11-14. heti prózaverseny

[winner]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is naivának, vagy winnernek kell elküldeni privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Si
mango
Lacoba
Jega
Végh Sándor
Hori


- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2011 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.


Kedves alkotók!


A 11-14. heti prózaverseny témáját Lena1 adta:

Szegénység


A műveket április 4-e (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni winnernek privát üzenetben!
FIGYELEM!!! Nem Naivának, hanem winnernek kell küldeni a műveket és a szavazatokat is.

Szavazni április 05-től 11. este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[winner]

01. Artur-Brun: Örökség

Az ügyvéd nehezen találta meg a keresett lakcímet. Az utca közepén mégis rálelt. Apró, kopott falú házikó volt, hihetetlenül kicsi ablakokkal. A házszám helyére egy kézzel kiszakított kartondoboz darabja volt felragasztva. Rajta filctollal felfirkálva jelezték, hogy ez az utcában a harminchármas számú ház.
A kapu előtt megállt. Megszemlélte az udvart. Leginkább azt kereste a szemével, hogy van-e házőrző a kerítésen belül. Kutyaólat nem látott sehol. Sarat viszont annál többet. Tegnap nagy eső volt. Sehol nem volt rendetlenség, de az udvar földjéről hiányzott a fű, vagy legalább apró szemű kavics, hogy közlekedni lehessen. Lépéstávolságra elszórt tégladarabok jelezték az utat a kapuig. Távolabb, az udvaron túl konyhakertet látott. Látszott, hogy az bizony nagy becsben van tartva. Teremhet is minden benne szépen. Kapucsengőt keresett, de nem talált sehol. Ahogy matatott a keze, meglökte a kapuajtót. Kiderült, hogy nemcsak bezárva nincs, de becsukni sem lehet, mert zár sincs benne.
A ház ajtajához érve erősen kopogott. Ahogy nyílt az ajtó, még hallotta bentről a gyerekkacajt. Idősödő férfi állt az ügyvéd előtt.

- Jó napot! - köszönt a házigazdának.
- Jó napot! - nézett végig a férfi az ügyvéden.
- Dr. Pénzváry ügyvéd vagyok! - mutatkozott be az.
- Jöjjön beljebb! - tárta szélesebbre az ajtót a gazda, de látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, miért is jöhetett az ügyvéd.

A gyerekek félbehagyták a nevetgélést az öltönyös úr láttán, de azért csendben tovább játszottak. Máskor mindig köszönnek. Akkor is, ha idegen lép be hozzájuk, ám az öltöny és a nyakkendő valahogy a szavukat vette. Anyjuk kikukkantott a fürdőszobának berendezett helységből. Kezeit törölgette egy rongyba. Mosott éppen. Kézzel egy hatalmas műanyag lavórban. Csak bólintott az úr felé, és ment is vissza a dolgára. A bizalmatlanság azonnal látszott az arcán. Azt hitte a szomszéd jött át hozzájuk és már bánta, hogy megtörölgette a kezeit.
A gazda hellyel kínálta az ügyvédet, majd mikor ő is leült megkérdezte:

- Milyen ügyben jött hozzánk az úr?
- Egyszerű, ha az elején kezdem.
- Mennyire az elején?
- Csak az édesanyja halálának idejétől.
- Tavaly temettük.
- Igen. Tudom. A temetésen ugyan nem voltam ott, de én rendeztem utána az örökséggel kapcsolatos jogi ügyeket.
- Örökség? Miféle örökség? Én ott voltam a temetésen. Nem volt semmiféle örökség!
- Nos, éppen ezért vagyok itt. Volt örökség, csak ön nem tudott róla, mint ahogyan én sem tudtam az ön létezéséről.
- Ezt nem értem.
- Milyen gyakran találkozik a testvéreivel?
- Nem vagyunk jó viszonyban. Illetve, a húgommal igen, de befolyásolható, és az öcsém közelebb lakik hozzá.
- Elnézést, hogy megkérdeztem, de fontos volt. Szóval, nem járnak gyakran össze?
- Mi mennénk többször is, de nem engedhetjük meg magunknak. Sokba kerül az út.
- És ők? Miért nem jönnek?
- Ide? - mutatott körbe az apró szobán a férfi. - Rátartibbak annál.
- Szégyellik a rokonságot velünk! - szólalt meg az asszony a szoba ajtajában. Az „örökség” szóra sétált oda az imént.
- Mindegy! Nem is ez a lényeg! - legyintett az ügyvéd.
- Akkor micsoda? - nézett rá a házigazda.
- Nos. Volt örökség. Az édesanyja rendelkezett életbiztosítással, ami halála esetén kizárólag az ön nevére volt kiállítva.
- Ezt nem értem.
- Amikor az ügyeket intéztem a testvérei azt állították, hogy ön nem elérhető. Nem tudják, hol lakik, és nem is látták már évek óta.
- De hát, ott voltam a temetésen. A húgomnál aludtam, mert csak másnap tudtam hazautazni.
- Most már tudom. Az örökséget azonban a testvérei felvették, megfelezték maguk között.
- Hogyan tudta meg, hogy hol lakom?
- Egy peres ügyből kifolyólag, ami egy hónapja került hozzám. Az édesanyja egy kisebb tartozást is hagyott maga után, ami ugyebár halál esetén az elsőszülöttre száll. Így derült ki számomra az ön lakcíme.
- Mennyi volt az örökség?
- Ötmillió forint.
- S a tartozás?
- Egymillió forint.
- Hm. Miért is jött akkor az úr ide? A tartozást szeretné? Menjen a testvéreimhez vele.
- Nem, nem. Nem azért vagyok itt. Illetve, csak részben. Javasolom, hogy perelje vissza a jogos örökségét a testvéreitől. Pénze is lesz, és a tartozást is rendezheti.
- A testvéreim azóta biztosan elköltötték már azt a pénzt.
- Attól még visszaperelheti tőlük.
- Azt kívánja, hogy jelentsem fel a saját testvéreimet? - dühödött fel kicsit a gazda.
- Különben miből fizetné ki a tartozást?
- Hiába mondja! Ilyet én nem teszek!
- Vehetnének belőle például mosógépet is. -fordult az ügyvéd az asszony felé, de az megvető arccal hátat fordított neki, és ment vissza folytatni a mosást.

Egy darabig kínos csend volt a szobában. A gyerekek is feszengtek a kisszékeiken. A gazda nézte őket, mintha elfeledkezett volna az úrról, aki ott ült vele szemben. Gondolkodott. Eszébe jutott a gyerekkora. Mennyit játszottak hárman az udvaron. Szerette a testvéreit. Most is szereti mindkettőt. Minden bosszúság, minden rossz ellenére. Lassan felállt a székről. Odaballagott a bejárati ajtóhoz. Szó nélkül szélesre tárta az ajtót, miközben az ügyvédre nézett. Az ügyvéd megértette, hogy mit jelent a mozdulat. Felpattant és dühösen szólt a férfire:

- Maguk bolondok! Mindig is szegények fognak maradni!
- Maradjon csendben az úr! Nem vagyunk szegények! Ebben a házban béke van és szeretet! - azzal becsapta az ajtót, miután a „vendég” kilépett rajta.

Az ügyvéd dühös volt, hogy feleslegesen járt itt. Pedig már a markában érezte az újabb tiszteletdíjakat, amit a hosszú peres ügy ígért volna. Az udvaron kifelé dühében elvétette az egyik tégladarabot és mellé lépett. A csúszós sárban térdre esett és a szép öltönynadrág csak úgy szívta befelé a mocskos vizet.

[winner]

02. Julianna: Panka

Panka Klári nénire nézett, és az ő gyermeki lelke azonnal megérezte, hogy a néni szemei egyáltalán nem olyanok, mint anyuci szemei, amelyekből sugárzik a melegség, a szeretet. Klára néni szemeiben türelmetlenség, valamilyen ellenszenv rejtőzött. Mindez semmiképp nem egyezett az ő hízelgő szavaival.
– Kislányom, kérlek, ne pityeregj, aludj szépen. Itthon vagy. Látod, milyen szép szobád van? Ugye, puha az ágyikód? Ez a sok játék csak a tiéd. Aludj szépen.
Klára néni hangjában már nem kis türelmetlenség, izgatottság volt. Pankának eszébe jutott, hogy anyukája ilyenkor "jó éjt" puszit szokott adni, a gyerek maga előtt látta az anyai mosolyt, a gyönyörű szemeket. "Csak anyukámnak vannak ilyen szép szemei". Eszébe jutott a Kata rongybabája is. A baba biztosan nagyon szomorú, mert Panka nem ölelheti meg.
– Kislányom, itt van ez a szép baba, aludj vele és ne sírjál.
– Nem, nem akarok sírni, - már hangosan zokogva ejtette ki a kislány.
Sanyi bácsi beszólt:
– Klárikám édes, várlak! Ne bíbelődj vele annyit. Kicsit sír, azután majd elalszik.
– Megyek, Sanyikám. Egész nap szépen játszott a kislány. Nem értem,
most miért sír.
– Majd megszokik és elfelejti azt a nyomort, ahonnan elhoztuk.
– Igazad van édes.
Mikor Klára néni kiment és becsukta maga után az ajtót, Panka félni kezdett. Itt a sok drága holmi között nagyon idegen volt minden. Most a csodaszép baba sem érdekelte. Neki anyukája kell, a Kata baba, a barátságos kis szoba, hol az anyucikájával élt kettesben, mert apu messze-messze van. Felkelt az ágyból a gyerek, kiment az előszobába, mert ott égett egy kis lámpa. Félt a nénitől és a bácsitól, de nem tudta abbahagyni a sírást:
– Anyukámhoz akarok menni! Anyuci! Anyuci! Sanyi bácsi kijött a hálószobából és szigorúan a kislányra szólt.
– Elég volt a színjátékból. Azonnal abbahagyod a kiabálást, feküdj le, aludj és bennünket is hagyjál aludni! De Panka nem akart szót fogadni. Állt és hangosan zokogott.
– Ez már tűrhetetlen, – elégedetlenkedett Sanyi bácsi.
Panka érezte, hogy haragszanak rá, nem szeretik, és ez borzasztó!
– Haza akarok menni! A házaspár kis ideig beszélgetett, azután mindketten kijöttek már felöltözve. Klára néni elővette a kislány szegényes ruházatát, levette Pankáról a szép csipkés hálóinget, felöltöztette.
– Visszaviszünk anyádhoz, neveljen meg. Haszontalan, hálátlan kislány vagy! Ez idő alatt egy anya ült otthon az ágy szélén és törölgette könnyeit. Kopogtak. Az asszony kinyitotta az ajtót és sírva ölelte magához egyetlen kislányát.
– Drága kicsikém, jó, hogy hazajöttél. Soha többé nem adlak senkinek! És mindketten boldogok voltak. A szegényes kis egyszobás lakásban, hol Pankára a Kata baba is rámosolygott, Panka szorosan átölelte őt. Miután anyukájától megkapta a "jó éjt" puszit, elaludt és talán szépeket álmodott.

