szia János! De rég hallottam a hangodat! Mi van veletek?
- Megvagyunk, dolgozunk, szaladnak a napok. Hanem pont ezért hívlak. Nem volna kedvetek jövő hét végén lejönni hozzánk? Nem kertelek, szüreteléshez kell a segítség.
- Jánoskám, megbeszélem Gáborral, de azt hiszem nem lesz akadálya. Készülünk már nagyon régóta. Anya, apa jól vannak...?
- Jól, szerencsére. Mindkettő egészséges, mint a makk.
- Ezt jó hallani, főleg az ő korukban. Rendben akkor beszélek Gáborral, és holnap visszahívlak. Ne haragudj, leteszlek, mert a bejárati csengő is szól.
- Szia. Jók legyetek, mindenkit üdvözlők. Ágicát és a gyerekeket és persze Anyust, Apust.
- Én is Gábort, gyerekeket.

A gépkocsi lelassított és befordult a bekötőútra. A kis faluba csak ez az egy út vezetett, így, aki itt bekanyarodott az máshova nem is mehettek csak ebbe a zsákfaluba. A település a dombra felkúszva húzódott végig, ezért szinte minden házból lehetett látni, ha valaki közeledett.
János a verandán állt és szemével a kertkapuig kísérte a közeledő gépkocsit. Szélesre tárta a kaput és mutatta, hogy az érkezők befordulva az udvarra, hova álljanak.
- Örülök, hogy ilyen hamar ideértetek! Későbbre vártunk - köszöntötte nagy ölelésekkel a kocsiból kikászálódó húgát és annak családját.
- János! De örülök, el sem hiszed.
- Kerüljetek beljebb - invitálta a házba férfi a vendégeket. A két család - mint régen, most is a konyhában telepedett le. Hosszas mesélésbe kezdtek, kivel mi van, hogy vannak a rég nem látott rokonok, ismerősök. Eközben beállítottak a két testvér szülei. Évi könnyes szemmel borult apus és anyus nyakába. Késő estig folyt a disputa, János előbb a tavalyi borból, később a saját készítésű mézespálinkával kínálta a vendégeit. Vacsorára friss falusi kenyérrel, szalonnával és kolbásszal kínálta őket.
- Saját füstölés - dicsekedett János, majd áldomásra emelte poharát, úgy kérdezte:
- Veletek mi van? Mindenkiről mesélsz, csak éppen magatokról nem mondasz semmit.
- Nincs velünk semmi különös - válaszolt villámgyorsan Éva. Inkább azt mutasd meg bátyus, hol fogunk aludni?

- Ébresztő! Már mindenki talpon van - harsogta János. Éva álmosan hunyorgott.
- Mennyi az idő?
- Ne az időt kérdezd, gyertek reggelizni.
Éváék hamar összeszedték magukat, és mint régen a konyhában ültek, és jóízűen falatoztak. Az asztal roskadozott a finom falatoktól. Resztelt máj, körözött, padlizsán krém, sonka, kolbász, paprika, paradicsom, hagyma, és a tegnapi jóízű kenyér, amely most is olyan friss volt, mint előző nap.
- De finom itt minden - szaladt ki Bálint, Éva kisebbik fiának a száján akaratlanul.
- Egyél kisöreg, de ti is ám, mert délig nem lesz mód csipegetni.
Reggeli után felkerekedett a két család. Mindenki fogja a vödrét, kését vagy metszőollóját is irány a hegyoldal. Éviék is beálltak egy sorba és szorgalmasan, bár gyakorlatlanul kezdték szedni a szőlőfürtöket. János, és Gábor puttonyozott. János minden fordulónál egy kis anekdotát adott elő. A gyerekeket azzal ijesztgette, hogy jönnek a darazsak, vagy ha ügyetlenek lesznek, lemetszik az ujjhegyüket. Szerencsére a két gyerek nem tett kárt magában, azonban a darazsak valóban megjelentek. A hegyoldal azonban ettől függetlenül is olyan, mint egy megbolydult méhkas.
Ahol megtelt a vödör egyből kiabálták: - Puttonyooooooos!
Persze mindenki megkóstolt egy-két fürt szőlőt. Évi és a gyerekek kezén csurgott végig az édes lé. Amikor meg rászáradt, ragadt a kezük.
- Hékás! A jövő évi boromat eszed meg - ugratta János a húgát. Évi nevetve válaszolt valamit, de egy hangos kolompolás elnyomta a hangját.
Megjött a faluból az utóvéd az ebéddel, ami jelen esetben egy traktor, amely egy gulyáságyút húzott maga után. A kiadós leves mellé, bukta vagy pogácsa dukált. Ebéd után még egy kis pihenés, beszélgetés, a falubeliek egymást ugratták, de kijutott belőle Éváéknak is.
- Aztán drága nagyságának, hogy ízlik a vidéki munka? - kérdezte egy helybéli férfi, de hangjából kiérződik, hogy semmi bántó szándék nincs benne.
- Péter, ne nagyságázz engem. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta. Vagy már elfelejtetted, hogy a templom mögött csókolóztunk?
Erre aztán kitört a nevetés, ment a tréfálkozó adok-kapok. A disputának Mária asszony, János felesége vetett véget.
- Emberek, irány a munka, vagy éjszaka is szedni akarjátok? Akinek nem ragadt össze a két keze az nem hagyhatja abba a munkát-
Így aztán felkerekedtek a falubéliek, és persze Éváék is, aki bár fáradt de élvezte a jó levegőt, a vidám embereket, a szőlő ízét. A két gyerekéről is elmondható, akik persze néha a sorok között kergetőztek a többi falubéli fiúval és leánnyal.
Szürkülni kezdett, mire végeztek. Éva alig érezte a kezeit és a lábait, Gábor a sajgó vállait dörzsölgette. Lassan bandukoltak hazafelé, bár János nógatta őket, hiszen még van tenni való. Vacsora után a gyerekeket lefektették, a felnőttek pedig mentek a présházba, a férfiak nekiálltak préselni a szőlőt, a nők a kádakat mosták ki. Egyszer csak János és a Péter hátulról elkapta Évát, lerángatták a cipőjét, és egy szőlővel teli kádba nagy lendülettel beledobták.
- Hugi! Gyerünk taposni a szőlőt. Le kell dolgozni, amit egész nap felfaltál.
- Na hiszen, azt a pár szemet sajnálod – válaszol nevetve Éva és nekiállt szorgalmasan taposni a szőlőt. Mindene ragadt és csurom szőlőlé, volt mikor kimászott a szőlős kádból.
- Nem tudtam, hogy még így is préselik a szőlőt. Ilyet eddig csak képen láttam.
- Hugi! Nem vetted észre, hogy csak te vagy a kádban. Ez amolyan beavatás volt - válaszol János, de ekkor már mindenki nevet.
- Jócskán benne voltak az éjszakában, mire Éva és Gábor ágyba került. Mindketten hulla fáradtak voltak, két szót váltottak, és már aludtak is.

