52-03. heti prózaverseny

[winner]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotásnál a beküldés sorrendje nem számit.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
fényesi
a_leb
Végh Sándor
Hori


- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2012 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.

Kedves alkotók!


Az 52-03. heti prózaverseny témáját a témaadó topicból választottam. Baggio011 javaslatára. a verseny témája:

Rivaldafényben


A műveket 2012. január 15-e (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni winnernek privát üzenetben!

Szavazni január 16-tól, 22-e este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Továbbá azt, hogy minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotás sorrendje nem számit.

Szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[winner]

01. vörösliliom: Ma sem magunknak éltünk


Tudod, Kedves, William Shakespeare-nek igaza volt; színház az egész világ, és mi olyan természetességgel viseljük álarcunkat, ahogy a Sors emeli magasba izzó kardját. Merev szemekkel figyeljük mások örömét, és ahelyett, hogy mi magunk élnék rajongva, az öröm rózsáitól kigyulladt arccal, szüntelenül azt lessük, ki hogyan vélekedik rólunk, tetteinkről. A világ elvárásainak teszünk eleget nap nap után. Mit számít, hogy fogcsikorgatva, lázadozva, sírva, vagy netán elfulladva küszködünk, ha ez a világnak tetszik? Hisz ilyenkor dobálja ránk nyilait a rivaldafény, és mi hosszan hajolgathatunk meg publikumunk előtt. Szűnni nem akaró tapssal díjazza a Sors e látszat-életnek halottjait, bennünket. Ám esténként, miután legördült a függöny, és végre kiosonhatunk színházunk művészajtaján, amikor magányosan ülünk le tükrünk előtt, s egy mozdulattal lemoshatjuk arcunkról az előadott darab szennyét, vajon milyen arc néz vissza ránk? Ilyenkor piros vért köpül nyugtalan szívünk, hisz dacunk lehanyatlása nyomán feléled bennünk újra a felismerés: ma sem magunknak éltünk. De vajon hol lehet biztonságban a meztelenségét feltáró lélek, ha önmagát felajánlva mindenhol kiégett képmutatással néz farkasszemet? Nem tudni, egy dolog azonban biztos. Míg jelenünk önkéntes bohócai vagyunk, míg szándékosan elfojtjuk az eget kívánó ösztönünket, és rabláncokon ropjuk szilaj táncunkat, addig csak a világ, és nem a komédiás mulat.

[winner]

02. hzsike: Elveszett évek


- Istenem! Adj erőt, hogy meg tudjak neki bocsájtani! Adj erőt, hogy elfeledhessem az álmatlan éjszakákat, a zsigerekig hatoló fájdalmát a hiányának. Adj erőt, hogy túlélhessem a valóság tudatát, azt, hogy végül is szeretett bennünket. Engem is és a bátyámat is.
Ő is szenvedett, nem csak mi, neki ugyanúgy hiányoztunk és én már elhiszem neki.
Én neki, már mindent elhiszek, de nem mondhatom el, már nem mondhatom el, hogy szeretlek anya! Annyira szeretlek, hogy fáj a húsom, a bőröm, a szívem, egyszerűen fájok, érted anya?! Annyira fájok, hogy ennél jobban talán már nem is lehet, talán nem is lehet már.

Anyámról csak annyit tudtunk, hogy elhagyott bennünket. Nagyanyám és apám sem beszélt róla soha. Még egészen kicsik voltunk, amikor ezt megtette, de annyira már nagyok, hogy soha ne tudjuk elfelejteni a mosolyát, a bőre illatát, és a gyönyörű hangját, ami most is itt dalol a fülemben. Azt a gyönyörű hangot, amiért eladott bennünket, és amiért végül is a saját életét is oda kellett adnia.

Nem tudtam, hogy Svájcban él. Tulajdonképpen semmit nem tudtam róla. Azt később igen, hogy híres operaénekesnő, de, hogy hol él, vagy kivel, azt nem, azt sohasem tudtam kinyomozni. Úgy éreztem, hogy legalább egyszer az életben, egyetlenegyszer, muszáj látnom az anyámat. Muszáj feltennem neki néhány kérdést. Muszáj átölelnem, és örökre magamba zárni azt az illatot, amire kicsi gyerekkorom óta vágyom újra, és újra, és egyre eszelősebben.

Szerdai nap volt, amikor megérkeztem Bernbe. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Olyan izgatottság vett erőt rajtam, amilyen még soha. Végül is az anyámmal találkozom, az anyámmal, akit utoljára nyolc éves koromban láttam, éppen ma huszonkét éve.

A szanatórium fenn volt a hegyekben. A némettel jól elboldogultam, a taxis mindent megértett, ismerte az utat is. A szanatóriummá avanzsált hatalmas kastély tágas folyosóján alakították ki a recepciót. Tudták, hogy jövök, előtte időpontot kellett egyeztetnünk. A nővér nagyon készséges volt, de látszott rajta a zavar, látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Rossz érzés kavargott bennem.
Bekísért egy tágas szobába, ahol rendbe tehettem magam, lepakolhattam a csomagjaimat. Az orvosra legalább egy órát kellett várnom, mire végre, szigorú tekintettel megjelent, fogadva a kéznyújtásomat.
Hellyel kínált, és leült mellém a krémszínű bőrkanapéra.

- Hajnalban halt meg a művésznő - mondta fura torokhangon. - Sajnos, nem tartott ki az ereje, amíg ön ideér. Hagyott egy kis csomagot magának, jöjjön velem, megmutatom a szobáját is ahol tulajdonképpen az utolsó két évet töltötte.

A doktor tapintatosan magamra hagyott. Sokáig ültem a kis fehér műbőr üléses széken, kezemben egy hosszú, zöldszínű selyemsállal, amit szorosan az arcomhoz szorítottam. És mintha egy pillanatra megérintett volna az a régi illat, talán még az a csodálatos szoprán hang is felsejlett valahonnét, vagy csak azt hittem, nem is tudom, de azt igen, hogy soha nem fájt még semmi ennyire, mint most.
Azt hittem szenvedtem már eleget és azt már nem lehet felülmúlni, de most bekövetkezett, ez a semmihez sem fogható szívet szaggató iszonyatos érzés.
A szarvasbőrmappába kötött könyvet, amin egy masnival átfogott üzenő-cédula volt, gyorsan beledugtam a kézitáskámba, a könnyeimtől átnedvesedett selyemsállal együtt.

A tároló-kamrában nagyon hideg volt. Mintha vonat zakatolna olyan hangja volt a tepsinek amikor a fehérköpenyes nagydarab férfi kihúzta azt. Diszkréten félrevonult.
- Csak, néhány perce van - szólt felém - búcsúzzon el tőle gyorsan, ha kérhetném!
Nem éreztem semmit, csak néztem, a rezzenéstelen sápadt, élettelen arcot. Nem hasonlított egyáltalán arra az asszonyra, aki az emlékeimben anyámként élt bennem.

