52-03. heti prózaverseny

[winner]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
Lacoba
Végh Sándor
Hori


- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2012 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.



Kedves alkotók!


A 52-03. heti prózaverseny témáját az ajánlóból választottam, greenapple-től. Egyben szeretnénk felhívni a figyelmeteket a téma ajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat. Tehát a verseny témája:

Az itélet


A műveket január 16-a (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni winnernek privát üzenetben!

Szavazni január 17-től 23-a este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[winner]

01. ciroka-maroka: A tenger odaát

Kezedben a csipkefüggöny széle és bámulsz kifelé, várod, hogy a gőzölgő tea kihűljön, vagy csak hűljön egy kicsit, nézel az üvegen túlra, figyeled a tengert, hogy kékre simulnak a fehér habok. A nap alig ragyog, hiába, ősz van, a turisták kikoptak a partról, csak néhányan maradtak még. Ott, a szemközti ház balkonján az egyikük halat pucol, ezt csinálja talán két hete, lehet, hogy őrült és ugyanazt a halat két hét óta, ki tudja, fura figura, tegnap a háziasszony kiabált bele, hogy eldugítja a lefolyót a sok szeméttel, amit levakar a dögökről. A férfi hősiesen állta a szidást, csak állt, és minden minutumban széttárta a karjait, és mosolygott, hogy egy kukkot se ért az asszony visongásaiból, egyszer megtörölte a kezét a rövidnadrágjába... akkor az egyszer megcsóváltad a fejed, pedig talán már minden mozdulat fáj neked.

Most megpróbálkozol a teáddal, a csészét a szádhoz emeled, a szádat nem is kell kinyitni, mert szinte folyton nyitva van egy kicsikét, az ajkaid éppen hogy szétválnak ... látod ezt szeretem benned, azt a pici rést, az ajkaid között, és persze a szemed, olyan... olyan látod?, mint a tenger, csakhogy üveges szemmel nézel már, majdnem áttetsző a tekinteted, szinte látom a gondolataid is, látom, érzem, hogy szeretsz, megfogod a kezem, rásimítod az asztalra, kisimulnak a viaszos vászon virágai, ráteszed kezemre a kezed, érzem, hogy remeg, az orvos azt mondja, napok vannak csak hátra, de én ezt nem hiszem, itt ülsz tolókocsidban az asztalnál, nézel a gőzölgő teára és néha megfogod a függöny szélét és bámulsz kifelé, látod, látod, a tenger majd itt marad... és persze... az emlékek,... mert azok maradnak,... én is nézek a tenger felé a függönyön, és látlak, oh nem haragszom, kincsem, itt ültünk, ez a mi helyünk, meglebbented a függönyt, figyeled, ahogy a halászok kikötnek, és figyeled, ahogy a vízre csúsztatják a hajókat, ...és mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy csinálják, ugyanazokkal a mozdulatokkal, szépen koreografált tánctalan tánc, a hajót két fahasábon csúsztatják, aztán a hátulsót kiveszik és az első elé teszik, úgy két méterrel és a többiek rácsúsztatják a hajót, így vándorol a színesre festett jószág a kék vízre, én is szeretem nézni, emlékszel Rogerre?, szinte egész nyáron hajóját festegette, mintha szerelmes lett volna belé, nyár végére, már olyan rémesen nézett ki, hogy a turisták mind azt fényképezték, igen a turisták, rémesek, képtelenek tudomásul venni a szieszta idejét, a gyerekek kint ugrándoznak a parton, legcsöndesebb óráikban homokvárat építenek, a felnőttek meg éppen akkor beszélik meg a látottakat vagy a következő nap programját. Most már a turistáké a falu. A vendéglő kénytelen üzemelni miattuk délidőben is, mert ezek képesek a negyvenfokos melegben is enni. Olyan végtelen étvágyuk van, mint a tenger. Este a férfiak isznak ott, meg a turisták, nők is, de helyi nő ott nem fordult meg, az asszonyok legalább abban biztosak lehettek, hogy itt nem kódorog el az uruk, néhány huncut pillantás esett már a kockás abroszok fölött, de nem több, kicsi a falu, itt minden kitudódik, még azt is, hogy hány sült kukorica fogyott Carlonál... Igen hát alkalmazkodnak –, másokhoz, az idegenekhez, persze az árát is megkérik, sorra nyílnak meg az alkalmi sütödék, és az új meg új ostoba szószokat és önteteket találnak ki, mint ’helyi specialitás’... tudod szívem, mennyit nevettünk ezen, most már viszont nem. Az orvos azt mondta, napjaid vannak hátra, de én nem hiszem, itt ülsz és nézed a gőzölgő teád, ma még nem szóltál egy szót sem, pedig... próbálok mosolyogni rád, hátha érted a gondolataimat, de mosolyom válasz nélkül marad, csak nézel, kezedben a függöny csipkéjével, mintha kérdeznél, ó már régen elfeledtem, és akkor se bosszantott, emlékszem, az a nő mindennap lejárt a partra a kutyájával, aki hancúrozva rohant a vízbe, és úgy ugrándozott mint egy bolond, amikor kijött meg csak megrázta a bundáját, sajnáltam, melege lehetett, a nő mindennap levitte, te innen az ablakból nézted őt, aztán egy idő múltán te is lementél, úgy igyekeztél, hogy találkozzatok, volt amikor utána mentél – láttalak –, próbáltad utolérni, néha keresztül mentél a parkon és szembe kerültél vele, de hiába a nő nem figyelt rád, míg egyszer csak levitte a szél a fejéről a piros svájcisapkáját, két napja esett már akkor... és csak vitte, görgette a szél, haja leomlott, hosszú vörös haját arcába fújta a szél, megpróbálta kitörölni, de nem sikerült, te a sapkája után vetetted magad és aztán fehérre mosott kagylót tettél bele, úgy adtad vissza, tudom, hogy fehérre mosott kagyló volt, mert csak az volt nálad, ott hordtad a zsebedben, Isten tudja mióta, és miért, áá igen, csak hogy odaadhasd annak az ismeretlennek, aki hálából az ajándékért rád mosolygott, aztán mindennap lementél, csakhogy köszönhess neki, tudom, panaszkodott a melegre, a párára, hogy égeti a talpát a forró homok, a turisták mind ezt teszik, vagy ez mégis más volt, láttam egyszer a boltban messziről, olajbogyót vásárolt, és fogalma se volt mi a különbség az olajbogyók között és mindegyikből vett néhány szemet, zöld szeme volt és folyton mosolygott, amerre ment, parfümös illatfelhőt hagyott maga után, furcsa, sós és friss illata volt, mint a tengernek,... egyszer megcsókoltad, láttam, ott ültem, ahol most éppen te ülsz és éppen úgy tartottam a kezemben a függöny szélét, ahogy most te és lehet, hogy éppen teát ittam, erre már nem emlékszem... azt is láttam, mikor kézen fogva sétáltatok, igen, igen, bolond öreg, gondoltam, még tudni akarja, még biztos akar lenni magában, este alig lehetett lehűteni, sőt engem is, mert úgy örültem, hogy örültél, még a szemed is csillogott, másnap ragaszkodtál ahhoz, hogy bemenjünk a Marierbe a szokásos karneválra, egy rózsaszínű malacorrot vettél magadnak, jaj mennyit nevettünk, nekem egy selyemsálat vettél tizenöt centért, lila volt és sötétrózsaszínű virágok voltak rajta, szép volt, a csuklómra kötötted. Mikor kész lett a masni, meg is csókoltál, biztos azért tetted, hogy megbocsássak a szerinted titkos csalásért, a vöröshajúért, és a kagylóért, de aki szeret, annak sose kell megbocsátani.... Egy napon eltűnt a lány, azt mondják, hogy bement a városba élni,... mi már nem megyünk a városba, tegnap itt volt a doktor, és délután a plébános úr is, kicsit énekelt neked, míg te a rózsafüzérrel matattál, szép hangja van, kántornak készült, kedves ember, nekem is hozott egy tábla keserűcsokoládét, biztosan te mondtad meg neki, hogy azt szeretem, ha mondtál neki valamit is egyáltalán, mert már napok óta nem beszélsz, legalább nyögnél, hogy tudjam, hogy fáj, hogy vigasztalhatnálak, de hallgatsz, fogod a függöny szélét, mintha kapaszkodnál bele, és nézed a gőzölgő teát, igen, néha megemeled a csészét, és résnyire nyitott ajkaidhoz közelíted a fehér porcelánt,... most látom csak, egy apró csempülés van rajta, régi darab már, nászajándékba kaptuk, emlékszel?, táncolva jártuk az utcákat, még a parton is voltunk, a fehér csipkeruhám alja vizes lett a tenger vizétől, te öledbe kaptál, és úgy vittél. Most már én viszlek. Az orvos azt mondta, néhány napod van, és gyors lesz a vég, de én nem hiszem. Voltam a templomban és minden gyertyát meggyújtottam, amit találtam, az asszonyok sajnálkozva néztek rám, azt hitték, meghibbantam. Dehogy kedvesem, bár jobb lenne... minthogy itt ülök és mosolygok rád, pedig néhány nap múlva már nem leszel... fogom a kezed és elképzelem, most meleg a csészétől, de majd hideg lesz, és ugyanez a kéz lesz, ez a kéz, ami ugyanaz a kéz, amely olyan forrón tudott simogatni. Nézem a szemed, kék, és majdnem átlátszó, látom a gondolatodat, hogy milyen hálás vagy, amiért nem sírok, pedig te is tudod, hogy csak néhány nap van hátra. Itt ülsz a konyhaasztalnál, és hogy itt ülj, talán minden erődet használnod kell, hogy ne tudjam elhinni, amit az orvos mondott. Nem, nem, nyugodj bele, nem hiszem. Vigyázz az a csepp az arcodról becsurog a teába, arrébb húzom a csészét, látod én is kicsit... nem, nem szabad, a pék tegnap meleg kalácsot nyomott a kezemben, amikor jöttem, azt mondta, vigye el Fernandónak, ez könnyű és foszlós.... már napok óta nem eszel, mintha itt ülnél csak és függönnyel a kezedben lesnéd a halált, hogy mikor jön.