[winner]

03. Metallica: Hetestelepi történetek

Egy lepukkasztott bányásztelepülés volt hetes telep, Tatabánya szívében. A főutcára bekanyarodva balra a Bohóc-tér feküdt, ami azért kapta a nevét, mert minden Bányásznapon cirkuszi előadások voltak. Jobbra a hetesi temető volt, ahol sok bányász aludta örök álmát. A temető mellett volt a 7-es akna, amiről a település a nevét kapta. Hatajtós házak alkotta utcák sorakoztak az út baloldalán, a jobb oldalon voltak a " tiszti lakások " melyek gangos házak voltak, egy; kettő és három szobásak. Régen ebben laktak az aknászok, tisztviselők, és a mérnők családok.
Én is egy ilyen lakásban nevelkedtem, a szocializmusban már a melósok is kaptak tiszti lakást. Azért költöztünk erre a telepre, mert ahol éltünk, ott az öcsém meghalt volna a rossz levegőtől. Ő sárgasággal született, vérátömlesztést kapott, s mivel a hőerőmű füstje betöltötte a lakást, ezért javasolták a magaslati levegőt. Az Arany János iskolába jártam, ott volt osztálytársam Béla, akivel igazi jó barátok lettünk. Béla egyszemke volt, irigyeltük is érte, hiszen mi négyen voltunk testvérek.
Apám egyedüli kereső volt, sok maszekot vállalt, hogy eltudja tartani a családját. Braun, Béla apja rokkantnyugdíjas volt, labdavarrással egészítette ki jövedelmét. Braunné könyvelő volt, nem panaszkodhattak a megélhetésük miatt. Sokat jártunk össze, sokszor segítettem Bélának a tanulásban, együtt rúgtuk a port, már- már olyan volt, mint a testvérem. Mindig a legújabb divat szerint öltözött, a legjobb márkájú farmert hordta, és a legjobb minőségű cipőkben járt.
Kicsit szerencsém volt, hogy az elsőszülött lettem, hiszen nekem többször volt új ruhám, mint az öcséimnek. Sokszor egymás kinőtt ruháit hordtuk. Szüleim mindent megtettek, hogy ne szólhassanak meg minket, de az új ruha nem viselt csillogó márkanevet, és nem igazán volt menő. hetedikben Béla kapott a szüleitől egy Tesla szalagos sztereó magnót. Akkora volt, mint most egy dohányzó asztal, két hatalmas hangszóróval. Apámmal csináltunk hozzá szekrényt, amibe be volt építve egy lemezjátszó is. Elfértek benne a lemezei, és a szalagjai is.
Apám látta a szememben, hogy mennyire vágyom egy ilyen szerkezet után, de az akkori keresetéből nem futotta volna nekem sem, hát még a három testvéremnek is. Irigyeltem is Bélát, és átkoztam a sorsot, hogy minek adott nekem még testvéreket. Lehetnék egyedül, nem kéne osztoznom velük, sem a játékokkal, sem ruhával, sem a sztereó felszerelésekkel. Irigységem igazán akkor hatalmasodott el rajtam, amikor fülhallgatót is kapott a magnóhoz, és azt először tettem a fülemre. Hatalmas élmény volt hallgatni a zenét, hol a jobb fülemben szólalt meg a gitár, hol a balban. Néztem a zenegépet, ott forgott előttem az orsó, és nem tudtam elképzelni, hogy a csodában jönnek a hangok a fejem mögül. Béla is, akárcsak én a kemény rock zenét szerette. Igazi élmény az volt, amikor a bal fülemből a jobba vándorolt a dobszóló, majd vissza. Nem akartam levenni a fülhallgatót, az időt akkor, és ott állítottam volna meg.
Eltelt egy év, nyolcadikosok lettünk, s mivel jól tanultam, tanulmányi ösztöndíjat kaptam. Örömmel vittem haza a hatalmas összeget, 5000 ft-ot. Büszke voltam, hogy több pénzt viszek haza, mint az apám egyhavi fizetése. Odaadtam szüleimnek a pénzt, s legnagyobb megdöbbenésemre azt mondták, hogy költsem el.
– Megdolgoztál ezért a pénzért, téged illet – mondták.
Boldog voltam, azt sem tudtam, mit tegyek a pénzzel. Persze szüleim segítettek benn, elvittek a Centrumba, ez egy nagy bevásárló központ volt, amolyan ősplaza. Felmentünk az emeletre, kaptam egy új télikabátot, mivel a régi igazán viseltes volt. Majd levittek az alagsorba, ahol a híradástechnikai áruk voltak.
–Válassz magadnak egy magnót!
Én olyant szerettem volna, amilyen Bélának van, de ahhoz nem volt elég a pénz. Megakadt a szemem egy négysávos, ZK szalagos magnón. Ha nem sztereó, legalább több sáv van rajta, mint a Béláén. Persze testvéreim is irigykedtek rám, hiszen nekik csak egy MK 24-es kazettás magnójuk volt. Igaz elemmel is működött, és hordozható volt. Én meg ezért irigykedtem rájuk. Eltelt tíz év, amikor az osztálytalálkozón ismét láttam Bélát. Beszélgettünk, felidéztük a gyerekkor élményeit.
– Tudod, hogy mindig irigyeltelek, mert nem volt testvéred? Mindened megvolt, a legjobb dolgokat kaptad meg, amit csak kívántál, és amiről én álmodni sem mertem.
– Én meg téged irigyeltelek! – csodálkozva néztem rá, mire folytatta. – Minden pénzt megadtam volna azért, hogy legyen testvérem. Sosem volt akivel játszhatok, akihez szólhatok, vagy segítsünk egymásnak a tanulásban. Mindig irigyeltelek benneteket, hogy milyen jól megvagytok. Számíthattok egymásra most is, így felnőve. Ekkor értettem meg, hogy a gazdagságot nem pénzben mérik, hanem szeretetben. Nem az a szegény ember, akinek nincs pénze.

[winner]

04. Julianna: A pénztárnál

Kedveském, itt a pénztárcám. Legyen szíves kiszámolni, mennyit kell fizetnem, nem látok jól.
- Bácsika, ez kevés. Ezenkívül még 500 forintot kellene fizetni.
- A teremtettét! Elszámoltam?
- Bácsika, maga 900 forintra választott árut, és itt csak 400 Ft van.
- Most mit csináljak? Összesen ennyi pénzem van a nyugdíjig.
- Megoldjuk, ne legyen ideges. Kiveszem a kosárból ezt a dobozt, 499 forintba kerül. Így elég lesz a pénze.
- Ha muszáj. Ezzel az édességgel akartam felköszönteni születésnapján Beácskát, az én egyetlen kis unokámat, - remegő hangon mondogatta az öreg. - Nem lehetne...?
- Bácsika, látja, hogy maga után növekszik a sor. Lépjen tovább. Viszontlátásra!
A bácsi mögött egy virágárus állt. A kézi kocsija az áruház előtt állt, egy kicsi lány vigyázott a virágokra, amíg apukája vásárolt az áruházban. A virágárus kilépett a sorból, kiment az áruházból, és egy perc múlva egy nagyon szép szegfű csokorral állt az öreg elé:
- Ezt a csokrot az én Tündike kislányom küldi a bácsi unokájának. Boldog születésnapot kívánunk mi is neki.
Előfordul, hogy ilyen szegény öregembert is éri rövid időn belül váratlan rossz és jó dolog is.

[winner]

05. Teru: A rádió

Öreg ember volt János bácsi amióta csak emlékszem rá. Öreg paraszt-ember. Még a hatvanas években is hosszú fehér hagyományos gatyában járt, vasárnap felment az árvalányhajos kalap is a fejére. Mise után kiült a ház elé a padra, ha esett ha fújt. Mi gyerekek csak ezt vártuk, azon nyomban köré gyülekeztünk. Senki úgy mesélni nem tudott mint ő. Többnyire a régi szép időkről, de azt olyan istenigazából kiszínezte, hogy sosem tudtuk hol végződik az igazság és hol a fantázia kezdete.
Sohasem panaszkodott senkinek, pedig lett volna oka. Felesége meghalt még amikor a fia pici baba volt. Ő nevelte fel a gyereket, napszámba járt kapálni hogy iskolába tudja küldeni. Mikor a fiú leérettségizett, egy ideig a városban dolgozott, haza jött néha az apját megnézni, általában csak úgy disznóvágás körül. Egy időnek utána kivándorolt külföldre.
János Bácsit nagyon megviselte ez, hiszen a fián kívül senkije sem volt a világon. Egy jó ideig nem láttuk, mintha kerülte volna az embereket. Én mindig azt képzeltem el már gyerekfejjel is, hogy biztosan bent ül és vagy sír vagy imádkozik. Valószínűleg mind a kettőt. Olyan április tájban azután ismét kiült a padra, mintha semmi sem történt volna. A szemei beesve, rettentően lesoványodva, nem mintha azelőtt kövér lett volna. Azt mondta, beteg volt.
Utána megváltoztak a mesék. Sokszor elkezdett egy-egy régi történetet mesélni, de valahogy mindig letért az útról és inkább a fiáról beszélt. Majd ha a fiam hazajön, majd ha a fiam itthon lesz... Így ment ez hónapokig, évekig.
A póstás soha nem állt meg nála, pedig tudom, leste, minden nap reménykedett. Édesanyám igyekezett vigasztalni, hogy fiatal, biztosan sokat dolgozik. Sokszor főzött is neki. Mindenki tudta hogy nagyon kevés jövedelme van és már túl öreg ahhoz dolgozni menjen.
Ő nem úgy nézett ki mint aki nincs jóban a szegénységgel, hisz más életet nem is ismert. Kívánságai sem voltak soha, csak úgy a vége felé. Egyre azt hajtogatta, ha neki egy rádiója lenne, akkor nem volna többé egyedül és megtudná mi történik abban a világban melyben a fia él.
Egy nap azután ágynak esett, hiába lestük kint a padon. Édesanyám egyre nyösztette hogy hívjon orvost, de János bácsi csak leintette, hogy nincs őneki arra pénze. Mi is nagyon szegények voltunk, anyám megértette azt a szót hogy „nincs” nagyon is szépen, de nem olyan asszony volt akinél ez akadálynak számított mikor életről volt szó. Elment az orvoshoz és addig könyörgött neki míg az kijött a házhoz.
Már nem sokat lehetett tenni, János bácsinak a szíve olyan rossz állapotban volt hogy az orvos már csak fájdalomcsillapítót adott neki.
Két nap múlva meghalt, anyám találta meg amikor vitte neki az ebédet.

Másnap reggel egy autó állt meg a ház előtt. Faluhelyen akkoriban ritkaságszámba ment az autó, természetesen mi gyerekek rögtön kiszaladtunk nézni a csodát. Egy olyan harminc-éves kinézésű ember szállt ki belőle egy fiatalasszonnyal. Ránk mosolyogtak, majd megindultak János Bácsi kapuja felé. Apám gondolom megismerte, mert odament hozzá és szólt valamit, mire a fiatalember elsápadt, az asszony meg el kezdett pityeregni.