Aztán váratlanul kitört belőlem valami állati, valami, ami már évek óta kikívánkozott, csak elfojtottam, mert muszáj volt, muszáj volt magamra zárva őrizni és együtt feszülni vele, egészen idáig.
Hirtelen megragadtam a karját, és erősen rángatni kezdtem, s közben eszeveszetten ordítottam, hogy:
- Én vagyok az anya! Megismersz? Én vagyok az, a lányod! Hallod? A lányod van itt Júlia, a TE, lányod! Anya, hát nem vagy képes legalább egyetlen szót szólni, egyetlen szót sem!!!

Nem tudom, hogy kerültem föl az emeletre, csak azt éreztem, hogy erős férfikéz szorít, és tuszkol fölfelé a lépcsőn.
Úgy, két-három órát aludhattam a nyugtató injekció után. Iszonyatosan fájt a fejem. Úgy tűnt, nem haragszik rám senki. Azért a búcsúnál még utánam szólt a doki, hogy próbáljak megnyugodni és jó utat kívánt.

A repülőgépen egy sötétbőrű idős úriember volt a közvetlen útitársam, szerencsére nem volt igénye a beszélgetésre.
Elővettem a kézitáskámból a szarvasbőrkötéses könyvet. Az üzenő-kártyán csak ennyi állt: Imádott gyermekeimnek. Édesanyátok.
Remegő kezekkel lapoztam fel az első oldalt. Napló - olvastam a gyöngybetűs kézírást.
1990.június 13. szombat.
Úristen! - futott át rajtam - ezen a napon hagyott el bennünket anyám!
Az utolsó oldalra lapoztam: 2012. június 12. Ez pedig tegnap volt. Tegnap még írt, tegnap még élt. Nagyon kuszák voltak a betűk, egyértelműen egy nagyon beteg ember írása volt már ez. Összeszedtem magam, és elkezdtem olvasni anyám regényét, anyám, életét.

Arcomat elöntötte a forró könny. Úgy folyt, mit egy megállíthatatlan, soha ki nem apadó patak. Fejemet a támlához szorítottam, és szememet behunyva újra és újra felidéztem anyám minden egyes szavát.

Apátokat, már a konzervatórium után ismertem meg. Egy gálaműsoron látott először, szerelem első pillantásra, első hallásra. Akkor már szépen ívelt fölfelé az énekesnői pályafutásom. Nagyon tehetségesnek tartottak. Az éneklésnek éltem, minden energiámat a karrierem építésére fordítottam. Összeházasodtunk, és én hamar teherbe estem. Arra nem is gondoltam, hogy ne tartsam meg a bátyádat, Istvánkát.
Imádtam, boldog voltam, és amikorra elhatároztam, hogy folytatom az éneklést, kiderült, hogy áldott állapotban vagyok veled, az én kis Júliámmal.
Sok volt a gyönge idegzetemnek a két gyerek, nehezen viseltem a pszichés terheket. Mindenképpen vissza akartam menni a színházba, már őrülten hiányzott az éneklés, a miliő, a szereplés semmihez nem fogható égető-éltető láza.

Vissza is mentem. Szerepet szerep után kaptam, szinte soha nem voltam otthon, vidékre jártunk, állandó próbák stb. Apád egy darabig tűrte, de aztán kerek perec, döntés elé állított, hogy válasszak: a család, vagy a hivatás, mert ez így együtt nem mehet tovább.
Éppen azon a héten ajánlottak fel egy komoly külföldi szerződést a Milánói Scalába. Fél éves vendégszereplést, hatalmas gázsival. Ez egy olyan lehetőség volt, ami egy művész életében lehet, hogy soha nem adódik még egyszer.
Apáddal akkor már nagyon elromlott a kapcsolatunk. Állandó viták, féltékenységi jelenetek stb.

Erik, a karmesterünk volt a művészeti vezető a színházban. Őrá is ugyanúgy vonatkozott ez a szerződésajánlat. És én döntöttem!
Egy szombati napon összecsomagoltam, és éjszaka, Erikkel elhagytuk az országot. Elfogadtuk a szerződést, amit folyamatosan évről évre megújítottak. Erikben megértő társra találtam. Hatalmas sikereink voltak. Bejártuk a fél világot.
Se éjjelünk, se nappalunk, csak a munka, a munka, a munka. A hatalmas hajtás, fokozatosan felőrölte az idegeinket.
Aztán lassan kezdtünk elhidegülni egymástól, Erik más nőkkel is összeszűrte a levet. Az alkoholra is rászokott. Volt, amikor a próbákon részegen jelent meg. Teljesen elzüllött. Engem is kihasznált és terrorizált. Azzal fenyegetett, ha elhagyom, megöl. Teljesen kikészültem. Kábítószerezett, durva volt, rendszeresen bántalmazott. Nem volt senkim, nem volt senki, akihez menekülhettem volna.

Én is drogozni kezdtem. Ő szoktatott rá. Egyszer azt mondta, hogy nyugtató, nyugodtan vegyem be, csak jót tesz. Így kezdődött, aztán már csak csúsztunk lefelé a lejtőn.
Egyre kevesebb munkát kaptam. Pénzem volt, hiszen korábban rengeteget kerestem, de az életem értelme az éneklés, már csak álom maradhatott. Tönkre mentek a hangszálaim is, nem voltam alkalmas már semmire. Erikkel megpróbáltunk néhányszor újra kezdeni mindent, leszokni a drogról, de sajnos mindketten mindig belebuktunk.
Aztán Erik nagyon beteg lett kiderült, hogy HIV vírussal fertőzött, és nemsokára megtudtam, hogy én is. Ezután már nem volt megállj, nem volt kegyelem, már minden mindegy volt.
Mivel pénzünk még mindig volt, bekerültünk ebbe a jó-hírű szanatóriumba. Erik hamar feladta, fél év múlva meghalt.

Én már csak vegetáltam, de nem panaszkodtam tűrtem a sorsom, mert tudtam, hogy ez a vezeklésem. Ez a vezeklésem a családomért, a gyermekeimért, az anyaságom sárba tiprásáért.
Nem volt éjszaka, hogy ne gondoltam volna rátok. Nem volt a napnak olyan szaka, amikor eszembe ne jutottatok volna. Bennem éltetek, magammal hoztalak, vittelek benneteket is mindenhová. Higgyétek el, nekem éppen olyan fájdalmas és nehéz volt, mint nektek. Egyetlen vágyam volt már csak, hogy egyetlenegyszer még az életben magamhoz szoríthassalak benneteket, drága imádott gyermekeim. Én drága Istvánkám, drága Júliám.
Azért is kértem meg a szanatórium vezetőjét, hogy keressen meg titeket, mert elhatároztam, hogy addig nem halhatok meg, amíg el nem mondom nektek, hogy mennyire szeretlek benneteket.
Kedd éjszaka van. Nagyon rosszul érzem magam, tudom, hogy aludnom kellene, de nem tudok, hiszen holnap jöttök hozzám, jönnek hozzám az én drágaságaim.