– Tudtad, hogy Régine hazajön a városból?, azt mondja az apja új hajót vett, már ideje volt, folyton foldozgatni kellett a régit, tán már a nagyapja is azzal járt ki. Jobban megy most nekik... kinyitom az ablakot, ma a szél se fúj, azt mondta a doktor, hogy kiküldi az ápolót az új gyógyszerrel, akarod hogy ezt rádterítsem? Ó már jön is, úgy látom, az a nő lehet a hosszú fehér kabátban, kedves, szavatartó ember ez a doktor. Jó, hogy jön kedvesem, segítsen kérem, igen, oda az ágyra, várjon, megigazítom a derékalját, tartsa csak kedvesem, úgy, egy pillanat az egész, igen most leteheti, jaj hogy a keze?, a keze a nyakán van és fogja?, mindjárt segítek csak a takaró,... és még a párna, most már minden finom, friss. Így jó. Adja csak, hadd fektessem ide... hogy nem tudja?, hogyhogy nem engedi?, hiszen alig van ereje, adja csak... ó jaj, nézze, azt hiszem elment!, elment!, elment!, átment!, jaj angyalkám!, nézze egy mosoly van a szája szegletében, jaj az isten áldja meg magát vöröshajú zöldszemű angyalkám, az ég küldte magát vissza neki az utolsó ölelésre. Adja csak oda neki. Az Isten az utolsó gondolat jogán azt neki ítélte.

[winner]

02. Julianna: Hol az igazság?

Norbi a gimi folyosóján toporgott már több, mint egy órája. Idegszálai a tetőpontig feszültek. Szégyen, nem szégyen, most eluralkodott rajta a félelem. "Édesjóistenen! Ne engedd, hogy előnytelen ítélet szülessen. Minden tervem odavész! Mariann is elfordul tőlem. Csak egy meggondolatlan lépésem vezetett ide. Az a gazember alaposan átejtett! Nem tudom bizonyítani, hogy a kocsit nem én gyújtottam fel. A hülye Botond megússza, azután röhögni fog rajtam. És ami legborzasztóbb, Mariannt is elcsábítja, ha engemet kirúgnak az iskolából. Kirúgnak feltétlenül, ha bűnösnek találnak. Akkor elbúcsúzhatok nem csak az iskolától, hanem a várostól, nagyitól és Tőle is... A mi kis városunkban csak ez az egy középiskola van."
Norbi kiment a parkba, hogy kiszellőztesse a fejét. Leült a padra és elgondolkodott. Miért is retteg ennyire? Nem lehet az ítélet annál szörnyűbb, mint amit a nagymamám családja átélt. A héten mesélt nekem azokról a rettenetes időkről. Eddig nem mert senkivel erről beszélni. Engemet féltett, hiszen csak én maradtam meg számára az élő hozzátartozók közül.
60 évvel ezelőtt történt. A következő megrázó történetet mesélte el nekem:
"Fiatal voltam, 21 éves, terhes. Felfegyverzett katonák törtek be házunkba és az egész családot deportálták egy táborba. Ítélet nélkül. Csak az volt a bűnünk, hogy volt egy szépen berendezett házunk, valaki kiszemelte magának, emiatt a családunkat onnan el kellett tüntetni.
Sok embert családostul betuszkoltak egy vagonba. Kibírhatatlan szag volt ott, asszonyok, gyermekek sírása, zokogása, hőség... Ájulás határán voltam, mikor kiszálltunk valahol Hortobágyon. Mindenkit ott a könyörtelen munka várta, hőségben, szomjan, éhesen, fegyveres felügyelők mellett. Sok szerencsétlennek csak a halál volt a következő lépése. 12 éven felüli gyermekeknek is kellett dolgozniuk. Szemem előtt néhány szerencsétlen fiatal esett össze és távozott az élők sorából.
Életemet egy jóságos úriasszonynak köszönhetem, aki egy tábori látogatón volt. Valamiért én rokonszenves lettem neki. Engedélyt kapott, hogy magával vihessen engemet Budapestre. Lakásán szültem meg gyermekemet, a te édesapádat. Ha szüleid nem szenvedtek volna autó balesetet, édesapád ma lenne 60 éves. Csak 2 év múlva tudtam meg, hogy a családom összes tagja a táborban lelte halálát."
Norbi elmerült gondolataiba, nagymama elbeszélése elég mély nyomot hagyott benne. Micsoda borzalmakat szenvedhettek el a rokonai? Nem vétettek senkinek. És mindannyian kínok között haltak meg. Hol van az igazság ezen a Földön?
Norbinak egy osztálytársa valamilyen Donbászról mesélt. Oda hurcolták el a nagypapáját. Szintén minden ítélet nélkül, előzetes figyelmeztetés nélkül. A család hiába várta haza a megterített asztalnál. "Mikor jön már apa haza?" - kérdezte a legkisebb gyerek. Haza is tért a családfő a "robotokról" ... 43 hónap múlva, súlyos betegen.
Norbinak eszébe jutottak hasonló esetek, amelyekről csak suttogva, vagy egyáltalán nem beszélhettek. Mert a félelem uralkodott sokáig...
"Mi már más világban élünk" - ez a gondolat kissé megnyugtatta a fiút. Ő pedig egy tantestületi ítélettől van betojva!? Lesz, ami lesz!
Visszament az épületbe, és jókor, mert éppen őt szólították és kihirdették a határozatot: Szekeres Norbert fel van mentve. A rendőrség befejezte a nyomozást. Bebizonyosodott, hogy a bűncselekményt nem ő, hanem Botond követte el és Norbira akarta rákenni. Szerencsére akadtak tisztességes szándékú tanuk, és fény derült az igazságra.

