04-07. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadKására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotásnál a beküldés sorrendje nem számit.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
a_leb
Végh Sándor
Hori


- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2012 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.


Kedves alkotók!
A 04-07. heti prózaverseny témáját a témaadó topicból választottam, Teru javaslatára:

MÓKUSKERÉK


A műveket 2012. február 12-e (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni naivának privát üzenetben!

Szavazni február 13-tól, 19-e (vasárnap) este 8 óráig lehet, szintén naivának küldött privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Továbbá azt, hogy minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotás sorrendje nem számít.

Szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[naiva]

01.

Baggio011: Az ördög kereke


Boldogan emeltem fel kezeim, miközben elégedett tekintettel vettem tudomásul újabb eljövetelemet.
Hosszú, fekete göndör fürtjeim csillogón omlottak széles vállaimra, miközben a tőlem pár lépésre reszkető kisgyermek félelmének édes illatát szívtam magamba.
Talán tíz nyarat, ha láthatott eddig az ifjú.
A jéghideg kőre csorgott ki nadrágja szárából a vizelet, de könnycseppet nem hullajtott.
Látványom kétség kívül sokkolóan hatott rá.
Szüntelenül, és egyre jobban remegett, ahogy közel léptem hozzá. Egészen közel…
Tisztán hallottam, ahogy szíve heves táncot jár mellkasában, a dobbanások sorozata pedig valósággal megremegtette a pokolban töltött századok sikolyokkal díszített omladozó falait.
Széles mosolyommal mutattam ki elégedettségemet:
- Mi a neved, gyermek? – kérdeztem, de egy apró kis nyögésen kívül semmi mást nem hallatott.
- Így sem baj – mondtam, majd behunytam szemeim, és tenyeremet a homlokára tettem.
Amint megérezte érintésemet, valósággal megfeszült, pont úgy, mint aki…
Mint aki a karót nyelt…
Minden emléke, minden fájdalma, minden félelme elém tárult, s közben én is folyamatosan a XXI. század rettenthetetlen és félelmetes urává váltam.
És ez a kifejezés: „Karót nyelt.” Biztosan az én múltamból származik.
Elégedett és vérfagyasztó kacajom betöltötte a kastély falait:
- Nekem minden ellenségem karót nyelt! Több, mint ötszáz év telt el, de nekem minden ellenségem a karón végezte! Aki pedig nem, azt élve nyúzattam meg!
Én vagyok Transylvania ura, és mindenkit kínok közé temetek, aki ellenem szegül! – üvöltöttem fülig érő, véres szájjal, miközben tovább vájkáltam a fiú agyában.
Mindenhol csak a zamatos, ám kárba veszett vér, és a pusztulás.
Csaták, háborúk, természeti katasztrófák, és vírusok. Már most imádom ezt a világot!
Repülőgép? Az meg mi? Ikertornyok? Hol ebben az élvezet?
Ócska amatőrök! Kész szerencse, hogy minden eltelt perccel éveket küzdök le abból az ötszázharmincötből.
Csak nyúzatni, karóba húzni, és lefejezni! Ezek meg füstöt csinálnak és tüzet?
Majd megmutatom, mit tettem anno a törökökkel és az ellenem fellázadókkal! Hamarosan mind megtudják!
Szánalma ez a mai emberiség! Lássuk gyermekem, mi van még abban a parányi kis agyadban:
- Mókuskerék?! – kiáltottam fel – Ezt hallottam már. Vagy talán mondtam is? De mire is használják? – kutakodtam tovább a gyermek tudásában, és meg is leltem azt, amit úgy kerestem:
- Á, mókuskerék! – vigyorogtam, majd ellöktem a gyermeket magamtól – Erre kár volt pocsékolni visszatérésem első perceit. Vagy úgy is mondhatnám: ennyi év után ideje visszatérni a mókuskerékbe! – nevettem oly hangosan, hogy azt a pokol minden ördöge meghallotta.
Szélsebes léptekkel kisétáltam a kastélyból, ahol már csak a nagy semmi, az évszázadok pusztulása várt. De én jól tudtam, hogy itt szunnyad minden ellenségem. Egytől-egyig a föld alatt mind. Immár senki nem állhat az utamba:
- Parancsolom… - vártam ki, majd újra belekezdtem – Parancsolom, hogy ébredjetek fel! – kiáltottam, s másodpercekkel később az kietlen pusztaságot újra a dicsőség és a halál váltotta fel, amint valóságos karó-erdő nőtt ki a földből.
Pár lépés választhatta el őket egymástól, legalább négyszáz lehetett belőlük.
A karókon pedig ellenségeim csontvázai lógtak tehetetlenül.
Elégedetten mosolyodtam el újból:
- Újra élni akartok? – sétálgattam a holtak közt – Vagyonra, borra és fehérnépre szomjaztok? – nevettem fel hangosan, majd tovább folytattam:
- Ti mind ellenem fordultatok! – mutogattam körbe – Egytől-egyig, mind a vesztemet akartátok! Tudatlanságotok azonban csak kínt és szenvedést hozott számotokra, de most megláthatjátok, mily nagylelkű is vagyok én! – hajoltam meg, majd megpödörtem bajuszomat.
- Megbocsátok nektek! – üvöltöttem – Mindenkinek! Újra élhettek! Ám ehhez… - vártam ki – Előbb meg kell tennetek valamit nekem! – köszörültem meg a torkom.
- Ellenségeim a hegyeken túl várnak a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjanak rám! Fattyú mind, tudatlan bolondok, amilyenek ti is voltatok! Viszont…
Ha végeztek velük, visszakapjátok életeteket, de csak akkor, ha engem szolgáltok! Ha nem akartok az idők végezetéig a karókon lógni, akkor teljesítsétek parancsomat! Újra üljön hús ötszáz éves csontjaitokra, fedje be bőr a testeteket, elfeledtetve az élve nyúzatást! Mi a válaszotok? – kérdeztem, de a válasz már készen állt.
Viharos szélfúvások közepette újra emberi formát kezdtek ölteni a csontvázak, s a vér áztatta föld is lassan felszáradni látszott.
A karók is eltűntek a földben, egyedül az élőhalottak oszladozó serege maradt parancsomra várva:
- Jól van! – pödörtem újra bajuszomat – Parancsolom, hogy végezzetek minden ellenségemmel, s még mielőtt elhagyná ajkukat életük utolsó lehellete, vérükkel csillapítsátok szomjúságotokat! Most pedig induljatok utatokra, hogy újra élhessetek, és engem szolgálhassatok! – kiáltottam, majd útjára indult a veszedelmes horda.
Rettenetesen elégedett voltam. Úgy is mondhatnám, végre visszatértem a régi kerékvágásba. Vagy a mókuskerékbe? Nem is érdekes.
Ötszáz év után újra megtudja a világ, ki is az a III. Vladimir Tepes, vagy ahogy csak ők hívnak, Drakula gróf…