- Kedves Utasaink, hamarosan megérkezünk Magyarország légtere fölé. Kérem, foglalják el a helyüket, és kapcsolják be a biztonsági öveiket. Köszönjük, hogy velünk utaztak, további szép napot mindenkinek…

A könnyű, júniusi fuvallat belekapott rakoncátlan fürtjeimbe. Egy anyuka két kis ikerlány kezét szorítva büszkén sétált el mellettem, lerítt róla a boldogság, az anyaság csodálatos, semmihez sem fogható jóérzése, büszkesége.

A hónom alatt, megérintettem a szarvasbőrkötéses könyvet, lágyan végigsimítottam az ujjaimmal.
- Nézd anya! Ott van István is! Ott, annál a nagy oszlopnál! Igen, ő az, aki úgy integet, hogy majd kiesik a zakójából. Ugye milyen szép szál férfi lett? Igen anya, ő is, ő is nagyon, nagyon szeret téged.

[winner]

03. Haaszi: Miért nem lettem színész?

Boldog órák szép rivaldafény emlékeképpen…
A hatvanas években nemcsak tanulás folyt iskolánk termeiben, szórakozásunkat is szívügyének tekintette a tanári kar. Kéthetente szombaton tánciskolát szerveztek, - ide már fiúkat is beengedtek a másik szárnyból! – nagy szó volt! és minden évben színielőadásokat tartottak a növendékek szereplésével. Komoly felkészülés előzte meg a néhány előadást, amelyre szabályosan jegyeket árultak. Mindig teltház volt, jöttek szülők és rokonok, sőt más iskolákból is az emberek. Általában kölcsönzőből béreltek ruhát, és rajztanárunk, a szép nevű Szép Agenor készítette a díszleteket.

Egyszer egy kínai témájú darabot adtunk elő, és nem találtak elegendő megfelelő jelmezt a kölcsönzőben. Magunknak kellett megoldani a dolgot, így hát igazán sokszínűre sikeredett a látvány. Nekem Gazdagné varrt ruhát, egy lecsúszott kisbirtokos család lánya, aki még a háború előtt megtanult ruhát készíteni, és régi kuncsaftjaihoz járt elrendezni a javításokat, szabni-varrni. Álmatag arckifejezéssel bökdöste a gombostűket, és gyakran beszélt magában, felháborodottan gesztikulálva, ami nekem akkoriban nagyon tetszett. Gúnyosan ki is nevettem titokban, a gyermekek könyörtelenségével, s ez annál is csúnyább dolog volt, mert ez a nő mint egy töltött galamb, mindig kedvesen, szelíden, szinte bocsánatkérően üldögélt nálunk, csendben varrogatva. Keresztanyám nagyon sajnálta, mert senkije sem volt már, egyedül élt valahol a Thököly úton egy bérházban.
A jelmez rózsaszín selyemből készült, világoskék paszpólozással a szegélyeken, nadrágja térd alattig ért, hasítékok díszítették, és ettől tisztára pizsama kinézetet kapott. Hogy egy igazi kínai mit szólt volna hozzá, nem tudhatom – én nem akartam felvenni, bőgve tiltakoztam, de nem volt mit tenni, ha szerepelni akartam, bele kellett bújni… A próbákon aztán megvigasztalódhattam, mert a többiek sem néztek ki különbül, tulitarka egyveleg bontakozott ki a szülői elképzelésekből. A kalap viszont egységes volt, kartonból vágtunk körcikket a rajzórákon, azt ragasztottuk össze, és szalaggal kötötték a fejünkre; így már egy csapásra sokkal kínaibbnak látszottunk. Vigaszul szolgált, hogy az előadásra kifesthettük magunkat. Használtuk is az anyukák kenceficéit, akkora piros szájak, és zöld szemek kerekedtek, hogy a rajztanár szólni sem tudott, csak nagyokat csuklott ijedtében, amikor meglátta. Hát még akkor, amikor teljes mellbedobással, erőteljesen sarlóztunk a színpadi rizsföldeken, teli torokból, vígan énekelve az előadandó fájdalmas dalocskát szegény kínai rizsaratók szomorú életéről!
Ebből a darabból több előadást is tartottak, nagy örömünkre.
Egy másik előadás fanyar emléke is megmaradt. Elbúcsúzva az iskolától, ballagás után ünnepséget szerveztek tanáraink. A ballagók is szerették volna viszonozni valamivel a kedvességüket, megköszönni az itt töltött éveket. Én eléggé olvasottnak számítottam, és mivel gyakran mondtam verseket az ünnepségeken, bizonyos rutinom is volt a szereplésekben. A lányok biztattak hát, találjak ki valamit. Ennek eredményeképpen előadtuk Jókai Bolondok grófja című darabjának első felvonását.
Az említett mű nagy írónk kevéssé ismert színműve, talán nem véletlenül. Nem egy nagy ívű, drámai érzelmekkel teli alkotás, csak egy kis habkönnyű, nagyon egyszerű, vidám kis darab, melynek első felvonásában a fiatal gróf megérkezik örökölt birtokára, és szembesül furcsánál furcsább alkalmazottaival, akik közben őt nézik bolondnak. Én voltam a gróf, a rendező, a kellékes. Ruhák tekintetében megint kölcsönzőhöz folyamodtunk; a díszletek kérdését nagyvonalúan oldottuk meg, pár meglevő, elfekvő díszlet utalt a főúri kastély berendezésére.
A jelzésszerű színpadi díszletekkel megelőztük korunk rendezőit…
Két hónapos gyakorlás után a magyar tanárnővel együtt reménykedtünk a sikerben – őt beavattuk a titokba, a próbák miatt. Egyébként senki nem sejtette, mire készülünk.
Elérkezett a nagy nap, lezajlott a ballagás, a tanuló ifjúság betódult a színházterembe, ahol már ott álltak felállítva a díszletek. Túl voltunk a hivatalos részen, és akkor bejelentették a nyolcadikosok produkcióját. Szerepem szerint besétáltam a színpadra, elgyötörten panaszolva a hosszú út fáradalmait, és az elősereglő szolgáktól kézmosási lehetőség iránt érdeklődtem. Oda volt persze készítve már egy lavór, s első felindulásomban, amit a lámpaláz okozott, vidáman mostam kezeimet – az úti kesztyűben.
A közönség röhögött, a magyar tanárnő rémülten integetett a színfal mögül, és harsogva suttogta: - A kesztyű, a kesztyű!
Még jó, hogy a bolondok grófját alakítottam…

Talán ezért is titkoltam a későbbiekben versmondó és szoprán énekesi adottságaimat. A középiskolában már nem szerepeltem ünnepségeken, nem rendeztem előadást, és kórusba sem jártam. De az elemiben nem volt ünnepség nélkülem, és a lámpaláz sokszor megkeserítette az életemet, míg felnőtt koromra úgy-ahogy kinőttem belőle; s bár sokáig álmodoztam arról, színész leszek, sosem próbálkoztam felvételivel.

