Elküldve: 2011 Szept 4 Vas 18:50 Hozzászólás témája: 36-39. heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók!
A nyári szünet után újra indul a prózaverseny.
Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:
– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg a Fullextra semmilyen felületén.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotásnál a beküldés sorrendje nem számit.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
Lacoba
Végh Sándor
Hori
- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2012 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!
Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.
Kedves alkotók!
A 36-39. heti prózaverseny témáját Anna1955 adta. A verseny témája:
Első nap
A műveket szeptember 25-e (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni winnernek privát üzenetben!
Szavazni szeptember 26-tól október 02-a este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.
Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Továbbá azt, hogy minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotás sorrendje nem számit.
Szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.
Amikor a húgom is betöltötte a három évet – ő másfél évvel volt fiatalabb nálam –, édesanyám beíratott bennünket az óvodába. Az óvoda az Ady Endre utca sarkán állt, a vásártér mellett, az Andrássy doktor rendelőjétől kőhajításnyira.
Életem első csalódását éltem át, amikor elengedte a kezünket és ott hagyott a tágas udvaron. A gyerekek pajkosan játszottak, szaladgáltak, mi meg csak álltunk az udvar közepén anyátlanul. Persze, tisztában voltunk vele, hogy rajtunk kívül más gyerekek is élnek ezen a világon, de mivel addigi életünket többnyire a négy fal között töltöttük, és senki emberfiával szorosabb kapcsolatba nem kerültünk, nehezen ment a barátkozás. Számomra semmi sem volt elképzelhetetlenebb annál, hogy odamenjek egy vadidegen ördögfiókához, és játszani hívjam. Utólag belegondolva, talán az óvónőnek lett volna a feladata, hogy egy két gyerekkel összeismertessen, néhány barát hozzásegített volna gátlásaim feloldásához.
Az óvó néni, akit – bár soha sem bántott –, én valahogy nem tudtam megkedvelni, unszolni kezdett, hogy menjünk mi is játszani, a többiekkel. A biztatás semmilyen eredményre nem vezetett, ő adta fel a meddő próbálkozást, és a féktelen imposztorok után nézett, akik vidáman hancúroztak a tágas udvaron. Ha néha egy traktor berregett el az utcán – akkoriban ez még újdonság volt –, a gyereksereg pillanatok alatt a deszkakerítésen termett, onnan bámulva a technika csodáját. Olyankor az óvónő, meg a dadus egymást túlkiabálva tiltakozott:
– Ne mássz fel a kerítésre! Szállsz le azonnal!
Persze, többnyire süket fülekre talált az intelem, egyébként sem lehetett túlharsogni az igencsak erős traktorzajt.
A traktorjárás naponta háromszor-négyszer megismétlődött, ugyanannyiszor özönlötte el az aprónép a deszkapalánkot. Egyedül mi álldogáltunk kitartóan az udvar közepén a húgommal, várva a megváltó déli harangszót, amikor is édesanyánk utánunk jön majd, és hazavisz ebből az idegen környezetből. Az óvónő rekedtre kiabálta már magát, és vissza is vonult az óvoda nagytermébe, a dada erejére, belátására bízva a fegyelemtartást. Persze, amivel ketten nem tudnak megbirkózni, arra egy személy a legteljesebb mértékben volt alkalmatlan. Amikor felberregett a következő traktor, és a gyerekhad vad csatakiáltásokkal vette birtokba a kerítést, a dadus csak legyintett lemondóan. Aztán hirtelen felénk fordult, akik még mindig egymás kezét fogtuk, és ránk ripakodott:
– Na, mit álltok ott, mint két anyámasszony katonája?! Menjetek,
másszatok fel ti is!
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:46), összesen 2 alkalommal
Csöngettek. Betódultunk a terembe különböző korú asszonyok és férfiak. Ez volt a dolgozók szakközépiskolája. Leültem az első padba a jövendő osztályfőnökkel szembe kicsit lassú mozdulatokkal, melyekkel akkor is, később is a feszültségemet lepleztem. Azt szerettem volna, ha mások higgadtnak látnak, s soha nem gondoltam bele, hogy elég szomorú szemeimre nézni, s hogy ez a távolságtartás valóságban is elválaszt az emberektől. De szerettem tanulni, ez volt az egyik éltetőm, az állandó tudásszomjam kielégítése.
Már többet nem értem el, amire készültem. Másfél éves koromtól énekesnő szerettem volna lenni, majd gitár tanárnő, ének-magyar tanárnő….
A pártbizottságon közölték velem, a gyors-gépíró munkakör betöltéséhez szükség van az érettségire. Annyi baj legyen! – válaszoltam -.
A tanár hosszasan beszélt, közben rám nézett. Úgy éreztem ilyenkor, valami megszúrja a szívemet, mintha csak én lettem volna egyedül a teremben. Honnan is tudhatnák mások, hogy a férjem ma is reggel jött haza részegen, s hogy ez már így tart évek óta, majd kezdődik a megalázásom. Szégyelltem magam tűrő életemért, azt hittem, mindenki látja rajtam, talán ezért éreztem szúrást, amikor az osztályfőnök rám tekintett.
Megbarátkoztam az osztálytársakkal, sorban bemutatkozott mindegyik. Egyikük már gyorsíróban is velem járt, barátnőm lett.