[naiva]

02.

hzsike: Mi lesz velünk kisfiam?


Nehezen szánták el magukat a hirdetésre, de úgy gondolták, hogy veszíteni valójuk nincsen.
Egy lapban, jelent meg Tamás és Judit hirdetése is.
Egyedül álló diplomás társat keres...
Így találtak egymásra. Először csak levélben, később személyesen is.

Tamás idős, beteg szüleivel élt, apjának érszűkület miatt mindkét lábát amputálták.
Tudta, hogy anyjának nagy szüksége van rá, hiszen a kis kertes ház körül akadt tenni való bőven.
Apja már szinte elviselhetetlen volt, kikészültek tőle mind a ketten. Zsarnokoskodott felettük, nem tűrte az ellentmondást.
A betegség és a műtét annyira tönkre tette az idegeit, hogy szenvedéssé vált a család minden egyes napja.
Két háborút is megélt katonatiszt volt, amolyan örökké nyüzsgő ember. Amikor meg kellett válnia a két lábától úgy érezte, hogy az életének sincs tovább értelme.
Eldobta volna azt, de tudta, hogy későn jött fiát taníttatnia kell, nem hagyhatja magára az asszonyát. Nem tudott beletörődni a sorsába, másokat okolt a bűnös génekért.

Tamás találkozott már a szerelemmel, de tudta, hogy ameddig az apja él, őrá is szükség van a családban, nem hagyhatja el őket. Így telt el negyven év, nősülésre nem is gondolhatott.
A szomszéd nagyközségben dolgozott, mint agrármérnök, megbecsült tagja volt a kis közösségnek.
Amikor az apját eltemették, furcsa megkönnyebbülés vett erőt rajtuk. Fellélegeztek.
Tamás, az édesanyja unszolására adta fel azt a hirdetést.
- Szeretném még megélni, hogy unokám van - mondta - és a te életed is úgy lesz egész, ha asszony jön a házhoz.

Judit, korán elveszítette a szüleit, a nagynénje nevelte fel tisztességgel, becsülettel.
Tanári diplomát szerzett és egy kis eldugott falucskában tanított. Huszonnégy évesen lett menyasszony, de a vőlegény az esküvő előtt két héttel egy autóbaleset áldozata lett.
Judit, sohasem heverte ki ezt a megrázkódtatást, magányos maradt. A nagynéni halála után már nem bírta az egyedüllétet utána, egy fél évvel adta fel a hirdetést. Akkor már harmincnyolc éves volt.

Az első találkozás nagyon jól sikerült, kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak. Rengeteget beszélgettek, bőven akadt közös téma, érezték, hogy megtalálták egymást.
Egy év múlva, megtartották az esküvőt. Tamás anyja úgy érezte, hogy a világ legboldogabb édesanyja. A fiát boldognak látni, ez volt az álma. A világgal megbékélve csendben távozott a férje után.