Ott maradtak a temetésre meg utána még egy pár napot elintézni azt a kis vagyonát az öregnek, habár nem igen volt ott mit intézni sem vagyonnak hívni ami maradt utána. Amikor indulóban voltak már, a fiatalember bejött hozzánk elköszönni. A hóna alatt egy elég nagy doboz volt.
- Ha nem bánják itt hagyom ezt – mondta lehangoltan, - egy rádió. Apámat akartam meglepni vele...

[winner]

06. Ágnes: A tomboló nyár


Az este nem hozott enyhülést. Mintha egy forró katlan közepén lettek volna.
A házaspár nem bírta a lakásban. A férfi fogott egy plédet.
- Gyere drágám, menjünk a zöldbe – mondta, és ránevetett asszonyára.
Felesége egy csókot adott a homlokára, és elindult a férje után a kert végébe.
A kerítés sarkának két oldalán, egy- egy fémlap volt felerősítve. Ide hozta a korán
reggel lenyírt füvet, egy halomba. Ráterítette a plédet, és fekve nézték a csillagokat.
Szerették ezeket a nyári éjszakákat.. De ide ki, még sosem feküdtek, csak a
nyugágyba. Lassan 7 éve házasok. A gyerekszoba azóta vár egy lakóra, és azóta
reménykednek a fiatalok.Néha kínosan érinti az asszonyt, mikor az anyósa
megkérdezi, - ti miért nem akartok gyereket?Ilyenkor mosolyogva mindig azt
mondja, - mindennek el fog jönni az ideje.
De a fia is csak nyugtatgatja – nyugi anyu! Ami késik nem múlik.
A szülők , már teljesen lemondtak arról, hogy valaha is nagyszülők lehetnek.
A házaspár most is arról beszélgetett, örökbe kellene fogadni egy gyereket.
Ezerszer átbeszélték, és mind a ketten azt gondolták, lehet akár mennyi pénzük,
de gyerek nélkül, ők akkor is szegénynek érzik magukat
Hiába voltak orvosnál, nem tudott segíteni. Mind a ketten egészségesek voltak
fogamzásra, illetve nemzésre képes emberek.Volt idő, mikor el akarták engedni
a másikat, de annyira szerették, és szeretik egymást, hogy erre képtelenek.
Krisztián egy hirtelen mozdulattal átölelte asszonyát. Érezte a bőre illatát, még
akkor is, hogy a nőre szinte rátapadt a lenge anyag. Rajta is nedves volt az
izzadságtól a ruha. Évődő mozdulattal meztelenre vetkőztette kedvesét. Anna
elmosolyodott.
- Értem én kérem! Szóval az úr azt szeretné, hogy ruhátlanul feküdjünk a szabad
ég alatt, mint Ádám és Éva.
- Úgy bizony! - Fordult oldalt a könyökére a férfi. Szeretek gyönyörködni benned.
Még mindig olyan szép vagy, vagy inkább szebb, mint azon első éjszakán.
A nő is oldalára fordult, és lassan végig csókolta férje vállát, karját. Ajka forróbb
volt mint az éj, és vágyrózsát ültetett a testére. Mikor a nő szemébe nézett,
ott lobogott a láng. Érezte ahogy egyre nő benne a kívánság. Lágyan lefektette
kedvesét, és mint a gyöngyöket apró csókokat gurított végig azon a csodálatos
bársony simaságú bőrén. Közben ajka vándorolt két halom között, és puhán rájuk
csókolta a napot. Egymás karjába bújva repülni vágytak.

Elindultak, neki a világnak, tenger mélységéből zuhatag vizébe, onnan egy hegyorom
tetejére, ahol úgy érezték nincs súlyok, könnyűek mint a pihe, s mikor kitört a láva, a
férfi mély sóhaja, és a nő halk sikolya kísérte lassú leereszkedésük.

Némán feküdtek egy ideig, majd lassan kibontakoztak a másik öleléséből, és
megszületett egy csók, amiben benne volt, szeretlek, te vagy a mindenem. Nem
kellettek a szavak.

Két nap múlva megérkeztek a szülők a nyaralásból. Az élet ment tovább változatlanul
Egy napon, talán egy hónap múlva, Anna furcsa kérdéssel állt a férje elé.
- Elkísérnél engemet az orvoshoz?
- Te jó ég! Mi bajod van? Ugye nem komoly?
- Én remélem hogy komoly! Krisztián értetlenül nézett rá.
- Akkor semmi baj? Kérdezte kissé megnyugodva.
- Semmi baj! Úgy érzem gazdagok lettünk.A terhességi teszt szerint is gyerekünk
lesz! - még a gödröcskék is nevettek az arcán.
Anna csak azt érezte , hogy forognak vele körbe és körbe, és úgy ölelték, hogy egy
pillanatra alig kapott levegőt. Mert a legcsodálatosabb érzés, a férfit apává tenni
Persze ehhez az kell, hogy ő is akarja.

[winner]

07. naiva: Szegény királynők

Szilvia belépett az étterem ajtaján. A helyiségben zajló vidám beszélgetés moraja azonnal elhalkult, majd szinte teljes csend lett. Minden szempár rászegeződött. Ettől kicsit zavarba jött, és pár pillanatig tanácstalanul álldogált. Lehet, hogy kicsit túlöltözött vagyok? – gondolta, és önkéntelenül végigsimított földig érő nerc bundáján. Dús, természetes szőke haját magas kontyba tűzte, apró arany csatok segítségével. A bunda alól kivillanó méregzöld, testére feszülő, rafinált dekoltázsú ruha vonzotta a tekinteteket. Körülnézett, kereste az ismerős arcokat. Huszonöt éve nem volt érettségi találkozón. Az elsőre ment csak el, akkor még csóró egyetemista volt, kölcsönkért ruhában, lófarokba kötött hajjal. Mélyet sóhajtott. De rég is volt! És milyen fiatal voltam… Persze egy tízest most is simán letagadhatok! Ha nem többet!

Tétován ácsorgott a terem bejáratánál, mikor egy mosolygós arcú nő indult el felé.
– Szilviám! De régen láttalak! Alig ismertelek fel! – ölelte magához a kissé duci, egyszerűen öltözött nő Szilviát.
– Edina! – villant a felismerés a szemében. Legjobb barátnője volt a gimnáziumban. Huszonöt éve semmit nem tudott róla. Lassan köréje gyűltek a többiek is. Sorban ismerte fel a rég nem látott arcokat. Hogy megöregedtek – suhant át az agyán a gondolat. Tudta, ő kirí a csapatból. Nemrég varratta fel a ráncait, kozmetikusa a legmodernebb technikákkal tartja fiatalon bőrét. Személyre szabott edzéstervének köszönhetően, sehol egy fölösleges zsírpárna a testén: lapos has, kemény, izmos popsi és combok, formás mellek. A többiek úgy járták körbe, mint egy kiállítási tárgyat.
– Szilvi, mi történt veled? Ittál az örök ifjúság vízéből?
– Biztos a Szilvi lánya vagy! A Bartha Szilvi nem lehet ennyire fiatal!
– Mutasd a nerced! És ezek a gyűrűk! Csodálatos vagy!
– Akár egy királynő! – mondta csendes mosollyal egy mellette álló férfi, egy valamikori fiú, akibe szerelmes volt diákéveik alatt. Szilvia felnézett rá hatalmas zöld szemeivel. Állt a társaság gyűrűjében és sejtelmesen mosolygott. Végül Edina rángatta el, és ültette az asztalukhoz. A nerc a fogason lógó dzsekik, szövetkabátok mellé került, és a nő méltóságteljesen helyet foglalt a szépen megterített asztalnál.
– Mesélj! – kérlelte Edina – Újságíró lettél tényleg?
– Igen. Kemény másfél évig! – nevetett Szilvia cinikusan.
– Beleszerettem az interjú alanyomba, és feleségül mentem hozzá! Az ország egyik leggazdagabb embere – mondta egykedvűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– És Gábor? Azt hittem ő vett feleségül?
Szilvia arca elkomorult. Szemében kemény fény villant.
– Nem jött el az esküvőnkre… Beleszeretett egy évfolyamtársunkba, és míg én vártam a templom előtt, ő már a nászútjukra repült, Mallorcára.
– Jesszus! – szörnyülködött Edina – Ez igaz? Olyan, mint egy… egy ponyvaregény.
– Inkább, mint egy tragikomédia… Fél év múlva férjhez mentem én is – folytatta Szilvia – És mint látjátok, lehet jobban jártam, mintha Gáborhoz megyek.
– Gábor féléve meghalt. Egy autóbalesetben – jegyezte meg csendesen Tóth Klári, Szilvia mellett ülő volt osztálytárs. A nő meglepődött. Régóta nem érzett semmiféle érzelmet, de most szomorúság szorította össze a szívét. Mennyire nagyon szerettem! Ott hordtam a gyermekét a szívem alatt, mikor elhagyott… az esküvőnk napján.Nem tartottam meg a babát, az abortusz után pedig többé nem lehetett gyermekem…

– Két fiam, és egy lányom van! – zökkentette vissza a valóságba Edina hangja. – Útban az első unokám is! Mutatok képeket!
Klári is matatni kezdett a táskájában.
– Nekem ikerlányaim vannak! Egyik orvos, a másik angol tanár lett. Gyönyörűek és okosok!
Az asztalnál sorban kerültek elő a táskákból a fotóalbumok, családi képekkel, gyerekekkel, unokákkal. Élénk társalgás indult meg, csak Szilvia ült csendesen, egyenes derékkal. Már a harmadik whiskyt hozatta magának. Neki nincs gyermeke! Ha azt vesszük férje sincs, hisz elfoglalt „élete párját” szinte sosem látja. Tudta, hogy vannak szeretői, hisz hozzá már évek óta nem nyúlt a férfi. A fiatal fiúkat is szereti, erre a titkára nemrég jött rá. Akárcsak én! – vigyorgott magában Szilvia. Fiatal szeretőt tartani, a hosszú élet egyik titka!

Nézegette a kezébe nyomott családi fotókat. Mosolygós gyermekek, meghitten ölelkező szülők, ballagási, születésnapi, esküvői képek. Boldog családok! – sóhajtott magában. Eszébe jutottak üres napjai a hatalmas, kastélyszerű házban, ahol éltek. Unalmas ébredések a baldachinos ágyban, aztán a szigorú beosztás: manikűr, pedikűr, fodrász, kozmetikus, szolárium, edzőterem. Néha egy kis flört, szeretkezés, persze a teljes diszkréció jegyében. Érzelmek nélkül, csak a test gyönyörei miatt. Hirtelen nagyon értéktelennek látta az életét. A fogadások az unalmas, sznob társaságban, nevetés nélküli bálok, gyermeki kacaj nélküli ház…
– Én szegény maradtam, mindig is az voltam! – mondta szinte vidáman Edina – Vannak anyagi gondjaink, de szerencsére boldog vagyok, és azt hiszem ez a lényeg!
– Nos, engem sem vet fel a pénz! – ingatta a fejét Klári. – De azért mindenünk megvan, ami kell, kis lakás, gyerekek szépen tanulnak az egyetemen, néha nyaralni is eljutunk a tengerhez!
– Nehéz a mai világban boldogulni! Szerencsés vagy Szilvikém, hogy gazdag férfihoz mentél feleségül!
Szilvia kényszeredetten elmosolyodott és intett a pincérnek. Újabb whiskyt kért.

