Elküldve: 2010 Jún 7 Hétfő 18:51 Hozzászólás témája: 23-26.heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók!
Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:
– A versenyek anonim formában fognak zajlani, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is naivának, vagy winnernek kell elküldeni privát üzenetben, a minden témakiírásnál megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra minden tag jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a mű nyer, aki a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
A zsűri tagjai:
Si
mango
Lacoba
Jega
Végh Sándor
Hori
- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négy hetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2011 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!
Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.
Kedves alkotók!
A 23-26. heti prózaverseny témáját Attila61 adta:
UTOLSÓ PERCEK
A műveket JÚNIUS 27. (vasárnap) este 8 óráig kérjük elküldeni NAIVÁNAK privát üzenetben!
Szavazni JÚNIUS 28-TÓL, JÚLIUS 4, este 8 óráig lehet, szintén NAIVÁNAK küldött privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.
Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Elküldve: 2010 Jún 9 Szerd 20:04 Hozzászólás témája:
01.
Supremum vale
Az óra hangosan ketyegett a falon. A függöny mögött egy légy küzdött az életéért zümmögve, neki-neki csapódva az ablaküvegnek.
Az asszony a rekamién feküdt, félig a fal felé fordulva. Zihálva, kapkodva vette a levegőt, ráncos-eres keze görcsösen markolászta a paplant. Régi kép függött ott, egy erősen megkopott velencei festmény, amely egy gondolát, valamint a Dózse-palotát ábrázolta. Lánykori szerelmétől kapta hajdanán. Közel hatvan éve őrizte nagy becsben tartva a tisztaszoba falán.
-Sötét van itt. - gondolta, hiába meresztgette a szemét, csak homályosan látott.
Hirtelen fény árasztotta el a szobát. Mihály mosolygott rá gyönyörű szabályos fehér fogsorával, és táncba vitte a búcsúi bálon. Istenem az a forgás! Rengeteg ember, zene és nevetés! Fullasztó nyáréjszaka volt. Ott a folyóparton tudta meg tőle, hogy behívták katonának. Nem akarta elhinni, jeges félelem hasított a szívébe. Kétségbeesetten, sírva kapkodva ölelték egymást a fűzfák aljában.
Amikor letette a fejfa lábához, melyen Szegő Mihály neve állt, a nefelejcs csokrát, már a szíve alatt követelőzött az új élet, a szoknyája biztostűvel volt összefogva egyre domborodó hasán.
A folyó meghatározó helyszíne lett későbbi életének is. A partján vettek földet a gazdálkodó Jánossal, aki özvegyen két leányt hozott a házasságba és apja lett az ő árva gyermekének. A ház nem lett túl nagy, de megfértek benne. Jánossal nem volt akkora a szerelem, ám szerette és becsülte a férfit. Nevére vette a kis Misit,és úgy nevelte mint a sajátjait, ha nem nagyobb szeretettel. De a munka, a gazdaság volt János igaz szerelme. A föld megszállottja volt , ebben nem ismert tréfát. Hányszor kinn voltak hajnaltól késő estig a földeken kapálni a gyerekekkel! Misike csenevész fiú volt, kímélte is amennyire csak bírta a munkától.
Építkezéskor a lányok vödörszám hordták mezítláb a folyómederből a kavicsot a betonozáshoz. A fiú a parton ült és egy fűzfavesszőből eszkábált pecabotot áztatott a vízben. Ő már csak arra eszmélt mikor Janka üvöltött a fekvő húga felett akinek a fejéből dőlt a vér. Misi tagadta, hogy ő vágta volna az ominózus követ Rozihoz. Az asszony sem akarta elhinni, még inkább tudomásul venni. Védte a végsőkig minden esetben.
A vasárnapi ebédek, Istenem…A gyerekek folyton marták egymást. Egy csirke került az asztalra, neki csak a farhát jutott általában. Azt mondta; ő csak azt szereti…A javát az ura és a gyerekek kapták. A fiú élelemes kis huncut volt világ életében. Rozinak elterelte a figyelmét valamivel mindig („Nézd,ott repül egy rigó!”) és már el is tünt az álmélkodó kislány tányérjából a finom csirkecomb.
- Hideg van.- gondolta. Éppolyan hideg , mint aznap mikor János elzavarta a fiát a háztól. A konyhakredencből tűnt el a Csillag ára. Hiszen az csak a két lókupec közül lehetett valamelyik,akiket János beinvitált az áldomást meginni a sikeres adás-vétel után. A következő vásáron már ő is aggódott,mert az a hír járta Misi alaposan kiagyusztálta magát.Új irha kabátban,lovagló csizmában mulatott a kocsmában,vendége volt János-az egész város…
Később szinte csak levélbe tartották a kapcsolatot, elég rendszertelen időközökkel. Mihály sűrűn váltogatta lakhelyét ,majd felvételt „nyert” a rácsosakadémiára is. Az anyja sokszor a család érdekeit is hátrahagyva, erején felül támogatta semirekellő fiát. János úgy tett ,mintha nem venne észre semmit, de megpróbálta kárpótolni lányait több -kevesebb sikerrel. Férjhez adta őket szép kis hozománnyal, támogatta családjukkal együtt őket egész en haláláig.