Az éles kukorékolás lassan jutott el a tudatáig. Éva kinyitotta a szemét, hogy megnézze az órát.
- Atya világ. Valaki lője le azt a kakast.
- Mennyi az idő - mordul fel mellette Gábor
- Még nincs öt óra.
Az álom azonban már elszállt, így hát Éva kikászálódott az ágyból. Megmosakodott, felöltözött, és magában elhatározta, meglepi bátyját és csinál reggelit. Előtte azonban körül akart nézni az udvaron, egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kilép az ajtón, meglepetten látja, hogy a hátsó kert felől János jön, mellette Mária a felesége.
- Hát ti?
- Mi? Hogy érted?
- Csodálkoztam, hogy már fent vagytok.
- Az lenne a meglepő, ha még ágyban lennék. Én a disznókat ettem, Marika meg a baromfikat. Tudod, itt nem úgy van, mint városon. Itt, ha dolog van, akkor csinálni kell. Ha meg nincs teendő, akkor keresünk.
Éva szó nélkül sarkon fordult és bement, reggelit elkészíteni. A reggeli csöndben feszült hangulatban telt el. Amikor mindenki befejezte az evést Évi, leszedte az asztalt és nekiállt elmosogatni. János téblábolt egy darabig, majd Évi elé állt.
- Hugi! Nem akartalak megbántani, nagyon szeretlek téged is meg a családodat is Gábort tisztelem és felnézek rá. Ismersz, ami a szívemen az a számon. De én akkor is azt mondom, már meg ne sértődj, csak könnyebben éltek ti ott a városban. Szép lakásotok van, jó munkátok, hát csak ne irigyelj minket, mindenért keményen megdolgozunk.
Éva a bátyja szemébe nézett majd a székre roskadt, az asztalra borult és hangos zokogásban tört ki.
János esetlenül állt húga mellett, végül csak kibökte:
- na hugi, mi a baj?
- Hogy mi a baj?! - hüppögött a nő. Csak az baj, hogy egyáltalán nem élünk szépen ott a nagyvárosban! Nekem egy éve nincs munkám, Gábornak négy hónapja mondtak fel, és azt a csodaszép lakást két hét múlva elárverezik. Nem lesz hova mennünk. Ennyit a mi csodaszép életünkről. Egyik napról a másikra élünk, filléres gondjaink vannak! Ahhoz, hogy lejöjjünk kölcsön kellett kérni benzinre, és fogalmam sincs, miből adjuk vissza. Ez a baj! Érted bátyó? Meg az, hogy az a mocskos bank kitesz minket az utcára, mert három hónappal el vagyunk maradva! Mert első a profit, és az emberek nagy ívben le vannak szarva. Csak ennyi a baj! Olyanok ezek a bankok, mint a paraziták. A vérünket szívják az utolsó fillérünkből is kiforgatnak, és, és... - Évából csak dőlt a panasz végül azonban újra fuldokolva zokogni kezdett.
A kis konyhára zavarodott csend borult, csak Éva fojtott sírása zsongott a levegőben. János krákogva szólalt meg.
- Hmm... Ne haragudj hugi, ezt nem tudtam.
Éva összeszedte magát, megtörölte a szemét, felállt és a bátyja szemébe nézett.
- Tudod bátyó, az ember ilyennel nem nagyon dicsekszik. Pedig nincs ezen mit szégyellni, ha csak azt nem, hogy becsületesek vagyunk, és nem lopunk, hazudunk. És én őszintén mondom neked, olyan csodálatos érzés volt tegnap köztetek dolgozni, érezni, hogy szükség van a munkámra.
János megvakarta a fejét.
- Most legszívesebben felpofoználak. Miért nem szóltatok!? Mi a fészkes fenéért nem szóltál!? Hiszen van itt a faluban annyi üres ház, mert az ilyen bolond népek, mint ti is felköltöznek. Ide figyelj húgi, mondok én neked valamit. Na persze végig kell ezt alaposan gondolni, de gyertek haza. Nem ti vagytok az elsők, akit a, - hogy is mondtad? Parazita bankok földönfutóvá tettek. Milyen találó! - nevetett János.
- Gyertek haza.
- És mit fogunk csinálni? Miből élnénk meg?
- Földet művelsz! Hiszen a véredben van. Láttam, ahogy tegnap dolgoztál. Nem olyan régen a papa mondta, hogy az örökségünket odaadnák, mármint a földet, amit majd örökül hagynak ránk, mert ők már nem tudják művelni. Lenne itt annyi munkátok, csak győzzétek. Na persze gazdagok nem lesztek soha. Tudod, aki a földet műveli az nem lesz gazdag soha.
- Dehogynem... Tudod bátyó, a szőlő íze tegnap, azt nem tudom elmondani, milyen gazdaggá tett!

[naiva]

10.

zyuwataneo:Tíz év Idődilatáció, és a szőlő íze!