[winner]

03. ciroka-maroka: A sapka

– Már megint? Verje meg a jeges eső – hajtogatta szét a levelet az apa.
– Most már végrehajtással fenyegetőznek. Azt mondják, ha nem fizetem ki a tartózás fejibe foglalnak, pedig most már hogy én se dolgozok, már pénz se lesz, meg hunnan a fenéből is vennék én most ennyit. Hunnan? Intézze már el valahogy, mert a végén még tényleg kirugdalnak bennünket a tanyáról – replikázott a fiú.
– Éppen tegnap voltam benn fiam az OTP– nél, kértem, rimánkodtam, hogy adjanak haladékot, de azt mondták, nem lehet, ez már a végső, ha holnapután délig nem fizetjük ki a tizennyolc ezer forintot, akkor kész vége, nem várnak tovább. Micsináljak? Hiába mondtam, hogy nincs miből, hogy várjanak, de ezekkel nem lehet beszélni. Kötik az ebet a karóhoz.
– Én már akkor mondtam magának, hogy hülyeség venni azt a tévét. Azt mondta, hogy kisegít, hát jól kisegítette mondhatom, megvette hitelre a tévét, aztán még az ajtóban eladta a cigánynak háromnegyed áráért. Jó vásárt csinált az a füstösképű.
– Kellett a pénz nagyon kellett, tudod, hogy tartoztam. Anyád se tudta kifizetni a gyerekek ebédjét. Te is tudod, mind a két öcséd beteg is volt. Meg te is. Anyád nem győzött bebiciklizni a faluba, hol ez kellett, hol az a patikából. Ezért is pörölt velem állandóan, hogy minek kellett az a sok gyerek, ha pénz meg egy fija sincs, és hiába jár az önkormányzathoz koldulni. A harmincezer forintból, amit a tévéért adott a cigány, megadtam a tartozásaimat, meg nyolcezret még anyádnak is adtam, legalább volt egy kis nyugalmam, meg abban a hónapban először hús is a fazékban a sok krumpli meg krumplistészta után.
– De látja, mit fizetünk majd?…. – lebegtette meg a fiú a kezében a fizetési fölszólítást. – Látja?
– Na majd holnap még megpróbálok valamit.
– Hát csak próbáljon, próbáljon, de minél előbb, mielőtt még bajba kerülnénk. Három hónapig fizetett, aztán február óta, amióta újra nem dolgozik, azóta kapogatom a felszólításokat. Pedig akkor még én is dolgoztam, most meg már nekem sincs munkám. Mija zistent csináljak én is?
– Tudod nagyon jól, mennyit kajtattam egy kis munka után, de mindenütt azt mondják, hogy fiatalabb emberre gondoltak. Aki jobban bírja….pedig hát én is bírnám. Fogalmam sincs, honnan szerezzek pénzt, de holnap megint bemék.
– Ha megy, vigyen már be engem is, beugranék a doktorhoz, elfogyott az a múltkori gyógyszer, pedig az jó volt. Majd íratok föl.
– Hát fiam, remélem, még van annyi üzemanyagom, hogy meg tudom járni. Meg aztán fiam…ne szólj ezekről anyádnak, – vette csöndesebbre, – van elég, ami miatt veszekedjen, tudod milyen?, talál mindig, jobb a békesség, majd valahogy elsimítjuk a dolgokat.
– Jól van no, most átmegyek Sanyiékhoz, majd jövök, ne várjanak – mondta a fiú már indulóban.
Csípős őszi késődélután volt, a nap vörösre színezte az udvart, a kerítés tövében egy tyúk kapargált unottan.
Az öreg bement a házba, az asszony a vaskályha hamuját kaparta éppen.
– Hallod – e, kicsit rendesebb tüzet kéne csinálni, mert kifagyunk az éjjel, – nyújtotta át a piszkafát, ő meg kipenderült a konyhába. – Mit mondott a gyerek, hova megy?, csak nem már megint a Sanyi gyerekhez, egész nap zenét hallgat a nagy tohonyája, hát majd ez is eltanulja. Emezeket meg be kéne híni, mert rájuk szakad már a sötét, de ők akkor is még….Lacika, Matyika gyertek be!, kiáltott maga mellé kifelé, de még háromszor kellett megismételni, mire föltűnt az ajtóban a két fej.
– Vacsora! Gyerünk, mossatok gyorsan kezet, mire végeztek, addigra tán apátok is befűt, hogy mosakodni is tudjatok. Na gyerünk, ne ácsorogjatok már ott, mozgás!
Mintha még csöndesebb lett volna az egyébként is csöndes vacsora.
Az apa azt tanította, hogy magyar ember evés közben nem beszél, így aztán csöndebb csönd volt, mint máskor.
A fiúk szótlanul tömték magukba a parizeres kenyeret, az apa meg kedvetlenül rágcsálta a falatot.
Az asszony most sem szólt, mert ilyenkor szokott kitörni a pokol.
Vacsora után elpakolt, az apa meg arra hivatkozva, hogy megfájdult a dereka, beindult a szobába, – „nyilván megfázott”,– mondta.
A tűz még fürgén pattogott a kályhában, pedig már nem pakoltak rá, az asszony csak bele– bele turkált a piszkafával. A halódó tűz fénye megvilágította a fal egyenetlenségeit és fura hátteret festett a széles csípőjű asszonyalak mögé. Régi ház volt, kívülről nagynak látszott, ám nem volt túl nagy ennyiüknek. A három szobából egyet csak nagyon nagy jóindulattal lehet csak szobának nevezni. Kis lyuk volt, a középső gyerek, Lacika vacka, amióta a legnagyobb gyerek átköltözött a nagymamától örökölt tanyára.
Már ideje volt, nemcsak a birtok miatt, hanem mert lassan közeledett a nősülés ideje. Lacika már így örökölte, mindenféle filmplakátokkal a kitapasztva a kis szobácskát. A polcon magnókazetták, meg néhány magazin, a bútordarabokon mindenféle ruhák halmaza.
Olyan volt, mint egy gondtalan fiatalember szobája, pedig a fiatalember csöppet sem volt gondtalan.
Szem és fültanúja volt szülei kínlódásának, az örökös pénztelenségnek, a pénztelenségből adódó civakodásnak, pedig hát nem herdálták a pénzt. Az apját még sose látták a kocsmában, nem járt tántorogva a haverokkal és az anya is nagyon szűken számolgatta a garast.
Itt szinte mindig hiányzott két fillér a hétből.
Sorsszerűen hiányzott.
Abból állt az egész életük, hogy innen odarakták, onnan meg ide.