- Milyen okos barna szemei vannak Zsuzsinak! – mondta a gyorsíró tanár, mikor ránézett. Valóban szerencsésnek gondoltam Zsuzsit a szeme színe miatt, s elképzeltem magam, amint ott ülök mellette az áhítatos, naiv zöld szemeimmel.
Megkérdezte az osztályfőnök, kit iskolázott be a pártbizottság.
Ekkor jelentkeztem. Nagyon jó érzés volt felelni, hogy ismét figyelnek rám, mint amikor dalaimat adtam elő azelőtt közönség előtt. Régóta elfojtva volt bennem a szereplési vágy, a megfelelés minden embernek. Igaz, hogy észrevettem a legkisebb rezdülésüket, ha bántotta őket valami, egyből vigasztalásukra siettem.
Matematika tanár volt az osztályfőnök. Nagyon örültem neki, mert éppen ekkor fejeztem be az általános iskolai anyagok ismétlését, s már a középiskolai mértannál jártam. Kedvenc tantárgyam lett a matematika, így biztonságérzetem is megnőtt, bizalmam is az osztályfőnök iránt.
Gyorsan eltelt az első nap, s már ismerősként búcsúztam el osztálytársaimtól. Tudtam, szép évek állnak előttem…
2011. szeptember 10.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:46), összesen 1 alkalommal
Megfogadtam, hogy már az év első napján gyökeresen megváltoztatom az életem. Csak úgy szabadulhatok meg a felesleges 50 kilómtól. Reggeli tornával fogom kezdeni a napot. Reggeli helyett elrágok egy sárgarépát, iszok rá egy korsó hideg csapi vizet. A kávét nem hagyom el ilyenkor, arra szükségem van a munkámhoz. 10 órai egy alma és egy darabka sajt megfelel. Ebédem egy tál saláta. 5 órai teámhoz pár kekszet elfogyasztok (korpásat!). A vacsorát el is hagyhatom, vagy egy pohár tej is megteszi. Ugye, jól megterveztem a kaja napom?
És megérkezett számomra a forradalmi nap. Fél órával hamarabb csörgött az óra, hogy legyen időm tornázni. Valahogy a szememet nehezen tudtam kinyitni. Pár kellemes nyújtózkodós után kiugrottam az ágyból. A fenébe! Már nincs idő a tornához. Sebaj, majd holnap! Meg kell keresnem a zoknit. Hová a csudába tehettem. Egészen belefáradtam a keresésbe, mire megkerült. Indulnom kell nemsokára. Majd az úton veszek egy kiflit és megeszem munka előtt (végül 6 kifli mellett döntöttem, az evés nálam csökkenti a feszültséget). A fiókomban volt egy tábla keserű Tibi csoki, elmajszoltam. Délben egy munkatársam javasolta, hogy menjünk el a közeli csárdába ebédelni. Hát ott nem salátát ebédeltem. Délután hazaértem és lefeküdtem, fáradtnak éreztem magam, na meg a kalóriás ebédet meg kellett valahogy emészteni. Mivel a szüleim vidékről hoztak szép tojásokat, vacsorára sütöttem 10 tojásból rántottát. Természetesen előkerült a sör is. Tévénézésnél eszembe jutott a fogadalmam. Ma nem sikerült betartani, de majd holnap. Le kell adnom a 52 kilót, mert Zsuzsa be fogja tartani a szavát és elhagy.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:47), összesen 1 alkalommal
Emma már az óracsörgés előtt felébredt. Még ki sem nyitotta a szemét, máris az jutott eszébe, vajon írt-e neki Laci? Gyorsan bekapcsolta a mobilját, felment a netre, és ellenőrizte az üzeneteit. Csalódnia kellett, sem email, sem sms, sem hívás nem várta. Fel kellett kelnie, hiszen hétfő van, várja a munka. Ez is csak egy átlagos nap lesz, valahogy csak eltelik az idő. Gyorsan kiugrott az ágyból, igyekezett semmire sem gondolni, felöltözött, bevette a gyógyszereit és elindult. Még az ajtóban megfogadta, ő bizony nem keresi Lacit, majd ha akar valamit felhívja. Ő szakított tegnap, egy emailban, de azért a kapcsolatot tartaná. Hát tartsa, de az biztos, hogy ő nem keresi. Mikor a munkahelyére ért, első dolga volt, hogy leült a gép elé és mailt írt. Lacinak, igen neki. Hiszen, még esélyt sem adott a megbeszélésre, a kérdésekre, csak közölte a tényeket: azt hiszem nem szeretlek, de te vagy a legfontosabb nő az életemben, ezért elhagylak. Emma pedig sutba dobva a fogadalmát csak írt és írt, özönlöttek belőle a kérdések, amikre persze tudta, úgysincs válasz, úgyse kap. De muszáj volt írnia neki, hiszen annyi éven át küldtek egymásnak rengetek levelet. Nem lehet, hogy ez most abbamaradjon, hogy csak úgy magával vigye az egészet. Úgy telt el a nap, hogy a könnyeit nyelte. Ez volt a reggeli és az ebéd is. Délután kikészülve, csalódottan ment haza. Nem kapott választ a kérdéseire, bár Laci visszaírogatott. Alig várta, hogy a lakásba érjen. Lerogyott az ágyra és csak ömlöttek a könnyei. Valahogy álomba sírta magát, hiszen míg alszik nem fáj. Ám előtte még megfogadta, többet nem keresi a férfit...