A házaspár új utakat választott, elköltöztek egy közeli nagyvárosba egy negyedik emeleti háromszobás gyönyörű lakásba. Új élet, új állás, új környezet. A szerelem virága, félve és lassan nyílott ki kettejük között, de végül is beteljesedett.
Boldogok voltak amennyire még sosem, de meg is érdemelte ez a sok szomorúságot megélt két, tisztességes ember.
Dolgoztak szorgalmasan és tervezték a jövőt, hiszen annyi minden várta még őket.
Tamás lábai egyre gyakrabban fájtak. Megrémült még a gondolattól is, az apja jutott eszébe rögtön. Megpróbált nem tudomást venni az egyre gyakoribb és egyre erősebb fájdalmakról, de ez nem volt olyan könnyű. A betegség alattomosan beleette magát a testébe.

Judit, negyven éves volt, amikor végre várandós lett. Azt hitték, hogy ez már soha nem következik be. Veszélyeztetett korban volt már, ezért nagyon vigyázott magára, tudta, hogy ez a gyermek, az életük értelme.
Hét hónapos terhes volt, amikor Tamás váratlanul kórházba került.
- Érszűkület! - mondták az orvosok - azonnal műteni kell!
Mindkét lábat combtőig amputálni kellett, egy percet sem várathatott a dolog magára.
- Élnem kell! - szuggerálta magába Tamás - élnem kell!

Judit annyira kikészült, hogy éjjel-nappal azért imádkozott, nehogy elveszítse a gyermeket.
Eljött a szülés ideje. Komoly komplikációk léptek fel. Ép, egészséges fiúgyermekük született, de Judit nem élte túl csak két nappal, Kistamás születését.

Amikor Tamás csonka ölébe fektették, a világra csodálkozó apró kis csecsemőt, megfeszített erejéből csak egyetlen kérdésre futotta, arra hogy:
- Mondd, mi lesz most velünk kisfiam?...

[naiva]

03.

Julianna: Beszámoló

Vera ült a gimnázium előtti parkban és igyekezett felismerni a járókelőkben a volt osztálytársait és tanárait. Már fél órája itt várakozik nem kis izgalommal. Számára ez az első találkozó. 20 évvel ezelőtt érettségizett. Vajon megismeri a volt osztálytársait? Jó közösség volt, mindig segítettek egymásnak. Fogalma sem volt hogyan is nézhetnek ki most 38 - 40 évesen. Biztosan mindenkinek van szép családja, gyermekeik...Lesz miről nekik mesélni!

Elővette az érettségi tablót, nézegette, közben gondolatai kezdték felidézni a régi vidám iskolai éveket. Lepergett előtte a két évtized is. "És mire jutottam?" - feltette magának a kérdést.
Reggel tükörbe nézett, egy fáradt, kialvatlan és fénytelen szempár nézett vissza rá, ráncokkal a sarkokban. Egész nap nem jött össze semmi, hiába igyekezett valami hasznos dologgal eltölteni a napot, elterelni a figyelmét, de nem ment. Mert csak az osztálytalálkozóra tudott gondolni. Elmenjen? Ne menjen? Miről számolhat be? A keserves, sikertelen házasságáról? A kudarcokról?

Eleinte Vera örült, hogy Svájcba viszi a vőlegénye. Teli volt tervekkel. Egyáltalán nem izgatta az a tény, hogy nem vették fel az egyetemre. Pedig gyermekkora óta orvos akart lenni.
Alberttel egy vacsorán ismerkedett meg. A férfi nála sokkal idősebb volt, de határozott fellépésével, megjelenésével teljesen elkápráztatta Verát. Édesanyja igyekezett lebeszélni a lányát erről a házasságról. De a szülők tiltása ellenére megtörtént az esküvő. Albert szülei egy kisvárosban, szép nagy házban éltek, jelentős vagyonnal rendelkeztek. Nem is volt eleinte semmi probléma. Az öregek szeretettel fogadták a kis csendes szemrevaló menyüket, de sajnos 2 éven belül elhaláloztak.

A házba beköltözött Albert nővére, aki megkeserítette Vera életét. Albertet is Vera ellen úszitotta. Egy veszekedés után Vera hazautazott Magyarországra a szüleihez. Vera érezte, hogy neheztelnek rá a ballépésért, munkát sem tudott ott szerezni. Egy barátnője Pestre invitálta. Vera el is fogadta, megszállt a barátnője lakásán. Szerencséje volt, mert hamarosan egy vendéglőben munkát is talált. A fizetését félre rakosgatta azzal, hogy lakásra fog gyűjteni.

