Elküldve: 2010 Ápr 11 Vas 20:42 Hozzászólás témája: 15-18.heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók!
Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:
– A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is naivának, vagy winnernek kell elküldeni privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
A zsűri tagjai:
Si
mango
Lacoba
Jega
Végh Sándor
Hori
- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2011. évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!
Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.
Kedves alkotók!
A 15-18. heti prózaverseny témáját mango adta:
VAK BIZALOM
A műveket MÁJUS 2. (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni naivának privát üzenetben!
Szavazni május 3-tól, május 9-ig lehet este 8 óráig szintén naivának küldött privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.
Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Vilma nézte Aladár szemeit és igyekezett megérteni, mi van ennek az embernek a lelke mélyén, azonban képtelen volt már gondolkodni, nagyon gyengének érezte magát, azután elsötétedett előtte minden, elájult. Aladár gyors mozdulatokkal kiürítette Vilma ékszerdobozát, egy zsebkendőbe csomagolta az ékszereket és elrejtette a zakójának belső zsebébe, azután sietve távozott Vilma szobájából. A házban senki nem vett észre semmit.
- - - - - - - -
Ezt megelőző napon nagyon sokan voltak az ikrek temetésén. Senki nem tudta felfogni és megérteni, hogy miért is kellett ennek a két gyönyörű és ártatlan gyermeknek meghalni. És milyen tehetségesek voltak! Aranyosak, kedvesek. Mindenkinek a kis városban a szörnyű hírre összeszorult a szíve. Rokonok, barátok, ismerősök szüntelenül zokogtak a temetésen. Az ikrek édesanyja teljesen kikészült, már sírni sem bírt.
- - - - - - - -
Vilma egyedül nevelte az ikreket. Mindent, amit csak tudott, megadott nekik. Nekik élt, ő maga sok mindenről lemondott. Az ikrek nevelésére is nagy figyelmet fordított. Egy zongora tanárt fogadott, és a férfi hetente házhoz jött és zongorázni tanította a két kis szorgalmas leánykát. Később kiderült, hogy a lányok tehetségesen zongoráznak. Be lettek íratva a zene iskolába is később. Anyukájuk boldogan hallgatta esténként a kis zongora darabokat, örömmel járt koncertekre, mikor lányai szerepeltek. Ilyenkor feledésbe merültek a múlt sötét árnyai, a fájó emlékek arról a gazemberről, aki kegyetlenül beletiport az érzékeny lelkébe és egyedül hagyta feleségét a két kis csöppséggel. Ilyen gonosz ember talán nincs is több e világon!
- - - - - - - -
Kislányok nőttek, kivirultak. Nagyon szépek lettek. Kitűnő eredményt értek el a tanulás, a zene, a sport területén. Azt mondták, hogy a röplabdázást csak kikapcsolódásnak szánták. Édesanyjuk okkal büszke lehetett gyermekeire. Zene tanáruk még mindig hetente egyszer látogatta a családot. Ilyenkor vacsora meghívást is kapott, az asztalnál hosszan mesélt arról, merre járt, merre utazgatott. Eléggé kalandos élete volt, mielőtt ehhez a családhoz került zongora tanárként. Vilma megkedvelte őt, nem bánta, hogy elveszítette a barátnőjét, aki valami miatt nem szerette a tanárt, és azt mondogatta, hogy sötét előélete lehetett ennek az embernek. Be is szüntette Vilmával a baráti viszonyt. Az ikrek kissé tartózkodóak voltak a tanárral szemben, de nem tudták volna megmagyarázni, hogy miért.
- - - - - - - - -
Egyszer Vilma hazajött az orvostól, az ágya szélére ült és sokáig meg sem mozdult. Teljesen le volt törve. Nagyon ijesztően hangzott minden, amit a nőgyógyász elmondott neki. " Meghalok, ha nem vetem alá magamat a kezeléseknek? Nem, ez nem lehet! A gyermekeim miatt végigcsinálok mindent". És következtek a testet, lelket tipró terápiák. Kórházból be és ki. Egyszer néhány napra készült befeküdni a kórházba. A zongora tanárnak átadta a kulcsokat, kérte, hogy szemmel tartsa a lányokat, az otthonukat. A tanár megígérte, hogy mindent megtesz a családért. Vilma bízott benne. Hiszen éveken keresztül kedves tanár, vendég volt náluk. Vilma szülei távol laktak. Öregek és betegesek voltak, nem jöhettek el.
- - - - - - - -
Anita és Barbara, az ikrek, készültek az utolsó matek dolgozatra. Nagyon fontos volt, hogy jól felkészüljenek. A záró jegyük függ ettől a dolgozattól.
- Anita, valaki jön.
- Barbikám, a kedves tanárbácsink jött meg.
- Mond meg neki, hogy most csak matekozunk.
- Mondtam neki, de ő azt mondta, hogy itt marad velünk.
- Igen?
Pár perc múlva a tanár már a lányok szobájában volt.
- Üdvözletem lányok. Most kicsit pihenni fogtok. Szülinapom van ma. Megkínállak benneteket egy korty pezsgővel. Szeretitek?
- Köszönjük, de nekünk tanulni kell.
- Ettől a mennyiségtől még jobban fog menni a tanulás, majd meglátjátok.
Poharak az asztalra kerültek. A tanár felbontotta a pezsgős üveget, megtöltötte a poharakat. A lányok egymásra néztek és óvatosan megfogták a poharakat.
- Igyatok, ne féljetek.
A lányok először kóstolgatták a pezsgőt, utána meg is itták. Talán a pezsgőtől, de hírtelen nagyon vidám lett mindenki, a lányok megállás nélkül csevegtek, nevettek. A tanárnak is jó kedve támadt. Felváltva táncoltatta a lányokat. Ez addig folyt, míg ki nem merültek mindannyian.