Egy pillanat műve volt belebolondulni a 31 éves tanárnőbe! Határozott, céltudatos lépteibe, okos szemeibe. Micsoda varázsa volt megjelenésének! A férfi számára olyan apróságok is sokat jelentettek, mint a ruha szolid színeinek harmonikus összehangolása, a hozzá illó hajpánt, és a kleopátra-frizura kiválasztása, ami nem volt sem túl feltűnő, sem soha elhanyagolt! Minden porcikájából sütött a lelki kultúra, a jól-ápoltság, és személyiségének ereje, fenségessége! Mindehhez csatolódott az átható, fürkésző, nagymacskákéra emlékeztető tekintete is.
Egész megjelenéséből látszólag határozottan sugárzott az, amit lélekbúvár szakemberek úgy hívnának, hogy az önmaga iránt való gondosság, és a mások iránt való figyelem! Látszólag pontosan a szaporodásra, és utódnevelésre már kifejezetten alkalmas, érett, önálló, nő ismérvei!
A férfi már megtudta, hogy a nő csak pár évvel idősebb nála, és épp most vált el a férjétől, aki egy gimnazista tanítványa (szeretője) miatt tette őt lapátra! A férfi ismerte azt a kislányt is! Alig múlt tizenhét éves a kis fruska! Egyszer a sors érdekes útja folytán nemrég pár órát együtt töltött vele a saját kocsijában! Ez akkor történt amikor az egyik kedves ( de amúgy autó nélküli) barátja, és a fruska osztálytársa el nem végezték az ismerkedés egyik igen fontos fázisát egy harmadik barátjuk pici, és távoli nyaralójában. Addig ők ketten az autóban az időt némi bájcsevejes társalgással ütötték agyon.
Máskor a férfi ki nem hagyott volna egy ilyen ziccert. Ha kellet, okos volt, ha kellett fényes, ha kellett céltudatos, és rámenős, és mellette úgy hitte, hogy ő a primitív női lélek avatott szakértője! Most azonban nem dobta be magát! Úgy érezte, hogy ha igazán fontos dologról van szó, akkor jobb inkább maximálisan tisztességesnek lenni! Új utat keresett, vagyis, hogy megpróbált volna visszatérni újra a régire. Igen vágyott arra, hogy végre egyszer ne azért a fényes mázért bukjanak rá a nők, amit elegáns ruhája, az autója, és sportos alkata jelent, párosítva eleven eszével! Arra vágyott, hogy egyszer végre e nehezen fenntartható máz alatt az érzékeny lelkébe is beleszeressen valaki. Valaki, aki értékelni tudná mindazt, ami a mellette ülő csajszi újdonsült bálványából a tanár-úrból a feketés, ritkás szakálla mögött egész biztosan hiányzik.
Igen, ez az okos tanárnő biztosan értékelni fogja őt! Már párszor randiztak is. A nő olyan dolgokat is megosztott vele e beszélgetések során, amit általában nem szoktak a nők az első randikon megosztani senkivel, a célból, hogy jobb, titokzatosabb benyomást keltsenek.
Finom bort ittak, és Heni elmondta, hogy imádja, a szőlőt is, és most végre rendszeresen a különböző borokat is megkóstolhatja! Most végre sok mindent elkövethet, kipróbálhat, amire a házasélet nyomasztó rabsága alatt, de még leánykorában se lehetett lehetősége! Rajztanár lévén régóta dédelgetett vágya volt, hogy pl. szivárványt fessen a hálószobájának a plafonjára, hogy új foglalatosságokat, új embereket ismerhessen meg, vegyes nem csak pedagógusokból álló társaságba járjon stb.! Úgy látszott kedves, álmodozóan őszinte, élményekre éhes, egyben figyelmes, és úgy tűnt, hogy az átlagnál sokkal érzékenyebb. Bivalyerősnek látszó céltudatossága, határozottsága , és lelkiereje úgy tűnt csakis arra vár, hogy valakire újfent elpazarolhassa!

Na, talán most, -gondolta férfi, - talán ő lesz az aki....! De szép is lenne!

Írt is neki egy verset. Jobban mondva már írt többet is, de eddig nem merte egyiket sem elküldeni. Tapasztalatból tudta, hogy a nők a laza, domináns, magabiztos, és kissé erőszakos hímekért vannak elájulva! Egy ideje bármikor tudott ilyen maszkot is magára ölteni! Mert az érzékeny, verseket író férfiak, csak a női best kívánság-lista alján találhatók! De, talán ez a nő nem lesz majd olyan! Úgy gondolta a nő kitárulkozása után, hogy ideje neki is megtenni az első tapogatózó lépést, egy bensőségesebb kapcsolat irányába! Egyszerűen csak mert erre vágyott minden idegszálával férfi-identitásának megszületése óta, és mert szerinte így természetes, így jó, és így tisztességes!
A verset a postaládájába csempészte, de feladót nem írt rá!
A vers egy tóba dobott kő volt, és kíváncsi volt, hogy loccsanni, vagy koppanni fog -e inkább?
A vers ez volt:


Szőlőfürt szabálytalan dalocskája


Lettem mag egy virág elgondolásából
Két kicsiny porszem szerelméből
Születtem a föld éltető erejétől
Korhadt levél zizegésétől
Bimbóztam egy bárányfelhő könnyeiért
Szél úrfi kedves játékáért
Virágomat bontottam egy méhecskéért
Illatomat odaadtam mézecskédért
Tápláltam a szépen szóló madarakat,
Hogy neked dalolják trilláikat
Értem a napsugár simogatásától
Édes lettem sós verítéktől
Összetörtem egy nehéz kar szorításától
Forró lettem a hordó ölelésétől
Édes vérem pince börtönébe zártam
S lettem mámorító borrá,
Hogy születendő bánatodat, sóhajodat
Messze űzzem.
.............................................................

A férfi kétszer is, újra, meg újra átolvasta! Úgy találta, hogy precízen fogalmazott!
Semmi fölösleges bájolgás, semmi túlzott ömlengés! Csak az egyszerű tények szimbólumokba bújtatva!
Még nem (A!!!!) szerelmes vers, de már finoman megfogalmazódik benne a lehetősége!
Az, hogy mennyire szerelmes már most a nő genotípusába, az a versből még szerencsére nem derülhet ki!
Először a mém-típusokról derüljenek ki, hogy passzolnak-e!?