Ez ment már egy hónapja, mindig az első nap ismételte önmagát, és csak egyre fájdalmasabb lett. Emma már úgy érezte, megőrül. Miért nem tud továbblépni, miért kell írnia állandóan, miért nem tudja elfelejteni, miért nem jön vissza, ha visszajönne, vajon jó lenne? Nem rimánkodott, nem könyörgött, csak értetlenül állt a történtek előtt. Még most is. Mert Laci mindig csak homályos válaszokat adott, sosem mondta, hogy nem. Mindig ott volt előtte a szerintem, vagy a nem tudom és a talán majd... Emmában a szív és az agy harcolt egymás ellen és ő úgy érezte beleőrül. A hétvégék csak rosszabbak voltak, a vasárnapokra már odáig jutott, hogy fel sem kelt az ágyból. Egyre több és több könnye volt, nem tudta honnan és miért nem apad már el? Egyszer csak vége lesz, biztatta magát... Így is történt: addig-addig hajszolta magát, míg egy nap már nem ébredt fel. Az orvos azt mondta, a szíve felmondta a szolgálatot. Egyébként is rossz volt, nem záródott a billentyű, ezt a rengeteg stresszt és idegi feszültséget pedig már nem bírta feldolgozni.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:47), összesen 1 alkalommal
A férfi egy padon ülve, csukott szemmel élvezte a kora őszi napsütést. Egy pillanatra hagyta magát elfeledkezni a keserű valóságról, és elmerült a kellemesen nosztalgikus hangulatban. Szeptember első napja volt. Valaha ezt a napot szerette a legjobban az évben, szinte már babonás makacssággal szerencsét hozó napnak tartotta. Új tanév, régi és új tanulók, kollégák, az ismerős zsibongás a folyosókon, a kávéillat a tanáriban...
Mélyet sóhajtott, és szemét kinyitva kényszerítette magát, hogy visszatérjen a valóságba. A szemközti padon három fiatal beszélgetett. Látszott rajtuk, hogy gólyák, most ismerkednek egymással. Két fiú volt, és egy lány.
- Én egy kicsit félek a matektól. Tudjátok, két éve érettségiztem, azóta sokat felejtettem a gimis anyagból - mesélte éppen a magasabbik fiú.
- Én nagyon szeretem a matekot. Várom már az első órát, kíváncsi vagyok, milyen tanárt kapunk. Ha gondolod, szívesen segítek, ha jól látom, ugyanabba a csoportba kerültünk - válaszolt mosolyogva a szőke lány.
A férfi szíve megremegett, ahogy lopva ránézett. Az ő kislánya is ennyi idős lehet. Vajon hogy nézhet most ki? Több, mint tíz éve, a válás óta nem látta. Az emlékezetében még mindig szőke copfos kislányként él, aki kacagva mászik az ölébe. Sokszor eltűnődött már, hogy mit mesélhetett róla a felesége. Talán azt, hogy összeállt egy másik nővel? Vagy hogy meghalt? Mindegy. A valóságnál bármilyen légből kapott történet jobb. Elsüllyedt volna szégyenében, ha a lánya megtudta volna az igazat. Persze az is lehet, hogy a felesége azóta összeállt valakivel, és a lány immár azt a férfit tekinti apjának.
Ismét becsukta a szemét, és sóhajtva hátrahajtotta a fejét a padon. Ritkán engedte meg magának azt a luxust, hogy a múltjára gondoljon. Túl fájdalmas volt. De most eszébe jutott Kriszti kisiskolásként. Együtt mentek vásárolni, együtt kötötték be a könyveket. Maga előtt látta a lányát kis elsősként, az első napon, ahogy kézen fogva sétálnak az iskola felé. Komolyan, felnőttesen lépett be az osztályba, hátán a táskája, kezében a sonkás sajtos szendvicset rejtő uzsonnás csomag. Délután pedig csillogó szemekkel szaladt ki az iskola kapuján, és kijelentette, hogy ha nagy lesz, tanítónéni szeretne lenni.
Aztán sorra eszébe jutottak az ő első napjai is. Ahogy megismerkedik egy új osztállyal. ...ahogy fellép a katedrára... a sok érdeklődő, tudásra éhes szempár. Később már fáradtak, figyelmetlenek, többen lemaradnak. Azonban az első napon mindenki tiszta lappal indul! Aki előző évben még bukdácsolt, az az első szeptemberi napon kipihenten, buzgón figyel, jegyzetel, megfogadva, hogy idén bizony nem fogja elveszíteni a fonalat és minden órára készülni fog. A kollégák is nyugodtabbak, türelmesebbek még ilyenkor.
A férfi halványan elmosolyodott, ahogy eszébe jutott néhány egykori kollégája. Vajon mi lehet velük? Ha most találkoznának, vajon megismernék őt? Dehogy ismernék. Az utcán töltött évek megváltoztatták a külsejét. Becslése szerint legalább húsz évvel tűnhetett idősebbnek a valódi koránál.
Fáradtan kinyitotta a szemét, és a szemközti padra nézett. A két fiú már elindult vissza az egyetem felé. A lány a kezében tartotta a szalvétába csomagolt szendvicsét, de nem harapott bele. Az egyik fiú visszafordult.