- Jaj, fáj a fejem, - mondta Barbi.
- Én pedig kezdek szédülni, - így Anita.
A heverőkre dobták magukat és hamarosan a lányok mély álomba merültek. A tanár még ivott és Anitához ment. Egy darabig csak nézte a szép arcot. Megsimogatta a haját. A lány meg sem moccant. Kigombolta a blúzát. Anita erre sem reagált. A tanár a szoknyája alá nyúlt. Ezután már nem volt megállás. Anita felriadt. Erre a tanár nem számított, gyorsan befogta a lány száját és őrült erőfeszítéssel rávetette magát a lányra, már nem tudott ellenállni az állati szenvedélynek. Anita Barbinak akart kiáltani, de a tanár egy díszpárnát nyomott a lány arcára és folytatta a bűnös tevékenységét. Először hallotta a lány hörgését, utána megszűnt minden ellenállás, csend lett. Barbi mélyen aludt. A tanár izgalmában valamit levert a dohányzó asztalról, Barbi felriadt és szörnyű arckifejezéssel, kiabálással reagált arra, amit meglátott. A tanár úgy, ahogy volt, Barbinak rontott, letiporta, és ugyan úgy, mint Anitát, megfojtotta a díszpárnával.
- - - - - - - -
A gyermekeinek halála nagyon megviselte Vilmát. A temetésen se élőnek, se holtnak nem érezte magát. Értük akart meggyógyulni. Semminek már nem volt értelme. Élni sem akart. Ágyában napokig mereven nézte a mennyezetet. Nem akart enni, csak vizet kért. Fokozatosan elveszítette a mozgás képességét is. Már nem érzett semmit, csak az ürességet. Eszébe jutott, hogy mielőtt utoljára eszméletét vesztette, nála járt a tanár. Vilma akkor mélyen a szemébe nézett, és most már fel tudta fogni, mit olvasott ki akkor a férfi szeméből.
- Ő volt a gyilkos, Aladár, a kedves tanár. A férjem cselekedeteiből, az Aladárral kapcsolatos intő jelekből sem tanultam. Aladár volt, ő a gyilkos! - kiáltott Vilma minden erejéből, de a hangja már olyan gyenge volt, hogy nem hallhatta meg senki. És nem volt már ideje, hogy bármit is tegyen. A lelke sebesen a gyermekeihez szállt.
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:31), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Ápr 25 Vas 10:19 Hozzászólás témája:
02.
Baggio011: Farkasok mostohája
Sötét színű régi autó haladt az éj leple alatt az erdő szélén.
A kihalt, csendes részekre érve lassított, majd megállította a járművet.
A vezetője kiszállt, majd a hátsó ajtót kinyitva egy dobozkát vett ki az ülésről.
A kis kartondarabkából kaparászó mozgás hallatszott és egy rémült kis lény nyüszítése.
Az ember vigyázva körbenézett, majd a fák felé dobta a csomagot.
A hatalmas hó beborított mindent, a dobozt is majdnem belepte.
Ekkor a vezető visszaült az autóba, és szélsebesen távozott.
Az apró karton szája óvatosan nyílni kezdett, majd egy barna színű kölyökkutya mászott elő belőle.
Bundája vastag volt, teste viszonylag erős, vaskos.
A hatalmas hóban kétségbeesetten az erdő sűrűje felé indult, minden egyes lépéssel közelebb kerülve a végkimerüléshez.
A hatalmas hótól és erős széltől nehezen haladt előre, és az erdő mélyén egy viszonylag tisztább területen össze is esett.
Fáradtan tekintett előre, de nem volt képes mozdulni.
Kíváncsiságát a hirtelen felbukkanó szempár keltette fel.
Nem félt, hanem érdeklődött, így óvatosan újra négy lábra állt.
Ekkor fedte fel magát a szempár gazdája, aki már sokkal biztosabban sétált elő a fák takarásából
Tiszteletet parancsoló, fekete színű erős állat volt. Egy farkas.
Döbbent kíváncsisággal végignéztek egymáson, majd az ordas szólalt meg először:
- Hát te meg ki vagy? – nézte őt kedves kíváncsisággal a farkas.
- Hűha! – ámult a kölyök, miközben ráragasztotta tekintetét az ismeretlen jövevényre.
- Mit bámulsz így rajtam? – érdeklődött.
- Soha nem láttam ilyen furcsa kutyát – lépett közelebb a kiskutya, s ekkor jót nevetett az ordas:
- Én nem vagyok kutya – mosolygott – Látszik, hogy fiatal vagy még – mondta, miközben a kis idegen még közelebb lépett, és kíváncsian szaglászta rátalálóját.
- Farkas? – döbbent meg – Az meg milyen? – tágultak ki szemei.
- Olyanok, mint én. Szerencsére csak külsőnkben hasonlítunk valamelyest rátok.
- Ezt, hogy érted?
- Minket nem „fertőztek” meg az emberek, szabadok vagyunk.
- Mi az a szabadság? – érdeklődött újra.
- Az, hogy nekünk senki nem adhat bolond neveket, nem üthetnek, nem rúghatnak belénk, nem verhetnek láncra, és nem dobhatnak ki. Ellenben tőled biztos szándékosan váltak meg, máskülönben nem kerültél volna ide – filozofált a tapasztalt farkas.
- Idióta neveket? – nézett a kölyök – Nekem még nevem sincs – szomorodott el.