Pár nap múlva egy kiadós edzés után , mikor a vér jótékonyan átmosta az ereket a testében, és üdének, frissnek, tiszta fejűnek érezte magát, összeszedte a bátorságát, és most az egyszer váratlanul bekopogtatott Henihez!
Sokára nyitott ajtót, Még fiatal volt az este, de már úgy tűnt, hogy Heni épp az ágyból kászálódott ki , és egy nagyon lenge, sebtében magára kapott hálóing volt rajta! A frizurája zilált, hajpántja sehol!
- Szia! Mit akarsz?- kérdezte - Fogd rövidre, mert vendég van nálam!
A férfinak belevágott az agyába a körülmények folytán a makacs tények felismerése, majd szemrebbenés nélkül állta, hogy ereit átmossa a lelke iménti forróságából a testébe ömlő hideggé fagyott zuhany. Alig bírt megszólalni.
És most távozni fog? - kérdezte a férfi (belülről ő úgy hallotta, hogy kísértethangon)!
- Ma biztosan nem fog, de lehet , hogy holnap se! -válaszolta Heni elszánt, kíméletlen őszinteséggel, és türelmetlen határozottsággal!
A férfi nem is tudott hirtelen megszólalni, de mielőtt bármi meggondolatlant tehetne, jobbnak látta hirtelen sarkon fordulni!
Heni egy hirtelen mozdulattal utána lépett!

- Várj! - Oktávot váltott, majd eggyel alacsonyabban folytatta - Olvastam a verset, tudom, hogy te írtad, és azt is tudom, hogy miért. Lehet, hogy tényleg gyönyörű! Talán még most is itt a szőlő íze a számban, ahogy rá gondolok, meg az aszúét is érzem, amit a szivárvány vendéglőben ittunk!
Mit nem adnék érte, ha tíz évvel korábban találkoztunk volna! De tudod, én már egy ideje más ember vagyok!
A szabadság nekem olyan sokáig hiányzott, hogy most sokkal, de sokkal fontosabb minden másnál, - aztán a hangja egy árnyalatnyit újra hűvösebb, és céltudatosan kíméletlenebb lett!
-Te most nem férsz bele abba kategóriába , amit keresek!
A két, egymást követő gondolat, és a két különböző hozzárendelt hanghordozás hűen tükrözte azt, hogy ki is volt valójában nemrég, és ki lett ez a nő az elmúlt néhány év alatt, a válása, majd a szabadsága, és végül szabadossága következtében!

A férfi részéről itt már tényleg csak egy határozott bólintásra, majd Isten veled!-re futotta, majd valahogy letámolygott a lépcsőn.
Az elmúlt pár percben nagyot fordult a világ. Beült az autójába. Fejét percekig a kormányon pihentette. Úgy érezte, hogy most képtelen lenne autót vezetni. Gondolkodni is, Járni is alig tudott, és az autóját inkább Heni háza előtt hagyta. Kiszállt az autóból, aztán lépteit Senpai barátja alig két háztömbnyire lévő lakása felé fordította. Jót tett az a pár száz méter séta. A csengőt a mutatóujja már elsőre el is találta.
Becsöngetett. A Barátja nyitott ajtót.
-Gyere be! - mondta, aztán hogy ránézett, inkább a felesége felé fordult!
-Brigi! Add a kabátomat, a barátommal járunk egyet, de egy fél óra múlva jövök! Este nyolc lehetett.
(hajnali három felé érhetett haza) Ilyen egy igaz barát! Alig kellet mondani neki valamit.
Szinte mindent egyből kitalált.
- Tudod, nem akartam neked mondani, de egy ideje Heninek vannak egyéb érdeklődői is.
Látom őket néha reggel, amikor távoznak. Mind az a kategória, ami te soha nem leszel, hála Istennek! Örülj, hogy időben megszabadultál tőle!
Lökött az a nő! Már jócskán átesett a ló túlsó oldalára, csak még nem hallottuk, nyekkenni! De tényleg nem volt ám mindig ilyen! (,amúgy ők ketten Kortársak voltak)
Mondta neked, hogy otthagyta a gimit? Már többé nem matematika, és rajz tanár!
Amway ügynök lett belőle. Már a vendéglőben rendszerint nem szőlőlevet szolgálok fel neki, hanem majdnem mindig bort iszik! Egyre olcsóbbakat, hitványakat! Egyre többet! Mondja a Brigi is, hogy már erős szemránckrémet kenet az arcára! A kozmetikusnál látta! Szüksége is lesz rá, mert hamarosan minden belső szépsége is el fog tűnni! Hidd el, tényleg én is nagyon sajnálom!

- Még hogy nem ütöd meg a mércéjét? Miért, ki ő valójában? Talán azt hiszi, hogy akik járnak hozzá, majd valamelyikük otthagyja érte a feleségét? Egy olyan nőért, aki kudarcot vallott a házasságában, hűtlen lett a hivatásához, és sikertelen anyaként is! (Kétszer volt vetélése) !

Az orvos azt mondta állítólag ennek lelki okai voltak! Valójában könnyen meglehet, hogy tényleg nem is akarta őket! Nem is kell orvosnak lenni, hogy ez nyilvánvaló legyen!

- A nemes szőlő nem kellet neki, hát az Aszú is már kár lenne beléje - mondta barátilag, vigasztalón! Igyon csak hitvány, még kiforratlan, savanyú borokat, és döntsék csak le hamar a lábáról! Talán, ha majd a feje egyszer az aszfalton koppan, akkor észhez fog térni! Akkor már viszont már semmi módon ne hagyd, hogy beléd kapaszkodjék! Erősebb mint te! Magával húzna!
Terád egy szebb, fiatalabb virágszál vár valahol, aki még most épp csak rendezgeti a szirmait, hogy egy szép napon teljes pompájában csakis teneked megjelenhessék!