A vacsora egyszerű volt, de ízletes. A volt osztálytársak folyamatosan fecsegtek, érettségiről, meg a drága taníttatásról, emelkedő gázárakról, munkanélküliségről… Szilvia csak tologatta a tányérján az ételt, inkább ivott, mint evett. Az utóbbi időben sokat ivott, a férje szóvá is tette neki. Megvonta a vállát, és kért még egy italt. Vacsora után úgy érezte nincs itt több keresnivalója. Már senki nem törődött vele, hisz nem az ő világukat éli, nem érheti meg gondjaikat. Megkérte Edinát, hozza a kabátját, hív egy taxit és hazamegy. Hiába kérlelték a lányok, hajthatatlan maradt. Edina kikísérte a kissé labilisan lépkedő Szilviát.
– Megvárom, míg jön a taxi! – mosolygott egykori barátnőjére – Olyan szép vagy Szilvi! Szinte hihetetlen! Mint egy királynő! – fojtatta áhítattal, míg elnézte a másik nő ránc nélküli arcát, aranyló ékszereit, hatalmas zöld szemét, a körút sárga fényében.
– Köszönöm drága Edinám! Mindjárt itt a taxi, menj vissza, meg ne fázz! – azzal melegen átölelte volt barátnőjét.
Edina magához szorította.
– Remélem ezentúl sűrűbben találkozunk! Felírtam a telefonszámodat!
– Ó igen… Keressük majd egymást! Szaladj! – intett a didergő nő után Szilvia.

Mosolytalan arccal, dülöngélve sétálgatott a járdán, míg a taxira várt. Egy régi operett sláger sorai jutottak eszébe. Halkan, majd egyre hangosabban, szaggatott, elcsukló hangon énekelni kezdte:
„És mégis, mégis, furcsa egy… dolog… Szegény királynők mégsem boldogok…”

Megállt, felnézett a sötét, csillagtalan égre és lassan hullani kezdtek a könnyei.

[winner]

08. prince 60: Na, most már ideje...


Hosszasan készülődött, kissé lustán botorkált ki a fürdőszobába. Megállt a mosdó feletti tükör előtt. Bal tenyerével végigsimította az arcát, és belehajolva a saját képmásába, elégedetten állapította meg, hogy minden nagyon is rendben van. Így a harmincas éveinek vége felé is még jóképű, és nagyon fiatalos embernek gondolta magát Jim Farrow. Remek munkája van, egy kényelmes lakás az otthona, imádja az elegáns autóját amit a cég biztosított a munkájához, és van egy kis pénze is, ami ott forgolódik a tőzsdén. Mégpedig nem is rosszul. Néha azért van egy kis hiányérzete. Talán, mintha időnként egyedül érezné magát, de ezeket az érzéseit gyorsan el is hessegeti magától. Gondolataiba belekúsznak a cimborák emlékei is. Azok a drága jó ivócimborák, – a megveszekedettek –, mind megnősültek már. Gyerekeik vannak, csak vigyorognak nagy széles, fogvillantó ábrázattal. Kidomborított mellel büszkén feszítenek, de egy sört, azt már nem lehet velük meginni, úgy, mint azelőtt. Hej, azok a remek idők, a gyönyörű lányok, és azok a fejfájások. Na, azoknak az időknek már biztosan lőttek. Mindegy is. Ki bánja? A barátok jönnek és mennek. Persze a család is nagyon remek valami, de azért van azzal macera is. Akinek van, az pontosan tudja. Átéli nap mint nap. Leginkább a házassággal járó korlátok zavarták, de azok rettenetesen. Még egy kicsit össze is rázkódott, amikor belegondolt. Szinte látja a képzeletbeli asszonyát, aki számon kéri, hogy merre csavargott, felelősségre vonja, hogy mire herdálja el az ő, saját maga által nehezen megkeresett centjeit. Pelenka, óvoda, iskola... Egyáltalán egy gyerek, akivel csak a gond, és a probléma van. Na nem! Az az élet nem neki való. Majd talán egyszer, de még..., még élni akar. Ez az élet, a mostani, az igen, az neki pontosan megfelel. Így ahogy van.

Amikor a főnök üzent Jimynek, Jimy nem sejthette, hogy milyen lehetetlen feladattal bízza meg a főszerkesztője. Még hogy Ő, a bulvárkirály a szegénységről írjon?! Teljesen felháborodott. Valahogy nagyon méltatlannak érezte a megbízást. És mégis mit írjon róluk? Ő, aki a legjobb körökben forgolódik, akinek az élete a csillogás, a sztárvilág, a tehetősek világa. Ebben él. Ehhez ért. Mi köze neki a szegényekhez? Menjen ki a nyomortelepekre faggatózni? Nem érdekli a szegénység. Amióta a világ, világ, mindig is meg voltak az egészséges társadalmi különbségek. Eleget hall a hírekből róla. Van és kész. Őt ez nem érinti, hála a jó Istennek. Még az is megfordult a fejében, hogy valamelyik kezdő újságírótanoncnak továbbpasszolja a feladatot. Igen ám, de mi lesz, ha az meg valami baromságot irkál össze? Azt sem igazán értette, hogy miért nem valamelyik izgága, tudálékos oknyomozó riporterecskének kell ezzel foglalkoznia. Azok szeretnek olyan nagyon belemászni a mások nyomorába. Kutakodni, válaszokat keresgetni, hogy mi miért is van? Ők nagyon szeretik szapulni azokat, akiknek egy kicsit is jobban megy. Ó, hát hogyne, úgy ítélkeznek a cikkeikben a jómódúakról, mintha nem is tőlük menne előre a világ. A pénz, a tőke, a vagyon mozgat mindent. Talán a csórók teremtenek munkahelyeket? Ők azok, akik finanszírozzák a haladást, a tudomány, a fejlődést? Semmi sem köszönhető nekik. A szegénységgel együtt jár a bűnözés, a mocsok. Fájdalom, de a szegények, a szegénység, csak nyűg egy jól működő társadalom nyakán. Egy pillanatra elmélázott azon, hogy ő sem született gazdagnak. Igaz a szülei, még régen, jókor voltak jó helyen. Hálával gondolt rájuk. Kár, hogy már elmentek. Amíg éltek, mindig számíthatott rájuk. Biztosították, hogy tanuljon, hogy el tudja kezdeni az életét. Igen, de ő legalább élt a lehetőségeivel. Tanult, törekvő volt, és lám, ha akar az ember, akkor – értelemszerűen – jobb sorsra érdemes. Mindenki a saját maga sorsának a kovácsa. Különben is, azok az agyonszidott gazdagok elég szépen jótékonykodnak. Méghozzá a sajátjukból. Ezen agyalt, és azon, hogy pontosan ezeknek a tényeknek tudatában nem érez semmilyen empátiát a szegényekkel kapcsolatban. S visszaugrottak a főnök szavai az emlékezetébe. „Értsd meg, ma ez a trendi. Nem hunyhatunk szemet a körülöttünk lévő problémák felett. Minden valamire való konkurens lap foglalkozik a témával.” Így érvelt főnöke, amikor Jimy méltatlankodva protestált a feladat ellen. S még azért, hogy éreztesse ki is itt a góré, hozzátette, hogy ez egy konkrét utasítás, amit szerinte nem kell senkinek megmagyaráznia. Nagy taktikus lévén, koncként odavetette, hogy, Jimy újságírói tapasztalatával és stílusával senki sem tudna jobb cikket írni a témáról, mint ő. Bosszankodva törődött bele, hogy bárhogyan is kapálódzik, ezt a cikket neki kell megírnia. Kilépett főnöke üveg kalitkájából és arcára sunyi vigyor ült ki. Egy tapodtat sem hajlandó mozdulni az ügyben. Ott az, az áldásos dolog, az internet. Micsoda nagyszerű találmány! Szétnéz kicsit, innen egy kis adag infó, onnan egy kicsi, és hipp-hopp meg is van az a kurva cikk.

Jó ideje gubbasztott a számítógép előtt. Duzzadt szemei csak a monitort fürkészték. Volt, hogy egy, már elolvasott cikkhez visszatért. Nézte a megrázó fotókat. Nézte, ahogy a csont sovány bangladesi kisfiú szája szegletén párosodnak a legyek, nézte, ahogy Román kisgyerekek térdelnek a porban alamizsnáért könyörögve, a bádog-városokat Venezuelában, Kolumbiában, Afganisztánban és szerte a világban. Megbotránkoztatta az AIDS-es afrikai gyerekek látványa. Kilakoltatásokról olvasott, beteg gyerekeikért mindent feláldozó szülőkről, balesetben megrokkant, munkaképtelen, segélyeken tengődő emberekről, intézetből szökött, drogot áruló tinédzserekről, rongyokba bugyolált hajléktalanokról, akik a lesoványodott, de hűséges kutyáikkal osztják meg a kukákból túrt falatokat. Melyikről írjon? Cserbenhagyta az újságírói ösztöne. Újból és újból egy gondolat kerítette hatalmába. Nem neki való ez szociális vájkálódás! Undorodik a témától. Mindenhol a nyomor, a szegénység, a kilátástalanság. Eleget látott. Kikapcsolta a gépet, és – mintegy – a benne felkavarodott érzések lerázására, az első útjába eső bárba bement, és rendelt valami erőset, amit egy sörrel hígított fel a gyomrában. Ezt még jó néhányszor megismételte, és amikor már úgy érezte, hogy végleg kiöblítette a fejéből a neten végig szemlélt rengeteg nyomorúság generálta rossz érzést, fizetett, és kissé bizonytalan léptekkel elindult a parkoló felé.