- Nem csak neved, de ahogy elnézlek, a füled sincs a helyén – utalt félig fajtájára is, és ekkor a kicsi pánikba esett, mindenáron „hallókáit” akarta megnézni.
- Nincs fülem? – forgolódott – Miért nincs fülem, ezt eddig senki nem mondta! – vonyított, miközben folyamatosan forgolódott amatőr módjára, hogy feje fölé nézhessen.
A farkas nagyot sóhajtva rátette mancsát a kölyökre, hogy lefékezze:
- Nyughass! – figyelmeztette – Fejezd be! – majd a kis eb gyors lélegzeteket véve pihent a hatalmas mancs alatt.
- Hogy mondhatsz ilyet? – szomorkodott – Hát nincs fülem!
- Ne is törődj vele! – nyugtatta – Az emberek dilije ez az egész.
Van, akinek a farka hiányzik, míg más olyan csupasz, mint az a kődarab – mutatott az egyik fa tövébe.
- Komolyan? – tágultak ki újra a szemei.
- Komolyan! – vágta rá – Azt hiszik, olyanok vagytok, mint a majmok. Ne törődj vele, egyáltalán nem nagy ügy – mondta – Sőt, ha jobban megnézlek, talán jól is áll neked! Olyan egyedi vagy! – mosolygott rá.
- Tényleg? – húzta ki magát a pici – Még szerencse, hogy nincs fülem – gondolkodott el.
- Hogy hívnak, fiam? – érdeklődött a farkas – Mi a neved?
- A „korcs dög” valamiféle név? – kérdezte kíváncsian az emberekben vakon megbízó kis kutyus – De voltam már „bolhafészek” is.
- Nem, fiam! – hajtotta le a fejé – Az nem név, nem neked mondták.
- Nem?
- Nem – vágta rá – Ha majd nagy leszel, megérted. Az én nevem Szikla. Örülök, hogy megismertelek – bökött mancsával a kiskutya felé.
- Szia Szikla! – üdvözölte – Én nem is tudom, hogy ki vagyok – feküdt le szomorúan.
Szikla ekkor mélyen elgondolkodott, majd gondterhelten járkálni kezdett egyik fától a másikig.
A kölyök felkapta a fejét, felkelt és utánozni kezdte az öreget.
Szikla megunván a dolgot megkérdezte:
- Hát te mit művelsz?
- Amit te! – büszkélkedett a kölyök.
- Miért?
- Mert én is farkas akarok lenni! – húzta ki magát.
- De te nem lehetsz farkas! – világosította fel.
- Mert nincs fülem? – érdeklődött kedvesen, majd Szikla megunva a dolgot megfejelte az egyik fát.
- Nem azért, hanem mert te kutya vagy. És neved sincs. Most mihez kezdjek veled?
- Vigyázol rám, amíg olyan nagy leszek, mint te? – csóválta a farkát, miközben Szikla torkán akadt a mondat.
„Ennek a kicsinek szüksége van ránk. De, hogyan állítsak most be egy kutyával? Nem biztos, hogy a többiek jó szemmel néznék. Mondjuk én vagyok a rangidős most, és ha felneveljük a kicsit még a hasznunkra is válhat. Nincs szívem itt hagyni őt.”
- Na, jó! – mondta – Magammal viszlek, de egy szót se akarok hallani az úton! – figyelmeztette.
- Nem fogsz, ígérem! – mosolygott.
- Indulás! – mondta, majd megiramodott. Szerencsére nem sokat haladt előre, mikor megfordult, és látta, hogy a kölyök nem tud szaladni, hiszen a hóban alig haladt előre a még apró test.
Minden erejével elkészült már és ki tudja, meddig bolyongott, míg Szikla rá nem talált.
Az idős farkas a kölyökhöz sétált, majd bundájánál megragadva felemelte szájával, és továbbvitte.
Ettől a perctől megváltozott a kis kölyökkutya élete, aki – bár csalódott az emberekben – békességben, és szeretetben nőhetett fel, és vált oszlopos tagjává a farkasok titokzatos családjának.
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:31), összesen 1 alkalommal
– Jó napot kívánok!
– Üdvözlöm. Miben segíthetek?
– Hát, hogy egyről kettőre jussak. A Tamás csodákat mesélt magáról, és én sokat adok a szavára. Mindenesetre van egy álmom…
– Én nem álmokban utazom, és csodatevőnek sem tartom magam, aztán meg a semmiből ritkán lesz valami. Inkább térjünk a tárgyra.
– Szeretnék én is bekerülni abba a VIP klubba. Tudja, épp most lettem munkanélküli, idepottyant az a kis végkielégítés, de hát a galériám elindításához édeskevés, ezért inkább befektetném, megforgatnám, és a Tamás mondta, hogy a maga cége…
– Állj! Akkor most tisztázzuk; a cég nem az enyém, csak szimplán az üzletágat vezetem, így azért van némi ráhatásom az eredményre, de garantálni semmit sem lehet; a világ gazdasági és pénzügyi helyzete tőlünk függetlenül változhat, még ha folyamatosan az ütőerén tartjuk is az ujjunkat. Szóval, mennyi az annyi?
– Hát pillanatnyilag csak huszonöt milkó, de hát a Tamás esküszik magára, és hát az ötven százalékos hozam hat hónap alatt nem olyan rossz pénz, úgy, hogy kivárom az idejét.
– Nézze, ez valóban egy bagatell összeg, és ha a nagy kalapba dobjuk, még az én zsenialitásom mellett is legfeljebb évi huszonkét százalékot prognosztizálhatunk, mínusz a banki és ügynöki jutalék, aztán az adóterhek; így legfeljebb virtuális galériát hozhatna össze. Persze, ha… bocsi.