Rozit értesítették először. Tercsi, a kocsmárosné volt biciklivel, lélekszakadva kiabált a kerítésen keresztül,hogy szaladjon gyorsan mert a papa meglehetősen rosszul van. Az asszony szívdobogva közelített az italbolthoz, már messziről kivehető volt a csődület . Ott állt a mentőautó is ,de nem villogott a lámpája,és fagyos csönd uralkodott az embereken. Mikor odaért mintegy vezényszóra szétnyílt a tömeg ,és a nő megpillantotta apját amint a kocsma kövezetén fekszik,és a mellette térdelő orvos épp a szemét zárja le.
A mama a földeken dolgozott szokásához híven,orvos kellett hozzá is hogy meg tudjon nyugodni. Még egy órája sincs , hogy János sétálni indult. Ő is elakarta kísérni,de a férfi szokásához éppen nem illő módon ráförmedt:” - Azt hiszed ha velem vagy folyton akkor nem tudok meghalni?”
Így hát intett a Tercsinek: rendelt egy kisfröccsöt,és ezzel a lendülettel lefordult a székről.
A temetés nem éppen botrány nélkül zajlott. Istenem , Mihályt akkor látta utoljára .Azt hitte, apja iránt érzett fájdalma,szeretete hozta haza. Vagy legalábbis , hogy ezt diktálja a tisztesség, ha már apja helyett apjaként felnevelte,elkíséri Jánost utolsó útjára. De nem. Tajtrészegen az apai jussát követelte, majd a kiásott sírnál a papot, kántort túlénekelve rázendített a Nem loptam én életembe, csak egy csikót Debrecenbe kezdetű nótára.
Rozi és Janka voltak akik mellé álltak,hogy fel tudja dolgozni a történteket. Mikor elkezdett betegeskedni a szívével, Rozi ápolta ,ő segített a ház körül is. Soha nem mondott neki érte köszönetet. Valahogy természetesnek tűnt ez az egész, hiszen maga a nő is természetesen viselkedett,magától értetődőnek tartotta,hogy nevelőanyját ápolta. Szíve mélyén folyton a fia után vágyakozott. Nagyon szerette volna látni még egyszer az életben.
-Egyre sötétebb van, talán végleg beesteledik. - gondolta.-Bocsássatok meg ,lányaim,ha tudtok!-fájdalmas hörgés szakadt fel a mellkasából.
A szobában két lehajtott fejű nő ül kuporogva, egyikük a rekamié szélén, másikuk egy sámlin mellette. Mindkettő fogja az öregasszony élettelen kezét, vállukat rázza a visszafojtott zokogás.
Elküldve: 2010 Jún 19 Szomb 22:14 Hozzászólás témája:
02.
Utolsó percek
Két évvel ezelőtt apu levágott egy vastagabb ágat az almafáról, maradt egy csonk, amelyre többfélét aggattak, de azt, hogy egyszer Öcsi felakad ugyan ott, nem jósolta meg senki. Pedig megtörtént. A kisfiú felmászott az almafára, rossz helyre léphetett, így majdnem lezuhant a földre, de szerencsére a facsonkra akadt, vagyis a puloverénél fogva csüngött az almafán. Hiába forgolódott, kapálódzott, nem tudott kivergődni ebből a kényelmetlen helyzetből. A haragos szomszéd szemtanuja lett ennek. Látta, hogy a tizenegy éves Öcsi fennakadt az öreg almafán. Annak ellenére, hogy Öcsi apjával most haragban volt, hozzáfogott a kerítésen keresztül ordítani:
- Tóth úr! Tóth úr! Jöjjön gyorsan! A fia csüng az almafán!
Sajnos, abban az időben se Tóth úr, sem a felesége nem tartózkodott otthon. A nyolcadikos Gyöngyike pedig csettelt a szobájában, bömböltette a magnóját, így nem hallhatta, hogyan szenved az öcsikéje kint az almafán. A szomszéd hiába kiabált. De volt valaki, aki azonnal sietett a bajbaesett fiúhoz. A nagytestű Vitéz rohamosan az almafánál termett , először nézte Öcsit, ugatott rá, azután hozzáfogott ugrálni. Veszettül cibálta, rágcsálta a felakadt pulóvert, kis idő múlva a ruhadarab elszakadt, Öcsi lepottyant. Talán alaposan megütötte magát, de sírva feltápászkodott és elindult a házba. A Vitéz Öcsi mellett volt, mikor a bejárati ajtónál megjelentek a szülők és a nagypapa. A szomszéd látva, hogy a gyerek földet ért, bement a saját házába.
Öcsi külseje megdöbbentette a felnőtteket. Anyja felkiáltott:
- Jaj, gyermekem, mi történt veled? - Öcsi csak sírt, nem mondott semmit. Anyu bekísérte a szobába a fiút és hozzáfogott a karcolások, sebek ellátásához. A férfiak pedig kint találgatták, hogy mi is történhetett. Látták, hogy a gyerek tele volt horzsolásokkal, karcolásokkal. Mivel Öcsi nem mondott semmit, arra a következtetésre jutottak,hogy a kutya bántotta a gyereket.