Élvezte a remek, kora-nyári este felfrissült levegőjét. Leengedte a kabriolet tetejét, odalépett a gázra. Imádta, ahogy gyorsul az autó, imádta, ahogy a motor hangja ezzel tökéletes szinkronban felerősödik, és azt is, ahogyan a kerekek felfalják az aszfaltot. Hátrahajtotta a fejét, a csillagok látványa lenyűgözte. Egy pillanatra lehunyta a szemhéját, és hálát adott az Istennek jó sorsa miatt. Cigarettáért nyúlt, amit mindig a könyöklő előtti boxban tartott. Mialatt a gyújtót kereste a zakója zsebében, hatalmasat rándult az autó. Tompa puffanás, és üveg szilánkok fakó csilingelése tette ijesztővé a pillanatot. Két lábbal taposott a fékbe. Nem tudta mi az ördög az, de annyit azonnal felfogott, hogy most valami nagy baj történhetett. Az agya automatikusan elhárította a gondolatot. Nem, az nem lehet, hogy valakit elgázolt, de a racionalitása visszarángatta a valószerűség talajára. Villanásnyi gondolatok cikáztak az agyában. Talán csak egy kutya, vagy valami más... Maga előtt nem látott semmit, a visszapillantóba meg bele sem mert nézni. Az is átszaladt az agyán, hogy nyom egy kövér gázt és gyorsan tovább áll, de a csend olyan súlyos volt a kihalt utcán, hogy a földön fekvő fájdalmas nyöszörgését nem lehetett nem hallani. Hátrafordította a fejét és a hátsó ülések fejtámlái között átnézve meglátta a kitekeredett alakot. A nyögdécselés abbamaradt, a test sem mozdult. Kiszállt a kocsiból. Odament a sérült nőhöz. Hiába szólongatta, a válasz elmaradt. Remegő ujjakkal nyomkodta mobiltelefonján a gombokat. A kijelző harsány zöldje szinte égette a szemét, főleg a benne éktelenkedő, valószerűtlenül nagynak tűnő fekete számok. 911.
A skót-whisky kissé hordó ízű, karcos gőzét böfögte fel. A távolból egyre hangosabbá duzzadó szirénák idegesítő vijjogása hallatszott.

Öt év telt el. A nagy, komor-barna elektromos kapu hangtalanul nyílt ki. Csak akkora helyet kínált a távozónak, hogy egy ember kiférjen rajta. Egyedül állt a tüskésdrót szegte szürke falak előtt. Pár lépésre egy buszmegálló kopott tábláját rezegtette a szél. Odaballagott. Amíg a buszra várakozott, átgondolta a feladatait. Százszor is elmondták – mintha elmebeteg lenne –, hogy az első útja a felügyelőtiszthez vezessen, mert könnyen visszakerülhet. Az majd szerez neki munkát, szállást. A börtönben nem mert a jövőre gondolni. Félt tőle. Egy valami tartotta csak benne a lelket. Írni újra. Csak ehhez ért. Ezt tanulta. Bár, odabent dolgozott, volt konyhán, asztalos műhelyben, mosodában, de ez sosem tudta igazán lekötni. Végtére szerencsésnek is mondhatja magát, mert miután az előző könyvtáros szabadult, rábízták a könyvtár vezetését. Régi életével, a hivatásával ez, és a börtönújság szerkesztése kötötte össze. A sok megaláztatást és a bezártságot másképpen ki sem bírta volna.

Mogorva ember fogadta a seriff irodája melletti kis épületben. A papírjaiból fel sem nézett, úgy sorolta Jim jövőbeni teendőit, amit minden esetben egy-egy intelemmel vagy atyáskodó jó tanáccsal egészített ki. Jimy lakását elvitte a kártérítés. A börtönben töltött idő alatt a végrehajtók, a jogászok hathatós munkálkodásainak köszönhetően az ingatlan kalapács alá került. Az ebből származó összeg, a balesetben elhunyt nő családjához vándorolt. Mire kiszabadult, semmije sem maradt. Új lakhelyéül a felügyelőtiszt, a nem túl jó hírű negyedben, a Coltreed streeten roskadozó átmeneti szállót jelölte ki. Kissé rezignáltan még azt is hozzátette, hogy mégis csak jobb, mint az utcán. Akkor nézett először Jimyre, amikor hümmögve megállapította, hogy mind civilben, mind a börtönben újságíróként dolgozott. Szúrósra vett tekintettel jelentette ki, hogy ad egy lehetőséget Jimynek. Tárcsázott és kisvártatva egy párbeszédbe kezdett. Tette mindezt úgy, mintha Jimy ott sem lenne. „Helló Jack! Van itt egy fickó, most szabadult. Szerintem hasznát tudnád venni.” Néha elhallgatott a tiszt, amíg a választ hallgatta, majd folytatta. „Igen, igen újságíró. Hogy mi? Az aktája szerint ittasan halálra gázolt egy nőt. Nincs vele baj, letöltötte az idejét. Bent sem volt vele probléma. Tudsz vele valamit kezdeni?” Ismét csend. „Jó akkor oda irányítom.” Elköszönt, majd amint lerakta a kagylót, egy papírra leírt valamit, és Jimy kezébe nyomta. Nem enyhülő közönnyel utasította a félszegen álldogáló újságírót, hogy menjen el a felírt címre, mert ott már várják. Természetesen hozzátette, hogy becsülje meg magát, mert ez az utolsó lehetősége, és felhívta a figyelmét, hogy minden szerdán 2 és 3 óra között le kell jelentkeznie nála az irodában.

A kopottasan berendezett szerkesztőség szűk boxaiban, elavult írógépeken kopácsoltak Jimy jövőbeni kollégái. A keskeny munka-rekeszek vékony folyosót képeztek, ezen a csíkon jutott el a főszerkesztő irodájához. Belépett, és az öt év alatt belenevelődött alázattal bemutatkozott. Talán pont ezért lepte meg annyira, hogy a vele szemben ülő ember, nyájasan kezet nyújtott neki, hellyel kínálta, és általában véve, egyenrangú félként kezelte. Emberséges, már-már baráti hangon beszél hozzá, s mondandója során mindvégig így tett. Elszokott ettől, de bizsergetően jól esett neki. A főszerkesztő felvázolta Jimy feladatait, a felé irányuló elvárásait, a helybeli szokásokat, és minden egyebet, amit Jyminek tudnia szükséges a munkáját illetően. Jimy egyszer csak arra lett figyelmes, hogy újdonsült főnöke éppen azt taglalja, hogy miként maradtak az emberek önhibájukon kívül fedél nélkül. A leküzdhetetlen problémáikról beszélt, arról, hogy sokan úgy váltak szegénnyé, hogy visszaéltek a jóhiszeműségükkel és, vagy becsapták őket, vagy a ki nem fizetett járandóságukkal ellehetetlenítették az életüket. Sokuk úgy került a mély-szegénységebe, hogy a bankok visszaélve hatalmukkal, a jogaikra való hivatkozással kisemmizték a szerencsétleneket. Mesélt azokról az emberekről, akik magukra maradtak, akik elvesztették az állásukat és hiába a sorban állás a munkaközvetítő hivatalok előtereiben, sosincs számukra felajánlható lehetőség. Feldúlva fejtegette a rendszer igazságtalanságait, például, hogy a gazdagok többek között azért lettek annyira tehetősek, mert ezeknek a szerencsétlen embereknek az életszínvonalhoz képest aránytalanul alacsony bérrel szúrták ki a szemüket. Meggyőződéssel beszélt. Nem egyszer szünetet tartott mondandójában, hogy leküzdje a felháborodását a jelenleg elképesztő társadalmi állapotokról. Miután kissé megnyugodott felkorbácsolt érzelmeitől, immár békésebb hangnemben tájékoztatta Jimyt, hogy a kifizethető bére nem sokkal több, mint a munkanélküli segély, ami azért van így, mert ez a lap egy nonprofit szervezeté. Az újság működését az egyszerű, hétköznapi emberek adományaiból tarják fenn. Teszik mindezt azért, hogy ezekről a perifériára szorult emberekről - jobb híján - legalább így tudomást szerezhessenek azok, akik valóban tehetnének valamit. Talán egyszer felébred a lelkiismeretük. Mélyen Jimy szemébe nézett, és az irodai karosszék támlájára támaszkodva olyan közel hajolt a férfihez, hogy amaz az arcán érezte a másik leheletét. Így nyomatékosította, hogy minek a szellemében várja Jimytől a cikkek mondanivalóját.

Jimy leült a számára kijelölt rekeszbe. Jó érzés töltötte el. Újra írhat. A fene sem bánja, hogy miről, legyen az akár a szegénység. Észre sem vette, hogy fél hangosan, de kimondja: „Na, most már ideje megírni azt a cikket” Összekulcsolta ujjait, megropogtatta őket, és az öreg gépezet billentyűivel heves kopácsolásba kezdett.

[winner]

09. Samway: A Templom egere is lehet celeb

Hősünk nemzedékek óta az egyházat szolgálta. Csak álmaiban jelentek meg a sajtgyári rokonok kövér pöffeszkedő árnyai, ahová sosem hívták meg vakációra sem.
Szürke ősei apai ágon a Párizsi Notre Dame-i katedrálisban tengették életüket, minden vagyonuk, Quasimodo a púpos toronyőr rozsdás sajtreszelője volt, amelyen a vöröses foltokon kívül egy kis sajtszag is maradt s olykor vasárnapokon a mise után a család körbe ülte és lehunyt szemmel s nagy áhítattal szaglászta.
Anyai ágon a Kölni dóm harangozójának kotta lapozójának elsőszülött lányát tisztelhetjük, aki korán árvaságra jutott Klájsfálc úr heves természete miatt. Történt ugyanis, hogy a szülők a hideg elől befészkelték magukat a féltve őrzött kották közé, s egy óvatlan pillanatban a harangozó álmukban a bakancsával agyonütötte mindkettőjüket. Szerencséjére a kis Cincuni a szokásos csavargásán volt az oltár mögött. Elvetemült tettét hírtelen felindulásával magyarázta a Mária szobor előtt. Az történt ugyanis, hogy a vasárnapi harangozás nem kellő módon történt, ezért a plébános felelősségre vonta Klájsfálc urat, aki a hiányos lapokból csak félre tudta verni a harangot.
A szegény árva Cincuni egy darabig magányosan élt a dóm falai között, mígnem hozzájutott egy kivándorlási engedélyhez, annak megrágása okán. A Párizsba tartó postakocsin sikerült Köln városát elhagyni. Meghúzódva a poggyászok közt vándorolt ki. Így ismerkedett a toronyőr egerével Mössziöcinnel s tört franciasággal elrebegte, azaz elcincogta a boldogító igent s beköltöztek a toronyőr cellájába, ahonnan szabad bejárásuk volt az aranytól csillogó templomba.
A szerelem nagy alommal ajándékozta meg őket. Főtt is a feje a szülőknek mitévők legyenek, mert csak egyházi nevelést tudtak biztosítani más könyvekre nem tellett… a világi puccos életről álmodni sem mertek.
Egy alkalommal a katedrálisba nagy turista csoport érkezett és a hátizsákokból kíváncsi kis szürke fejecskék csodálkoztak rá a templom belsőre. Így akadt össze tekintetük a helyi szürke nép lányaival, akik viszonozták a kutató szemek kíváncsiságát s beköltöztek melléjük a hátizsákba, ezzel búcsút intve a templomi életnek s a csodálatos sajtszagú hátizsákban utaztak el a tulipános-sajtos Hollandiába, Edámba az evangélikus templomba.
Itt ismerkedett meg Szürkénk atyja a mamával Cintulppal, aki oly sok szép sajtszagú mesét mondott neki esténként elalvás előtt. Az Öreg Szürke a helyi The Cinczog dalárda meghívására volt Edámban, mint vendég cincogó művész.
Az Öreg Szürke speciális magánszáma volt, hogy gyomorkorgással kísérte a cincogását ezzel egyedülálló volt Európában. Így került Szürke mama, lánykori nevén Cintulp, Magyarországra, aki rajongott a művészetekért. Már gyermekkorában Szürke arról álmodott, hogy híres ember lesz s akkor támadt a családnak az az ötlete, hogy a számítástechnikában van jövő. Ugyanis az egyik vasárnapi mise után a padon maradt újság vezércikkén elejétől-végéig átrágták magukat. Így lett Szürkécskéből egér s nem akármilyen hétköznapi, hanem „AZ EGÉR”. Egész nap az emberek között volt és sokat olvasott az interneten. Az Öreg Szürke a hosszú templomban töltött évek alatt és a sok huzatos templomban tartott koncert miatt súlyos reumát kapott, így kénytelen volt visszavonulni. A Kis Szürke lett a családfenntartó. Az egyre rosszabbodó gazdasági viszonyok miatt, sutba téve papi neveltetetését a Play Boy tehetségkutató pályázatán megjelent fotóival. Először a családot lesújtotta a hír, de a szükség miatt félre tették az előítéleteiket.
Szürke befutott és a magazin címlapjára került szép hosszú farkával és kackiás bajuszával. Ettől fogva dőlt a lé s a család kertes házba költözött ahol Szürke papa és mama kényelemben élt és Dr. Cincoghy sztár orvos kezelte a reumájukat, Szürke pedig élvezte a celebek gondtalan fényűző életét.