Hol ezt a lyukat tömték be, hol a másikat. Ha jött a pénz, ki kellett fizetni a tartozásokat, ha kifizették, már oda is volt a pénz, lehetett megint kölcsön kérni. Így éltek. Ebben a keserű valóságban. Hiába lehettek volna szabadok, itt, távol mindentől, az életük és helyzetük foglyai voltak, ahonnan nem látszott menekvés.
És egyre jobban nem. Este, ahogy leoltották a villanyt István egyre csak a következő napon töprengett. Hogy mit mond a hivatalban, és hogy mit mondhatnak, gondolkodott, hogy kitől kérhetne még pénzt, vagy mit adhatna el, vagy tehetne zálogba, de semmi, semmi sem jutott eszébe, ami valami reményt adhatott volna arra, hogy időt nyerhet, hiszen kerek perec megmondták, nem várnak tovább, mert a bank nem lehet tekintettel ügyfelei szociális helyzetére.
Azt mondogatták, hogy gondolta volna meg idejében.
Próbálta újra és újra mozzanatról mozzanatra elképzelni, hogy másnap hova megy, mit csinál, mit mond…– Megpróbálok valamennyi üzemanyagot tankolni…aha tényleg, tankolni, a benzinkútnál. Bárcsak lett volna ő benzinkutas!, miért is nem lett? Nem túl nehéz munka, meg aztán jó kis borravalót szakasztanak,
tényleg ott pénz is van,
ha van, meg lehet szerezni.
A páncélszekrény a melegedő ajtajától jobbra van,
láttam,
láttam még régebben,
ott váltották a pénzt,
meg kell szerezni a pénzt,
pénzt kell szereznem,
és ha nem sikerül?,
ha lebukok?,
mért buknék le?,
amikor régebben a konzervgyárba dolgoztam, na igen, régi szép idők.
Akkor ott tankoltam, emlékszem,
egy fiatalember, meg egy nő váltotta egymást.
Az asszony nagyon kedves volt, a férfi nem volt túl beszédes, de azért udvarias volt.
Kell, hogy legyen a kútnál pénz.
És nekem muszáj pénzt szereznem mindenáron.
Egész éjjel töprengett, képtelen volt aludni.
Ha bajba kerülök, muszáj lesz védekezni,
lehet, hogy meg kell ölnöm,
muszáj megölnöm, csak így van esélyem.
Próbálta képzeletében végigcsinálni azt, amit másnap majd valóságban is csinál.
Lépésről lépésre. Mozzanatról mozzanatra.
Melege lett, talán a félelem, talán a remény, szerette volna, ha már túl van az egészen.
Reggel betette a kenyérvágó kést a szatyorba, a szatyrot pedig betette az ülés alá.
Nem volt benne kétség és nem volt már benne kérdés.
A gyerek már kabátban várta a tanyabejárónál, könyökével támaszkodott az alacsony kapu oldalához.
Hideg, borús reggel volt. A sötét felhők mindent szürkére festettek, bármelyik pillanatban eleredhetett. Szinte érezni lehetett a levegőben az eső illatát.
– Na indul a taxi, – szólt oda neki az apja. – Gyere fiam, haladjunk.
Alig szóltak az úton. Az apa bekísérte a fiát a váróterembe, ahol rengeteg ember üldögélt sorára várva.
– Jaj istenem, de utálom ezt a gyógyszerszagot, elmegyek, majd visszajövök érted, délig úgyse szabadulsz.
Ahogy beült a Trabantba, – ami olyan ócska volt már, hogy vastag füstfelhőt okádott indulásnál, szegény jószág tizennyolc éves volt, de úgy gondolták, hogy a végsőkig kihasználják, – azonnal a benzinkúthoz hajtott.
A fiatalember azonnal kijött, ahogy észrevette az autót.
István kiszállt és bement benzinkút kisboltjába, hóna alatt a szatyorral.
– Két doboz Szimfóniát kérek, – mondta a fiatalembernek, aki már hozta is mosolyogva. István fizetett, és aztán hozzátette, hogy „kellene a Trabantba olaj”.
– Hozom,…már hozom is, – mondta sarkon fordulva a kutas és elindult a raktárépületbe szembe a kisbolttal.
Ahogy hátat fordított, István azonnal utána lépett és a szatyorból előrántott kenyérvágókést nagy erővel a kutas hátába vágta, az megfordult és lerántotta támadóját.
A földön dulakodni kezdek, István először megijedt a nem várt fordulattól, de aztán összeszedte magát és csapkodni, hadonászni kezdett a késsel. Amikor látta, hogy a fiatalember nem mozdul, feltápászkodott.
Csurom vér volt körülötte minden.
„Vége” – gondolta.
A kést gyors mozdulattal beletörölte a kutas ruhájába, visszatette a szatyorba, sietve vetette le vértől mocskos ruháját, összegöngyölte, beletette egy nylontáskába, a nylontáskát pedig betette a csomagtartóba.
A pénztárgéphez ment, de látta, hogy nem boldogul,
fogta az egész pénztárgépet, és magával vitte.
A fiáért indult a rendelőbe.
Útközben azért megállt egy erdő szélénél és felfeszítette a kasszát. Úgy 52 ezer forintot számolt össze. A pénzt beletette a nadrágja hátsó zsebébe, gépet pedig behajította a csatornába és továbbhajtott. A fia már várta.
Az úton nem szóltak egymáshoz. A fiú látta, hogy nem érdemes erőltetni a beszélgetést. „Biztos, jól fölpaprikázták. De ha lenyugszik, majd elmondja, hogy mit intézett,” – gondolta a fiú.
István még aznap délután visszahajtott a városba és bement az OTP– be.
– A hátralékot szeretném befizetni. Tizennyolcezer.
Amikor végre a kezébe kapta a befizetésről szóló nyugtát, akkor jött rá, hogy mi is történt vele az elmúlt két nap alatt. Megszabadult a nyomasztó tehertől. A fia nem lenget az orra előtt már semmilyen fenyegető levelet. És gyilkolt. De mit tehetett volna mást? Már senki nem adott volna kölcsön.
– Tessék villanyszámlára, meg konyhapénz, – nyújtott oda az asszonynak két darab ropogós ötezrest.
Az asszony meglepődve tapogatta a váratlan pénzt.
– Honnan van?
–Attól a romántól, tudod, akivel,… akivel az ősszel karamboloztam, amikor a sárvédőm tropára ment, meg a fényszórók. Miatta. Most megtérítette a kárt.
– Hálistennek. Még ha későn is, – mondta az asszony és egy nagyot sóhajtott.