- Mondtam nektek, hogy ez az eb hamis, veszélyes lehet a gyerekekre, - jegyezte meg nagyapa. - El kell vinni innen ezt az állatot.
- Nem, Öcsi szereti Vitézt, sokat játszik vele, - szólalt meg Gyöngyike, aki pár perccel ezelőtt jött ki a szobájából. Azonban ezt a megjegyzést senki nem vette figyelembe. Apa is mérges volt a kutyára.
- Majd én elintézem, hogy ez az eb nem fogja többet bántani a gyereket. - mondta nagypapa egészen komolyan. Öcsit anyu leápolta, tiszta ruhát adott rá. Az ügyeletre készült menni vele annak ellenére, hogy Öcsi tiltakozott.
- Sehová nem megyek, már jól vagyok.
A fiú érezte, hogy valamit titkolnak előtte. Kezdett sötétedni. Öcsi kinézett az udvarra, benézett a kutya házba.
- Hol van Vitéz?
- Nagyapa elvitte egy sétára, - mondta Gyöngyike és elárulta az öccsének, hogy mit mondott nagyapa. Öcsi rosszat sejtett.
- Vitézem, drága kutyuli! Hiszen ő mentett meg! Megkeresem, - és elrohant, hiába kiabált utána anyu, hogy ne menjen sehová.
Nagypapa szokatlan helyre vitte a kutyát sétálni. A park melletti tóhoz. Ott talált egy nagy követ, táskába tette, azután a Vitéz nyakába kötötte a táskát. A legmélyebb helyre vitte,ott akarta bedobni a táskát a vízbe, hogy a szerencsétlen állat elmerüljön. Fájt papinak a szíve, hogy meg kell ölni őt, de a gyerek érdekében meg fogja tenni.
- Hú, de elfáradtam, pár percre lepihenek, utána végrehajtom, - mondta magában. Nehéz volt, mert Vitéz papira nézett azokkal az okos szemeivel. Kis idő múlva az öreg remegve megfogta a táskát és húzta közelebb a vízhez, a kutya tiltakozott, húzta az öreget ellenkező irányba, végre sikerült vízbe hajítani a nehezéket. Erre egy kiáltás:
- Papi, mit csinálsz? - Öcsi volt az. Vitéz az én kutyám! Jaj, megfullad! - ordított a gyerek.Öcsivel együtt volt a haragos szomszéd is. Ő szemtanuja volt mindennek, mindent hallott. Mikor Öcsi elrohant otthonról, a szomszéd utána indult és gyors léptekkel utol is érte. Az utolsó percben értek a tóhoz. A szomszéd elővette a zsebkését, segítségével kiszabadította a kutyát. Hazafelé Vitéz örömmel lépkedett a gyerek mellett. Az úton a szomszéd elmesélte papinak az igaz történetet.
A szomszédok ezután is komolyan vitatkoztak. Ultizás közben. Vitéz cselekedetét pedig átértékelték. Titokban mindenki elég gyakran kedveskedett neki valamilyen finom falattal. Sohasem árt jóba lenni egy nagy kutyával!
Elküldve: 2010 Jún 20 Vas 7:32 Hozzászólás témája:
03.
Szenteste
A bicikli első kereke furcsa nyolcast leírva, imbolyogva pörgött a vázon. Az útról nézve alig-alig látszott ki a magas rekettyésből.
A férfi órák óta tekerte a volánt. Nagyon igyekezett hazafelé. Évek óta nem volt otthon időben, karácsony este. A gyertyákat mindig nélküle gyújtották meg. Most nem akart késni. Fontos mondanivalót fogalmazott magában. Volt ideje gondolkozni az utóbbi pár hétben, megérlelődött benne a döntés. Lassítani kell a munkatempón, már nincs miért hajtani. Hiszen a lényeg már réges-rég az övé. A családi szeretet, harmónia. Miért is nem vett róla eddig tudomást? Mi nem volt elég? Ő maga sem értette, egészen addig a napig, mikor Anna szeméből, kibuggyant az első könnycsepp.
Világ életében munkált benne a bizonyítás vágya, a családja és az emberek felé. Lám-lám, ez a kis intézetis, mégiscsak vitte valamire. Tizennyolc évesen, mikor kikerült az intézet falain kívül az anyja várta az épp aktuális élettársával. Fátylat borítottak a múltra, ami volt elmúlt, új lapot nyitottak.
Karcsi bá, az anyja új párja gazdálkodó volt. Több száz hektár földje, ötven hízója, húsz bikája, meg harminc tehene képezte a tulajdonát. Munka rengeteg volt, a keménykezű és sóher embert sorba faképnél hagyták a munkásai. Nevelőapjáék perspektívát láttak a fiúban, konkrétan rabszolga kellett nekik. Fedélért, élelemért cserében megkapták egy időre. De a férfi ettől többre vágyott. Mindig jól fogott az agya, szeretett tanulni. Felvételizett a Műszaki Egyetemre, sikerrel.