[winner]

10. zoria: Hajnali gondolatok

Sötét volt amikor felébredt. Kitapogatta maga mellett a mobilt, hogy megnézze mennyi az idő. Egy óra múlt pár perccel. Átfordult a másik oldalára, de nem jött újra a megváltó álom. Dühösen forgolódott, majd a távirányítóért nyúlt. Nézte a képernyőt, de a hangok nem jutottak el a tudatáig. A fejében kavarogtak a gondolatok. A hold szinte gúnyosan nevetett be az ablakon. Ez így nem mehet tovább. Kibotorkált a konyhába. A lámpa fénye elvakította, szinte égette a szemét. Inkább gyertyát gyújtott és annak fényénél várta amíg kifő a kávé. Közben a holdat felhő takarta el, széle éles kontúrként tükrözte vissza a fényt. Kavarogtak benne a miértek. Miért? Régen elfeledettnek hitt képek jöttek elő, mintha a tudatalattija meg akarná mutatni amit felejteni akart. Egyetlen boldog , nyugodt kép nem volt. Minden a fájdalomról szólt. Miért? Lassan belekortyolt a kávéba, gépiesen a cigarettájáért nyúlt. Olyan mélyen leszívta a füstöt a tüdejébe, hogy szinte fájt. Miért? A hold lassan újra előbújt és azt súgta: Az életed olyan lesz amilyenné teszed. - De nem is én csináltam! – a kiáltás szinte sikoltott a lelkében. A belső hang ami időnként vezérelte most szinte ontotta magából a bölcsességeket. – Megírhatnám a bölcsességek könyvét. Mennyi életet formáló jó tanácsot olvastam én eddig össze! – Háborgó lelke lassan megnyugodott. Elkezdte lezárni magában a fájó képeket, folyamatosan amíg el nem jutott a jelenhez. Itt megtorpant, a frissen szerzett új sebek égetően fájtak. Feltépte az összes ablakot, talán a hajnali hideg enyhülést hoz. Azt kívánta bárcsak finom por takarná el a lelkét, talán hamarabb gyógyulna. Töltött még egy kávét magának és újabb cigarettáért nyúlt. Tudta túlhajszolta magát, ettől érzékennyé vált. Ez a tudat megnyugtatta. Nem paranoiás csak fáradt. Már nem félt szembenézni a gondokkal. Bármilyen nehéz az élet, a szeretet erőt adott és legyőzte a bajokat. De az az egy-két ember miért leli abban örömét, ha neki fájdalmat okoz? Hiszen igyekszik magát távol tartani tőlük, de mégis mint a kullancs visszatértnek csípni, ütni egyet rajta. Miért? Mitől jobb azoknak, ha neki fáj? Hiszen nem is tudhatják, rég óta sikeresen eltitkolja a fájdalmát. Sokan irigylik is a „boldog” embert. –Nem ártottam, nekik. Vagy mégis?- Újra zakatolni kezdtek az agyában a fogaskerekek. Közben lassan kivilágosodott. Ekkor vette észre, hogy az asztalt egy szocreálra emlékeztető terítővel takarta le. Soha nem szerette, most mégis itt van, mert a Húsvéti főzőcske közben úgyis koszos lesz és ennek mindegy. Ekkor döbbent rá a lényegre. Hisz akik bántják, nem éreznek szeretetet, a szívük néma, csak önmagukat látják és fájdalmukat akarják levezetni valakin. Valakin akik nekik mindegy. És már hangosan nevetett. Percek múlva amikor frissen, mosolyogva kilépett a fürdőszobából, már nem látszott rajta az átvirrasztott éjszaka. A fájdalom kitörlődött belőle. Még egy pillanatra az „ellenségeire” gondolt és azt suttogta – Jajj szegények! Ezek mikor lesznek boldogok?-

[winner]

11. Félix: Az utcán

...hideg éjszaka volt.
A második kör után sikeresen leparkoltam, majd a napi rutin szerint elindultam a munkahely irányába, kis kerülővel, hogy a lottózót is útba ejtsem. A ragyogó napfény ellenére borzongató szellő járt a gyér forgalmú utcán, így szaporáztam lépteimet. Egy hang állított meg utamon:
– Elnézést uram, hogy megszólítom, kérhetnék öntől egy szívességet?
Megálltam, s felemeltem tekintetemet. A fal mellé húzódva egy hajlott hátú, kortalan férfi toporgott, viseltes cipőben, rendezett, de kopott ruhában, a fejébe húzott sísapka alatt beesett, fogatlan arcát keretező torzonborz szőrzet felett rám szegezett fénytelen szürke szemeiből kiábrándultság, reménytelenség sugárzott.
– Hajlandó volna segíteni rajtam?
– Mondja csak, mi a probléma, mit tehetnék?
– Venne nekem egy felest? Itt van a bolt.
Kezem reflex-szerűen a zsebem felé mozdult, láttam, itt valóban nagy a szükség, a korábbi mámorok nyoma látható volt arcán, de az is világos volt, hogy az utolsó adag jótékony hatása rég elmúlt. Szándékom látva közbevágott.
– Van pénzem! – és már mutatta is a felém nyújtott markában szorongatott hat-nyolc sárgán fénylő húszast.
– Hát akkor... – kezdtem tétován, de már folytatta is.
– De nem szolgálnak ki!
– Akkor ez milyen bolt? Hiszen a kereskedő a fizető vevőnek eladja az árut, és örül az üzletnek. Maga talán ki van tiltva innen?
– Igen – mondta lehajtott fejjel. Körülnéztem, de az utcán egyetlen ombudsman sem sétált.
– És milyen indokkal?
– Mert egyszer... beszóltam neki. Hát akkor...? – kérdőn nézett rám.
– Nézze, én törvénytisztelő állampolgár vagyok, időnként én is előfordulok itt; most bemegyek magával, és a végén még én is feketelistára kerülök.
A buta tréfát komolyan vette, és azonnal megnyugtatott:
– Semmi gond nem lehet, én nem megyek be...
– És nincs itt a közelben egy másik hasonló műintézmény? – tettem még egy kitérési kísérletet.
– Csak egy, de az most zárva van.
– És konkrétan mit szeretne?
– Teljesen mindegy, csak egy felest.
Megadóan léptem be a boltba, ahol egy vékony huszonéves, fehér köpenybe bújt hölgy állt a pult mögött. Szolgálatkész várakozással nézett rám.
– Mit adhatok?
– Egy fél cseresznyét kérek – mondtam a polc tetején sorakozó aprócska üvegekre vetve pillantásomat.
– Az sajnos nincs, de adhatok szilva, barack vagy gyömbér pálinkát.
– Akkor egy barackot legyen szíves...
– Parancsoljon. Százhúsz forint lesz.
– Köszönöm. Viszontlátásra – fizettem, az ampullát zsebembe süllyesztettem, és kiléptem az üzletből. Az utcán a még mindig a falat támasztó újdonsült ismerősömhöz léptem, és kezébe nyomtam az üvegcsét.
– Tessék, legyen a vendégem rá.
– Köszönöm, főnök – hangzott fel mögöttem most már ércesebben hangja, én pedig a napi rutint folytatva, a lépcsőkön felfelé lépdelve a boltos indítékain tűnődtem, aki szemlátomást egy kizsákmányolt alkalmazottként tevékenykedett az üzletben.
Talán az a bizonyos beszólás oly mélyen vésődött lelkébe, hogy a kliens egyszerű bocsánatkérése és alázatos viselkedése sem törölheti ki onnan ennek emlékét? Vagy csak egyszerűen a portás-effektus lépett működésbe, miszerint a magam szemétdombján én vagyok az úr? Esetleg kiterjesztőleg alkalmazta az Alkotmány Bíróság döntését, mely szerint az alkotmány sem támogathatja az állampolgárok kábulathoz való jogát? Vagy...?

[winner]

12. anyatka: Ki a szegény?