Néhány hónapig jól haladtak a dolgok, azonban egy napon a barátnője azzal állt elő, hogy hozzá költözik a barátja, Verának pedig segít keresni albérletet. Elég drága volt az albérlet. Ezután Vera már nem sokat tudott félretenni a fizetéséből, pedig kis emelést is kapott. A munkahelyén ismerkedett meg Imrével, aki sokkal kedvesebb embernek tűnt, mint Albert. Kis idő múlva össze is költözött Vera vele. Családot szerettek volna, azonban anyagilag még messze álltak ettől.

Imre tudott arról, hogy Verának van egy kis pénze a számláján, rábeszélte őt, hogy adják össze a pénzüket és vegyenek a város szélén egy egyszobás kis házrészt. Vera ennek megörült. A pénzügyeket rábízta Imrére. Csak akkor kapott a fejéhez, mikor megtudta, hogy Imre elkártyázta az összes pénzt abban a reményben, hogy a többszörösét visszanyeri. Vera nem tehetett semmit. Imrével szakított és egy másik olcsóbb albérletbe költözött, ahol még három lány lakott. Azok elég gondtalan életet éltek, a gyári munka után vagy aludtak, vagy szórakoztak. Mindig voltak férfi látogatóik. Elég zajos társaság volt, Vera nem tudta őket megkedvelni, a lányok sem jó szemmel néztek rá.

Egyszer erős fejfájással ment dolgozni. A főnöke látta, hogy a lánynál valami nincs rendbe. Vera elpanaszolta a helyzetét. A főnök javasolta, hogy költözzön a lakásába, van ott egy szabad kis szoba. Vera elfogadta az ajánlatot. Még aznap összecsomagolt és elköltözött az albérletből. Fellélegzett. Nem kellett díjat fizetnie, kedvezményes kosztot kapott. Örült, hogy ismét szabad lehet, pláne azután, mikor egy napon kimondták a válását Alberttel.

Talán kezdhet újabb életet. A főnök felesége is nagyon kedves asszony volt, amivel tudott, mindig segített Verának. Megbarátkoztak. Végre Vera tudott saját magával is foglalkozni. Vett szép ruhát, fodrászt, kozmetikust gyakrabban látogatott.
"Többet egy férfinak sem hagyom, hogy engem szerencsétlen helyzetbe hozzon". - így gondolkodott és élvezte a szabadságot, a szingli életet. A vendéglőben többen flörtöltek vele, kapta a hízelgő meghívásokat, ajánlatokat, azonban nem tudott hinni, komolyan venni egy férfit sem.

Teltek az évek. Verának kialakult a baráti köre, jól érezte magát a barátjaival. Úgy tűnt, hogy semmi nem hiányzott neki . Egy őszi reggelen felébredt és fel akart állni, de erős fájdalmat érzett a jobb lábában. Egy kis ideig ült, azután felállt, de elég nehezen. Sántítva jutott el a munkahelyére. Néhány nap múlva a fájdalmai megszűntek, azonban gyakran kiújultak. A végeredmény - műtét, csipőprotézis.
Ismét lelkileg mélyre süllyedt. Nem kevés időbe telt, mire el tudta fogadni a kialakult helyzetet.


Az osztálytalálkozón csend uralkodott, amíg Vera mesélte, mi történt vele az eltelt 20 év alatt, mindenki megértette, miért is hiányzott az előző "osztályfőnöki órákról". Meghatottan hallgatták őt végig.
Úgy érzem, - mondta Vera , - az eddigi életem, próbálkozásaim csak egy vergődés, hasztalan taposás volt, egy mókuskerékben léteztem. Nem vittem semmire. De most megkönnyebbültem, mert mindent el tudtam nektek mondani. És boldognak kell éreznem magam, mert a mellrákon is túl vagyok és gyógyultnak számítok, - fejezte beszámolóját Vera.

A többiek is beszámoltak őszintén a kudarcokról, a sikerekről. Csak ketten hiányoztak "igazoltan". Az osztályfőnök is örült, hogy 20 év múlva "megújult" az osztály közössége. Vera ismét boldognak érezte magát és nem bánta meg, hogy eljött a találkozóra. És lehet, hogy itt a padban vagy az osztályfőnöki óra utáni vacsora alatt megtalálja az élete párját, akivel szeretetben tudja élni a további életét.

[naiva]

04.

Julianna: De aranyos!