Karcsi bá őrjöngött, mikor a jó dolgos fiú pakolta a holmiját. Hálátlannak titulálta, és mindenféle nem éppen hízelgő jelzővel illette őt, és felmenőit egyaránt. Az anyja- az életben ki tudja hányadszor- ismét megtagadta. Ő pedig bizonyítani vágyott, hogy megáll a saját lábán is, nem is akárhogyan-minden külső segítség nélkül.
Az egyetem után pár társával építőipari vállalkozásba vágtak. Ha lassacskán is, de beindult a szekér. Folyamatosan kiépülő kapcsolataik révén egymást hozták a munkák. Lett saját kocsi, lakás. Nem kellett számolgatni egy-egy bevásárlás alkalmával, még mennyi árut tehet a kosárba anélkül, hogy megszégyenülne a kasszánál.
A fővároshoz közeli község polgármesteri hivatalának felújítását, átépítését végezték ezelőtt nyolc évvel. Ott ismerte meg Annát. A törékeny kis nő, mint egy zöld pillangó repkedett egyik háztól a másikig, ahogy kézbesítette a leveleket. A postáskisasszony mindig vidám volt, még a huncut szeplői is mosolyogtak az arcán. Vörösesszőke hullámos haja röpködött utána, ahogy végigbiciklizte a falu utcáit. A férfi nem látott addig még egy ilyen kedves teremtést, a nő meg ilyen jó felépítésű, remek kiállású, városi mérnökembert. Mire elkészült a cég a polgármesteri hivatallal, Anna és a férfi megtartották az eljegyzést.
Nagy szerelem volt az övék. Az asszony örökösen vidám, gondoskodó természete nyújtotta a férfinak a szeretőt, társat és az anyát egy személyben. Ő viszonzásul elhalmozta imádatával és minden földi jóval. Hamarosan nekik volt a legnagyobb házuk, legszebb autójuk és két tündéri ikerlányuk.
A férfi rengeteget dogozott, főleg a fővárosban, ezért késő éjjelente járt haza. Mígnem Mikuláskor meglepetéssel állt elő. Az asszony csizmájába egy új lakáskulcsot hagyott ott a „Nagyszakállú”. A férfi örömmel tudatta zavartan pillázó nejével, hogy felköltöznek Pestre (egy luxuslakásba), így a férfinek nem kell annyit utaznia, többet lehet a családjával. Anna pedig ott hagyhatja a munkahelyét, és csak a lányokkal foglalkozhat. A szeplők ekkor már nem mosolyogtak a nő arcán. A zöld szemekből, gyors egymásutánban előbukkantak a kövér könnycseppek . A férfi nem számolt azzal a ténnyel, hogy a felesége ennyire szereti a hívatását, szülőföldjét. Itt mindenki ismerte őt és viszont. Jóleső érzéssel töltötte el nap-nap után az emberek szeretete. Nem volt olyan család kinek búját-baját ne ismerte volna. Imádott minden nap nyeregbe szállni, és tekerni házról-házra, télen-nyáron egyaránt. Minden évszaknak megvolt a szépsége számára. Tavasszal az első rügyek kipattanása, virágok látványa, nyáron a simogató napsütés-a szünetet élvező gyerekek sisere hada. Ősszel a gyönyörű sárga-vörös színben pompázó fák, bokrok látványa, télen a zúzmarás kerítések képe.
A férfi értetlenül állt Anna előtt, és viszont. Addig soha nem veszekedtek. Azóta pattanásig feszült volt a hangulat otthon. Mostanában emiatt nem sietett hazafelé, mert nem tudtak fájdalom és harag nélkül egymásra nézni. A férfi nem értette miért nem kell a jólét, amit két kezével teremtett maguknak. A nő fel nem tudta fogni miért nem érti a férje, hogy ő innen nem tud elmenni. Annának ez a közeg olyan volt, mint halnak a víz. Csak itt tudott létezni. Joli néni, a tanító néni (ki több generációt kinevelt a faluban) minden reggel várta egy forró kávéval, Hargitai bácsi minden nap boltba menet meglengette kalapját:”Van posta, nincs posta?”- kiáltással. A hallássérült 86 éves nyugdíját folyton váró Néma Nusi, kérdő pillantására köznapi kézjelekkel (két ujját felmutatva, majd két kezét összetéve feje alá, végül három ujját összedörzsölve) elmutogatja:”Még kettőt alszol, aztán lesz pénz Nusi néni!”. Minden egyes házhoz, minden emberhez kötődése volt.
December 24.-én azért vállalta a munkát, mert nem akart otthon lenni. A férje is dolgozott, sosem ért haza a gyertyagyújtásra. Ő meg a lányok évről –évre nyűgösen, megbántva várták a családfőt. Így most inkább az anyjáékhoz küldte a lányokat, ott már délben az ebédnél megjött a Jézuska. Úgy gondolta estére mire a férje hazaér, ő is elkészül mindennel. Nagyon félt, hogy a Szenteste sem hoz megoldást, békét. A városszéli utolsó házhoz vitte az üdvözlő karácsonyi lapot. A fékcsikordulást még hallotta, aztán sötét lett minden.