Ezt tényleg kellet hallania a zaklatott férfinak, hogy végre teljesen megnyugodjék.
Hajnali háromkor már újra tudott autót vezetni, és a szájában a legnemesebb folyékony szőlő, a tokai aszú ízét érezte.
Ő maga volt az aszú! Ettől a hallucinatív eredetű élmény szülte gondolattól kissé meg is nyugodott, hiszen a barátja is ezt mondta neki . Ő pedig köztudottan soha nem hazudik. Legfőképpen pedig a barátoknak nem.

A lába gyengesége is elmúlt közben, és már újra sokkal határozottabban fogta életének, és autójának kormányát.

Másnap, hosszú időre ismét köpönyeget váltott.
Újfent meglepődött azon, hogy vagy a saját magas színvonalú , és igényesen prezentált színészi képességének következtében, vagy a női agy primitív azonosítóképességének következtében milyen egyszerű nemcsak lányokat, de érett nőket is csapdába, vagyis inkább ágyba csalni bagatell férfiúi hazugságokkal, és színes műszaki hímtollakkal.

Tényleg! - hiszen megmondta Exuperi is! A virágokkal tilos beszélgetni, csak szagolni szabad őket.
A kis fruskát meg is szagolta még a következő héten, méghozzá tetőtől talpig, aztán a -Vendég - feleségét is kb. egy félév múlva, de őt csak inkább középütt, és úgy találta, hogy az illatuk tényleg többet ér a társalgási stílusuk színvonalánál, tartalmasságánál, és felszínes nemességénél.

A Sempai valamennyi prognózisa is precízen helytállónak bizonyult. Mindössze három évet kellet csak várni rá, hogy egy új, mindennél szebb érzékenyebb, és okosabb virágszál jelenjen meg a kertben, akivel még beszélgetni is néha igazi gyönyörűség, és azóta nem kellett többé a férfinak váltogatni egymással sem a különböző virágokat, sem pedig a színes köpönyegeket.

[naiva]

11.

Julianna: Milyen ízű a szőlő?


Csodálatos szőlőszemek! Pityu magára húzta a takarót, de sokáig még remegett. Hideg volt a konyhában. Az ajtó egyenesen az udvarra nyílt, és a konyhán keresztül járkált ki a ház népe. A legkisebb mellékhelyiség az udvar végében volt, oda szüntelenül voltak látogatok. A konyhából két üvegezett ajtó nyílt a szobákba. Végre lecsendesedett a ház, a szobákban kikapcsolták a lámpákat. Valaki már belekezdett a hangos horkolásba is.
Pityu már nem remegett, kissé megmelegedett, azonban álom nem jött a szemére. "Azok a fantasztikus szőlőszemek!" Eszébe jutott, hogy még kis korában az idősebb unokatestvére milyen jól eljátszadozott a szőlőszemekkel. Andris szódavizet öntött a pohárba,azután beledobott két szőlőszemet. Kis idő múlva azok "táncot jártak", felbukkantak, lemerültek, ismét feljöttek a felszínre, lemerültek...Pityu megcsodálta.
A fiút nagymamája nevelte. Pityu tudta, hallotta a felnőttektől, hogy ő "megesett gyerek", neki nincs annyi joga, mint a kis húgának Angélának. A mostoha apja rábeszélte anyját arra, hogy a gyerek a nagymamájához kerüljön. A nagyi örült is, mert már évek óta egyedül élt, és jól jön neki a 10 éves unoka segítsége. A szegényes nyugdíját megosztotta a gyerekkel. Sok mindenre nem tellett nekik. Kedvenc gyümölcse Pityunak a körte és a szőlő volt. De a nagyinál leginkább almát lehetett találni a kamrában.
Egy szomorú vasárnapon Pityu szülei autó balesetet szenvedtek. A kis Angéla egy távoli rokon családjához került, Vargáékhoz. Nagymama később elvitte oda Pityut is és könyörgött, hogy a kislány bátyját is fogadják be. Ő már öregasszony, nem tudja iskoláztatni a fiút.
- Jól van. Legyenek együtt a testvérek, - mondta Juliska néni. - Majd az Erzsivel elalszik a konyhában, nyáron pedig legelteti tanyán a libákat.
Így Vargáék nevükre íratták a két gyereket. Angéla kapott a szobában egy kényelmes kiságyat, Pityu pedig a konyhában egy kemény lócát durva pokróccal. Angélát elhalmozták finom nyalánkságokkal, Pityunak és Erzsinek pedig mindig jutott az ételmaradékokból. Erzsiről azt mondták, hogy kissé tébolyodott. Vargáék, ahogy ők híresztelték, emberségből vették magukhoz. A lány mindent meg tudott csinálni a házban, dolgozott is sokat, csak a boltba menetelt, a pénzt nem bízták rá. Ő is a konyhában lakott, neki egy megviselt dívány volt az alvóhelye. Erzsi mindenkitől félt, bizalmatlan volt. Ha nem volt dolga, behúzódott a konyha sarkába és farkasszemet nézett azzal, aki arra közlekedett. Pityu kivétel volt. Az első perctől megkedvelte a gyereket, állandóan igyekezett kedvébe járni. Ha finom falathoz jutott, a fiúnak adta. Örült, mikor az hazajött az iskolából. Erzsi is behúzta a nyakát, félve pislogott, mikor hallotta, hogyan szidja a ház ura a gyereket azért, mert a Varga nevet nem becsüli, rosszul tanul, és ilyen rendetlen tanuló miatt szégyenkeznie kell. Varga úr tekintélyes ember a városkában, a TSZ agronómusa.
Mikor Pityu kishúga a házhoz került, Vargáné Juliska néni végigjárta a boltokat, Angélának kiválasztotta a mutatós ruhácskákat. A szomszédoknak is rendezett bemutatót azokból.
- Juliska, nektek arany szívetek van, önzetlenül befogadtátok a szegény kis árvákat.
A házaspár eldöntötte, hogy születésnapot tartanak a kislánynak, vasárnapra vendégeket hívnak. Egész hét a felkészülés lázában telt el. Disznóvágás, főzés, sütés. A kamrában szaporodtak a sütemények, finom ételek. Pityu fantáziáját semmi nem izgatta annyira, mint az a nagyméretű porcelán tál. Nem is a tál érdekelte, hanem a tartalma. Az illatos szőlőfürtök. . Az eszébe jutottak a "táncoló szőlőszemek" is.
- Csongrádi borvidékről hoztam ezt a Kövidinkát, - mondta a tanyasi kocsis. Még egy szegény rokon, aki Vargáéknál dolgozott. Pityunak ritkán jutott ebből az ízletes gyümölcsből. A kocsis szavai elindították a fiú fantáziáját. "Milyen finom lehet az íze, - sóhajtozott nagyokat. Még álmában is érezte a csábító illatot.
Pénteken Pityu egyedül maradt a házban. A család vendégségbe ment, Erzsi pedig a szomszédaszonynak segített a nagytakarításban. A kredenc tetején díszelgett egy nagy halom szőlő a szép porcelán tálban.
- Hogyan is kerüljek közelebb a tálhoz? - morfondérozott a fiú. - Csak egy fürtöcskét veszek le. Észre sem veszik a hiányt. A kredenchez tolta a nagy hokedlit, arra rátette a kisszéket. Felmászott. Az izgalomtól remegett keze, lába. Már fent is volt.
- Sokat meg tudnék enni belőle. De nem szabad, - mondogatta magában. - Megvernek, ha észreveszik.
A nagyon öreg hokedli megcsuklott. Pityu érezte, hogy nagyot fog esni. Kapaszkodni kell valamibe, hú, ez rosszul sikerült, mert a tálat lerántotta, és a szőlő beterítette a konyhát. Ő is lezuhant. Megijedt és ösztönösen gyorsan el akarta hárítani a nyomokat. A szép tál néhány darabra tört, és ez a látvány teljesen megbénította.
- Jaj, istenem, mit csináljak? Segíts!
A fájós térdével, könyökével nem törődött. Gépiesen kivett a kredencből egy másik tálat, beleszedte a szőlőt. Most az asztalt húzta közel a kredenchez, felmászott és felrakta a tálat. Még volt ideje eltüntetni a tál darabjait a kredenc mögé. Csak azután ült le a padra, megkönnyebbülten, mert senki nem zavarta meg őt a nagy műveletben. Lassan a remegése is csillapodott. Két éjszakán keresztül ismét remegett, rémálmakat látott. Félt a Varga úr derékszíjától.
Eljött a nagy nap. Az egyik szoba teli volt vendégekkel. Juliska néni kiszólt:
- Erzsi, tedd a szőlőt két ezüst tálra és hozd be.
Pityut már nem érdekelte a szőlő íze. Örült, hogy megúszta a nagy botrányt. Mikor az iskola elvégzése után távozott Vargáék házából, előkerítette a porcelán tál darabjait és magával vitte. Felnőtt korában összeragasztotta a darabokat és úgy találta, hogy a tál egy értékes régészeti tárgy, neki pedig emlék. Hogy milyen ízű volt a szőlő azon a nevezetes napon, arra már egyáltalán nem emlékszik.