Szórakozottan nyúlt a türelmetlenül ugráló telefon után, majd határozott gombnyomással felvette és beleszólt:
– Maga az, Géza?… Hol van most?… Akkor jöjjön fel, volna két cím, kézbesítésre.… Elnézését kérem, csak egy kis intermezzo, egy perc, és folytathatjuk.
Az ajtón kopogtak, majd egy kopaszodó, őszülő, nagytestű szerény férfi lépett be, nadrágszára a cúgos cipő felett harmonikázott, izmos felsőtestén a kockás ing felett feszült a szűk zakó.
– Tiszteletem, doktor úr. A csomagokért jöttem.
A mágus az asztal mögött álló szekrény aljából két tekintélyes méretű nylon szatyrot emelt ki és a várakozó kezébe nyomta.
– A kisebbik a Ledermann doktoré, ezt a másikat pedig vigye Árpi bácsihoz. A taxaméter etetésére most legyen elég ennyi, aztán majd legközelebb elszámolunk. – Miközben jobb kezével kinyitotta az ajtót, ballal egy tízezrest gyűrt a férfi zsebébe. Helyére ülve az asztalfiókból egy kockásfedelű noteszt húzott elő, fellapozta, néhány bejegyzést ejtett, színes szövegkiemelővel megjelölve, majd ismét látogatójára tekintett.
– Hát így mennek itt a dolgok, első a hatékonyság. Visszatérve a mi ügyünkre, maga ugye a cégnél szeretne befektetni?
– Igazából inkább… a Tamás azt mondta…
– Nézze, az összeg elég pitiáner, és azért az üzletet is olajozni kell, mondtam, hogy a cég nem az enyém. De talán a Tamás kedvéért most az egyszer kivételt teszek, ha még hozzácsap valamit.
– VIP? Meglenne az ötven százalék? Megszüntetem a másik portfolióm és felszámolom az életbiztosításom. Ezzel két héten belül duplázható a befektetés, csak kerüljek be a programba.
– Na, akkor diktálja az adatokat.
Ismét előkerült a fiókból a kockásfedelű notesz, és akkurátusan, új lapot nyitva belevéste az aspiráns nevét, címét, telefon és bankszámlaszámát, a befektetni kívánt összeget, időpontokat, majd visszakérdezett:
– Itt van?
A férfi sápadtan bólintott, kinyitotta a térdére fektetett diplomatatáskáját és az asztalra helyezte a banki záró-szalagokkal ellátott pénzkötegeket. Az iroda gazdája csak úgy felnyalábolta és a fali széfbe pakolta át a pénzt, majd látogatójára mosolygott:
– Ön nyert, s így van jól. Látja, meg sem számolom, első a bizalom!
A férfi felállt, kezet nyújtott, és megilletődötten búcsúzott:
– Köszönöm a lehetőséget, és két hét múlva itt vagyok a másik felével. De árulja el, hogy csinálja, hogy sohasem veszít?
– Kockázatmegosztás, innovatív ügykezelés és megbízható pénzügyi háttér; a cég kellően tőkeerős a veszteségek finanszírozására, a nyereség és a VIP a saját bulim, a főnököm pedig ismeri a képességeimet és emellett vakon bízik bennem. Önnek is további szép napot, és viszlát!
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:32), összesen 1 alkalommal
Regős József. Így mutatkozott be. Közönséges név, igazán magyaros hangzású, semmi különös. Másnap is beszélgettünk, a témánk közös volt. Az afrikai óriáscsigákról. Nekem is volt egy pár afrikai óriáscsigám, József pedig néhány éven keresztül tenyésztette a csigákat. Ő már rendelkezett megfelelő tapasztalatokkal ezen a téren. Én segítséget kértem a weboldalon, József jelentkezett és felajánlotta, hogy válaszol a kérdéseimre, amelyek az óriáscsigákkal, gondozásukkal kapcsolatosak. Mint kezdő csiga tulajdonos megörültem ennek. Esténként gyakran eldiskurálgattunk Józseffel, közben gyönyörködtünk a csigáinkban. Régebben magányosnak éreztem magam, a barátnőim, barátaim társat kerítettek maguknak, családi gondokba merültek, én pedig úgy éreztem, velem nem törődik senki sem, nem is akartam feleslegesen senkit zaklatni. Olyan gondolataim is voltak, hogy eladom az egyszobás lakásomat, visszaköltözök a szüleimhez vidékre. Ápolónői állást ott is találok. De közbejöttek a csigák. Egy pár újszülött afrikai óriáscsigát kaptam ajándékba. És én elmerültem a velük kapcsolatos tevékenységbe Esténként, mikor nem ügyeltem, lestem József jelentkezését. Kis idő múlva úgy éreztem, hogy Józseffel nem csak a csigás témákról lehet szövegelni, hanem egy virtuális társat is leltem benne, akivel nagyon jól éreztem magamat, aki megosztotta velem a magányos esti órákat. Ha valami miatt nem tudtunk találkozni virtuálisan, komoly hiányt éreztem és lestem a következő csettelő lehetőséget. Éreztem, Józsefnek is hiányzok, mikor esti műszakban dolgoztam. Ezt közölte is velem.Ismertettük egymással az adatainkat, a mobil számunkat is. Mikor ajándékba kaptam a csigákat, csak 3-4 centisek voltak. Hamarosan elérték a természetes nagyságukat, Kinőtték a befőttes üveget. Vártam egy este, hogy megbeszéljem Józseffel a csigáim újabb lakóhelyüket. De a férfi akkor nem jelentkezett, a következő napon sem, egy hét múlva sem. Nagyon rosszul esett. A szomszédtól kaptam egy régi akváriumot. Megörültem, hogy a csigáimnak be tudok rendezni egy terráriumot, ott jól fogják érezni magukat. Pár napig elfoglaltam magamat, sikáltam az akváriumot kívül-belül, és végül elkészült az állatkáimnak az új lakóhelyük, átköltöztettem őket. Élvezettel tanulmányozva a mozgásukat így eltöltöttem néhány estét. Már kibékültem azzal a gondolattal, hogy Józseffel való barátságnak vége, hiszen már 1 hónapja, hogy nem jelentkezett. Telefonja is ki volt kapcsolva. Nem tudtam semmiképp elérni. Egy szombati napot azzal kezdtem, hogy bekapcsoltam a számítógépemet. Megnéztem a postámat. Meglepődtem, mert egy levelet kaptam Regős Józseftől. Csak ennyit írt: "Kedves Lenke! Kérem látogasson meg. Tudom, hogy maga kitűnő ápolónő, szeretném, hogy maga ápolja a gyenge szívemet. Várom!" A levél végén közölte a lakcímét. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Soha nem láttam ezt az embert. A megígért fényképét sem küldte el. Miért hív? Talán a csigáit akarja megmutatni? És miért ilyen sokáig nem jelentkezett? A levél tartalma sem volt világos számomra. Hát nem, nem mehetek. Igazság az, hogy a csigákat napokig itt lehet hagyni. A munkahelyemen is 3 nap múlva kell jelentkeznem. Milyen ember ez a Regős József? Megbízható? Álltam az ablaknál és gondolkodtam.