A férfi a csattanásra riadt fel a gondolataiból és rátaposott teljes erejéből a fékre.
Mintha lassított felvételt látott volna, ahogy egy test rácsapódik a szélvédőre, teljesen berepesztve azt. Szívdobogva, remegő lábakkal kászálódott ki az autóból.
Az úton zöld ruhás alak az égre tágult szemeivel, mosolygó szeplőkkel, szélfútta ragacsos angyalhajjal feküdt. Vállán átvetve nyitott postástáska volt, körülötte bíborban úszott a táj.
A bicikli első kereke furcsán nyolcast leírva, imbolyogva pörgött a vázon. Az útról nézve alig-alig látszott ki a magas rekettyésből.
Elküldve: 2010 Jún 24 Csüt 17:57 Hozzászólás témája:
04.
Pár percen
Egy tágas szuterén helyiségben kiselejtezett bútorokkal berendezett szoba. Középen egy nagy ikerágy, rajta különböző kacat. Egy ócska dunyha alatt fekszik az állandóan köhécselő öreg Dezső. Ő nagymamám második férje, vagyis mostoha nagyapám.
- Mari, hozzál nekem a boltból egy kis pálinkát, hátha megszünteti ezt az átkozott köhögést.
- Te öreg, más nincs is benned, csak a pálinka. Inkább egyél egy kis puliszkát.
- Egyen a franc! Ne kínozzál! Csak fél decit, többet nem kérek.
- Nincs pénzem, hogy képzeled ezt?
- Tegnap Sanyi fiad adott neked.
- Igen, de az kell krumplira.
Nagymama mégis csak szerzett az öregnek egy kis itókát. Délután az öreg papa csöppenként iszogatta. De a köhögés még erősebb lett.
A temetésén nem sokan voltak. Nagymama fekete öltözékben törölgette szemeit. Csendesen sírdogált pár napig ugyan úgy , mint mikor megdöglött az egyetlen állatkája , a Manci kecske. Régebben nagyon szerettem azt az órácskát, mikor nagymamával kivittük a kecskét egy üres telekre legeltetni, én pedig szaladgálhattam, hempereghettem kedvemre a magas fűben.Anyukám gyárban dolgozott, csak késő délután jött értem. Apukám, "robotolt". Ez a szó számomra valami titkos és érthetetlen volt akkor.
Nagymama kész művész volt. Majdnem a semmiből tudott finomakat főzni a sarokban lévő sparheltjén. Gyakran főzött rántott levest, bablevest, krumplilevest vagy főzeléket. Azután, hogy az öreg Dezső meghalt, a szuterén lakásba beköltözött Sanyi nagybátyám a feleségével . Anna néni egy tűzről pattant menyecske volt, ahogy nagymama mondta. Beköltözés után sok mindent megváltoztatott a "szobában". Állandóan pucolta a kis ablakokat, sikálta a padlót, rendezgette, selejtezte a kacatokat. Mikor nagymama távol volt, hangosan elégedetlenkedett, neki minden koszos, retkes volt. Örökösen dunnyogott:
- Már megint sáros a padló! Menj a helyedre, ne járkálj Zsuzsi! - rámszólt elég durván.
A helyem egy kisszék volt a kredenc és a szenes kanna közt. Legtöbbször rajzoltam egy hokedlin, ollóztam és nagyon vigyáztam, nehogy szemeteljek, mert Anna néni azt nem tűrte.
Hétvégeken Anna néni mindig csirkelevest főzött. A sparhelt tetején gyöngyözött az illatos húsleves. Aranysárga karikák úszkáltak a leves tetején, ízletes hús darabok, zöldségek kandikáltak ki. Mikor senki nem volt a helyiségben rajtam kívül, mágnesként vonzottak a finom csirke darabok, nem tudtam megállni, hogy egy villa segítségével ne csípjek le valamit, és mikor bekaptam, gyorsan eltüntettem a nyomokat, nyomban elhelyezkedtem a kisszéken, mintha semmi nem történt volna. Mikor Sanyi bácsi hazajött a stadionból, Anna néni megterített, és ők ketten, ha vendégük volt, akkor többen asztalhoz ültek és sokáig eszegettek, beszélgettek. Sanyi bácsi szidta a bírót vagy mást, de a hangoskodása kihallatszott az utcára is. Nagymama a hokedlin ült, és egy tálkába kapott enni. Én pedig egy egészen kicsi tálkából ettem. Pici falatokként eszegettem, hogy tovább tartson az étel. Repeta nem volt, mert minden elfogyott az utolsó morzsáig. Én még nagyobb éhséget éreztem a vasárnapi ebéd után. Szerencsére nagymama mindig tartogatott számomra valamilyen finomságot, például héjában főtt vagy sült krumplit.
Délután nagymama gyakran átment beszélgetni a szomszéd Náni nénihez, nem felejtette a következő mondatot elmondani nekem:
- Jó legyél Zsuzsika, mindjárt jövök. - Egy-két óra múlva haza is jött. Sanyi bácsiék ilyenkor aludtak az ikerágyban. Én ezt az időszakot kihasználtam arra, hogy mozoghassak. Kiszaladtam mindig az udvarra, párszor körbefutottam a virágágyast, azután csendesen beosontam.