- Kriszta, nem jössz? Lekéssük az előadást! Még előtte meg akartuk nézni a tesitermet.
- Nézzétek csak, majd jövök én is! Előadáson találkozunk!
A férfi legnagyobb döbbenetére a lány megállt előtte. Vérvörös arccal, egyik lábáról a másikra állva, zavartan nyújtotta át a szendvicset.
- Remélem nem sértem meg, de el tetszik fogadni? Sonkás sajtos.
A férfinak torkára forrt a szó, ahogy a félelmetesen ismerős szempárba nézett. Némán elvette a szendvicset, arcán egy könnycsepp folyt végig. Mire újra felnézett, a lány már eltűnt. Megbabonázva meredt a kezében tartott szendvicsre.
Lehetséges lenne? Szerencsét hozó első nap? Lassan elmosolyodott, és komótosan bontogatni kezdte a szalvétát.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:48), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2011 Szept 18 Vas 19:00 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
06. Anne20: Samu első napja
Samu örült, hogy véget ért a nyár, izgatottan várta az első napot, amit majd a diákokkal eltölthet. Ma még üresen áll a tanterem, minden csendes. A nap sugarai egyre kevésbé és halványabban merészkednek be az ablakon.
Holnaptól viszont élet tölti meg az iskola falait, és mindenki, aki csak belép a biológiaterembe, őt fogja nézegetni.
Hófehéren csillogva álldogált a sarokban, és fülelt.
Hamarosan megérkeztek a hangoskodó, nevetgélő diákok az első órára. Körülnéztek, mi változott a nyáron. Ekkor meglátták Samut, és néhány balhésabb fiú máris piszkálni kezdte.
Az óra idején békén hagyták, de aztán szünetben nekiestek. Almacsutkát nyomtak a kezébe, szétfeszített fogsora közé cigarettacsikket dugtak, bordái közé pedig fadarabot. Aztán órákig vihogtak kidekorált kinézetén.
*****
Samu nagyon sajnálta, hogy véget ért a nyár. Számolta a napokat az iskolakezdésig. Hamarosan elözönlik a diákok az iskolát, és mostantól neki sem lesz egy perc nyugta.
Ma még üresen áll a tanterem, minden csendes, a nap sugarai egyre kevésbé és halványabban merészkednek be az ablakon. Holnaptól viszont mindenki, aki csak belép a biológiaterembe, őt fogja piszkálni.
Emlékezett, tavaly is mindenféle csínyt követtek el az ő rovására.
Vasárnap éjjel már alig aludt. Próbálta felkészíteni magát a néhány hónapos kínzásra.
Meghallotta az első hangokat a folyosón, és tudta, hogy ide is jönnek. Valamelyik osztálynak biztosan biológia lesz az első óra.
Így is volt. Szivárogni kezdtek a tanulók, volt, aki észre sem vette, de néhány fiú emlékezett rá, és rá is kezdtek:
- Nézzétek, Samunak elvették a kellékeit! Van valakinél cigi?
Az első nap minden évben ugyanolyan hosszúra nyúlt a biológiateremben álldogáló csontváz számára...
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:49), összesen 2 alkalommal
Eddig mindig anya vagy apa jött értem az iskolába. Ma első nap, hogy mehettem egyedül a suliba. Haza is egyedül fogok jönni. Hiszen már negyedikes lettem. Az alsósok között a legnagyobb egy negyedikes. Büszkén gondoltam erre és felemelt fejjel lépkedtem, igyekeztem az ötödikesek mellett ballagni. Tanítás után örömmel vettem észre, hogy senki nem vár rám. Jó érzés volt ez a szabadság. Tegnap végighallgattam a nagyikám kioktatását. " Iskolából egyenesen haza, kis unokám, ne állj senkivel szóba! Vannak gonosz emberek, nehogy elmenj valakivel bárhová!" Hasonló szöveget anya is mondott párszor. Szavamat adtam, hogy még a kedves szomszédokkal sem állok le beszélgetni, amíg nem lépem át a lakásunk küszöbét.
Jó érzés volt negyedikesnek lenni. A harmadikos kislányok felnézhetnek rám. Remélem, hogy Grétával összetalálkozok. Ez a dolog biztosabb lesz, ha végigsétálok az utcájukon. Megálltam a házuk előtt, de semmi mozgást nem észleltem. Vajon hol lehet Gréta? Hirtelen a sarok felül megjelent egy nagy fekete szőrű kutya. Nekem úgy tűnt, hogy mérgesen fut felém, szaladni kezdtem ellenkező irányba, nem is néztem hátra. Elbújtam egy emeletes ház lépcsői mögé és egy kis ideig nem mertem előjönni. Ott volt egy egészen alacsony ablak, a párkányra ültem. A hátamon lévő táska benyomta az ablak dróthálóját. Éreztem, hogy átesek az ablakon, csúszok lefelé. Egy nagy papír dobozban találtam magamat mindenféle lim-lom szomszédságában. Egy pincébe estem be. Nagyon megijedtem. Félhomály volt, láttam, hogy az ablak magason van. Hogy jutok innen ki?
A dobozból kimásztam, az ajtóhoz mentem, de az be volt zárva. Sírni kezdtem. Eszembe jutottak a család tagjaim, a fogadalmam, és teljesen elkeseredtem. Már az első napon nem tudtam egyedül hazamenni, biztosan otthon büntetés vár rám. Már hangosan zokogtam.