[winner]

04. Julianna: Rivaldafényben


Mikor először láttam a kislányt, ő a sarokban meghúzódó kis félénk csibe volt. Kócos vörös, egészen rövidre vágott haja hívta rá az ember figyelmét. A család többi három gyerekének szőke feje volt. Apukájuk sötétbarna hajjal született, és még mindig kora ellenére egy ősz hajszál sem jelent meg nála. Anyukának pedig sötét szőke dús hajkoronája volt. Nem egyszer feltették a szülők is maguknak meg mások is a kérdést, hogy hogyan is lett a gyerekük vörös hajú. Talán az ősök közül valaki?
"Kis vörös", így szólitótták vagy beszéltek róla. Sokan nem is ismerték az igazi nevét. Pedig volt neki szép neve, Gizike, Gizella. Ha bántották az utcán vagy az iskolában, nem védekezett, hanem félrehúzódott és sírdogált, valamikor hangosan is.
- Síró-pityogó óvodába nem való!, - így csúfolták Gizikét. Később pedig:
- Síró-pityogó iskolába nem való!
Az idősebb testvérei sem álltak ki mellette. Gyakran a családban olyasmiért is hibáztatták, amit nem ő követett el. Soha nem vitték őt a testvérek magukkal. Jó barátnőt sem talált még. Legjobban a ház végében található kis helyiségben érezte jól magát. Ott tanult, hallgatta a rádiót, magnót. Mikor senki nem hallotta, énekelt.
Egyszer, mikor Gizike hetedikes volt, a családnál jártam valamilyen ügyben. Mikor a kislány anyja kísért ki, én megálltam a kapunál és hallgatóztam. Ismerős dallam volt, tiszta, csengő hangon énekelt valaki.
- Milyen szép! - mondtam.
- Az én Gizike kislányom.
Megismerkedtem Gizikével közelebbről. Elmondta, hogy az ének órán milyen dalokat tanultak, már ebben az évben is több ötöst szerzett. De sok dalt a magnóról is megtanult. Be is mutatott párat. Engemet elvarázsolt a gyönyörű hangjával. Én akkor a városban tanítottam éneket. De a tanítványaim között nem volt ilyen szép hangú lány. Felajánlottam neki, hogy foglalkozok vele, mikor hétvégeken hazajövök a szüleimhez. Gizike ennek megörült. És azt tapasztaltam, hogy nagyon szorgalmas volt. Szépen fejlődött. Az éneklésben lelte minden örömét. Már nem törődött a sértő megjegyzésekkel. Én is örültem, hogy a kislány megbízik bennem és időnként elárulja a féltett titkait is. Jó barátnők lettünk.
Országos felkészülés volt a Ki mit tud-ra. Városunk is égett a láztól. Természetes volt, hogy szerettem volna rábeszélni Gizikét, hogy lépjen fel. Mikor megemlítettem neki, tiltakozott.
- Nem, nem, én soha nem merek kimenni a színpadra. Egy hang sem jönne ki a torkomból.
Nem kis fáradságomba került rábeszélni Gizikét, hogy a versenyszámot adja elő először az osztályban, azután az egész iskola előtt, és végül a Művelődési Házban.
A községi Mőv. Házban a zsűri tagok a Gizike előadását tartották legjobbnak, de megjegyezték, hogy meg kell szabadulnia a félénkségtől, és nem csukott szemmel énekeljen, hanem a közönségre nézzen. Láttam, hogy mikor hozzám jött, még mindig remegett.
- Mitől félsz? A közönségnek tetszett az éneklésed.
- De senkinek nincs ilyen csúnya vörös haja, mint nekem! Utálom!
- Hát itt van a kutya elásva! Most már világos számomra, hogy mitől félsz. Pedig inkább örülnöd kellene. Sokan festik a hajukat, hogy szép vörös árnyalatú legyen.
Elvittem Gizikét a fodrászomhoz a következő fellépése előtt. Az egész család bejött a városba a járási Ki mit tud-ra. Ilyen nagy létszámú közönség előtt Gizike még nem állt. Az osztálytársai is itt voltak.
Gizike állt a színpadon a szép ünneplő ruhájában, a gyönyörű frizurájával, és már nem remegett, szembe nézett a közönséggel, magabiztosan adta elő a számot annak ellenére, hogy az elején nagyon halk volt, de összeszedte minden bátorságát, folytatta az éneklést és élvezte, hogy az a sok szem csak őt figyeli. Érezte, hogy meg kell mutatni most mindent, amit tud.
Ott állt a színpadon a kislány , és gyönyörű volt a szép lángoló hajkoronájával, szép alakjával. A rivalda fényei körülölelték, és csillogott rajta minden, főképpen az ajkai és a ragyogó szempár. Mindenkit elvarázsolt Gizike a hangjával, a mosolyával. A mosolyával, mert eddig ritkán látták őt mosolyogni.
Boldog volt. Felszabadult. A verseny kimenetele egyáltalán nem érdekelte. Legértékesebb az volt, hogy megtalálta önmagát.

[winner]

05. hzsike: Egy úr az első sorból.


Arcán ugyanolyan lázrózsák gyúltak, mint annak idején fiatal korában. A kis fadobozkát az ölében tartotta. Egyenként bontogatta a régi szerelmesleveleket, nézegette az elsárgult régi fotókat.
- De régen is volt! - dőlt hátra a magas támlájú mély fotelben. Szilvási Eszter a nagy és híres színésznő! Micsoda élet! Hatalmas sikerek, csodálatos szerelmek!

El sem akarta hinni, mikor megtudta, hogy felvették a színiakadémiára. Egész életében arra vágyott, egész kislány korától arra készült, és sikerült!
Amikor felkerült a fővárosba, nagyon nehéz volt az elszakadás, nem volt könnyű a kollégiumi élet, de mindent meg lehet szokni. Még jó, hogy a szülők hetekre ellátták elemózsiával, és arra nem sokat kellett költenie.
Hamar felfigyeltek a szép és, tehetséges fiatal színésznőre. Már az első évzáró előadáson ő játszhatta Júliát, és Zoltai Péter, Rómeót. Az életben is szerelmesek voltak, nem volt nehéz átélni az érzést.

Aztán szépen sorban jöttek a szerepek. Nemcsak a színházi, de komoly filmfőszerepek is. A fővárosban nem volt hely, ahol ne látta volna valahol a fotóját. Az emberek összesúgtak mögötte:
- Nézzétek a gyönyörű Szilvási Eszter!
De, mégiscsak a színház volt az igazi! A színház, ahol este fölmegy a függöny és elkezdődik egy olyan álomvilág, amire mindig is vágyott. Egy varázslat, ami egészen addig tart, amíg újra le nem gördül a nehéz, bordó bársonyfüggöny. Ünnepelt színésznő volt.

A magánélete nagyon viharosra sikeredett. Vagy ő szakított, vagy vele szakítottak, de nem volt egyetlen tartós, hosszú távú kapcsolata sem. Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy nem jött össze a dolog. Megízlelte ugyan az igaz szerelem ízét, de újra és újra csalódás lett a vége. Volt, aki a pénzéért volt vele, volt, aki érdekből, aki szerelemből, az pedig nem sokáig bírta elviselni csapongó életvitelét, hisztériáit, rigolyáit. Pazarló életet élt, ahogy megkapta a gázsit, azonnal a nyakára hágott.