Egy vasárnap délután hasonlóképpen szaladgáltam kint, már vagy ötször körbeszaladtam az udvart, be akartam már menni, mert elég hideg volt kint, és akkor egy erős robbanás rázta meg a környéket. Megijedtem, a házmester nénihez szaladtam. Később tudtam meg, hogy Anna nénit és Sanyi bácsit kórházba szállították égési sérülésekkel. A robbanás Sanyi bácsi hibájából történt, tiltott robbanó anyagot tárolt a pince egyik sarkában. Ha pár perccel hamarább megyek be a helyemre, ki tudja, mi lett volna velem. Nagyi ezután nálunk lakott és állandóan sírt. Anya ideges volt, gyakran szemrehányást tett nagyinak:
- Tőled a gyermekem meg is hallhatott volna, nem vigyáztál rá.
. Nagyi egyszer összeszedte szegényes rongyait és elment. Többé soha nem láttam. Apa akkor tért haza a "robotból" betegen, mikor számomra kezdődött az iskola. Az életünk jobbra fordult. Apu meggyógyult és a közeli falvakba járt dolgozni. Megpakolt batyuval tért mindig haza. Finom étel volt nálunk is. Vasárnaponként anyukám főzte a húslevest és csuda jó illatok terjengtek a környéken. Ez az emlék örökre belém vésődött.
Elküldve: 2010 Jún 25 Pént 22:08 Hozzászólás témája:
05.
Utolsó percek (Rövidfilm)
Az első
Gebe már ott állt a villamosmegállóban, és kicsit remegve a tavasz reggeli hűvösétől, toporogva szívta cigarettáját. El-elnézegetett a közeli kisközért ajtaja felé, gondolta, hogy vesz reggelire abból a sült császárból, amit jó hete is vásárolt, de nem akart elidőzni a boltban. A főnök leordította a fejüket, ha késtek. A Professzort várta.
(Talán majd egyszer megértem az Időt. Vagy nem is kell megértenem, csak befogadnom, ahogy nagyapám koporsóját a rögös föld. Elhinnem, hogy minden eltékozolt számolatlan pillanatunk valahol egybeér, összefonódik.)
A második
Tulajdonképpen bosszantotta a dolog. Mindig ő várt a brigád legidősebb tagjára. Professzort a fővárosba kerülése óta ismeri. Isteni gondviselésnek hiszi azt a találkozást, meglehet ezt a szót a Bibliában soha nem találta. Pedig nem múlt el nap gyermekkora óta, hogy ne olvasna belőle. A már fényesre kopott fedelű könyven kívül csak egy családi fényképet hozott el a házból. Anyja ölében ül mezítláb, hosszú ingecskében. Lehet talán két éves. Anyja felett a falon Jézus kép, még valamennyi abból a régi ingás órából is látszik, amit nagyapja vett egy menekülő zsidó családtól a háború előtt. Minden mást szabolcsi kis falujában hagyott. Leginkább a padot sajnálta a tornácról. Szeretett ott üldögélni, amikor már elpihentek az állatok, béka szót hozott a határ felöl érkező langyos szél, olykor kutya vakkantott csak úgy kötelességtudatból.
(Sohasem voltam boldog. Sohasem voltam egyedül. Azt mondod, ez ellentmondás? Nem, ez az én életem. Tudod,
minden apró ösvényünket egy cél vezérli. Ez pedig a Nagy Út ígérete. Na, nekem nem ígért senki, semmit még ebben a rohadt életben. Tegnap láttam egy síró asszonyt.)
A harmadik
Volt úgy, hogy valami hiány tört rá. Elképzelte, hogy gyermeket lovagoltat térdén, kisszekeret szögelget, tejjel teli bögrét nyújt egy kócos kislánynak. Amíg élt az anyja, hallotta eleget, hogy meg kellene nősülnie! Mi lesz vele, ha ő meghal? Ki lesz, majd, aki mossa a gatyáját, egy tál ételt, aki elé tesz? Csak hümmögött erre mindig, hogy egy valaki kellett neki eddig csak. Annak nem kellett. Ő meg másra már rá nem néz. A Tsz-ben, majd később, a helyette alakult Kft-ben dolgozott lakatosként. Megjavított ő mindent. Lehetett az a legrégebbi “ruszki” szivattyúmotor, háború előtti Csepel váltója, vagy hegesztésre leadott bojler. Csak a saját lelkéhez nem talált odaillő darabot. Az anyja halála után nem volt maradása. Egy reggel átment a szomszédba, és csöndesen letette a ház kulcsait a nagyokat szuszogó cimborája elé, a légyköpésektől foltos asztalra. Nem szólt az semmit, csak töltött egy vizespohárnyi házi pálinkát, és egymásra emelve, némán kiitták.