Varga Kata a legcserfesebb, legmosolygósabb kislány a Virág utcában, mindenki ismeri. Nem is csoda, hiszen nagyváros ide, nagyváros oda, Kata bizony mindenkinek köszön amerre jár. Na jó, talán ez így nem teljesen igaz, mert például, ha a szüleivel mondjuk beutaznak a belvárosba, ott csak a busz vezetőnek, a boltokban az eladóknak, a trafikosnak, akitől a buszjegyet veszik, a gyerekeknek, és az idős néniknek bácsiknak szokott köszönni, de mosolyogni tényleg mindenkire szokott. Beszélgetni is nagyon szeret a barna copfos, szeplős kislány. A szomszéd Teri nénivel mindig megtárgyalják, hogy melyik virágnak, mikor "illik" kinyílnia, Zsuzsi nénivel a baromfiudvar titkait, Géza bácsi megmutatta, hogy kell rózsát metszeni. Az utcabeli gyerekekkel is jóban van, délutánonként, mikor már kész a lecke Petivel, Ritussal, Sárával, Zolival és Pannival játszanak együtt, legjobban fogócskázni és ugrókötelezni szeretnek.
Katának nincs testvére, pedig nagyon szeretne egy öcsit, vagy hugit főleg azóta, mióta az osztálytársa a Móni elmesélte, hogy terhes az anyukája. Ez a hír nagy izgalomba hozta az egész első cét, Móni köré gyűltek, és hallgatták a beszámolót.
– Nemsokára megszületik majd. Először még egész pici baba lesz, sokat fog aludni, és anyuék azt is mondták, hogy sírni is, mert még nem tud másképpen beszélni.
Persze nagyon sok kérdés felmerült az osztálytársakban, mindennapra jutott belőle, és lassan Móni lett a legfontosabb tagja a kis közösségnek, ahol eddig jobbára Kata körül forgott a világ.
Kata egyre szótlanabb lett, mikor hazaért akkor sem csacsogott annyit. Szülei azt gondolták, hogy lassan komolyodik kislányuk, de egyik nap, amikor anya benyitott a szobájába, hogy kivigye a mosnivaló ruhákat,
olyat látott, amilyet eddig sosem. Kata ott ült szomorúan az ágyán, szemében könny csillogott.
– Mi a baj kincsem?
– Semmi anyuci, csak álmos vagyok. Ma sokat futkároztunk torna órán, elfáradtam.
– Elfáradtál? Te? Gyere hadd nézzelek! Nem vagy lázas, beteg?
A lázmérő pont 36,5 mutatott, és hiába kérdezgette apa, anya fáj-e valamije, nem találták meg a szomorúság okát.
Másnap sem lett vidámabb, és ráadásul amikor becsöngetett Rita, s hívta menjen velük bújócskásat játszani, azt felelte:
– Ma nincs kedvem. Talán majd máskor – aztán visszabattyogott a szobájába.
– Szóval nincs kedved játszani? – kérdezte anyukája.
– Nincs.
– Akkor gyere, légy szíves segíts nekem egy kicsit!
– Ahhoz sincs kedvem.
– Pedig nélküled nem boldogulok. Ezek a zoknik egyedül árválkodnak, míg te összepározod őket, én kivasalom a szoknyáidat.
Kata csendben megfogta a felé nyújtott kezet. Mindig szeretett anyukával "dolgozni", közben olyan jókat szoktak beszélgetni. A zokni párosítás is jó móka, ha a praclijára húzza Kata és bábozva keresi a másik
felét.
Már majdnem végzett mikor a zoknibáb azt mondta:
– Hol vagy párom, kék csíkos? Itt vagy, megvagy, látlak már. Ó, hát lukas lett az orrod?
– Tedd ide, ebbe a kis kosárba majd megvarrom - kérte anyuka.
– Hagyd csak így. A szegény emberek mindig lukas zokniban járnak, és mi is szegények vagyunk.
– Hát ezt meg honnan vetted?
– A Mónitól tegnap. Tudod, a Keresztes Móni, akinek az anyukája kisbabát hord a pocakjában. Ő mondta, hogy mi szegények vagyunk, s ezért nem lesz nekem tesóm, mert nincs sok pénzünk és engem is alig tudtok felnevelni.
– Ezt mondta?
– Igen. Az apukájától hallotta, amikor a Móni elmesélte, hogy én is nagyon szeretnék egy kistestvért. Nekik van két kocsijuk, meg a Móninak márkás ruhái. És a házuk is nagyon nagy, három emeletes, az udvaron a saját medencéjükben szoktak strandolni. Móninak sok játéka van, most is a születésnapjára Barbi-házat kapott meg hintót is hozzá.
– Ó kicsim! Hát ezért voltál olyan bánatos?
– Igen, mert a Móni ezt úgy mondta, hogy mindenki hallotta az osztályban, és közben meg olyan gonoszan mosolygott.
– Neked is vannak babáid, ruháid, saját szobád.
– Ez igaz, de a ruháim nagy részét te varrod, nem a butikban vesszük. Mindig busszal megyünk, autónk nincs is, a szobám meg csak egy pici kuckó. Hiába dolgozik apa olyan sokat, meg te is, mi nem tudunk
elmenni étterembe ebédelni, vagy a tengerhez nyaralni, mint Móniék.
– Szóval ez azt jelenti szerinted, hogy mi szegények vagyunk?
– Igen.
– Na gyere, ülj ide a kanapéra mellém. Figyelj nagyon arra, amit most elmesélek neked. Csak azért nincs még testvéred, mert még nem éreztük úgy apukáddal, hogy szeretnénk ha lenne, de ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz. Az igaz, hogy nincs nagyon sok pénzünk, sokszor takarékoskodnunk kell, nem szoktunk drága butikokban vásárolni. Én mindig igyekszem olyan ruhákat varrni, amik divatosak, szépek, és ha jól
belegondolsz egyik osztálytársadnak sincs több ruhája, mint neked. Mindig kerül étel az asztalunkra, van fedél a fejünk felett. Bizony élnek úgy emberek, akiknek gondot jelent, hogy miből vegyenek kenyeret, hol
hajtsák álomra a fejüket. Sok gyereknek még egy baba sem jut, akit elringathat, vagy egy labda, hogy játszon, nem ám, hogy a Balatonban pancsoljon nyáron.
– Tudom, nekik küldtünk Karácsonyra csomagot, beletettem a Magdi babámat is.
– Nagyon kedves vagy, hogy odaadtad.
– De mi mégsem vagyunk gazdagok.
– Az attól függ.
– Mitől?
– Nem mindig a vagyon, a pénz határozza meg azt, hogy ki mennyire gazdag, vagy szegény. Mi itt vagyunk együtt, sokat játszunk, sokat nevetünk, és nagyon-nagyon szeretjük egymást. Neked szinte az egész utca a barátod, még a morcos Józsi bácsi is hiányol, ha pár napig nem találkozol vele, pedig aztán ő nem sok emberrel beszélget különben. Az iskolában is sok a pajtás akikkel lehet pusmogni, játszani, a Virág utcai
gyerekről nem is beszélve. Ott a nagymami, akivel finomakat lehet sütni, nagypapi, akivel hajnalonta figyelitek hogy kel fel a nap, este pedig lesitek a csillagokat. Lehet, hogy kevés forint van a pénztárcánkban, mégis nagyon sok kincsünk van a szívünkben.
– Értem. A legjobb mégis az lenne, ha sok forintunk lenne, és sok kincsünk a szívünkben.
– Az is meglehet. Én akkor sem gondolom azt, hogy szegények lennénk.
– Ezt holnap elmondom majd Móninak is. Most ha nem baj, mégis kimennék játszani a többiekhez.
– Menj csak, de tudod hatkor vacsora!
– Rendben – és már szaladt is az ajtó felé Kata ragyogó arccal.
Anya befejezte a vasalást, közben arra gondolt, hogy holnap fel kell adnia a csekkeket, és még ott a múlt havi villanyszámla is, nem sok pénz marad a fizetésükből, de muszáj befizetni, nem akarja, hogy még egyszer kikapcsolják. Az szörnyű volt! Ugyan Katának tetszett a gyertyafényes társasozás, de nagyon csodálkozott azon, hogy miért úgy kell melegíteni a vizet a fürdéshez. Persze nem részletezték az okokat, kicsi ahhoz, hogy értené. Alig tudták összekaparni a visszakapcsolási díjat, plusz az elmaradt befizetést. Nagyiék segítették ki őket, apát azóta is bántja, hogy a szülei nyugdíjára szorultak. Pedig mindketten dolgoznak becsületesen. Apa most is túlórázik, és bevállalta a szombatokat.
Még nyolc év van vissza a házra felvett hitelből is, a hűtőé most jár le. A baj az, hogy a mosógép sem mai darab már, és nagyon "véres a torka", hiába, kiszolgálta az idejét.
Közeleg a Húsvét, szerencsére sonkát, tojást, nagymamiék adnak, azt nem kell megvenniük, és már kitalálta mi lesz Kata ajándéka, félig kész is van. Rongybabát varr egész ruhatárral esténként, mikor Kata már alszik.
Igaza van a kislánynak, az lenne a legjobb, ha kicsivel több forintjuk lenne a sok kincs mellett, ami a szívükben csillog. Könnyebb lenne az élet.

[winner]

13. prince 60: A szegény paraszt és az ő búskomor királya

Nagy volt a hacacáré. A falu apraja-nagyja arról szájalt, hogy a király kikocsikázik a várból és megnézi, miként élnek az emberek a várfalakon kívül. Álló nap a portájukat sepregették, virágokat ültettek, kerítés lécet festegettek. Szóval mindenki nyüzsgött, mert a király mégsem láthatja azt, hogy az alattvalói rendetlen, csürhe népség. Az ispán, még a dutyit is kitakarítatta, a derest is fényesre sikáltatta a raboskodókkal. Kisvecsenye, mert, hogy így hívták a falut, ahová őfelsége a tiszteletét kívánta tenni, ragyogott, akár az udvari gyógyfüves mester máktörő mozsara. A leányok tömött varkocsokba fogták derékig érő hajukat, felvették a pörgős szoknyáikat és táncokat gyakoroltak, olyanokat, amivel majd a királyt szórakoztatják. A legények fényesre suvickolták a lovagló csizmájukat és a lovaik nyergét, hadd lássa a király és kísérete, hogy milyen fess legények parádéznak a nagy esemény tiszteletére. Mosolygós arcú gyermekek királyt üdvözítő dalokat próbálgattak cérnahangjukon. Na, de hogy ne szaporítsam a szót feleslegesen, a lényeg, hogy felkészültek alaposan.
A falu leghangosabb kakasa a második hajnalt kukorékolta meg, mire eljött a jeles nap. A király liliomveretes aranyba bujtatott hintaja nagy port kavart a faluba vezető úton, amit a díszes királyi kíséret alig tudott elnyelni. Hangos harsonaszó mellett érkezett meg az udvari népség. A falusiak felsorakoztak, papír lobogókkal a kezükben, nagy rikkantásokkal, éljenzéssel köszöntötték az uralkodójukat. A falu elöljárója üdvözlőbeszédet mondott, a gyermekkórus is dalra fakadt, amire aztán a pirospozsgás arcú leányok pörgős-forgós táncukba kezdtek. A legények egyenes derékkal ültek fegyelmezett pej lovaikon, szőrmemellényük alól csakúgy világított hófehér vászoningjük.
A király kikászálódott a hintóból, kísérete azonnal mellészegődött. Alig látszódott tőlük a király, de mivel mindőjüknél magasabb volt, ezért a koronás főt jól láthatta mindenki. Egy pillanatra elhallgatott a falu népe. Olyan csönd lett hirtelen, hogy a fű növését is hallani lehetett. S vajon mitől lett e nagy csend? Az emberek nagyon megijedtek, elkeseredtek, mert azt hitték, hogy a királynak nem tetszik az, amit lát. Ő ugyanis olyan szomorú képet vágott, mint aki citromba harapott. Most értette meg a falu apraja-nagyja, hogy mitől kapta fenséges uruk, a búskomor jelzőt a neve mögé. Merthogy a királyt mindenki csak úgy hívta, Első Sámuel, a Búskomor. Sámuel király végigjáratta magasságos tekintetét a falu népén. Látja ám, hogy mindenki megszeppenve álldogál, csak a tömeg közepe táján vihorászik egy ősz hajú ember, akit néhány aprócska legényke vesz körül. Ragyog az arcuk és úgy néznek az ősz hajúra, mint ahogy a király is szeretné, hogy reája nézzenek az alattvalói. Határozott léptekkel elindul a vidámkodókhoz. A tömeg szétnyílik előtte. Odalép a paraszt ember elé, aki, mint egy tyúkanyó, ahogyan a csibéit szárnya alá veszi, úgy gyűjtötte karjai alá három szöszkefejű gyerekét. Tisztelettel meghajol a felség előtt, de szeméből egy pillanatra sem távozik az a vidám ragyogás. A király lepillant a csemetékre, akik kiköpött másai az apjuknak, de még a szemállásuk is ugyanaz.
- Hát ti meg min mulattok olyan jól?- kérdezi a király.
- Drága jó királyuram, mire föl búslakodjunk? Meg van kezünk-lábunk, hát ide tudtunk jönni a tiszteletedre, megünnepelni jöttedet. Van egészség is, nincs mankó a kezünk ügyiben. Fedél is jutott a fejünk fölé, még ha olyan is amilyen, de az eső nem hullik a nyakunkba. Amint látja felség nem is mezítelenül mászkálunk. Na hiszen, hogy nevetne rajtunk az egész falu. És ha száraz is az a kenyér, ami az asztalra kerül, de mégiscsak jut valamicske a gyerekek gyomrába. S már bocsájtsa meg királyuram az őszinteséget. – tette hozzá a paraszt ember. - Legalább nem vagyunk úgy elhízva, mint itt jó néhányan felséged kíséretében.
Nagy kacagás tört ki az őket körül vevők között.
A király szigorú tekintettel körbenézett, de a sok vidám arc láttán elkapta a nevetés, olyannyira, hogy még csuklani is elkezdett belé. Ilyet sem látott még az udvar népe, amióta Sámuel ült a trónon. Erre megszólalt a király.