[naiva]

12.

Artur-Brun: Szakik a lényegről (A szőlő íze)


Szaki 1: Jó napot!
Szaki 2 : Ez neked jó?
1 : Jöttél dolgozni?
2 : Csak jöttem.
1 : Gyalogosan?
2 : Mivel csak a megállóig hoz a busz.
1 : Van még időnk.
2 : Nyugdíjig pláne.
1 : Gondoltam, rágyújthatnánk.
2 : Nincs kedvem nótázni.
1 : Cigaretta?
2 : Most dobtam el.
1 : Végleg?
2 : Azt az egyet igen.
1 : Mert?
2 : Körmömre égett.
1 : Levágattad a hajad?
2 : Nem egészen.
1 : Látom. Délutános vagy?
2 : Nem. Csak elaludtam.
1 : Ennyire?
2 : Volt időm még ebédelni.
1 : Volt?
2 : Most is van.
1 : Ebéd?
2 : A szokásos.
1 : Az jó. Nem puffaszt. Este sör?
2 : Most nem kerül ki.
1 : Meghívlak.
2 : Akkor nem kerüllek ki.
1 : Mondják, rosszabb idő lesz.
2 : Én nem mondom.
1 : Ne is mondd. Jön a szüret.
2 : Majd odébb állunk.
1 : Többért?
2 : Az jó volna.
1 : Szőlő íze?
2 : Kevés volt a napfény.
1 : Az baj?
2 : Nem kell majd vizezni a bort.
1 : Focit nézted?
2 : Miért? Volt?
1 : Volt.
2 : Mikor?
1 : Valamikor. Mit néztél?
2 : Nagyot.
1 : Ne is add alább. Munkakedv?
2 : Hoztam, de a portán elvették.
1 : Jóska is jön majd sörözni?
2 : Nem jön. Sértődékenyek az emberek.
1 : Hol?
2 : Mindenhol.
1 : Otthon?
2 : Még meg van.
1 : Gyerekek?
2 : Már nem azok.
1 : Igaz. Korán érnek.
2 : Összefolynak az évszakok.
1 : Nincs tartalma a gyümölcsnek.
2 : A mag még jó.
1 : Napraforgó?
2 : Túl sok van.
1 : Legalább lesz mit köpködni.
2 : Van elég szemét így is.
1 : Tanulni kéne, nem?
2 : Most? Mindenki azt teszi.
1 : Éppen azért. Lemaradunk.
2 : Miről? Már lemaradtunk.
1 : Akkor majd legközelebb.
2 : Távol van az. Csak közelinek látszik.
1 : Akkor menjünk közelebb.
2 : Ennél?
1 : Csak pár lépés. Bemegyünk?
2 : Ha már idáig eljöttünk.