Innen valahogy ki kell jutnom. Hozzáfogtam dörömbölni, hátha valaki meghallja. Senki. Elveszítettem minden reményemet. Leültem egy ócska székre és sokáig búsultam, sírdogáltam. Beesteledett. Féltem.
És egyszer csak hallom, hogy valaki nyitja az ajtót., belép és zseblámpával pásztázza a pince helyiségét.. Egy idős bácsi volt. Meg is lepődött, mikor egy kisírt szemű kisfiút meglátott ott.
- Hát te hogy kerültél ide?
- Az ablakon estem be, - dadogva válaszoltam. - Otthon nem tudják, hol vagyok.
- Ne sírj, hazakísérlek.
Nem került erre sor, mert ahogy kiléptünk az utcára, ott volt az én anyukám és Gréta anyukája. Már kerestek engem. Gréta elmondta, hogy látott az ablakból valahová futni az utcájukban. A két asszony találgatta, hová is futhattam. Már a rendőrségre akartak indulni, mikor megláttak engem az idős bácsival.
A büntetést megúsztam, de biztosan már holnap nem mehetek egyedül a suliba. Gréta előtt pedig nem játszhatom a "nagy fiút."
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:49), összesen 1 alkalommal
Egyik nap a fiam azzal lepett meg, hogy egyik évfolyamtársa felajánlott egy ír szetter, hét napos kölyköt, mivel eggyel több született, mint amennyi mellbimbója van az anyjának. Ezáltal egy kölyköt mesterségesen kell táplálni, vagy pedig elaltatni. Megkérdezte, hogy mit szólnánk ahhoz, ha hozzánk kerülne. Elgondolkoztunk. Szeretjük az állatokat, de egy négyszobás panellakás, a negyedik emeleten, hogyan felelhetne meg egy nagyra növő kutyuskának. Féltünk, hogy egy kiskutya az elaltatás áldozata lehet. Mindezeket figyelembe véve, végül beleegyeztünk, hogy gazdája legyünk egyik kiskutyának. Másnap a fiam, flanellel bebugyolálva megjelent a kiskutyával. Az előre megvett mózeskosárba helyeztük és figyeltük viselkedését. Elcsodálkoztunk a felett, mikor henteregve kigurult új lakhelyéről és a kosár mellett végezte el a dolgát. Persze, hogy segítségre volt szüksége visszakerülésének a fekhelyére, hiszen ereje erre nem volt, nyolc napos korában. A tisztaság iránti akarata túltett minden ösztönén, ezzel záródott a család tagjainak szívébe. Ez a fürgesége határozta meg, hogy Fürgének nevezzük. Háromóránként tápláltuk, pipetta segítségével, tápszeres tejjel. Ez volt az a nap, amely ujjászervezte a család életmenetét. Hat hetes korában, mikor kinyílt a szeme, ránk csodálkozott. Tudtuk, hogy csak fekete-fehérben lát minket, mert időközben sokat tanulmányoztuk a kutyákról szóló információkat, de meg voltunk arról is győződve, hogy kapcsolataink igazán színesek lesznek. Így is volt. Az első napi tette bizonyította szobatisztaságát, figyelmességét, tanulékonyságát és a családhoz való ragaszkodását. A reggeli és esti pórázon történő sétáltatása kitöltötte mindennapjainkat. Láttuk határtalan örömét, amikor a hétvégeken a kertbe kimenve, szabadjára engedve, kifutotta magát. Vadászkutya volt, született ösztönei ez irányúak voltak. Sajnos mindent megadtunk neki, de itt korlátok között volt, mert nem használtuk vadászatra, amire született, nem volt erre alkalmunk. A kölcsönös ragaszkodás, nyugalmat sugárzó simogatása, örömet megjelenítő fogadása hazatéréskor, olyan erős szálakat eredményezett kapcsolatainkban, hogy neve mellé biggyesztettük az úri jelzőt. Megérdemelte annak ellenére, hogy csak kutyának született. Erről nem tehetett, mert viselkedésével igazi családtag volt.
Tizenhárom év, hat hónap és tizenkilenc napot élt. Az utolsó hónapban beteg volt, gyomorvérzése volt, keveset evett, azt is csak biztatásra. Az orvos azt tanácsolta, hogy altassuk el, mert egy operációt nem bírna ki. Nem mentünk bele, hisz az első napi megjelenése bizonyította csodálatos megmenekülését, amiben most is bíztunk. Életének utolsó két napján keresztül az erőlevest pipettán keresztül adagoltuk, akárcsak az első napon, amikor hozzánk került. Hatalmas szemeivel fürkészve nézett ránk, nem ellenkezett, nem bántott volna meg minket, minden fájdalom ellenére lenyelte az általunk hitt csodaszert. Utolsó pillanataiban is az irántunk érzett és tanúsított szeretete túltett mindenen. Lassan távozott az élettől. Teljes tisztelettel temettük el. Megsirattuk. Nagyon nehéz volt számunkra az első nap nélküle. A porázót fogva sétára akartunk menni, nem tudtuk elfogadni, hogy már nem létezik. Csak az éjszakai álmom nyugtatott meg, mikor azt álmodtam, hogy született ösztöneinek megfelelően vadnyulat űz az örök vadászmezőkön. Amit szoros kapcsolataink során nem tudtam biztosítani most megkapta, tán ezért hagyott itt minket, de nem el minket. Emléke örök a számunkra.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:50), összesen 1 alkalommal
-Józsi, Józsi, gyere hamar, nézd, már jönnek is! - Kiabált Ilonka izgatottan. Kezeit hol tördelte, hol kötényébe rejtette, arcán a félelem madara rakott fészket.