A benzinkutas holttestét egy hússzállító teherautó sofőrje találta meg. Azonnal értesítette a rendőrséget, aki hatalmas elánnal vetette magát a nyomokra.



Az asszony éppen vacsorát főzött, amikor megkocogtatták az ablakot.
– Rendőrség! Kérem, nyissa ki!
Csodálkozásában a vállát vonogatta. – Rendőrség? itt? minek?, és ilyenkor?
Aztán megtörölte lisztes kezét az otthonkájába és kinyitotta az ajtót.
– Jó estét asszonyom, itthon van a férje?
– Itthon. Jó estét. Mi baj? Mi ilyen sürgős? Csak nem az Atti fijam?…áá nem,… jó gyerek az… vagy mégis?, – bizonytalanodott el az asszony.
– Asszonyom, ez a férje sapkája?
– Mutassa csak!
Az asszony kezébe vette a sapkát és forgatni kezdte.
– Igen….igen ez az. Az övé, piros cérnával öltöttem meg. Itt ni!…– és odamutatta a sapkát az őrmesternek.
– Ez a maga sapkája? – fordult a nyomozó az éppen belépő Istvánhoz.
A férfi arcába szalad a vér, ahogy felismerte a sapkáját. Lehajtotta a fejét úgy válaszolt.
– Igen. Igen…..hát akkor….akkor….
A másik rendőr már nyújtotta is a férfi kabátját.
Ennél többet már alig szóltak.
István egész testében remegett, a rendőr segített hogy beletaláljon a kabátja ujjába. Amikor rajta volt már, hátrafordult, megnézte egyenként a gyerekeit, aztán odament az asszonyhoz, akit már rázott a zokogás, és csak azt hajtogatta egyre, hogy „miért?, miért?”
A férfi átölelte az asszonyt és ő is könnybe borult.
Újra, majd csak húsz év múlva öleli át.






Megtörtént eset: az 1999–ben elkövetett hírhedt csengelei gyilkosság feldolgozása a Délmagyarország újságtudósítás alapján

[winner]

04. Adalbert: Józsi nyomoz


Rótta az utcákat. Néha megállt egy-egy kirakat előtt, egy-két üzletbe be is ment. Csak úgy körülnézni. Tölteni az időt.
Néha szeretett magának kicsikarni egy-egy délutánt, elszakadni a családtól, kiszabadulni a munkából. Mély lélegzetet vett. Mintha ez a pár óra volna a megtestesült szabadság.
Ritkán ismerőssel is találkozott. Voltak, akik próbálták megállítani, próbáltak beszédbe elegyedni vele. Akit csak lehetett és tudott, elhárított.
- Ne haragudj, sietek! – mondta, s még a lépteit is meggyorsította.
Ez az ő délutánja, gondolta ilyenkor.
- Sziiiaaaa! – köszönt rá valaki, hosszant megnyújtva a magánhangzókat.
Az ismerős hang irányába fordult. Józsi volt az, egyik gondozottja.

x x x

Két éve dolgozott az intézetben. Az előző munkahelyén rövid ideig volt. Amilyen ígéretesnek indult az elején, akkorát csalódott benne, pedig helyben volt. Hárompercnyi séta a házuktól. Csupa robot volt, papírmunka munkakezdéstől befejezésig. Kérelmek, jelentések, nyomtatványok, elszámolások.
Az ezt megelőző munkahelyén vezető volt. Szerette a beosztottjait, klienseit. A fenntartó egynémely munkatársával kezdetben nagyon jó kapcsolata volt, aztán nagyon rossz. Szeretve és gyűlölve, a legrosszabb mégis az a bizonytalanság volt, amelyben dolgozniuk kellett. Lesz pénz a működésre vagy sem. Két gyereke van. A bizonytalanság többszörösen rossz. volt. Ekkor jött a tuti állásajánlat hárompercnyi járásra tőlük.
Semmi nem tuti. Megtanulta.
Aztán jött az intézet. Ismét bejárás a munkahelyre. Hóban, fagyban, sárban, hőségben, a legtöbbször végig állva a buszon. De inkább ez, mint a csupa papírmunka.
Amikor először körbevezette a főnökasszony a munkahelyén, megrémült. Tudta, hová jön. Mégis.
Velük kell dolgoznia nap mint nap ezentúl?
Enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel, fiatalokkal? Érthetetlenül vagy nehezen érthetően beszéltek, az egyikőjük állandóan vigyorgott, a fogai és a nyelve szüntelenül látszódtak, a másiknak folyt a nyála, a harmadik időközönként égnek emelte a kezét…
Itt kell dolgoznia? Megőrült?
Eltelt egy hét, aztán még egy… Megszokta.
Ma már nem menne vissza a korábbi munkahelyeire, a papírvilágba a legkevésbé.

x x x

Józsi az intézet lakója volt. Egész pontosan az intézethez tartozó egyik lakóotthon lakója és az ő egyik gondozottja.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte tőle.
- Jááááároom a területet. Feeelüügyelek a rendre.
- És rendben van minden?
- Iiigeen. Eeddig iigeen. Aa reendőrséég beeépített eembere vaagyok. Iide küüldteek feelüügyelni.
- Jól van, Józsi. Kerülj még egyet, hátha közben történt valami!
- Neem töörtéént seemmi. Néézd csaak!
A bal kezének a gyűrűsujjára mutatott.
- Szép gyűrűd van. Kitől kaptad?
- Máártiitól. Vöölegéény vaagyok.
- Gratulálok.
- Kööszönööm.

x x x

A férje kezdetben furcsállotta, hogy fogyatékosok közé megy dolgozni. Nehezebben fogadta el az állását, mint ő.
- Te tudod – mondta egyszer.
A fia közömbös fogadta a helyzetet, a kislánya kíváncsian.
Tündi alig várta, hogy legyen valami rendezvény az intézetben. Először félve, fenntartással vitte el egy születésnapi bulira. A lakók is megkedvelték. A kolléganői is hozták kisebb gyerekeiket.
Néha éjszakára is beosztották. A férje ezeket az időszakokat kifejezetten utálta. Ilyenkor mindig ideges volt és feszült. A semmin is képes volt vitatkozni vele.
Ő viszont szeretett éjszakázni. Általában nyugis műszakok voltak. Óránként, másfél óránként körbement. Némelyik szobába benézett. Egy alkalommal feltűnt neki, hogy Józsi horkol.