Még aznap vonatra szálltam és úton voltam egy kisvárosba, ahol lakott a virtuális barátom, aki szintén imádta a csigákat. Még most sem tudom megmagyarázni, hogyan tudtam rászedni magamat arra, hogy elinduljak egy teljesen ismeretlen helyre, egy ismeretlen férfihoz, akiről nem sokat tudtam, csak arról voltam meggyőződve, hogy ez az ember nagy odaadással gondozta az óriáscsigáit és szeretettel beszélt róluk. Egyszer azt is mondta, hogy minden állatkáinak lelke van. Érdekes.
Az email címemre küldött levélre válaszoltam, megírtam, hogy mikor érkezik K.-re a vonatom és milyen ruhában leszek. Vajon József kijön az állomásra?
Mikor ott kiszálltam, körülnéztem, csak távozó utasokat láttam. A váróterembe mentem, a közelebbi padra ültem, hogy elővegyem a József által közölt címet. Majd informálódók, hogyan lehet oda eljutni.Kis idő múlva észrevettem, hogy előttem áll egy magas fiatalember. Rám mosolygott és megkérdezte:
- Ugye, Kállay Lenkéhez van szerencsém?
- Igen, igen, - örömmel válaszoltam, azért is, mert a fiatalember megnyerő külsejű volt számomra.
- Regős József vagyok, - mutatkozott be. A kézfogása nagyon kellemes volt.
- Jöjjön velem, kedves Lenke. Legelőször meg szeretném hívni a következő sarkon lévő cukrászdába. Beszélgetnünk kell, - mondta és akkor valami szomorúságot fedeztem fel a tekintetében.
A sarki asztalnál helyezkedtünk el. Először jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. A csigák valahogy szóba sem kerültek. József érdeklődött Lenke munkája iránt. Ő maga is mesélt a válásáról, a gyári munkájáról. Szerencse,mondta, hogy gyerek nem született ebből a házasságból. Sok minden szóba jött. Végre megkérdeztem, hogy hogy vannak a csigák, hogy sok van belőlük?
- Ja, a papa csigái? Ezután elmegyünk a papámhoz és meglátja az ő kedvenceit.
Kis idő múlva jött is az autóbusz és mi körülbelül negyed óra múlva betoppantunk a papa, vagyis József nagyapja házába. Egy szép világos folyosó, három hatalmas terrárium, bennük szép afrikai óriáscsigák mozogtak minden irányba. Egyik terrárium előtt ült egy öregúr és szemlélte a csigákat. Mikor meglátta a fiatalokat, felállt, kiegyenesedett:
- Regős József vagyok, - mondta kissé remegős hangon. - Ne haragudjon, csak tegnap engedtek ki a kórházból. A szívem haszontalankodott. A csigáim, a csigáim! Épségben vannak. Köszönöm, köszönöm, hogy eljött. Az unokámat kértem meg, hogy fogadja magácskát az állomáson.
Most értettem meg mindent.
A két ember, a két Regős József nagyon figyelmes volt velem szemben. Az öregúr ellátott hasznos csiganevelési tanácsokkal. A fiatal Regős József ellátott finom ételekkel, másnap elkísért engem egészen hazáig. Később többször meg is látogatott. Egyszer végleg nálam maradt a kis egyszobás pesti lakásomban, hogy ápoljam a régi házasságában megsebzett szívét. Gyerekeink is születtek. A csigáimat pedig az idősebb fiam gondozta. A neve Regős József.
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:32), összesen 1 alkalommal
Átlagosnak mondható kiskölyök voltam. Még nem foglalkoztatott az írás sem, csak az, hogy használhassam az unokatestvérem biciklijét…
Rendben, bevallom: volt egy kedves ismerősöm, aki szenvedélyesen gyűjtötte a 330 ml-es üdítős dobozokat, és én besegítettem neki. (Már ha találtam)
Na, és persze a közkedveltnek mondható bicikli!
Miután megkaptam a városban élő unokatestvéremtől a lehetőséget, apró túlzással a mellékhelységbe is két keréken jártam.
Kivételesen boldogsággal töltött el, ha boltba kellett menni, vagy csak süteményt vittem a mamához.