- De aranyos állatka! Anyu, ez biztosan degu, ugye?
- Azt hiszem, igen.
- Néni, tessék megmondani, ez az állatka degu?
- Hát ezt kisfiú,csak az unokám tudná megmondani. Tudod, én már öreg vagyok, elfelejtek mindent.
- Anyu, vegyük meg! Néni, mennyibe kerül?
- Kisfiú, neked olcsón oda adom, a piacnak úgyis nemsokára vége, nem akarom cipelni a ketrecet haza.
- Anyucikám, vihetem haza kalitkástól?
- Nem bánom, de a tanulást nem hanyagolhatod el a degu miatt!
- Megígérem, megígérem!
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Halló! Te vagy Miki? Képzeld, nekem is van degu állatkám!
- Tényleg? Sajnos nekem már nincs egy sem. Megfáztak és elpusztultak. A szüleim megharagudtak, hogy nem vigyáztam rájuk és azt mondják, hogy nem gondoztam rendesen, pedig ez nem igaz.
- Én nagyon fogok vigyázni az én degumra!
- És van degu ketreced? Neked adom az enyémet. Apukámmal csináltuk és rendeztük be. Kerék is van benne, itató is.
- Köszönöm! Az én ketrecem kicsi és nincs benne semmi, csak alom meg egy sárgarépa. Megyek is érte.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Halló Miki! A degu nem akarja hajtani a kereket. Valami nem tetszik neki, mert betelepedett a sarokba és nem jön ki! A tőled kapott magokat sem eszi csak a répáját, ami a kis ketrecben volt..
- Valami nincs rendben. Megyek hozzátok. Megnézem.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Szia Feri, hol van a degud?
- Gyere a szobámba! Itt van a kis rágcsáló.
- De meleg van itt!
- Befűtöttem, hogy ne fázzon.
- Jól tetted, de ez nem degu, hanem tengerimalac! A tengerimalacok rosszul érzik magukat a melegben!
- ???
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

[naiva]

05.

hzsike: A világ ajtaja mögött


Eszter kinézett az ablakon. Az utcán alig volt nyoma emberi életnek. Nemcsak azért mert Szilveszter délután volt, hanem azért is, mert órák alatt úgy belepte a hó a várost, hogy szinte teljesen megbénult a közlekedés. A szél olyan erővel tombolt, hogy percek alatt hatalmas hótorlaszokat fújt a lépcsőházak elé, a járdára, az útra. A két hókotrógép is egyhelyben vesztegelt képtelen volt végezni a dolgát.

A fájások olyan hirtelen törtek rá, hogy maga is megrémült. Amikor a magzatvíz is csurogni kezdett összeszorított combjai közül, már biztos volt abban, hogy szülni fog.
Több mint két hónapja volt még hátra. Azt sem tudta hirtelen hova kapkodjon, pedig már minden be volt készítve egy nagy utazótáskába.
- És Tibor éppen most ment el hazulról - gondolta - pedig mondtam neki, hogy elég lesz az a pezsgő a bulira.
Ujjai remegve nyomogatták a mobil gombjait.
- Vedd már fel, vedd már fel! - nézett könyörgően az ég felé, mint egy megváltást, segítséget remélve onnét.
- Na, végre! - szólt sírástól rázkódva a telefonba, amikor Tibor fölvette.
- Baj van szívem, megindult!
- Mi, mi, hát a fájások! Szülni fogok érted, hamarosan szülni fogok! Siess, kérlek, ahogyan csak bírsz, addig hívom a mentőket! Jó, rendben, de azért vigyázz, nagyon síkosak az utak!

Gyorsan beütötte a számot.
- Mennyi? Egy óra is lehet? - kérdezte kétségbe esve - de én addig lehet, hogy meg is szülök, értik, lehet, hogy megszülök!
- Nyugi, mély levegő, igen, ahogyan a tanácsadáson mutatták.
Mindkét karját magasba emelve beszívta, majd fújta a levegőt, többször egymás után. Kicsit talán oldódtak a görcsei.
Előcibálta a nagy utazó táskát a szekrényaljából. Összekapkodta a tisztasági cuccokat, még néhány fehérneműt, dobozos üdítőt, kekszet. Beledobálta.
Az anyja jutott eszébe, akit tavaly veszített el. Úgy érezte, hogy belepusztul a hiányába. Hogy várta ő is az unokát! Az egyetlen lányától az első unokáját, de sajnos a sors másképpen rendezte a dolgokat.
- Mert nektek minden fontosabb, mint a gyerek! - mondta.
- Nem negyvenévesen kell szülni, hanem huszonévesen! Mindennek megvan a maga ideje! Csak nehogy késő legyen!