x x x

Legközelebb a lányával volt, mikor az utcán összefutottak Józsival.
- Nyomozol?
- Iigen. Lááttam egy-két gyanús alakot. Neem meerteek csinálni seemmit. Iirénke, meegmeentettem egy nőőt és a kiisláányát egy féérfiitól. Eelaakarta raaboolni a kiislánt, Meegmeenteettem. Haa neem húúzoom bee a haasam, meegszúúrt voolna a kééséével.
- Józsi, akkor te most hős vagy!
- Iigen.
Józsi bazsalygott az orra alatt.
- Ezeket elmondod Mártinak?
- Iigen. Meegíírta aaz úújsáág iis, hoogy meenteettem meeg egy nőt éés aa kiisláányát.

x x x

Otthon egyre több probléma volt, A férje az utóbbi időben furcsán viselkedett. Ha kérdezte, hogy mi a baj, csak megvonta a vállát.
Attól félt, hogy belekeveredett valami zűrös ügybe. Volt már rá példa. Akkor megértette. De mit lehet tudni!
Ferke, a férje, egyre jobban utálta az intézetet. Úgy gondolta, hogy az éjszakázások miatt.
Egyszer aztán egy ünnepségre elvitte, hátha változik a véleménye.
.- A többieknek is ott lesz a párjuk. Már akinek van - érvelt.
Ferke tisztességesen berúgott. Többet nem is hívta a munkahelyére semmilyen rendezvény ürügyén.
Egy este véres volt az arca és a ruhája. Kérdőn nézett rá.
- A buszmegálló előtti sarkon valaki nekem esett. Össze-visszavert… Közben motyogott valami. „Nem hagyom, hogy bantsd!” Alig értettem. Mire felocsúdtam, elszaladt.
Még inkább azt gondolta, baj van. Valamibe belekeveredett a férje.

x x x

Majdnem megijedt, ahogy Józsit meglátta a nővérszoba ajtajában.
- Mióta vagy itt?
- Réégeen.
- Ezt ne csináld! Tessék szólni, ha jössz!
- Vaalaami baaj vaan?
Meglepődött a kérdésen.
.- Lehet, hogy én is bekattanok. Jövök ide közétek – próbálta elviccelődni a kérdést. – Merre nyomoztál mostanában?
- Één meegvéédeelek.
- Hát az nagyon jó lesz. Éppen ideje, hogy egyszer már engemet is megvédjen valaki.
- Eegyszer máár meegvéédteelek. Aaz úújság is meegíírta.
- Jól van Józsi. Nem tudom, miről beszélsz. Mindenesetre szép tőled. Nem mindenkinek van ilyen testőre.
- Meegvéédteelek, Iirénke. A féérjed csóókoolta aazt a nőőt. Neem aakaartam, hoogy báántson.
Nézte ezt a lakli Józsit. A döbbenettől szólni sem bírt. Nem tudta visszatartani a könnyeit. Átölelte a nagydarab fiút. Zokogás rázta.
- A kurva életbe! – suttogta. – Ki vagy te, hogy ítélj?!

[winner]

05. estelente: Egyszerű

- Nem értem! - mondta Aios.
- Ezt én nem tanultam. - így Leodos.
- Hogy lehet ez? - kérdezte Gammatios.
- Érthetetlen! - kiáltotta Alphos.
- Ilyet még nem láttam! - állt félre Rhonikos.
- Nohát! - csodálkozott Etanios.
- Kifog rajtam! - húzódott félre Thetikos.
- Nincs megoldás! - fújt nagyot Zetanios.
- Lehetetlen! - bölcselkedett Popios.
- Add kardom! - szólt Alexandros.

[winner]

06. Julianna: Az ítélet


Az asszony ült a beteg férjének ágya szélén és erőlködött eltitkolni érzéseit, hogy az ember ne vegye észre a kétségbeesését. Délután Ágnes beszélt a kezelő orvossal és megtudta, hogy már nincs semmilyen remény, hogy megmentsék a férje életét. Annak ellenére, hogy a férj csak három hónapja tért vissza hozzá, ő még tiszta szívből szerette és megbocsájtott neki mindent. Két évig nem tudott semmit a férjéről. Gyanította, hogy ki miatt hagyta őt el. Tudta, hogy a nála fiatalabb Marcsi állandóan azon mesterkedett, hogy elcsábítsa Ernőt. Ágnes azokra az évekre gondolt, mikor Ernővel nagy szerelemben voltak, két gyermeket felneveltek, és miután azok kirepültek az otthonból, kezdődtek a bajok, Ernőnek mind gyakrabban voltak kimaradásai, pénzét nem mindig hozta haza, és végül eltűnt.
Ágnes örült, hogy végre Ernő csak az övé. Próbálta elfelejteni a keserűséggel teli napjait. A diagnózis ijesztő volt. Tüdőrák. Szörnyű betegség. Azonban Ágnes hitt abban, hogy neki sikerül Ernőt meggyógyítania. Adósságba keveredett, de sikerült minden készítményt beszerezni, mindent, amiről azt mondták, hogy csodaszer, és már voltak csodás gyógyulások. Ágnes reménykedett a mai napig. Azonban az orvossal való beszélgetés végképp elkeserítette őt..
Ernőnek szörnyű fájásai voltak az éjszaka, kapott gyógyszert. Végre el tudott aludni. Másnap Ágnest telefonon értesítették, hogy hajnalban a férje elhunyt.
Az asszony sokáig nem tudta rendezni Ernő holmiját, mert mindig sírás fogta el, mikor hozzányúlt a férfi ruhájához.
Végre rászánta magát, hogy felbontsa a műanyag zsákot, amelyet a kórház adott ki. Este volt. Dolgozgatott, közben már tudott józanul gondolkodni, sírás nélkül felidézni a múltat, legyen az jó vagy rossz. A dzseki zsebében talált egy hivatalos papírt. A címzett: Mészáros Ernőné. "Jaj, ez nekem szól!". Két évvel ezelőtt kellet volna ezt az értesítést megkapnia. Az ítéletről. A férjét elítélték. "Istenem, istenem! És én nem tudtam semmiről. Nem gondoskodhattam róla. Feleslegesen gyanítottam, hogy hűtlenség volt az oka annak, hogy elhagyott. Eltitkolta. Engemet akart megkímélni". És Ágnes folytatta tovább az önvádolást, az nem érdekelte, miért ítélték el a párját. Addig gyötrődött,amíg a kimerültségtől így ruhástól le nem dőlt az ágyra és az álom hatalmába nem kerítette.