- Mi a neved jóember?
- Áron a becsületes nevem, ekként tisztelnek a faluban.
- Na, Áron, azért, mert így megnevetettél, három nap múlva, amikor a nap lefelé indul, legyél ott a fiaiddal egyetemben, meghívlak egy lakomára a várba.- azzal megfordult visszaült a hintóba, de még mielőtt a kocsis a lovak közé csapott volna, kiszólt a hintó ablakán.
- Az igaz, hogy ezek itt mind jó hájasak a csoda nagy jólétükben, de a rajtuk lévő felesleget nem tudom nektek adományozni - és körbemutatott a kíséretén – így inkább hízzatok egy kicsit nálam, mert rátok viszont, ráférne néhány kiló.
A népek újra kacagásba törtek ki. Nagy zenebona, csinnadatra közepette a király visszakocsikázott a várkastélyába.
Eltelt a három nap és a paraszt gyermekestül megjelent a várban. Az örök alig akarták beengedni őket, látván az öltözetüket. De hát a parancs az parancs, így végül is bebocsájtást nyertek a jövevények. Amikor beléptek a vár nagytermébe, szemük-szájuk tátva maradt a sok tarkaság és a mindenféle étekkel telehordott hatalmas tölgyasztalok láttán. Középen ült a király, amolyan trónusszerű székben és mellette négy üresen hagyott karosszék árválkodott. A többi helyett már elfoglalták a meghívott méltóságok. A király maga mellé intette őket és az üres székekbe tessékelte Áronékat. Azokon az asztalokon aztán volt ám minden. Sült malac és kappan, főtt jérce mell, gesztenyével töltött pulykabegy, párolt káposztás nyúlgerinc és még sorolhatnám, hogy mi minden egyéb finomságok. Már az ételek látványától és a belőlük felszálló finom illatoktól is jóllakhatott egy szegény ember. Királyi zenekar játszott az egyik karzaton. Szolgák nyüzsögtek mindenfelé, ha lefogyott a bor, azonnal szaladtak és újra teletöltötték a kupákat. A király intésére mindenki nekilátott az evésnek. A parasztember is nekilátott, megszeppent fiait biztatgatta, hogy egyenek bátran, mert az ő életükbe már nem biztos, hogy megismétlődik ez a pillanat. Eszegettek is szép csendesen, amikor az egyik gyerek megböki az apja oldalát.
- Jó apám –néz kérdően a fiú – van itt minden, amit csak ember fia kívánhat, még muzsikaszó is, de jókedvből, abból egy falatnyi sincs. Mi lelte ezeket az embereket? Talán, csak nem halotti estebédre lettünk hivatalosak?
- Hát, bizony fiam én is igencsak csodálkozom. De tudod mit? Megkérdezzük a királyt. – s azzal odafordult vendéglátójukhoz.
- Drága királyom, mi ez a némaság, búskomorság ilyen pompás vacsora mellett?
A király egy pillanatig elgondolkodott, majd így felelt.
- Idefigyelj te jóember! A királyi vacsorán, ha a királynak nincs nevetnivalója, akkor az udvar többi tagja sem nevetgélhet, mert az nem illendő. És nekem most egyáltalán nincs hozzá kedvem, mert tele vagyok gonddal-bajjal. Az ország terhei nyomják a vállaimat. A gazdagságomat is fenn kell tartanom, hogy nap-nap után megvendégelhessen a nemes urakat. Hát most már tudod Áron, hogy mi is az én legnagyobb bajom. A vagyon. – adta meg a választ a trónusban ülő.
- Hát ezt nem igazán értem felség, de ha így van, hát így van. A vendég az ne méltatlankodjék. Ha már egyszer elfogadta a szíves invitálást, csak fogyasszon abból, amit jó szívvel kínáltak neki. - azzal nem is feszegette tovább a kérdést. Eszegettek szép csendesen, ám amikor jól telerakták a bendőjüket, Áron ismét a királyhoz fordult.
- Királyuram, ha nem vennéd sértésnek, én viszonoznám ezt a meghívást. Jó szívvel meghívnálak mihozzánk egy estebédre. Ugyan nem tudol ilyen gazdag vacsorával szolgálni, de ígérem, kiteszek magamért. Meg aztán…, nézd el nekem, de én mégsem vagyok király! – majd huncut szemeivel kacsintott egyet. Majd azzal fejezte be mondandóját – A harmadik alkonyon várlak szerény kunyhómba. …, és még valami felséges király. Ha lehet, jószerivel csak magad gyere, mert én ezt a sok embert nem tudnám illendően megvendégelni. Éhen meg mégsem hagyhatnék senkit.
A királyt felcsigázta Áron merészsége és meghívása, így hát megígérte, hogy ott lesz.

A harmadik napon, amint leszállt az este, megállt a király a parasztember házánál. Az árva diófához kötötte lovát és bekopogtatott. A legkisebb fiú nyitott ajtót, és meghajolva karjával mutatta az utat a házikó belseje felé. A király belépett, körbejáratta tekintetét. Szegényes, de tiszta lak volt Áronék háza. Az egyetlen szoba közepén állt egy vastaglapu kerek asztal, körötte vesszőkből fonott székek. A házigazda hímzett köténnyel a nyakában már hozta is a cserépedényben gőzölgő ételt, és amíg az asztalra helyezte, hellyel kínálta a vendégüket.
- Üljön le hát felséged, mégpedig oda ahová méltóztatik, mert mindegy is, hiszen kerek az asztal, de csak nyugodtan üljön az asztalfőre. – közben jót mulatott azon, amit mondott.
A király leült az egyik székbe. Önkéntelenül elmosolyodott Áron csipkelődő humorán.
Megterítettek, és ők maguk is leültek. A királynak feltűnt, hogy milyen jókedvűen teszik mindezt. Nem is állta meg kérdés nélkül.
- Mond mitől van az, hogy bár igencsak szegények vagytok, mégis mindig jó a kedvetek?
- Nagyon egyszerű a válasz nagyuram. Vegyük például ezt a mai vacsorát. Az a kakas, amiből ez a jó illatú étek készült, három éve, minden áldott hajnalban kukorékolt. Ami jó. Az már viszont, hogy mindig olyan korán, hosszasan és hangosan tette mindezt, hogy emiatt a gyerekek sosem tudták kialudni magukat, az rossz. Aztán már elég kukoricát megevett, többet meg nem is tudna, mert egy szem sincs a pajtában, így hát ez a legjobb, ami történhetett vele is és velünk is. Legalább ő sem halt éhen, és mi sem. – ezen aztán jót mulattak. Majd, amikor kissé alábbhagyott a kacagás Áron újból beszélni kezdett. – Emlékszik királyuram, amikor ott vendégeskedtünk mit mondott nekem válaszul arra a kérdésemre, hogy mitől olyan búskomor? – a király bólintott, mire Áron folytatta. – Felséged azt mondta, hogy a legnagyobb gondja, a vagyona miatt van. Nahát, ha hiszi, ha nem, a mi legnagyobb gondunk is ez. – huncutul nézet Sámuel királyra, az meg csak a szemét meresztgette.
- Hogy érted ezt Áron?
- Mert, mint ahogy azt kegyelmed is láthatja, nekünk egy fia sincs! Jó királyom, elég nagy gond ám az is, higgye el nekem! – és ezen olyan nevetésbe törtek ki, hogy szinte gurguláztak.
A király az asztallapját csapkodta a tenyerével, annyira nevetett. S közben azt próbálta nagy nevettében kijelenteni, hogy lám-lám, királynak és koldusnak egy a gondja. No, ezt sem úszták meg száraz szemmel, kacajuk könnyeivel siratták a búskomorságot. Az egész este így telt el. Amikor a király úgy érezte eleget vendégeskedett elköszönt a háziaktól. Áron jó vendéglátó módjára kikísérte a távozót. Felsegítette a királyt a lovára, s mielőtt az elindult volna, még a következőket mondta. „ Felség, igaz ugyan mi valóban szegények vagyunk, de amikor ránézek a gyermekeim arcára, akkor mindez nem érdekel engem, csak lássam, ahogyan felnőnek és boldogulnak. S eltöltött hosszú éveim alatt rájöttem arra is, hogy a boldogság nem azon múlik, hogy az ember mennyire gazdag vagy szegény. Királyuramnak is azt ajánlom, ha megengedi nekem, hogy tanáccsal lássam el, nézzen csak szét maga körül, hiszen annyi csodálatos dolog van a világban, amitől meglátja, elmúlik majd a búskomorsága.
Sámuel király megköszönte a vacsorát, a jó kedvet és a jó tanácsot, majd elköszönt, s haza lovagolt a kastélyába.
Alig telt el egy hét és a faluban megjelent a kisdobos, aki hangos szóval, sűrű dobpergés mellett kihirdette, hogy mától a király neve nem Első Sámuel a Búskomor, hanem Első Sámuel, a Vígkedélyű.

[winner]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!


Amint a versversenyben is írtam, nálunk jóval könnyebben megszületett a végeredmény, mit az országos választásokon. Tehát lezárult a 11-14 heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott!
A versversenyben rekord számú pályamű érkezett. Összesen 11-en indultatok, 13 alkotással, és 17 szavazat érkezett a művekre.


A közönség szavazatai alapján az 7-es számú próza 9 szavazattal végzett az élen.
A zsűri pontjai alapján, a legtöbb pontot a 8-as számú próza kapta, és ezzel a zsűri szavazatai alapján ez a mű nyert!

A „ szerencsés nyertesek” tehát:

Közönség szavazati alapján a nyertes a 7. számú próza – naiva: Szegény királynők

A zsűri szavazatai alapján a nyertes a 8.számú próza – Prince: Na, most már ideje...

Szívből gratulálunk kedves Zsuzsika és Zoltán a győzelmetekhez!