(Egy dal. Az a zsoltár, amit nagyanyám énekelt. Vajon énekli ma még valaki? Sokszor látom őt. Mosolyog, én meg sírok. Na, ez vagyok én! Szerinted egy ilyen marha talál magához való jászolt?)
A végső perc
Az utolsó vonattal elindult. A falu templomának tornyát még sokáig látta. A megyeszékhelyre beért, de hajnalig ott ragadt. Lefeküdt az egyik padra, magára borította a kabátját. Elnézte a csillagokat, és megköszönte az elmúlt napot egy imával. Arra is gondolt, vajon mikor jön erre ismét! Szemébe húzta a kalapját, és elaludt. Álmában gyermekként állt egy nagy folyó partján. Arra ébredt, hogy egy kutya nyalja a kezét.
(Minden idegen itt nekem. Idegen vagyok magamnak. Néha úgy érzem, csak egy percet éltem, néha úgy érzem életem végtelen és nincs semmi, ami ezen változtatna. Akkor néha boldog vagyok.)
Elküldve: 2010 Jún 26 Szomb 19:35 Hozzászólás témája:
06.
Vadászkaland
A férfi elbúcsúzott társaitól, beült a kocsiba és lassan kihajtott a kapun. Az óramutató közeledett az éjfélhez mikor végre hazaindult.
A hétvégét barátaival töltötte. Mivel meglehetősen ritkán tudtak összejönni, ezért ezeknek a találkozóknak egy idő óta különös rituáléja alakult ki. Mindig másnál rendezték az összejövetelt és a rendező feladata volt, hogy kitaláljon valami egyedi programot. A mostani találkozót a vadászat tette különlegessé.
A rosszul kivilágított, hepehupás úton csak lassan tudott haladni, gondolati elkalandoztak. A tegnapi vadászat eseményeit idézte fel. Tudta, hogy barátja, tagja egy vadásztársaságnak, mert sokat dicsekedett vele, de hogy ezúttal ő szervez egy vadászatot, azt nem gondolta volna. Ennek komoly kockázata volt, hiszen a legtöbben gyakorlatlanok voltak, és engedéllyel sem rendelkeztek.
A férfi viszont jó céllövő volt, fiatal korában az MHSZ-nél versenyzett. És ha kicsit kitartóbb, ki tudja mire vihette volna, mert éles szeme, nagyon jó látása volt. A katonaságnál mindig ő volt a legjobb céllövő, gyakran részesült dicséretben. A tegnapi vadászat felvillanyozta, és elhatározta, hogy megújítja rég lejárt fegyverviselési engedélyét és csatlakozik egy vadásztársasághoz. A barátja biztos segítene és támogatná. .
Ahogy az várható volt, a tegnapi vadászaton a társasság többsége nem lőtt semmit. A férfi barátja fél tucat apróvadat, két másik férfi egy-egy nyulat. Ő viszont a számtalan apróvad mellett egy szarvas gidát is elejtett, ezzel kivívva a társaság elismerését.
Még most is felgyorsult a pulzusa, ahogy visszaemlékezett a történtekre. Kilépett a tisztásra és megpillantotta a szarvastehenet, amint óvatosan a folyó felé lépdel, nyomában egy pár hetes gidával.
– Ez lenne az igazi zsákmány – gondolta magában. – Visszahúzódom az erdőbe, megkerülöm a tisztást és pont oldalba fogom.
Így is tett, lassan, óvatosan haladt nehogy zajt csapjon és megriassza a vadat. Jó tíz percig tartott, míg a sikerült a kívánt helyre érnie. Újból kilépett a tisztásra, de nem látta sem a szarvastehenet, sem a borját. Csalódottság fogta el. Már éppen visszafordult volna, hogy elinduljon megkeresni társait, amikor tőle jobbra, alig száz méterre kilépett a tisztásra a borjú. A férfit elragadta a vadász ösztön, érezte, hogy adrenalin szintje emelkedni kezd. Óvatosan emelte célzásra a fegyvert, hosszan célzott. Hangos durranás verte fel az erdő békés csendjét… A borjú felbukott és rúgkapálva, kétségbeesetten sírni kezdett. A panaszos sírásra kilépett a tisztásra a borjú anyja és riadtan nézte kicsinyét. Ösztönösen a vérző sebet nyalogatva próbált segíteni rajta.
– Mégis csak megvagy – gondolta a férfi és újra gondosan célzott. Meghúzta a ravaszt, de a vad megérezhetett valamit, mert az utolsó pillanatában megugrott. A lövés célt tévesztett, a golyó csak súrolta az állatot, amely riadtan megiramodott. Mielőtt eltűnt volna a sűrűben, megtorpant és a férfira bámult, majd egyetlen szökkenéssel bevetette magát a fák közé.
A gépkocsi kiért az országútra és férfi beletaposott a gázba.
– Egy óra múlva otthon leszek – mormogta magának. – Kellene valami zene – azzal bekapcsolta a rádiót és keresgélni kezdett az állomások között. Hirtelen felkapta a fejét és a fékbe taposott. Az úton egy kifejlett szarvas állt mozdulatlanul, és a közeledő autót bámulta. A férfi egy szempillantás alatt felmérte, hogy nem fog tudni megállni. Ösztönösen rántotta félre a kormányt, és ahogy elrobogott a megmerevedett vad mellett, a tudatába hasított a felismerés: az én szarvastehenem.