Gyermeke nem született. A színház volt az otthona, a családja. Ahogy múlt fölötte az idő, egyre kevesebb szerepet kapott. Nehezen viselte a nélkülözöttséget. Bele is roppant hamarosan.
Magányos volt. A kórházban sem látogatta senki. A változás akkor történt, amikor átkerült a szanatóriumba.
Minden héten kapott egy-egy csokor gyönyörű piros rózsát. Semmi nem utalt arra, hogy kitől jöhetett, még egy kártya sem volt hozzá. Lázasan leste keddi napokon a futárt, aki mindig ugyanabban az időben érkezett a csokorral.

Amikor a futár megérkezett, kezébe nyomva egy kis borravalót, félrehívta.
- Kérem fiatalember, nem tudná kinyomozni valahonnét, hogy ki az, aki ezt a gyönyörű csokrot küldte?
- Megpróbálhatom- mondta a fiú - és két nap múlva, amikor Eszter már éppen készült elhagyni a szanatóriumot, betoppant, és átnyújtott egy kis papírt.
Dr.Kőkuti Kálmán- így a név, és mellette egy telefonszám. Eszter eltette a kis papirost. Taxit hívott, és kérte, hogy vigye őt haza, a színészotthonba.

- Csakhogy megérkezett a művésznő! - üdvözölte Rózsika a recepciós ablakból.
- De jól tetszik kinézni!

Kitárta a kis szoba ablakát. Kipakolta a cuccait és lepihent a heverőre. Készített egy teát az aprócska konyhában és széthajtogatta a kis papírlapot, amit a futárfiú adott neki.
- Dr.Kőkuti Kálmán -vajon ki lehet ez az ember?
- Igazán illő lenne megköszönnöm neki ezeket a csodálatos rózsákat - gondolta és már tárcsázta is a számot. Sajnos csak az üzenetrögzítő jelentkezett be, gyorsan rámondta, amit szeretett volna.
Két nap múlva újabb rózsacsokor érkezett, most már az otthonba, és volt mellette egy kis kártya is.

- Drága művésznő, ha nem venné tolakodásnak meglátogatnám.
A telefon után nyúlt, Kálmán vette fel. Hosszú ideig beszélgettek. Visszapörögtek az események, a régmúltba.
Igen, most már emlékszik! Az öltözője mindig tele volt a hódolói által küldött csokrokkal. Aztán amikor már leágazóban volt a szerencsecsillaga, a piros rózsacsokrok akkor is rendszeresen érkeztek, és akkor sem volt benne semmi arra utaló jel, hogy ki küldhette.
Szóval ő volt, Dr.Kőkuti Kálmán, aki szinte minden előadását végignézte az első sorból.

Szíve hevesen kalapálni kezdett, mikor meghallotta a bimm-bamm csengő régen várt hangját.
- Megjött! - futott át agyán - és az előszoba tükörben gyorsan megigazította frissen mosott ősz tincseit, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
A hatalmas csokor piros rózsa eltakarta a férfi arcát. Ahogy átnyújtotta, egy jóvágású, meglett korú úriember mosolygott vissza rá szeretetteljes, ragyogó fekete szemekkel.

Kálmán úr késő este ment haza, akkor is csak az illendőség kedvéért. Még az ajtóban is beszélgettek, alig tudtak elszakadni egymástól.

Eszterben már rég tapasztalt, ismerős-jóérzés feszült. Valami olyasmi mocorgott benne, amit el sem mert hinni, mert a csodákban már rég nem hitt.
- Vagy mégis léteznek? - nézett fel boldogan az augusztusi csillagos égre éppen akkor, amikor egy hulló csillag fénye suhant át az ég peremén, magával repítve ezernyi szerelemes ember boldog sóhaját.

[winner]

06. Szilfer: Jelesre vizsgázva

A lányok izgatottan készültek a nagy megmérettetésre. Edit fodrásznál, sminkesnél is járt a héten, semmit nem bízott a véletlenre. Négy év kemény munkája nem veszhet kárba most holmi jelentéktelen külsőségen. Gyönyörű csengő hangja bizonyára elnyeri majd a felvételi bizottság tetszését, de a megjelenés sem másodrangú dolog! A siker akár egy hajszálon is múlhat. A laza természetesség az eredményes fellépés egyik záloga. Aztán meg igen jó ajánlólevél mosolygós babaarca, karcsú, nyúlánk termete, amit a zsűri férfitagjai bizonyára kemény tizedekkel értékelnek majd. A kisugárzás! Igen, az aura, az, ami akár egy közepesre sikeredett énekesi teljesítménnyel is kihúzhatja majd a kátyúból.

Éva, az ikerhúga, akivel együtt végezték a konzervatóriumot, semmivel sem volt tehetségtelenebb, de megjelenése miatt kevésbé tartotta magát esélyesnek az akadémiai felvételre. Fél fejjel alacsonyabb is volt nővérénél, zömökebb alkata inkább erőt, biztonságot sugárzott, mintsem egy előadóművész légies könnyedségét. Nem volt annyira népszerű a fiúk körében sem, mint Edit, emiatt szomorkodott is eleget. És lám, most azok a fránya későkamaszkori pattanások is kiújultak az arcán, amivel már bőrgyógyásznál is járt, de a felírt krémek igazi eredménnyel soha sem kecsegtettek. Frizuráját maga hozta rendbe a felvételire, a kozmetikus a gyulladt pattanások miatt pedig szóba sem jöhetett.

Ajjaj! Csábította őket a zene világa, a színpad, a rivaldafény. Csak legalább az egyiküknek sikerülne a felvételi! Akkor bizonyára beteg édesanyjuk is megnyugodna. Ha Editet fölvennék, Éva akár várna is még néhány évet, amíg nővére végez, addig sem kellene ápolót fizetni, hiszen ezt a feladatot, amit eddig együtt láttak el, ezután maga is el tudná végezni.

Anyának is gyönyörű hangja volt fiatal korában, de abban az időben a továbbtanulása szóba sem jöhetett. Falun laktak, szegényes körülmények között, egészen addig, míg fiatal házasként fel nem szippantotta őket az iparosodó nagyváros munkásigénye. Így aztán anya az énektudását csak az üzemi kultúrcsoport énekkarában tudta kamatoztatni, míg le nem döntötte lábáról a súlyos betegség. Saját megvalósulatlan álmaiért talán majd a lányai karrierje kárpótolja. Anya nyugdíja, meg apa nem túl magas fizetése sajnos nem lenne elég kettejük taníttatására, no meg egy bejáró ápolónő fizetésére. Na de az élet majd csak megoldja valahogy ezt a problémát is!