[naiva]

13.

prince60: A flaska mindkét oldalán


-Na, mi az öreg? Egy fröccs? Jöhet?
-Jöhet gyerek!- mondja Sanyi és fejét, mintha mázsás súlyok húznák, úgy emeli a kérdező felé.
Sanyi nagy borissza volt. Elmúlt már hatvanöt, de egy viseltes nyolcvanasnak is elment volna. Törzsvendég számított a krimóban, de nem csak ebben az egyben. A környék összes kocsmájában ismerték. Mindig régi megkopott overáljában látták, úgy üldögélt valamelyik ütött-kopott asztalnál. Mesélt a régi szép időkről, azokról, amikor még a világot járta hatalmas kamionjával és ahogy emelkedett benne az alkoholszint ez a mesélés úgy váltott át artikulálatlan hablatyolássá. A komák hallgatták és ittak. Többnyire az ő pénzén. Meglehet, ezért kedvelték annyira az ivócimborák, mert amíg pénz volt nála, addig mindenki a vendége lehetett. Ha valaki meghívta egy italra, olyan hálás volt, hogy tízszer is visszahívta az illetőt. Hiszen ráadásul igen büszke ember volt. A szebb napokat megélt kamionsofőr gőgjével, mintha felsőbbrendűnek érezte volna magát a csőcselék fölött. Igen, mintha a régen futott szekér emlékére, neki a pénzes „pilótának” kötelező lett volna a szegény kocsma-pajtások itatása. S azok éltek is a lehetőséggel. Cserébe hűen hallgatták a mindig új köntösbe öltöztetett sztorikat.
Ilonka kikészítette a csekkeket az étkező asztalra. Szépen sorba rakta őket és számolgatott. „Ezt a Tesco-ból, ezt az Aldiból, ezt meg a Profiból veszem meg, akkor talán, elég lesz a csekkekre is a pénz. Kicsit többet kell menni, de megéri!” Így sakkozott hónapról-hónapra, hogy kijöjjön a nyugdíjból. „De jó lenne az öreg nyugdíja is! Semmi gond nem lenne itt. A gyerekeket is tudnánk segíteni. Hiába nagyok már! A mai világban? Elkélne néha a szülői segítség, de így, ennyi pénzből nem tudok segíteni. Na, majd ezt kapjuk vissza, amikor ágyhoz kötött betegek leszünk.” Ám mélyen, belül, csak remélni merte, hogy ez még sem így lesz.
Este hét körül a már jól ismert, idegesítő vakarászás hallatszik a bejárati ajtó felől. Mindhiába, a kulcsok nem akarnak beletalálni a zárba.
-A rohadás enné meg ezt a sötétet. Miért nem lehet ide egy rendes lámpát felrakni?- hallatszik a folyosóról az üvöltözés.
Ilonka gyorsan ott terem a kilincsnél és kinyitja az ajtó. Gyomra már ekkor görcsbe rándul.
-Mi az apukám? Mi a baj? Gyere segítek! Csak ne kiabáld fel az egész lépcsőházat! Kérlek!
-Ne csitítgass engem! Elmehet mindenki a fenébe. Az én házam is. Úgy üvöltözök, ahogy akarok. Mindenki bekaphatja!
-Jól van, jól van csak gyere be!- nyugtatja Ilonka Sanyit. Majd belekarol az imbolygó, üveges tekintetű és elszürkült arcú párjába. Nagy nehezen bevonszolja az előszobába.
Levetkőzteti, s közben szelíd hangon vacsorával kínálja. Sanyi nem nyugszik el és ráripakodik az asszonyra.
-Hol voltál? Biztos a bikáddal voltál egész nap?! - vádaskodott és közben ellökte magától az asszonyt.
-Ugyan már apukám. Egész nap kerestem az olcsó helyeket, hogy főzni tudjak a héten. Azután anyámnál voltam, mert tudod, hogy beteg. Kell neki a segítség. Amikor meg hazaértem, főztem és téged vártalak idehaza a vacsorával. Egy pillanatra sem álltam meg. - magyarázkodott ijedten Ilonka.
-Hazudsz! Csavarogtál! Kihasználod, hogy egész nap nem vagyok itthon.- közben Sanyi beleélve magát a vélt igazságába már lendítette a kezét.
Az asszony összegömbölyödve védte magát és könnyeivel küszködött. Az ütések nem fájtak, mert Sanyi a lábán is alig tudott állni, nemhogy nagyot ütni. Különben is, annyiszor átélte ezt már, hogy szinte megszokta a verést. De a lelke...! A lelke az nem tudott hozzászokni. Nem értette, hogy milyen nagy bűnt követhetett el élete során, hogy egy ilyen emberrel, ilyen sorssal veri a jó Isten. Így teltek az évek. S a mindennapos csetepaték teljesen szétzilálták a családot. A felnőtt gyerekek már nem látogatták őket, mert nem akartak apjukkal szemben méltatlanul viselkedni. Visszafogta őket az állandó őrlődésük, vívódásuk. Nem szívesen hagyták magukra az anyjukat, de hiába ajánlottak fel különböző megoldásokat Ilonka csak kitartott a mindennapi megaláztatások mellett. Az eszével már réges-régen belátta, hogy nem tud változtatni ezeken az áldatlan állapotokon, de a szíve az még mindig bízott. Néha, nagy ritkán, amikor férje éppen nem ivott, akkor mindig mély szeretettel gondolt rá és a korai szerelemben eltöltött boldog évekre.
Október eleje volt. Még duzzadó erővel sütött a nap. A szomszédok az autóikat mosták a négyemeletes ház parkolójában. Sanyi befordult a sarkon és imbolygó lépteivel azonnal felhívta magára a figyelmet. A szomszédok összesúgtak mögötte, majd volt aki epés megjegyzést tett.
-Mi az Sanyi? Gömbölyű a cipőtalpad? Fog neked örülni az asszony!- s közben szánakozó tekintettel mérte végig az ittas szomszédot.
-Ne félts te engem! Az asszony azt teszi, amit én mondok neki. Érted? Nekem nem kell úgy rinyálni az asszonytól, mint neked.- válaszolt Sanyi, de közben hatalmasat esett. Az út melletti bokor fogta fel a tehetetlen testet.
A szomszédság nagy nevetéssel díjazta a produkciót. Percek kellettek hozzá, hogy észrevegyék, a test nem mozdul. Hirtelen csend ült a vasárnap délelőtti parkolóra. Többen odaszaladtak. Lehúzták a bokorról az ernyedt férfit és nem kellett sok, hogy megállapítsák, nagy a baj. Valaki mentőt hívott, egy másik a kaputelefonhoz szaladt és lehívta Ilonkát. Mire a mentő kiért, Sanyi már az égi borozók kilincsét fogta. A mentősök mindent megtettek, de Sanyi szíve megunta az eddigi életmódját és végleg leállt. Ilonka ott állt a férje teteme mellett. Minden csak kusza zsongássá lett körülötte. Mintha idegen lenne. Mintha mindez nem is vele történne. Forgott a világ, akárcsak egy szédült operatőr a feje fölött pörgette volna a kameráját.
A temetés után csendes tort ültek. Ilonka nem kérte, hogy a gyerekek maradjanak. Egyedül akart lenni. Egyedül az emlékeivel és a gondolataival. Néha kicsordult a könnye, miközben gondolatai mindig ugyanoda érkeztek vissza. Valóban ennyit ért az ital, hogy a családot, a munkát és boldog együttlétet érdemes odadobni érte. Valóban ér ennyit, valóban olyan jó annak a fránya szőlőnek íze? Közben elátkozott minden szőlőtőkét.