Ezen a tavaszi napon sem volt ez másképp…
Anya a rakott krumplit részesítette előnyben.
Ennek megfelelően megkért, hogy menjek el a boltba kolbászért és tejfölért, ami ugyebár elengedhetetlen élelmiszer a finom étel elkészítéséhez.
Késő délután volt, de az órát már átállítottuk.
Berobogtam a kétkerekűért, áttoltam a mellettünk felépített vashídon, és már tekertem is a cél felé.
Percek alatt a közérthez értem, ahol nap, mint nap megfordultam. Esetenként többször is.
Megvettem a kolbászt és a tejfölt, kifizettem a pénzt, majd szaladtam vissza kerékpáromhoz.
Amint felültem volna rá, megpillantottam a földön egy üdítős dobozt.
Éppen olyat, amilyet kedves ismerősöm gyűjtött, így boldogan szedtem fel, majd dobtam a szatyromba.
Elégedetten tekertem volna visszafelé, de az alig néhány méterrel levő sarkon három furcsa srác állta utamat.
Ennek megfelelően nekem is lassítanom kellett, majd megálltam.
Kettőre egyáltalán nem emlékszem, csak a legnagyobbnak tűnő kopasz fiúra, aki alapos méregetés után megszólalt:
- Gyűjtöd a flakonokat? – érdeklődött enyhe gúnnyal.
- Igen! – vágtam rá határozottan, miközben megszorítottam szatyromat attól félve, hogy el akarják venni a dobozt. Végül más történt:
- Van egy barátunk benn a boltba – bólintott fejével a közért irányába – Neki rengeteg ilyen doboza van. Menj, és beszélj vele! Biztos ad – bíztatott.
- Ott? – fordultam meg döbbenten, mivel az imént jöttem ki, és senkit nem láttam benn.
- Ott – mondta határozottan – Most ment be, nézd meg!
- Rendben van – váltottam hangsúlyt hálálkodva nekik, majd kitámasztottam a biciklit, és visszasétáltam.
Amint beléptem a közértbe láttam, hogy már vannak ott néhányan, de fiatal, amolyan „dobozgyűjtős” fiút egyet sem.
Alapos szemlélődés után meguntam a dolgot, és kimentem, hogy megkérjem a srácokat, mutassák meg barátjukat…
Ezt követően jött csak az igazi döbbenet, mivel köddé vált a három idegen és a bicikli is.
Mindössze a kis csíkos szatyor hevert a járdán, benne a kolbásszal, tejföllel és üdítős dobozkával.
Hiába rohantam én már oda, sehol nem láttam senkit.
Felkaptam a vásárolt holmit, majd sírva rohantam haza, miközben magamat szidtam rászedhetőségem, és vak bizalmam miatt.
A szülők megvigasztaltak, és hálásak voltak a sorsnak a 330 ml-es dobozért.
Akkor még nem értettem miért, ma már tisztában vagyok vele, hogy az mentetett meg egy sokkal kellemetlenebb dologtól.
Így aztán maradt kolbász, tejföl és a doboz.
Ráadásul szerencsémre senki sem bántott…
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:33), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Máj 1 Szomb 21:19 Hozzászólás témája:
06.
Rien25: Vak bizalom
A lány szégyenlősen fordította el a fejét. Nem, ez nem lehet. Ilyen jóképű fiú biztos nem érkezett egyedül a tánctanfolyamra. Főként, hogy haladó szinten már senki nem egyedül, hanem a jól bevált párjával érkezik…
Tévedett. Felállt a női és férfi sor egymással szemben, ő, mint pár nélküli a sor végére került.
Ahogyan a jóképű magas srác, és a kopasz, kissé tanyasi kinézetű másik is, akit már ismert a lány előző tanfolyamokról – a fiú táncát egy robot kecsessége jellemezte…
Teltek a percek, kecses női és határozott férfilábak gyakorolták az alaplépéseket, és akkor a tánctanár kiadta a vezényszót:
- Minden Úr kerítsen magának egy Hölgyet!
A lány nem volt vallásos, de imádkozott. Két fiú mozdult felé, jaj istenem, csak ne a robot legyen a gyorsabb, csak ne ő…
És imái meghallgattattak. A jóképű magas udvarias fejhajtással kérdezte:
- Szabad?
Úgy elegyedtek szóba, mintha régóta ismerték volna egymást. Téma téma után röppent fel a levegőbe, egy pörgés, egy átfordítás, nevetés, szerénykedő mentegetőzés: én nem tudok igazából táncolni… sebaj, én sem…
Szinte egymás szájába adták a szavakat ahogy meséltek, úgy etették a másikat a magukról szóló apró titkokkal, mint szerelmesek egymást a süteménnyel.
A táncórának hamar vége lett, a fiú kikísérte a lányt az autóhoz. Eközben kiderül az is, hogy közös szenvedélyük a futás, és olyan rövid volt az együtt töltött idő… még akartak belőle.
Az aznap este hét óra már együtt találta őket a tó partján ahol futók tömkelege edzette magát. A néptelenebb erdős részen, ahol igencsak távol voltak a többi embertől eszébe sem jutott a lánynak, hogy egy csaknem idegennel fut egy eldugott ösvényen. Valahogy bízott benne.
A fiú hazakísérte. Furcsa volt. Nem tudja miért, hiszen ez tulajdonképp így illik. De mégis az volt.
Aznap a lány nem aludt. Régóta nem mert bízni a férfiakban, olyannyira nem, hogy egyet sem engedett közel magához még egy csók erejéig sem. Évek óta. Természetesen magában már elképzelte, milyen lehet a tökéletes társ számára, és egyvalami nem hagyta nyugodni: ez a fiú pontosan olyan volt. Éppen olyan. A megvalósult álom felbukkanása mindig gyanús: túl szép, hogy igaz legyen. Biztosan csak a sors öltögeti rá a nyelvét.