A vizsga napján beborult az ég, és eleredt a sűrű eső. Rossz ómen egy ilyen alkalomra, amikor művészpalánták karriere dőlhet el egy apró hangulati tényezőn. Na de kinek volt ideje most kicsiséggel törődni. Edit és Éva közös ernyő alatt igyekezett az Akadémia épületéhez. A Molnár lányok az ábécérend szerint egymás után következtek a felvételi bizottság előtti megmérettetésen. Editnek remekül sikerült a bemutatkozás, az akadémia rektora rögtön az első énekszám után elismerően bólogatott. Éva már a vizsganap reggelén komoly hasfájásra panaszkodott, görnyedten ült most is a folyosói padon. Amikor aztán rákerült a sor, sápadtan kért elnézést a bizottságtól, rosszullétre hivatkozva. Edit karon fogta őt, és elkísérte a közeli orvosi rendelőbe, ahol a tünetek alapján vakbélgyulladás gyanújával azonnal kiállították neki a kórházi küldő cédulát. A mentőautó mindjárt elő is állt, de az addig fájdalmaiba görbült lány kiegyenesedett, és körülötte állók megrökönyödésére közölte, hogy már jobban van, és esze ágában sincs kórházba menni.

Edit tanácstalanul nézett rá, és az egészségügyiek kereszttüzében pironkodva kísérte ki az utcára húgát. Akkor derült fény Éva mesterkedésére.
- Biztos voltam benne, hogy neked sikerülni fog - mondta a lány bocsánatkérően - én pedig megpróbálom majd, ha te végzel. Addig is ellátom otthon a házi munkát, és ápolom anyát.
Összeborulva könnyeztek. A nap is kibújt a sötét felhők mögül, és mint egy nagy égi reflektor világította meg a két lány alakját. Úgy álltak ott egy darabig a téren, mint két ünnepelt primadonna a rivaldafényben egy jól sikerült premier után.

*

Egy hét múlva két hivatalos levelet hozott a posta. Mindkettőn ott ékeskedett a Zeneakadémia pecsétje. Edittel közölték, hogy jegyei alapján elsőként nyert felvételt az akadémiára, ösztöndíjjal. Az Éva levelében pedig az állt, hogy a bizottság egy hónap múlva pótfelvételit tart az ének tagozaton, ahova őt is szeretettel várják.

[winner]

07. Julianna: Egy cirkuszban történt

Szereti az arénát, a színpadot, a fellépéseket. Mindez számára az élet. Lelép a színtérről - vége az igazi életének. Vége a következő fellépésig. Terminátor (így becézik a párját háta mögött) már várja az öltözőben, és ettől a perctől ez a szerencsétlen asszony teljesen alárendelve van. Azóta ennyire szerencsétlen, mióta Terminátor saját tulajdonává nem tette. Állandóan emlegeti, hogy ő szedte fel Lillát az utcáról, neki köszönhet az asszony mindent, hogy ő adott neki kenyeret, mert ott pusztult volna el az utcán.
- Asszony, ma keserű volt a mosolyod, mikor vége lett az előadásnak. Mi volt az oka?
- Semmi, - halkan válaszolt Lilla.
- Menj gyakorolni. Este ismét lesz előadás.
- Szeretnék pihenni.
- Azt én mondom meg, hogy mit fogsz csinálni.

Késő este Lilla félholtan került a kényelmetlen cirkuszi ágyba. Éjfél után felriadt egy rémálom miatt. Álmában egy vadállat üldözte, utolérte és a nyakát akarta átharapni. Lilla sikoltott nagyot és felébredt.
- Ne óbégass, asszony, nem hagysz egemet aludni, - rámordult Lillára az embere. - Most vakard meg a hátamat, - parancsolta a dühödt Terminátor. Lilla rémült és fáradt volt, de nem mert ellenkezni. Kis idő múlva az ember már hangosan horkolt. Lillának már nem jött álom a szemére. Kezdett világosodni, akkor már tudott volna aludni, de csörgött az ébresztő óra. Terminátor felébredt és még ilyenkor is gyakran szüksége volt az asszonya szolgálataira.

Aznap Lillának nehéz órái voltak. Türelmetlenül várta a következő előadást. Nagyon várta. Annak ellenére, hogy élete akkor tényleg veszélyben van. De bizik a késdobáló ügyes kezeibe. Lilla érzi, hogy vigyáznak rá. A késdobáló szemébe néz, és elönti őt a melegség. Imádja a férfi testét, mozdulatait. Minden dobás neki nem félelmet, hanem örömet okoz. Lilla elviselné a találatot is, meg tudna halni is ezért a férfiért.

Izgalmas percek. Egy dobásnál a kés érintette Lilla haját, de ő meg se moccant. A közönség közül többen felszisszentek. Lilla élvezi ezeket az izgalmakat. A késdobáló jelenlétét...

Vége lett a számnak. Kár! Ha elhagyja az arénát, ismét a Terminátor rabja lesz. Nem, már nem bírja tovább! Véget kell ennek vetni! Még mellette áll a stramm késdobáló, akit szívből szeret. Jár az asszony agya. Igen, a kések... Egy éles kés sok mindent megoldana! Lilla búcsút mond a cirkuszi fényeknek. Felfogja, hogy mit kockáztat. De megteszi...

Pár nap múlva az újságok részletesen beszámoltak a Terminátor haláláról. Valaki álmában szíven szúrta. A hírek arról is szóltak, hogy nyomtalanul eltűnt egy cirkuszi késdobáló és a szép nő, akit mindig késekkel dobált kőrbe.az előadásokon.
A cirkuszt kedvelők sokáig nem élvezhettek cirkuszi előadásokat ebben a kisvárosban.

[winner]