-Kik jönnek te? - lépett ki a szobából Józsi.
-A tankok! A tankok jönnek, már a nagyutcában vannak, jaj, nem tudom ezt a dübörgést hallgatni, akárcsak a koporsómba dobálnák a göröngyöket - kezdett sírni Ilonka - gyere csomagoljunk, menni kell! Míg van idő...
-No de azért ezt a bablevest még megehetjük, nem? - próbálta viccel elütni a félelmet Józsi.
Napok óta rettegésben éltek. Tudták jól, előbb-utóbb kopogni fognak az ajtón. Józsi katonaköteles ember volt, habár már leszolgálta a két évet, háború esetén mit számít az. Különben is a magyarokat vitték előbb, már egynéhány rokon, jóbarát eltűnt. Egyet halva találtak meg, inkább felakasztotta magát mintsem a saját népe ellen harcoljon. Miért? Csak azért, mert egy vadállat eldöntötte hogy egy bizonyos népfajt ki kell irtani?
Ilonka öt hónapos terhes volt, ikrekkel. Mennyit terveztek, mennyit álmodoztak! Ilonka még néhány hónapig taníthat, Józsi majd kinyitja a tervezett nyomdát. Fuccsba ment minden álmuk, menekülni kell. Tudták jól, csak Magyarországon lesznek biztonságban, viszont ott egy lelket sem ismernek, pénzük szinte semmi.
Úgy döntöttek, egyenlőre csak Józsi megy, ő legyen biztonságban, Ilonkával nem sokat tudnak kezdeni. Ő majd lassanként eladogatja a kis holmijukat, közben Józsi talál majd valami lakást, talán még állást is. A terv jó volt, egyedül arra nem számítottak, hogy jóformán mindenki ebben a helyzetben lesz. Nem kellett senkinek semmi, hiszen mindenki ágyakat, párnákat árult.
Ilonka gyönyörűen tudott hegedülni, már évek óta tanúlt, sőt, évekig spórolt egy szép hegedűre. Végre sikerült megvennie. Naponta felvette, fényesítgette s mint valami kisbabát fektette vissza a tokjába minden este.
Most sírva vette a kezébe. Igen, ennek még talán van értéke, legalább az útiköltséget kifizeti. Visszagondolt az arra első napra amikor hegedűt vett a kezébe. Nagyapja nagy művész volt. Ő álmélkodva hallgatta a gyönyörű hegedűsírást. Az öreg egészen meghatódott és a kezébe tette: gyere, kislányom, így e... Ilonka a mennyországban járt azon a napon és azóta is, valaha elővehette a hegedűjét. És most...most vége.
A hegedűre sem akadt vevő. Egyszerűen nem volt a népnek pénze. Végül is az újságba tett egy hirdetést, jó állapotban lévő hegedű olcsó áron... Nem, ez nem az én hegedűm, csak egy eladandó valami, majd lesz másik, biztosan lesz másik, Magyarországon dolgozni fogunk, a Józsi már bizonyosan dolgozik is.
Pár nap múlva egy levelet kapott egy idős nénikétől, neki is van egy szép lánya és szeretné neki megvenni a hegedűt, ennyit meg ennyit fizetne érte, ide meg ide szállítsa, kérem a pénz mellékelve.
Józsinak nem volt munkája. Ilonkának sem. Egy ócska, földszintes szobában laktak. Megszülettek az ikrek, az egyik halva, a másik komoly szívbajjal és Dawn-kórosan. Józsi néha eladott egy-egy kisregényét, olcsó pénzen, sokszor épp csak annyiért ami két napi eledelt tett az asztalra. Ilonka az utcasarkon árult ezt-azt, Colát, kekszet, amit éppen megkapott olcsón a bolha piacon. Szó szerint éheztek, viszont soha senkinek nem panaszkodtak, sem szülőknek, sem testvéreknek. Végül is Józsi szerzett egy állást a szerkesztőségben, igaz, potya pénzért, csak pár órát naponta, de biztos állás volt és főleg biztos jövedelem. Pár hónap múlva Ilonka talált egy tanító állást az egyetemen, csak mint pót-tanárnő, de a semmitől az is jobb. Kezdet.
Végre sikerült egy rendesebb lakásba költözni. Ideje volt anyát meghívni, hiszen még nem is látta az unokáját, ha nem siet, nem is fogja, hiszen az orvosok csak egy-két évet adtak neki.
Mind a hárman ott voltak az állomáson amikor anya megérkezett. Mosolyogva integett már messziről, fején egy kopott sapka, foltozott kabát takarta a még foltozottabb ruháját. Az egyik kezében egy ócska kis bőröndöt szorongatott, a másikban egy hegedűtokot. Ilonkában megállt a lélek. Az ő hegedűje...
-Anyu, hogy, mikor? - hebegte sírva.