A kocsi széles ívben lerepült a jó két méter magas töltésről a mélybe. Hatalmas csattanással ért földet a gépkocsi, és bukdácsolva tovább pörgött. Végre megállt az autó, sötétség és csönd borult mindenre. A férfi az összepréselődött kocsiban ült, mindenhol üvegszilánk. Pokoli fájdalmat érzett, többre nem emlékezett, mert elveszítette az eszméletét
Tudatához tért, de ahogy megmozdult, érezte, hogy mindene fáj. Visszagondolt a balesetre, ahogy elszáguld a bénultan álló szarvastehén mellett. Mintha az állat szemrehányóan nézett volna rá. A sötétben megpróbálta kitapodatni kezét, lábát és megnyugodva konstatálta, hogy bár rendkívül fáj minden porcikája, legalább épségben van.
– Majd holnap az orvos tájékoztat hány bordám van eltörve – gondolta. – Világos lesz, megnyugtató orvosi ellátás, csak idő kérdése és rendbe fogok jönni. .
A gondolatai kuszán kavarogtak és lassan újra álomba zuhant.
Hallgatta a főorvost és üvölteni lett volna kedve, de csak feküdt mozdulatlanul és érezte, hogy könny szökik a szemébe.
– Felfogta amit mondtam? – kérdezte az orvos.
– Igen! Kérem, hagyjanak magamra.
Hallotta az orvos és a nővér lépteit, majd kisvártatva az ajtó csukódását. Kinyitotta a szemét és a semmibe bámult, agyában az orvos szavai dübörögtek, majd a szarvastehenet látta, amint elrobog mellette, és végül a végtelen sötétséget.
Nem tudta meddig feküdt így, végül felült és megnyomta a nővérhívót.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte e belépő nővér.
– Szeretnék kimenni – felelte a megvakult férfi.
Elküldve: 2010 Jún 27 Vas 19:07 Hozzászólás témája:
07.
Lekéste
Mártika összeszedte minden maradék erejét, hogy időben kiérjen a vasutállomásra. Elfáradt a futásban, egy pillanatra megállt, ránézett az órára, 5 perc múlva indul a szerelvény. Be kell érnie. Feltétlenül. Lehet, hogy az egész élete függ a mai találkától. Időben a szökőkútnál Szegeden, A múzeumnál fogja várni Norbi. Olyan srác, akiről minden lány álmodozik. Az interneten ismerte meg, fényképet is küldtek egymásnak. Még nem találkoztak,de Márti úgy érezte, hogy mindent tud Norbiról. Nagyon szép szerelmes mondatokat írt a lánynak, még verseket is küldött neki. Márti lelkesedéssel mesélt Andi barátnőjének Norbiról. Mielőtt elindult volna Márti az első randijára, beszaladt a barátnőjéhez és lelkesedéssel mesélt az utóbbi fejleményekről. Észre sem vette, hogy eltelt az idő, rohanni kellett, hogy beérjen időben az állomásra. Na végre fellélegezhet. Még van 2 perc az indulásig. Gyorsan megváltotta a jegyeket és kiment a peronra. Sehol senki. Nem értette, miért üres a peron. Visszament a pénztárhoz, megkérdezte, mikor indul a vonat Szegedre. Válasz:
- 1 órával ezelőtt ment el az utolsó vonat.
- ??
Nem volt mit tennie, hazament. Rosszkedvében felment a kedvenc oldalára a neten, és mit ad az ég: Norbi fényképére bukkant véletlenül, azonban teljesen más név volt alatta. A Google segített kideríteni, ki is ez a fiatalember, akit Márti Norbi néven ismert, aki szép szavakkal megnyerte Márti szívét. Hosszú nyomozás után Márti belátta, hogy egy szélhámossal ismerkedett meg a hálón. Már nem bánta, hogy lekéste a vonatot.
Elküldve: 2010 Júl 4 Vas 21:26 Hozzászólás témája:
Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!
Lezárult a 23-26. heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott, írt, és szavazott!
A versenyben 4-en indultatok, 7 alkotással, és 14 szavazat érkezett a művekre.
Lássuk az eredményt:
A közönség szavazatai alapján holtverseny alakult ki a 2.es számú (Julianna: Utolsó percek) és a 6-os számú (winner: Vadászkaland) című művek között. A szakmai zsűri pontjait figyelembe véve, ( Julianna: 16,5. winner: 17,5) a nyertes a 6-os :
WINNER : VADÁSZKALAND című alkotása lett.
A szakmai zsűri 20,5 ponttal az ötös számú alkotást ítélte a legjobbnak, tehát a győztes:
FÉNYESI: UTOLSÓ PERCEK (RÖVIDFILM) című írása.
Szívből gratulálunk Laci és János! Külön gratuláció Juliannának a holtverseny résztvevőjének!
Legközelebb szeptemberben találkozunk a versenyeken, mindenkinek pihentető, kellemes nyarat!
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