Az első igazi randin az üdítő után sétálni indultak a tó partján. Este volt már, sötét. A lány imádta a sötét helyeket, a sötét erdőket még jobban. Gondolkodás nélkül vágott neki az útról letérő apró ösvénynek be a bokrok közé. Ő arra akart menni. A kivilágított, széles betonút unalmas… A fiú megadóan baktatott utána.
- Tudod merre megyünk?
- Nem, de majdcsak kilyukadunk valahol...
A lány az eszével érezte, hogy butaságot csinál, de a szíve más mondott. Túl sokat hallgatott már az eszére. És eleget használta. Hadd kapjon most szót a szív is… ő annyira el volt nyomva ezidáig…
Akkor sem torpant meg a lány, amikor a következő találkán egy még sötétebb park még sötétebb ösvényein sétált a fiúval. A park bejáratánál polgárőrök hajtottak ki autójukkal és megpróbálták őket lebeszélni róla, hogy ilyenkor ott kószáljanak… nem törődtek a figyelmeztetéssel. A lány kezét a fiú derekára fonta, hogy átölelje és valami kemény tárgyba ütközött. Elkapta onnan a kezét. Fegyvere van…
- Általában magamnál hordom… - magyarázta amaz szégyenlősen.
A lány megvidámodott a gondolatra, amikor az jutott eszébe, hogy ő minden elővigyázatosság nélkül megy a legsötétebb helyekre is, a fiúnál pedig fegyver van… furcsa. Talán tőle fél?
- Én az ökölben jobban bízom –jelentette ki a lány megfellebbezhetetlenül, akár egy női Piedone.
Folytatták útjukat a sötétben. A lány tudta, hogy ez nem más, mint vak bizalom.
Vakon bízott a fiúban, akkor is, amikor a fény nélküli szabadtéri színpadon állva csak a csillagok világítottak neki.
Amikor a fiú átölelte és az első csókjukat követelte.
Vakon bízott akkor is, amikor néhány nap múlva felment a fiú lakására. És a szívére hallgatva odaadta magát neki. Az addigi tartózkodást egyetlen mondat is képes volt semmivé tenni, hogy ismét a bizalom nyomjon el mindent. A józan észt is.
A lány akkor is bízott, amikor néhány nap múlva elváltak – több hétre.
Akkor is bízott, amikor nem sokkal ezután fél évre váltak el.
- Ugye megvársz? – kérdezte a fiú.
- Ezt sem kérdezted komolyan, ugye?
Akkor is bízott a lány, amikor szépen lassan eltünedeztek holmijai a szülői házból és átvándoroltak egy egyszobás albérletbe.
Akkor is, amikor ismét el kellett válniuk egymástól.
Amikor sorra hallott a válásokról és a missziók alatti tönkrement kapcsolatokról.
Amikor megkapták és berendezték az első közös lakást.
Amikor jött a harmadik hosszú távollét.
Amikor a hazaérkezés után a nyaralás alatt a szabadsághívő lány engedte, hogy a fiú gyűrűt húzzon az ujjára.
Amikor örök kapocsként néhány hónappal később megfogant szerelmük gyümölcse.
Amikor a féléves gyermekkel a karjukon egy szűk szertartás keretében végre kimondták az igent.
Amikor két héttel később egymásba kapaszkodva búcsúztak egy veszélyes kiküldetés előtt.
És az egykori lány kutatva nézi magát a tükörben, amikor érzi, hogy megmoccan hasában a második baba. A búcsúölelés ajándéka… keresi a régi vonásokat, de nem azt a régi lányt, sokkal inkább egy másik nőt lát. Mi változott meg? Hiszen mindig nehezen bízott. Olyan nagyon nehezen. És rájön, hogy már régen nem a párja az akiben újra és újra kell bízzon. Ez a férfi már kiérdemelte a bizalmát.
Amikor néha kinéz az ablakon és nézi a csillagokat, akkor tudatosul benne, ő már csak sorsban kell bízzon, mégpedig vakon. Könnyű pihetollként rá kell dobnia magát a szél hátára, és hagyni, hogy sodorja, amerre csak vinni akarja. Ez a bizalom maga. Bizalom a sorsban, aki talán cserébe hagyja majd, hogy ez a soha el nem hitt tündérmese – amit még kislánykorában álmodott meg – folytatódhasson.
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:33), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Máj 2 Vas 20:03 Hozzászólás témája:
07.
winner: Bizalom
Létezik-e feltétel nélküli bizalom, és ha igen mi az ára? Hiszen a bizalom egy olyan dolog, amit ki kell érdemelni, meg kell érte küzdeni. Nem egyszer, hanem naponta újra és újra. Igen, de mi van, ha hiába teszünk meg mindent érte, nem kapjuk meg?!
Az, hogy mennyire bízunk meg valakiben, egyben azt is jelenti, mennyire hiszünk neki. Vagy tévedek?
Az is igaz, hogy manapság a bizalom kihalófélben lévő fogalom. Olyan valami, ami nélkül lehet élni, de nem könnyű.
Kérdezheti a nyájas olvasó, mire ez a nagy filozofálgatás?
Erre csak azt tudom mondani, hogy tiszteljen meg bizalmával és olvassa el az alábbi kis történetet.
Megtisztel a bizalmával? Nos, akkor rajta.