-Megismertem a telefonszámod a hirdetésben. Összeszedtem egy kis pénzt fűteni valóra, de még nem hozták ki a fát. Gondoltam ez a hegedű jobban melegít. Folyton az az első nap járt az eszembe amikor apám a hegedűt a kezedbe adta. Az a kifejezés amit akkor láttam az arcodon. ...hát arról festik az angyalokat.
Ilonka és Józsi ma híres, nagyrabecsült emberek. Nem gazdagok, de emberi módon élnek. Ezt mind kimondottan kemény munkával, erős akarattal érték el. Sőt, akkora volt bennünk a hit és az akarat, még az orvosokat is megbosszulták azért a két évért amit a kislánynak adtak. Iluska ma is él, tizenkilenc éves. Esténként amikor a fecskék elülnek a fészkükbe, kiül a kispadra és altatót játszik nekik egy régi, mesebeli hegedűn...
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:51), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2011 Szept 25 Vas 9:13 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
10. félix: Az első nap az iskolában
Csöndes, magánakvaló, zárkózott fiú volt, napjai mindeddig szemlélődéssel, játszadozással teltek, de mostantól a szigorú napirend korlátai, az iskola falai zárják maguk közé. Azért titkon remélte, hogy nem lesz olyan súlyos a helyzet és a tanrend új távlatokat nyit érdeklődésének, a közösség pedig izgalmas kalandok sokaságát kínálja, amint azt az évnyitó alkalmával az ünnepi beszédek és a tanítónéni mai bemelegítő szövegelései ígérték. Bár a betűket (legalábbis a nagybetűket) majdnem mindet ismeri, a számolást régóta kedveli, a környezetet és a természetet pedig nem igazán egy osztályteremben lehet felfedezni, de azért csak lesz valami ujdonság.
Eljött a nagyszünet ideje, a tanulóifjúság az iskolaudvarra szabadult. Ő is leballagott és a falnak támaszkodva fürdette arcát a szeptemberi napsugárban és nézegette a nyüzsgő, zsibongó, szaladgáló gyerekeket, majd az ugrálókötelet boszorkányos ügyességgel forgató lányok csoportja vonta magára figyelmét, amikor egy tömzsi fekete fiú egyenesen nekirohant, és a falhoz lapította. Meglepetten nézett rá, s látta, hogy a gyerek ruganyosan hátra pattan, és pimasz vigyorral méregeti. Előrelépett, de ekkor újabb roham érte; a fiú a lábára lépett és nagyot taszított rajta, így aztán elkerülhetetlenül térdre zuhant a kavicsos udvaron és a csúszástól lenyúzódott a bőre.
Körülpillantott, de bátyjának nyomát sem látta, biztosan a felsősökkel lóg valahol, majd a földön ülve ismét szemügyre vette támadóját, aki így, hátában a nappal, még sokkal nagyobbnak, félelmetesebbnek, sötétebbnek és fenyegetőbbnek tűnt. Érthetetlen volt számára a szituáció, hiszen eddig nem is látták egymást - mi az ördög baja lehet vele ennek? Végignyalta ajkát és lassan feltápászkodott, majd nyúzott térdét vette szemügyre, de szeme sarkából látta, hogy a fickó támadóállásba helyezkedett, és nagy lendülettel közelít. Az ökölcsapás a szeme alatt az arccsontján érte. Könnyei mögül látta a közelítő balt is, úgy látszik, valahol kitanították a fickót, mert nagyon profi módon csinálja - villant át agyán - de már fejének hátrahúzása sem akadályozta meg a becsapódást állcsúcsán.
Kihúzta magát, s csak most vette észre, hogy már közönség is van; az udvaron sétálók körbevették őket, s figyelték az egyoldalú küzdelmet, de azt is látta, hogy ellenfele csak agresszivitásban nő fölé, és valójában fél fejjel alacsonyabb nála. A következő támadást már felkészülten várta, és karja kaszáló mozdulatával félresodorta az arcához közelítő öklöt, majd érezte, hogy ökle a fickó vállába ütközik, s az meglepetten lép hátra. És ekkor valami ismeretlen erő sodorta magával, és ügyetlenül de szenvedélyesen löködte előre ökleit, s amikor kézcsontján érezte az ütés fájdalmát, egy forró véráram újabb ütésre, a mozdulat megismétlésére ösztönözte. A körbenállók ütemes biztatásából nem hallott semmit, csak szájuk mozgását látta, és meglátta a kis fekete szemében is a meglepődés és a félelem elegyének tükröződését, és már ő ment előre, míg ellenfele botladozva hátrált, majd hirtelen sarkonfordult és futásnak eredt. A fiú holdkórosként követte, és öklei cséphadaróként ütlegelték a fickó kerek koponyáját, míg körbefutottak a kavicsos udvaron.
Aztán hirtelen mindennek vége lett. Az eddig nyüzsgő méhrajként őket követő közönség az ügyeletes tanár közeledtére szétrebbent, s ezt észlelve az összecsapás is lezárult, az ellenfelek az udvar két átellenes sarkába sétáltak. A fiú ismét a falnak támaszkodott, majd megnyálazott zsebkendőjével kitisztogatta a karcolt sebet a térdén, aztán elgondolkodva felballagott az osztályterembe, frissen bekötött füzeteit és tolltartóját hátitáskájába csúsztatta, és hazafelé indult. Úgy érezte, mára eleget tanult.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:51), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2011 Szept 25 Vas 19:06 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
11. Crecko20: Első nap ami más mint a többi...
A Mai napig is képtelen vagyok elfelejteni mind azt, ami azon a bizonyos napon történt.