Vasárnap délelőtt van. Már az egész lépcsőházban finom illatok terjengenek. Ilonka a konyhában sürög-forog. A csöngetésre megtörli kezét. Siet ajtót nyitni. A legkisebb unokája nyomakodik előre.
Cserfeskedik valamit a finom szagokkal kapcsolatban, de Ilonka nem is hallja. Felkapja a kislányt és magához öleli. Majd a lakásba lépő gyerekeit csókolja sorra. A nagyra húzott étkezőasztalon, már ott díszelegnek a legszebb porcelánjai, a legfényesebb étkészlete. Várta a vasárnapot, amikor ismét eljönnek a gyerekek. Amíg befejezi a konyhai dolgait, az ajtófélfának dőlő lányával beszélik meg az elmúlt hét eseményeit, majd közösen tálalnak és ebédelni kezdenek. Csendes párbeszédek folynak. Titkon minden gyerek az apjára gondol. Ilonkán is átvillan férje emléke. Azért jó lenne, ha ő is itt ülne közöttük. Ebéd után leszedik az asztalt. Csak a poharak és az üvegek maradnak. Narancslé, cola, ásványvíz és egy üveg még bontatlan badacsonyi fehér. Az egyik fiú kibontja a palackot és a kikészített fényes borospoharakba tölt belőle. Koccintanak és lassan ízlelgetve, kortyról-kortyra megisszák. A legidősebb fiú még megjegyzi: -Nagyon jó zamata van ennek a badacsonyinak. Ilonka szeretettel néz végig családján. Ő is elszopogatja a neki kitöltött aranyló italt. Kellemesen terjed szét szájában a különleges aroma.
-Valakinek tölthetek még egy kis bort? -kérdezi, de a gyerekek nemet intenek.
-Köszi mama, majd jövőhéten megisszuk a többit.
Ilonka boldog volt. S akkor gondolta először, hogy valóban, jó is lehet a szőlő íze.

[naiva]

A szeptemberi prózaverseny végére értünk! Köszönjük a szép számmal beérkezett versenyműveket, remek írások születtek!

13-an indultatok, 13 alkotással.

A szakmai zsűri pontjai alapján az első helyezett 17, 5 ponttal a 6-os számú mű

Freewolf: A szőlő íze című írása lett.

A közönség szavazatai alapján holtverseny alakult ki Samway kettes számmal induló írása, és a 6-os számú mű, között. Mindketten 7-7 szavazatot kaptak. A szakmai zsűri pontszámai döntöttek, így a nyertes ezek alapján is Freewolf novellája lett.


Gratulálunk kedves Freewolf kettős győzelmedhez!


Nagy taps a holtverseny másik résztvevőjének Samwaynek is!



Októberben winner Laci várja írásaitokat! Ezentúl felváltva vezetjük a versenyeket! Kérünk benneteket a versenyműveket és szavazatokat winnernek küldjétek az októberi versenyekben!
Köszönjük!



Prózaverseny – a tagok által leadott szavazatok:


s.sz. név mű címe szavazat
1. szavathna A szőlő íze 9 5 3
2. Samway A szőlő íze 4 10 11
3. anyatka A szőlő íze 2 7 8
4. csitesz A szőlő íze nem szavazott - versenyből kizárva
5. kisssp A szőlő íze 2 6 8
6. Freewolf A szőlő íze 11 9 4
7. zsoloo A szőlő íze 4 9 10
8. trendo Diós sütemény 5 6 7
9. winner A szőlő íze 4 6 7
10. zyuwataneo Tíz év idődilatáció- A szőlő íze 2 7 6
11. Julianna Milyen ízű a szőlő? 2 3 13
12. ArturBrun Szakik a lényegről (A szőlő íze) 3 5 6
13. prince60 A flaska mindkét oldalán 9 3 2
14.
15.

csak szavazó
1. vorosliliom 2 5 6
2. felix 4 8 10
3. estelente 3 6 13
4. eprecske 2 5 13
5. Ilios 7 4 11
6. Boki 4 8 13


Prózaverseny: szakmai zsűri összesített pontjai:

s.sz. név mű címe összesen

1. szavathna A szőlő íze 8,5
2. Samway A szőlő íze 14,5
3. anyatka A szőlő íze 16,0
4. csitesz A szőlő íze 15,0
5. kisssp A szőlő íze 15,5
6. Freewolf A szőlő íze 17,5
7. zsoloo A szőlő íze 16,0
8. trendo Diós sütemény 15,0
9. winner A szőlő íze 16,0
10. zyuwataneo Tíz év idődilatáció- A szőlő íze 16,5
11. Julianna Milyen ízű a szőlő? 15,5
12. ArturBrun Szakik a lényegről (A szőlő íze) 13,0
13. prince60 A flaska mindkét oldalán 17,0