[winner]

07. naiva: A boszorkány

Csend ülte meg a hajnali erdőt, harmatcseppek csillogtak a dús aljnövényzeten, fehér pára kúszott sejtelmesen a fák között. A nap első sugarai még nem hatoltak be a sűrűbe, de annyi világosságot adtak, hogy Zsófia éles szemei felfedezzék a számára szükséges növényeket. Kosárral a karján hajlongott a fák közt, közben Annusal, a szolgálójával halkan beszélgettek.
– Ezt megszárítom, jó lesz télre, hűlés ellen! Nézd csak Annus, abból a virágból csodaszer lesz! – mosolygott, míg finoman letépte a növényt. – Szinte minden betegségre jó, felhasználható a szára, virága és gyökere is! Teát készíthetünk belőle, borogatást…
Hirtelen megtorpant. Ág reccsenése hasított a csendbe, mintha valaki járna mögöttük. Annus is felkapta a fejét.
– Biztos valami vad mozgolódik… – suttogta. Egy ideig még hallgatóztak, majd mivel újra néma csend lett, folytatták az útjukat.
– No, ebből a gombából készített étellel az egész falut meg lehetne mérgezni! Hozzá ne nyúlj Annusom, mert nagyon erős méreg!
Ekkor rontott rájuk két, a fejükön álarcot viselő marcona férfi. Mintha a föld alól termettek volna elő, rátámadtak a két megrémült nőre.
– Na gyere te boszorkány, had lássam azokat a gyönyörű, hófehér melleidet! – kiáltott gúnyosan az egyik és letépte Zsófia vékony ingét. Az asszony halálra rémülten hátrált, karjaival takarva felsőtestét. A férfi harsányan felnevetett, és a földre teperte. Társa hatalmas pofont adott Annusnak, aki eszméletét vesztve zuhant a nedves földre.
– Fogd le ezt a némbert, nagyon kapálózik! – szólt rá, szinte parancsolóan a másik. Zsófia tehetetlenül feküdt, zihálva könyörgött kegyelemért. A két férfi kíméletlen volt. Szoknyáját is megtépték, szinte pucéran, teljesen kiszolgáltatottan feküdt a két férfi szorításában. A harsányabb megmarkolta a melleit, kéjesen a szoknyája alá nyúlt, majd véresre karmolta a nő mellkasát. Végül lehúzta a nadrágját. Mielőtt Zsófia elveszítette volna az eszméletét, még hallotta a férfi durva, diadalittas nevetését.

* * *

– Ott jönnek ni! A boszorkányok! Jézusom segíts! – vetette a keresztet a templomba igyekvő Gizi néni, mikor megpillantotta az erdő felől közeledő két nőt. Zsófiát, a gazdag
özvegyasszonyt, és szolgálóját. Zsófia szinte pucéran, tépett ruhában, véresre karmolt testtel tántorgott, igyekezett kebleit és szemérmét elrejteni. Annus szelíden támogatta. Az ő arcán, sötét folt éktelenkedett.
Gizi néni végigharsogta a falut, és hamarosan kisebb tömeg gyűlt a zavarodott tekintetű, agyon gyötört nők köré.
– Boszorkányok! Boszorkányok! Most jöttek a boszorkányszombatról! Az ördöggel háltak, csak rájuk kell nézni! Máglyára az ilyenekkel! Az aszályt is ők hozták a falura! – hallatszott mindenfelől. – Vigyük a bírák elé őket!
– Utat emberek! Mi ez a csődület? – harsant egy kemény férfihang, és a tömeg szétnyílt. Józsi, Zsófia sógora közeledett. A nőket megpillantva visszahőkölt egy pillanatra. A falu népe pisszenés nélkül figyelte a jelenetet.
Józsi tekintete döbbenetet, és iszonyt fejezett ki.
– Sejtettem. Mindig is sejtettem, hogy nemcsak vajákos asszony vagy Zsófia! Láttalak éjszakánként az erdőbe szökni! Láttalak, hallottalak varázsigéket mormolni, és most, íme a bizonyíték, hogy az ördöggel paráználkodtál! Kísérjük őket a bírák elé emberek, ők eldöntik, mi legyen a sorsuk!
Zsófia szemében eszelős fény villant.
– Te voltál! Te támadtál rám az erdőben! A házamra fáj a fogad! Már emlékszem… emlékszem a gúnyos nevetésed, az árult el! – lépett egyet előre és a merőn figyelte a férfit.
Józsi szánakozva nézett rá.
– No, még meg is bolondult ez a nőszemély! Megszállta a gonosz! Gyerünk Zsófia a bírák elé!