A fürdőszobába szaladt, gyorsan kibújt a cuccaiból. Óvatosan letusolta magáról a ragacsod nedvet. Talán még egy kicsit vérzett is, nagyon félt.
A fájások újra rátörtek, most már olyan erővel, hogy fel sem tudott egyenesedni. Szívta-fújta a levegőt, nagyon nagy fájdalmai voltak. Az órára pillantott. Délután öt óra volt.
- Hol vagy már Tibor? Hol vagy drágaságom? - szorította kétségbe esetten kezét, feszülő hasára.
Összerezzent a csengő éles hangjától.
- Csakhogy megjöttél! - ölelte át szorosan férje nyakát.
- Nagyon fáj, nagyon!
- Mit segíthetek? Mondd! A cuccaid? Ruhák, kaja?
- Már minden a táskában van - mutatott a tömött utazótáskára - már minden.
- Tibor! - Tibor! - kiabált kétségbe esve gyere, megindult! Megindult a szülés!
- Jézusom szívem mondd, mit kell csinálnom - zilálta Tibor pánikba esve.
- Feküdj le ide a heverőre, vegyél mély levegőket, tarts ki szívem már én is telefonáltam, mindjárt ideér a mentő!
- Nem bírom, nem tudom visszatartani, gyere, fogd a kezem, segíts Tibor, segíts szerelmem!
- Eszter! Kérlek, ne tedd ezt velem, fogalmam sincs mit csináljak, Eszter, Eszterkém hallod?
- Hozz gyorsan egy lepedőt, egy nagy fehéret tudod, a polcosról!
Tibor reszkető kezekkel a felesége combjai alá tűrte a lepedőt.
Eszter hatalmas levegőt vett, és akkorát nyomott, hogy még a fülei is bedugultak, és még egyet, és még egyet. A baba úgy csusszant ki belőle, mit síkos szappan a kézből.
- Istenem, Eszterkém, itt van, kijött, megszületett mit csináljak? Eszter hallod, mit csináljak most?
Egy újabb nagy nyomással a magzatburok is világra jött.
- Eszteren hatalmas remegés vett erőt. Minden erejét megfeszítve megpróbálta a fejét felemelni, de visszahuppant az ágyra.
- Hol van? Él? Miért nem sír? Tibor, Tibor, szólalj már meg könyörgöm! - ordította szinte eszelősen.
Tibor megpróbálta bebugyolálni a csöppséget a lepedőbe, de a köldökzsinórral nem tudott mit kezdeni.
- Itt van, itt van drágám, itt van a kisfiunk! - húzta oda a csecsemőt az anyja mellé. Nagyon picike, nagyon, nagyon kicsi!
- Kisfiam! - mondta zokogva Eszter, én édes drága kisfiam, drága Szilveszterem hát megjöttél?

A csengő olyan élesen hasított a levegőbe, hogy mindketten összerezzentek. A mentőorvos, a hidegtől kipirult, vörös arccal, sietett segíteni.
- Ez a rohadt gumikesztyű, már a harmadik pár szakad ma széjjel! - mondta mérgelődve - miközben sietett elvágni a köldökzsinórt.
Gyorsan ellátta Esztert is.
- A többit majd a kórházban! Nyugodjon meg hölgyem, nem lesz semmi baj! - szorította meg Eszter kezét.
A mentő szirénázva indult. Tibor a hordágy szélén ült és egyfolytában simogatta, vigasztalta imádott nejét. A kis Szilveszter pedig, egyetlen hang nélkül, egy speciális takaróba bugyolálva várt arcán oxigénmaszkkal a sorsára, mert sajnos a mentőben nem volt inkubátor, sajnos nem volt.

- Na, hol van az ifjú Titán? - dugta be fejét kíváncsiskodva a gyerekszoba ajtaján Sára, mögötte Klári és Jutka.
- Itt van, itt van őkegyelme! - mondta nevetve Eszter.
- Gyertek, már vár benneteket!
Az ölében tartotta Szilvesztert. Olyanok voltak, mint Madonna és a Kisjézus.
- Nagyon szép baba! - mondta meghatódva Sára.
- Mint az anyukája - kontrázott Tibor - és kedvesen végig simított Eszter haján.
- Mennyi idős is pontosan? - hajolt fölé mosolyogva Klári.
- Már nyolc hónapos! - mondta nagy büszkeséggel Tibor.
- Nagyon picike - nézte aggódó szemekkel Sára a kisfiút - szopizik még?
- Nem, nem is akart soha a kis gazfickó, pedig neki tudod, nagyon kellene igyekezni, hogy utolérje a társait. Két és fél hónappal érkezett hamarább, mint vártuk. Pedig jobb dolga lett volna az úrfinak odabenn!
- Hoztunk egy kis ajándékot - mondta Klári.
- Jaj de cuki, de ez majd csak egy fél év múlva lesz jó rá!
- Hallod, Szilveszter? Igyekezned kell, hogy mielőbb belenőj ebbe a szuperfiús szerelésbe!
Tibor kísérte ki őket.
- Köszönjük a látogatást, sziasztok! - köszönt el tőlük.

- Nagyon picike - mondta a liftben Klára - és láttátok, milyen kis esetlen? Nyetlik jobbra, balra, pedig már nyolc hónapos, meg nem is kommunikál, ránk sem pillantott egyszer sem.
- Tudod, hogy beteg, majd szépen utoléri a többieket - mondta szelíden Sára.
- Autista! Ezek a gyerekek is Isten gyermekei! Én nagyon szorítok értük, hogy minden rendbe legyen.
- Jó, értem, nem is azért mondtam, csak - harapta el a szót Klára - csak úgy.