08. naiva: Lola Queen

Lola az öltözőjében ült a tükör előtt, igyekezett eltüntetni arcáról a vastag smink maradványait. Még mindig hihetetlennek tűnt számára a hatalmas siker, amit minden fellépésekor aratott a mulatóban. Kis félmosollyal gondolt a ma esti jelenetre: felemelkedett ezüstszínű trónusán a levegőbe, és szórta, szórta a csókjait, és a csillámló virágszirmokat. A közönség állva, egy emberként, őrjöngve tapsolt, miközben a nevét skandálta: Lola Queen! Lola Queen! Valóban királynőnek érezte magát a sejtelmes félhomályban rázúduló rivaldafényben, és a közönség szeretetében lubickolva. Álmodozásának az ajtó hirtelen kicsapódása vetett véget. Pál – a mulató tulajdonosa – viharzott be. Lola összerezzent, egész teste görcsbe rándult.
– Óriásit alakítottál bébi! – mosolygott rá férfi. – Tudtam én, hogy jó lóra teszek, mikor téged választottalak! Emlékszem, olyan voltál, mint Audrey Hepburn: nyúlánk, vékony test, hosszú nyak, hatalmas őzike szemek, na és az a dús konty! Megláttam benned a sztárt, és azt is csináltam belőled! Mindent nekem köszönhetsz!
A nő háta mögé lépett, vállára tette a kezét. Némán nézték egymást a tükörben, majd Pál kéjes vigyorral Lola dekoltázsába csúsztatta a kezeit. Először lágyan, majd egyre durvábban markolta a telt melleket. Lola felugrott a székről, kezét ütésre emelte, de Pál elkapta a levegőben a vékonyka kart.
– Ne merészelj hozzám érni! Undorodom tőled! Nem vagyok a tulajdonod, menj és tapogasd a feleséged! – Lola elkeseredetten próbált szabadulni a szorításból.
– Nem tűröm ezt a hangot! Csináld, amit kérek, különben mehetsz vissza az utcára a kopott bőröndöddel új munkát keresni! Tartozol nekem! – sziszegte a férfi – Az ország egyik leghíresebb mulatójának sztárjává tettelek!
A lány, sírással küszködve vergődött a férfi karjai között. Érezte, hogy nem tud szabadulni. Pál lángvörös arccal szorongatta a testét, ahol éppen érte.
– Kívánlak, akarlak, az enyém leszel! Ne ellenkezz bébi! – lihegte felhevülten.
– Takarodj az öltözőmből! Akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen férfi a világon! – sikította, ahogyan csak a torkán kifért. A férfi durván felnevetett, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Szabad! – visította Lola hisztérikusan, reménykedve, hogy megszabadul gyűlölt főnökétől. Az öltözőbe Zoltán lépett be, a mulató egyik biztonsági embere.
– Valami probléma van? Kiabálást hallottam – szólt halkan, a nagydarab, elegáns öltönyös férfi.
– Semmi gond Zoltán, az igazgató úr éppen távozni készül – nézett rá hálásan a lány. Pál dühösen fújtatva elhagyta az öltözőt.
– Jobb lenne, ha odakinn fülelne és vigyázná a rendet! – mordult az őrre, majd eltűnt az ajtó mögött.
– Köszönöm – sóhajtott a minden ízében reszkető lány.
– Nincs mit köszönnie. A munkámat végzem.
A férfi egy darabig még ácsorgott az öltözőben, markáns arcából vakítóan ragyogott elő kék szeme. Semmiféle érzelmet nem árult el a tekintete. A lánynak már feltűnt könnyed eleganciája, állandóan kutató tekintete, ahogy a mulatóban végezte a dolgát. Finoman eltüntette a rendbontókat, azonnal ott termett, ahol elszabadulni látszott a pokol. Érdeklődve nézett a kék szemekbe, fejét félrehajtotta, ajka kissé szétnyílt.
„Jóképű” – szaladt át az agyán a gondolat.
– Jó éjt Lola! Vigyázzon magára! – zökkentette vissza a valóságba Zoltán közömbös hangja.
– Vigyáz maga rám, fel kellene fogadnom személyi testőrnek! – nevetett a lány.
A férfi el sem mosolyodott, bólintott, és határozott léptekkel elhagyta az öltözőt.


.......................................* * *

Lola mindig jóval az előadás kezdete előtt érkezett a mulatóba. Szerette nézni a még üres nézőteret, a szépen terített asztalokat, a fényűző helyiséget, ahol még némaság honolt, mint egy lakatlan kísértetkastélyban. A falak őrizték a mulatozás, a nevetés, a taps, hangjait, a színpadról áradó fény és zene hangulata ott lebegett a hamarosan életre kelő terem minden kis zugában.
Jóleső érzéssel ballagott az öltözője felé, mikor megpillantotta Zoltánt, a terem másik végében.
– Jó estét Zoltán! – intett feléje vidáman. A férfi csak visszabiccentett, ami Lolának furcsamód rosszul esett. Vállat volt és folytatta útját.
Nem láthatta, hogy az őr tekintete ellágyul, kemény vonásai kisimulnak. Mióta meglátta az egyszerű, vidéki lányt belépni az épületbe, érezte vigyáznia, óvnia kell őt. Feltűnő szépség volt, de naiv és szelíd, ami ebben a kemény világban nem könnyített a helyzetén. Mikor a társulathoz került, tudta, hogy Pál meg fogja környékezni. Minden új lánnyal ezt tette. A legtöbb az övé is lett. Fokozottan figyelt ezután a lányra. Egy idő után be kellett vallania magának, hogy fülig beleszerelmesedett a közben sztárrá nőtt Lolába. Tisztában volt vele, hogy teljességgel lehetetlen, sőt, kimondatlan szabály, hogy nem kezd a társulatbeli lányokkal. Szigorúan titokban tartotta az érzelmeit, tudta, nem lenne jó sem a lánynak, sem neki, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének.
Most kicsit elengedte magát, és vágyakozva követte tekintetével a sudár, tökéletes alakot, egészen addig, míg az el nem tűnt a folyosó félhomályában. Mélyet sóhajtott, kihúzta magát, és a munkájára koncentrált, mélyen magába zárva minden egyéb érzést.