2011. Május 29. Vasárnap. Valamiért ez a hétvége és maga a vasárnap reggel is máshogy indult, más volt, mint szokott. Természetesen a napi rutin berögzült cselekvések a megszokottak maradtak, mint például a reggeli kv-zás, kint az erkélyen, - két cukorral, ahogy mindig – nézve a napfelkeltét és elmerengeni az élet dolgain. Ám tudtam, hogy ez nem tarthat tovább, hiszen dolgom van, első nap , évek óta, ami más, mint a többi. A kv kortyolgatása után, irány a zuhany, fogmosás és így tovább. Olyan 5 óra tájt lehetett, mikor megálltam a ruhásszekrényem előtt.
– Most mit vegyek fel? – Tettem fel magamnak a kérdést.
Hiszen ez a nap különleges, ezért ahhoz méltó ruházatot igényel. Előkerestem a legszebb kockás ingem, a frissen vasalt farmerem és letisztítottam a fekete lakcipőmet. Indulásra készen álltam, vagyis csak azt hittem, de útközben a vasút felé, megláttam egy idős nénit aki a szeles, hűvös reggelen, ott ült kint és árulta rózsáit. Oda léptem hozzá.
- Tiszteletem jó asszony! Mennyi a rózsa?
- 500 ft.
- Nagyon szépek, megérik az árukat… hiszen ez egy különleges nap. Azt nem árulhatom el miért… de kérek egyet. A legszebbiket hozza!
- Parancsoljon fiatalember!
- Tudja mit? Hozzon még egy rózsát, de az ne vörös legyen, hanem fehér.
- Ahogy szeretné, tessék.
A nénitől átvettem a virágot és nagy léptekkel siettem, már – már botladoztam saját lábamban és az járda szélében. Mikorra megérkeztem, annyi időm maradt éppen csak, hogy megvettem a jegyemet – Budapest Nyugati pályaudvar – és már pattantam is fel a vonatomra.
Kerestem a helyem, de minden kabin foglalt volt… Már fél úton járhattunk mikor nyílt az ajtó és felszabadult egy hely. Beültem a kabinba. Egy fiatal pár utazott valahová. Ők nem mondták, hova utaznak, én pedig nem kérdeztem. Látszott rajtuk, mennyire boldogok.
Elgondolkoztam hát… Vajon tényleg, képes az ember boldognak lenni és szeretni?
A választ, még nem kaptam meg azonnal… csak sejtésem volt.
Megérkezésem a pályaudvarra érdekesre sikeredett, ugyanis nem láttam sehol a lányt aki azt mondta: „Feketében leszek, és megfogsz találni!”
Körbe néztem, járkáltam, fürkészte a tekintetem ugyan hol lehet… de sehol senki.
Míg keresésem folytattam, oda lépett hozzám egy hajléktalan néni. Azzal az indokkal, hogy inzulinra kell és segítsek már neki… Úgy voltam vele, hát legyen… Épp az aprót kerestem a pénztárcámból, mikor megszólalt mögöttem valaki:
- Szia! Itt vagyok!
S egy mosolygó arcot láttam előtűnni a semmiből. Megfagyott bennem a szó és megállt a lélegzetem. A lánynak gyönyörű hosszú szőke haja, csodás ajka és elbűvölően csodálatosan csillogó szemei voltak. Ahogy az a szempár a szemembe nézett, olyat éreztem, amit még soha… A szívünk egyszerre dobbant, éreztük, és tudtuk, ez valaminek a kezdete… Bár nem régóta ismertük egymást, személyesen még akkor találkoztunk elsőre, viszont minden olyan volt mint a tündérmesékben s bátran kijelenthetem - Hiszen, azóta a pillanat óta érzem – Azt hogy ez volt az első nap, ami más volt mint a többi és azóta az életünk is más lett, egymásé, s nem önmagunknak élünk, hanem a szerelmünkért, a szeretetért és a másikért.
Legutóbb winner szerkesztette (2011 Okt 2 Vas 20:52), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2011 Okt 2 Vas 19:53 Hozzászólás témája: Re: 36-39. heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!
A prózaversenyben is megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult a 36-39. heti verseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott!
A versenyben összesen 10-en indultatok, 11 alkotással.
Nemes versengésben a közönség versenyét a 5-ös számú mű nyerte, 17 szavazattal.
A zsűri pontozása alapján, a 9-es számú próza győzött.
A közönség szavazás győztese:
Lukrécia: Első napcímű prózája
Zsűri szavazásának győztese: Teru: A hegedű című prózája
Kedves Lukrécia és Teru szívből gratulálok győzelmetekhez.
Egyben szeretnénk felhívni mindenki figyelmét a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.
szilfer: Első nap az óvodában 14,0
Caterine2: Első nap 10,0
Julianna: Első nap 11,0
Roadrunner: A folyton ismétlődő első nap 11,0
Lukrécia: Első nap 14,0
Anne20: Samu első napja 14,0
Julianna: Első nap 14,0
simonendre: Első nap Fürgével, majd nélküle 15,0
Teru: A hegedű 17,0
félix: Első nap az iskolában 12,0
Crecko20: Első nap ami más mint a többi... 12,0
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