Bizonyára ismeri a kedves olvasó a szituációt, amikor utazik a vonatot és mire észbe kap, nyakig van egy vadidegen ember életének legszemélyesebb problémáival. Így jártam én is. Elromlott az autóm és mivel halaszthatatlan dolgom volt, kénytelen voltam vonattal menni. Kényelmesen utaztam, másodmagammal egy fülkében. Olvastam és útitársam ugyan ezt tette. Később szundikáltam és ő is. Mivel már se olvasni se szundikálni nem volt kedvem se nekem se neki, el kezdtünk beszélgetni. Először csak közönséges hétköznapi dolgokról. Milyen az idő, miért ilyen piszkos a fülke, vagy éppen az ablakon kitekintve, hogy mennyi a megműveletlen földterület.
Később elmondta, hogy nős és három gyereke van. Én is megtiszteltem annyira, hogy beavattam családi állapotom rejtelmeimbe. Ezen felbuzdulva azt is megtudtam, hogy ez a másodok házassága és a három gyerekből a legnagyobb az első frigyből származik, és innentől kezdve nem volt megállás. Megtudhattam mindent, akár akartam akár nem.
Alkalmi ismerősöm, akiről fél órája azt sem tudtam, hogy a világon van, beavatott abba a titkába is, ami jelenleg a legnagyobb problémája, nevezetesen, hogy a felesége betegesen féltékeny. Elmondta, hogy az első feleségétől is azért vált el. Szerette az asszonyt, de az nem bízott meg benne.
Nehéz herce-hurcás válás volt. Annyira megviselte, hogy évekig nem volt kapcsolata senkivel. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedett jelenlegi felségével. Sokáig észre sem vette, pedig a nő mindent elkövetett, hogy felkeltse érdeklődését. Végül a próbálkozásokat siker koronázta és ő fülig szerelmes lett a nőbe. Boldogan éltek, és szerelmük gyümölcsekén két gyönyörű gyermekük született. Mindenük meglenne, a boldog tartalmas élethez, és mégsem boldog. Az asszony ugyanis olyan mértékben féltékeny, hogy azt már épp ésszel elképzelni sem lehet. Kezdetekben még mindnet elkövetett, hogy bizonyítsa, minden alapot nélkülöz az asszony olykor nevetséges, olykor érthetetlen vádaskodása. Azonban hiába tett meg mindent az eredmény újabb és újabb képtelenebbnél képtelenebb vádak özöne. Ahogy ilyenkor lenni szokott a nagy bizonyítási és megfelelési vágynak az eredménye az lett, hogy elkövetett ilyen-olyan hibát, amire az asszony könyörtelenül lecsapott és a fejére olvasta.
Na, nem azt, hogy megcsalta, mert nem tett ilyet, hiszen szerette a feleségét. De elég volt, hogy öt percet késsen, vagy ne vegyen fel egy telefont, az asszony szerint ez máris elég bizonyíték volt arra, hogy van valakije. Erre ő persze el kezdte bizonygatni, hogy miért is késett, vagy mi volt az oka annak, hogy a telefont nem vette fel. Ez persze az asszony szerint üres magyarázkodás volt csak, és ha véletlenül valami hiba csúszott a magyarázatba az újabb megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy az ő hites ura milyen gazember, és bizony-bizony vadászik minden emberi lényre, aki a másik nemet képviseli.
Csak néhány példa a gaztettek közül: kiguvadt szemekkel nézte a bemondónőt a televízióban. Előre köszönt a Horváthnénak, aki a másodikon lakik. Rámosolygott a húsz év körüli fruskára az üzletben, mert az segített neki, igaz az a bizonyos fruska volt az eladó. Vagy éppen az egyik vállalati rendezvényen a jogásznő mellé ült le a vacsoránál.
Alkalmi ismerősöm, bevallotta tehetetlen. Odáig fajult a dolog, hogy akkor is támadást vél párja szavai mögött, amikor az véletlenül mégsem gyanúsítja meg. Mit lehet tenni, kérdezi, de válaszolni én sem tudok. Végül megkérdem, hogy ő, mármint az útitársam szokta-e hasonlókkal letámadni élete párját? Rázza a fejét. Bevallja nekem, bizony előfordul, hogy elszakad nála a cérna és akkor puszta védekezésből ő is az asszony fejére olvas olyan dolgokat, amivel tisztában van, hogy merő képtelenség.
Útitársam lassan készülődni kezd, mert a következő megállónál leszáll. Így csupán egy rövid summázásra marad időnk. Na és egy kérdésre a részemről. Miért nem hagyja ott az asszonyt, hiszen így képtelenség élni.
Rám mosolyog, és úgy válaszol.
– Mert mindennél jobban szeretem, és mert tündéri, okos, intelligens teremtés. Minden más téren tökéletes, és én bízom benne, hogy megváltozik.
Legutóbb naiva szerkesztette (2010 Máj 9 Vas 21:34), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2010 Máj 9 Vas 20:46 Hozzászólás témája:
Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!
Lezárult a 15- 18. heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott, írt, és szavazott!
A versenyben 5-en indultatok, 7 alkotással, és 15 szavazat érkezett a művekre.
Lássuk az eredményt:
A közönség szavazatai alapján a 6-os számú mű nyert 10 szavazattal.
A győztes tehát:
Rien25: Vak bizalom című alkotása
A szakmai zsűri pontjai alapján, 23 ponttal, a 02-es számú :
1. Julianna A vak bizalom ára 14,0
2. Baggio11 Farkasok mostohája 23,0
3. felix Az élet királya 17,5
4. Julianna Regős József 20,5
5. Baggio11 A legdrágább rakottkrumpli 17,0
6. Rien25 Vak bizalom 18,5
7. winner Bizalom 21,5
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