Lola flitteres, testhez simuló ruhájában állt, egyenes tartással, zakatoló szívvel. A színpad még sötét volt, csak őt világította meg egy reflektor. Érezte az előadás előtti izgalmat, az adrenalin száguldott ereiben. A függönyt lassan széthúzták. Amint feltűnt királynői alakja a rivaldafényben, óriási ovációval, felállva üdvözölte a közönség. Felhangzott a vérpezsdítő zene, megérkezett a tánckar, villództak a színek, izzott a hangulat a színpadon, magával ragadva a nézőket is. Lola fejére hamarosan koronát helyezett két táncos fiú, és a levegőből aláereszkedett egy díszes trón. A táncosok a karjukba kapták a „királynőt”, majd a trónra ültették, mely lassan emelkedni kezdett. Lola énekelt és szórta a csókjait. A rivaldafény csak rá szegeződött, a közönség őrjöngött, tapsolt, nevét skandálta, mint minden este. A lány boldog mosollyal integetett, méltóságteljesen, mint egy valódi királynő. Aztán a függöny legördült, őt leeresztették újra a földre, ahol kecses pukedlik, meghajlások közepette végül elhagyta a színpadot. Társai sorban gratuláltak újabb fergeteges sikeréhez, és ő boldog volt, megrészegítette diadala. Szeretettel gondolt a közönségre, boldoggá tette, hogy felvidította, elvarázsolta kicsit az embereket. Az öltözőjébe érve megtorpant. Pált találta ott, vöröslő arcán kéjes vigyorral, kezében óriás rózsacsokor.
– Ez a tiéd bébi! Cserébe, én csak egy rózsaszálat kérek: téged!
A lány indult volna vissza, ki az öltözőből, de főnöke az útját állta.
– Ma nem menekülsz! Az enyém leszel! És ez már nem kérés kislány! A színpadon a mennyben járhatsz, de a földön más törvények uralkodnak. Itt, és most én vagyok a király! És én most azt mondom: vetkőzz! – azzal kulcsra zárta az öltöző ajtaját
Lola csak állt, tehetetlenül, nem tudva, hogy meneküljön szorult helyzetéből.
– Soha! Érted, te himlőhelyes vén kujon? Soha nem leszek a tiéd! Még akkor sem, ha az az ára, hogy holnap már nem én ülök azon a trónon! Megértetted?! – azzal a férfihez vágott egy éppen keze ügyébe került porcelán vázát. Pál arca eltorzult a dühtől és a magaláztatástól. Elhajolt a repülő váza elől, a sarokba hajította a csokrot.
– No majd meglátjuk te kis ribanc! – lépett felé fenyegető tekintettel. Megpróbálta egy rántással letépni a vékonyka ruhát róla. Mielőtt védekezni tudott volna, a földre teperte, és vadul igyekezett a ruhadarabjaitól megszabadítani a lányt. Lola végső elkeseredésébe éles körmeivel a férfi arcába, majd szemébe vájt. Pál felhördült, mindkét kezével az arcához kapott. Ezt kihasználva a lány feltápászkodott és az ajtó felé szaladt. Pál azonban gyorsan észbe kapott, és előbb ért oda.
– Vérzek! Te büdös kurva, mit tettél velem? – ordította magából kikelve. Felemelte a kezét, hatalmas pofon csattant a lány arcán. Feje tehetetlenül megbicsaklott, elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Szerencsétlenségére éppen a kovácsoltvas asztalka lábába verte be a kupáját. Azonnal elvesztette az eszméletét. Pál leguggolt a földön furcsán, kitekeredett testhelyzetben heverő, mozdulatlan lány mellé.
– Lola? – suttogta ijedten. – Lola! Kelj fel! Ne játszd meg magad, nem a színpadon vagy! Hangja egyre bizonytalanabbá vált, észrevette a lány füléből szivárgó vért. Cifrát káromkodott, majd gyorsan felmérte a terepet. A rózsacsokrot gyorsan vázába helyezte, megigazította a feldőlt bútorokat. Rendet tett az öltözőben, semmi nyoma nem maradt a dulakodásnak. Baleset történt. Lola megbotlott, beverte a fejét, és… Újra a lány mellé guggolt, kitapintotta a csuklóján az eret. Gyengén, de vert a szíve. Kikapta a virágot a vázából és elhagyta az öltözőt. Alighogy kilépett az ajtón Zoltánba ütközött.
– Maga mindig jókor jön! – nézett rá ijedten. – A művésznőt baleset érte, itt találtam az öltözőjében, a földön fekve, vérző fejjel! Kérem, hívja a mentőket! Ha bármi gond lenne, értesítsen! Hazamegyek. Jó éjt!
Zoltán megvető tekintettel nézte az igazgatót.
– Baleset? – kérdezte metsző gúnnyal, szemében fenyegető fény villant. – Nem megy innen sehova, megvárja szépen a rendőrséget!
Megragadta az igazgató ingét és a folyóson álló fotelbe lökte, majd sietve elindult az öltöző felé.

........................................* * *

Hintaágyban ültek a teraszon, az előttük lévő műanyag asztalkán az ebéd utáni kávé illatozott.
A férfi elragadtatással nézte a mellette ülő, nyugodt, gyönyörű arcú nőt. A déli nap aranyló fénye vidám táncot járt dús haján, koronaként villant a laza kontyon.
– Szép vagy! Mint egy királynő – mondta mosolyogva. Majd hirtelen ijedten elhallgatott.
A nő ránézett, észrevette szemében a riadalmat és hangosan felnevetett.
– Zoltánom! Utoljára mondom neked, és többé szót se ejtsünk róla! Nem bántam meg egyetlen másodpercig sem, hogy elhagytam a színpad, a siker, a rivaldafény világát! Lola Queen meghalt! Elvérzett, egy nem neki való világ öltözőjében. Akivel most itt kávézgatsz, Kardos Eszter, a te Esztikéd! Nem vettél el tőlem semmit, viszont rengeteget kaptam!
Három év körüli kislány jelent meg a lépcsőn, vidáman szökdécselve, tenyerén egy csigát tartott.
– Apu! Anyu! Nézzétek mit találtam! Ugye kibújik majd a házából? Szeretném látni a bóbitáját!
Befészkelte magát szülei közé a hintaágyba, úgy mutatta a csöpp markában szorongatott csigát.
– Előbb-utóbb kidugja a szarvacskáit, csak türelmesnek kell lenned! Tedd le a földre és figyeld! – simogatta a kócos kis fejecskét Zoltán.
A nő hátradőlt a hintaágyon, szemei a szépen rendben tartott kerten pihentek meg.
– Nekem a kettőtök szeretete többet jelent mindennél! Többet ér számomra, mint sok száz ismeretlen ember imádata, egy arctalan közönség rajongása.
Megszorította a férfi asztalon heverő kezét.
– Köszönöm Zoltán! Megmentetted az életemet. Minden téren.
– Ugyan! – legyintett az. – A te döntésed volt.
Szemében büszke, boldog fény villant, amint gyengéden felesége gömbölyödő hasára helyezte a tenyerét.

[winner]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!


A prózaversenyben is megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult az 52-03. heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott!
A versenyben összesen 8 alkotás érkezett.


Szoros versengésben a 2. és a 8. számú alkotás azonos pontszámot kapott. A szabály értelmében ilyenkor az az alkotás a győztes, amely a zsűritől magasabb összértékű pontszámot kap. Ez ezúttal a 8-as számú mű volt.


A zsűri pontozása alapján, is a 8-os számú próza győzött, 22 ponttal.


Tehát ebben a hónapban mindkét kategória győztese: naiva: Lola Queen című prózája




Kedves Zsuzsi szívből gratulálok a kettős győzelmedhez.



Egyben szeretnénk felhívni mindenki figyelmét a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.

[winner]

A közönség szavazása:

Versenyzők:

vörösliliom: 2 7 8
hzsike: 1 6 8
Haaszi: 1 7 8
Julianna: 2 3 6
Szilfer: 2 4 5
naiva: 4 5 6

Csak szavazók:
eprecske: 2 8 5
Nagyur: 2 5 8
readrunner: 2 4 5
Aranyosi Ervin: 2 4 6
félix: 3 7 8
jozsi: 1 2 8
grigo: 5 8 6
tavinarcisz: 3 5 8
estelente: 2 3 4
circus: 2 4 6
Eroica: 1 4 8

A közönségszavazás végeredménye:

vörösliliom: Ma sem magunknak éltünk 4
hzsike: Elveszett évek 10
Haaszi: Miért nem lettem színész? 4
Julianna: Rivaldafényben 7
hzsike: Egy úr az első sorból 7
Szilfer: Jelesre vizsgázva 6
Julianna: Egy cirkuszban történt 3
naiva: Lola Queen 10


A zsűri pontjainak összesítése:

vörösliliom: Ma sem magunknak éltünk 17,0
hzsike: Elveszett évek 20,5
Haaszi: Miért nem lettem színész? 17,0
Julianna: Rivaldafényben 20,0
hzsike: Egy úr az első sorból 21,5
Szilfer: Jelesre vizsgázva 19,5
Julianna: Egy cirkuszban történt 17,0
naiva: Lola Queen 22,0