* * *

Miután Zsófia váltig állította ártatlanságát az inkvizíció bírái előtt, földalatti tömlöcbe zárták, mondván, ez talán megtöri, és megteszi beismerő vallomását. Öt kemény napon át kuporgott a sötét, dohos, ürüléktől szennyezett tömlöcben. Ruháért könyörgött és vízért, kenyérért, de csak az őr durva rúgása volt a válasz. Zsófia félt, undorodott a tömlöc sötétjében surranó patkányoktól, a bűztől. Kiszolgáltatott helyzete kétségbe ejtette.
Egy idő után már nem tudta követni a napok múlását, de már nem is akarta. Elkeseredettsége egyre nőtt, megalázó, igazságtalan helyzete miatt. Mindig jó keresztény volt, míg élt az ura becsülettel ellátta asszonyi kötelezettségeit, feltétel nélkül engedelmeskedett a férfinak. Istenfélő volt, nem vétett az Úr parancsai ellen. Most mégis eretnekséggel, boszorkánysággal vádolják. Nem értette, józan ésszel fel nem foghatta miért érte ez a támadás…
– Gyerünk asszony, vedd fel ezt, és kövess! – lépett az őr egy nap a cellájába és lába elé hajított egy földig érő köpönyeget. Zsófia mohón hajolt le érte és beburkolta lesoványodott testét. Az őr az inkvizítorhoz kísérte, aki a kínzókamrába vezette. Figyelmeztette: ha nem vallja be bűnét, idekerül. A nő elszörnyedve nézte az eszközöket, melyekhez alvadt vér tapadt. Mily találékony az emberi elme, amikor szadista szerszámok tervezéséről és elkészítéséről van szó! Elgyengült lábakkal követte a férfit a tárgyalóterembe. Mogorva, megvető tekintetű bírái vallatni kezdték.
– Szövetségre léptél-e az ördöggel? Mikor? Hol történt, és kik voltak még jelen?
– Űzted-e a boszorkányságot, bűbájosságot, szavakkal vagy cselekedetekkel? Kik ellen követted el?
– Paráználkodtál-e a sátánnal?
– Milyen formában? Kik vettek még részt a szertartásban?
Zsófiát ostorcsapásként érték a vádak.
– Nem! – kiáltotta – Soha nem voltam eretnek, nem voltam az ördög szolgája sem szeretője! Nem bántottam senkit! Nem vallom be, amit meg sem tettem!
– Több tanúvallomás is alátámasztja, hogy láttak az ördöggel hálni! Látták és hallották, amint varázsigéket mormolsz, rontást hozva a falura, annak népére! Köztük Katona Annus a szolgálód, és a sógorod József.
Zsófia körülnézett a teremben. Valóban ott ült Annus is, semmibe révedő tekintettel, láthatóan kimerülten, magába roskadva. Megkínozták… – gondolta keserűen az asszony. Farkas Józsi a sógora, régi ellensége volt, biztosra vette, hogy ő tervelte ki ellene ezt a gazságot, ő erőszakolta meg az erdőben. Özvegy volt és gazdag. Tudta a vagyonára fáj a foga, azt is, hogy részesedést kap majd ő is, a bírákkal, a hóhérral együtt a pénzéből, birtokából.
Mire észbekapott, már kísérték is a kínzókamrába. Belépve megcsapta a verejték, a vér szaga.
Az őr lerántotta róla a köpenyt, az inkvizítor elővette a boszorkányvizsgálat kézikönyvét, a hírhedt Boszorkánykalapácsot. (Malleus Maleficárum)
– Spanyolcsizmát alkalmazunk a vallatás során. – közölte a jelenlévő bírákkal, egyházi vezetőkkel.
Zsófia a félelemtől félájultan tűrte, hogy a kínzóhelyre lökjék. Hóhérja egyik kezében a könyvvel, másikban a kínpad csavarjával, újra és újra feltette a kérdéseket. Nemleges válasz esetén tovább szorított a csizmán.
– Valld be! Vallj be mindent! – ismételte minden újabb sikoly után, ami a kínzó fájdalmak után a nő ajkát elhagyta.
Zsófia iszonyatos fájdalmat érzett, hullámokban tört rá, időnként az eszméletét is elvesztette. Roppant a lábában a csont, tudta eltörték. – Meg fogok halni… Ezt már nem bírom tovább… – suhant át az agyán. Akarata ellenére sikított, pedig elhatározta nem adja meg ezt az elégtételt a hóhéroknak. De a fájdalom legyűrte, és lassan akarata is meggyengült. A törött csont szúrta a húsát, a bőrét. Minden vágya az volt, hogy a szenvedései véget érjenek.
– Hagyja abba! Mindent bevallok! Amit csak akarnak, csak fejezzék be ezt a kínzást!
A kínvallató feltette újra a kérdéseket, addig nem engedte szabadon a nőt. Zsófia mindent bevallott: szövetséget kötött az ördöggel, paráználkodott vele, rontást hozott a falura a sátán utasításra. Az aszályt is ő hozta a falura. Aztán már nem is emlékezett, csak ismételgette félájultan: bevallom… bevallom…
Vallomása után szinte azonnal elvesztette az eszméletét. Nem érzékelte, hogy visszavitték a tömlöcbe. Csak másnap tért tudatához, mikor is az őr rázogatta a vállát.
Hosszú köpenyét ráterítették és két őr támogatásával újra a bírósági terembe vezették.
– Íme a vallomásod! Írd alá! – nyújtotta felé az íróeszközt az inkvizítor. Zsófia remegő kezekkel, el sem olvasva a rengeteg őrültséget, melyet a szájába adtak a kínvallatás során, ellátta kézjegyével a megjelölt helyen. Vallomása önkéntes – firkantották alá a bejegyzést. A kínzókamrában nem írhatta volna oda, mert az nem lett volna érvényes.
– Elbocsátalak az egyház kötelékéből, ezennel átadlak a világi hatóságnak, akit felszólítok a büntetés végrehajtására! – szólt a papság vezetője kenetteljes hangon, majd elhagyta a termet.
Zsófia a fájdalomtól és a félelemtől magánkívül hallgatta végig a bíró szónoklatát. Tudta, mi vár rá. Magában halkan imádkozott. Tudta, Isten nem büntetheti meg őt, hisz semmi rosszat nem tett. – Ez a világ rossz… Miért is engeded meg ezt Istenem? – sírt fel benne a gondolat.
– Máglyahalál! – zengett végig a bíró öblös hangja a termen. Zsófia magába roskadva ült, gondolatai messze jártak. – Megszabadulok minden szenvedéstől! Adj erőt Istenem, ennek az utolsónak az elviseléséhez!

A máglyát a főtéren állították fel. Hatalmas tömeg gyűlt össze a látványosságra.
Zsófia döbbenten nézte az ujjongó, kárörvendő embereket. Arcok villantak elő, akiken segített, akik valaha kedvelték őt. Most halálát kívánva eljöttek, hogy megnézzék utolsó perceinek kínjait. Mire a fához kötözték, elveszítette az eszméletét. Egy pillanatra magához tért, élesen felsikított ahogy a lángok belemartak a húsába, majd újra a jótékony öntudatlanságba zuhant. Tiszta lelke hamarosan magasan, a felhők felett járt.




Megjegyzés: A sötét középkorban, a boszorkányüldözések során több embert öltek meg, mint az első világháborúban. Egyes szakértők szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig több mint kétszázezer ártatlan ember halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg őket. A boszorkányok nyolcvan százaléka nő volt, és legalább a fele özvegyasszony vagy magányos nő. Ez a hihetetlen szám egyaránt tartalmaz nőket, férfiakat és gyermekeket. Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.

Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. 1768-ban Mária Terézia királynő betiltotta ezeket az eljárásokat. (Forrás: Wikipédia, Internet)

[winner]

A versenyben indult tagok szavazása.

Szavazott:

1. igen
2. igen
3. igen
4. igen
5. igen
6. igen
7. igen

[winner]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!



A prózaversenyben is megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult az 52-03. számú prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott! Külön öröm, hogy végül is ilyen 7 alkotás jött össze, főleg annak tükrében, hogy fél nappal a lezárás előtt még csak 3 próza árválkodott a topicban.
A versenyben összesen 5-an indultatok, 7 alkotással, és 15 szavazat érkezett a művekre.


Szoros versenyben a közönség versenyét a 4-es számú mű nyerte.


A zsűri pontozása alapján, a legtöbb pontot az 1-es számú próza kapta.


A közönség szavazás győztese:

Adalbert: Józsi nyomoz című prózája


Zsűri győztese:

ciroka-maroka: A tenger odaát című prózája




Szívből gratulálok Adalbertnek és ciroka-marokának a prózaverseny megnyeréséhez.



Egyben szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.

[winner]

A szavazás részletezése


Közönség szavazatok:

versenyzők:

ciroka-maroka 2 - 4- 7
Julianna 3 -4 - 7
Adalbert 5 -2 - 6
estelente 1 -4 - 7
naiva 2 - 4 - 5

csak szavazó:

Szavathna 1 - 4 - 6
Eprecske 1 - 3 - 7
Zsuka49 3 - 6 - 2
Ágnes 1 - 2 - 4
fárao 3 - 1 - 7
Cocko23 1 - 3 - 7
tavinarcisz 3 - 4 - 6
Lena1 3 - 5 - 6
félix 1 - 4 - 5
Anne20 3 - 4 - 6

közönség öszesitett szavazatai:

1. ciroka-maroka: A tenger odaát - 7
2. Julianna: Hol az igazság - 5
3. ciroka-maroka: A sapka - 8
4. Adalbert: Józsi nyomoz - 9
5. estelente: egyszerű - 4
6. Julianna: Az ítélet - 6
7. naiva: A boszorkány - 6



A zsűri pontozása:

ciroka-maroka: A tenger odaát 18,0
Julianna: Hol az igazság 13,5
ciroka-maroka: A sapka 17,0
Adalbert: Józsi nyomoz 16,5
estelente: egyszerű 10,0
Julianna: Az ítélet 14,0
naiva: A boszorkány 17,0