Az intézet folyosója zsúfolásig volt felnőttekkel és gyerekekkel. Szilvesztert úgy kellett erőszakkal bevonszolni az orvosi szobába. Eszter is, Tibor is nagy türelemmel nyugtatgatta.
- Nincs semmi baj - simított végig a gyerek kusza kis haján Eszter - nincs semmi baj.
- Már két éve, hogy járnak a tornára, és szinte semmi eredménye - mondta az orvos.
- Nagyon gyenge az izomzat. Gyenge a fizikum, ebbe nagyrész belejátszik az étkezési zavar is. Adok egy beutalót, szükségem lenne még néhány eredményre, aztán meglátjuk hogyan tovább.
Szilveszter éktelen hangot adott ki magából, még az orvos is összerezzent.
- Jól van, már megyünk, ne félj, itt van anya és apa is - vigasztalta fiát szelíden Eszter.

- Nem bírom! - borult Tibor vállára Eszti. Úgy zokogott, hogy alig tudta abbahagyni.
- Nem eszik! Nem eszik egy falatot sem, nézd! Csak ül, és néz. Azt az egyetlen rohadt nyalókát enné egész nap, nem fogad el semmit! Észrevetted, hogy már ránk sem figyel? Már ránk sem! Mi lesz velünk, mondd Tibor mi lesz így velünk!
- Figyelj szívem! - tolta el óvatosan magától az asszonyt Tibor.
- Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk azt az intézetet? Hátha?
- Micsoda! - lökte el magától durván Tibort - micsoda? - El akarod veszíteni az egyetlen gyerekünket, hát milyen apa vagy Te, mondd milyen apa az ilyen? Még csak nyolc éves, érted, nyolc! És hol van ő a nyolc évesektől, mondd hol?
- Úristen térj már észhez, szívem, én csak neked akarok jót!
- Persze, nekem, jó kifogás! Nem adom, érted? A fiamat nem adom, amíg én élek, amíg megbírom mozdítani a kezemet, ő itt lesz velünk! Te mehetsz, ha akarsz! Érted, mehetsz!
- Tudod, hogy nem megyek - nem mennék soha - ölelte magához Tibor.
- Mit gondolsz mért hagytam ott a céget, mért dolgozom itthon? Azért, hogy neked is legyen egy kis szabadidőt.
A fordítás is komoly munka, tudom, hogy ahhoz is nyugalom kell, ezt szeretném megteremteni neked is érted, neked is!

- Jól van! Ügyes vagy! Ez már legalább három testhossz, ugye, hogy olyan, mintha úsznál, ugye jó? Gratulálok Szilveszter, tudsz te, ha akarsz! - mondta kedvesen Margó a gyógytornász.
- Akkor ma is lesz mókusnézés, apuka?
- Lesz bizony!- paskolta meg fia arcát Tibor - már indulunk is!
Szilveszter a mókus szóra felkapta a fejét, és egyértelmű tiszta kiejtéssel csak annyit mondott:
- Mókus! - és vidáman tapsikolni kezdett, mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne, aki néhány perccel ezelőtt volt.

A gyönyörű sétakertben már törzsvendégek voltak. Szilvesztert kicsi korától ide hozták levegőzni, bámészkodni. Sajnos gyenge lábai nem bírták el, de a speciális kocsiban ezt ragyogóan megoldották. A liget olyan volt, mint egy arborétum. Égig érő hatalmas fákkal, bokrokkal, gondozott virágágyásokkal. A fenyőfás részen, már évtizedek óta mókuscsaládok tanyáztak. Ki tudja, hány generáció nőtt itt már fel gondtalanul ugrándozva, a fák dús ágai között. Szilveszter órákig elnézte volna pajkos játékukat.

Már egy tucat plüss mókusa volt. Volt ott kicsi, nagy, és még nagyobb. Eszter mókust festett temperával a fia szobafalára, mókusos pizsamát vett neki. Mókusos volt a pohár és minden, ami csak lehetett. Szilveszter erre az egy dologra összpontosította csak a figyelmét. Csak, a mókusra, semmi másra.

- Nem baj, mondta Endrei professzor - ha mókus, akkor mókus, legalább valamire figyel, ez is több a semminél. Húszéves kész fiatalember! Még a súlyán kellene egy kicsit javítani, az a sok nyalóka, na de mindegy - motyogta a bajsza alatt a prof. - mindegy.

- Tibor! Ezt nem gondolod komolyan, ugye nem! Jól megfontoltad? Kérlek! Biztosan ezt akarod, biztosan?
- Hagyj! Biztosan! Elegem van már érted, elég volt! Egyszerűen élni akarok, érted, élni, de itt megfulladok, nem bírom tovább! Kérlek hadd éljek még egy kicsit, jó? Csak még egy nagyon kicsikét, azzal is megelégszem már!
A bejárati ajtó úgy csapódott be Tibor mögött, mint egy élet lezárt fejezete.
Eszter sokáig ült kezét ölébe ejtve szótlanul. Nem sírt, mert már nem tudott. Kisírta már a hosszú évek alatt az összes könnyét.

A torta gyönyörű lett! Eszter nagyon izgult, hogy jól sikerüljön. Nagy tortát kellett sütnie, hiszen harminc szál gyertya kellett, hogy elférjen rajta. A marcipánmókust óvatosan helyezte a torta közepére.
- Nagyon szép! - nyugtázta magában, nagyon szép.
Gyorsan átöltözött, Szilveszter még aludt.
- Hogy meg fog lepődni, ha felébred, és meglátja majd Sanyit, meg Petit a két kis beteg barátot! Nagyon kedveli őket. A ligetbe is együtt járnak, egész jól elboldogulnak a maguk módján egymással. Egymás puszta jelenléte is megnyugtatja őket, és ez jó.

Megmosdatta és szépen felöltöztette fiát. Már egy éve megint nem szobatiszta. Rutinos mozdulattal nyomta össze a tépőzárat a felnőtt méretű pelenkán. Nehezen ültette be a tolókocsiba, pedig mindössze negyven kiló volt szegény, de az idő már felette is eljárt, egy hét múlva betölti a hatvannyolcat.
Istenem! - nézett elhomályosult tekintettel imádott fiára, mi lesz, ha én - de gyorsan el is hessegette a gondolatot.
- Ma még vagyok! Ma még vagyunk!

A vendégek pontosan érkeztek. Csak Peti ült kocsiban, Sanyi kissé fura testtartással ugyan, de egész szépen járt.
Amikor a gyerekek meglátták a sok színes lufit nem tudták fékezni magukat, artikulátlan hangokat kiadva örömködtek. Csak Szilveszter ült szótlanul a tolókocsiban, rezzenéstelen arccal.
Eszter éppen a gyertyákat akarta meggyújtani, amikor megszólalt a csengő.
- Ki lehet az? - futott át az agyán - akit meghívott, mindenki itt van.
- Tibor? - nézett csodálkozva a férjére - évek óta nem látta.
- Hát, te?
- Hazajöttem! - mondta rekedtes hangon.
- Hazajöttem hozzád, és a fiunkhoz. Itt a helyem, itt akarok megöregedni veletek!
- Bemehetek? - emelte fel a két nagy utazótáskát.
- Persze - mondta zavartan - persze, hogy bejöhetsz!

Eszter meggyújtotta a gyertyákat, megigazította középen a kis vörös marcipánmókust.
A gyerekek a szülőkkel tapsoltak, csak Szilveszter nem moccant. Mereven nézte a falat.
Elénekelték a boldog szülinapot című dalt. Az asztalra tette a tortát, elfújta fia helyett a gyertyákat. Aztán leemelte középről a kis marcipánmókust, és a fiú kezébe tette. Boldog születésnapot kisfiam - mondta - és megcsókolta az arcát.

Szilveszter óvatosan a kezére fókuszált. Amint a tudatáig eljutott, hogy mókust lát, fura, torz örömmosoly ült ki az arcára.
Sokáig szuggesztíven nézte a mókust, majd tekintetét Tiborra szegezte.
Kezét bizonytalanul apja felé nyújtva csak ennyit mondott: - Mókus! Apáé!

[naiva]

06.

haaszi: Mókuskerék

- Őrjítő! – mondta bágyadtan, elkeseredve, míg kerevetén oldalára fordulva szemlélte a csodálatos kék eget, bárányfelhőket, a magasba törő hegyek csúcsát és színpompás virágok ékességét a langyos szellők hozta illatárban. A számtalan szépség betöltötte szemét, elkápráztatta, elvakította, s úgy érezte, iszalagként fonódik rá mindennapos látásuk kényszere. Untatta már a sötéthez világosat, vízhez földet, naphoz holdat teremtett, állatokkal és növényekkel benépesített élet mozgalmassága. Kevesellte, hogy a mindennapok fizikai igényeinek kielégítésére szolgáló értelmen túl, a teremtésben létrejött élőlények nem törekedtek másra – valami többre, ami létüknek értelmet és szépséget nyújthat. –Eszetlenek…- morogta.
- Uram, te általad lettek ilyenek…! - szólt az oldalánál feszülten figyelő Gábriel, de a bosszús kézlegyintés belefojtotta a szót.
- Akkor is hiányzik valami!
- Uram, ez a legszebb világ, amit eddig teremtettél… csupa szín és változékonyság… mozgalmasság és érdekesség… Nem győzzük csodálni a teremtményeidet!
- De unalmas! – tört ki az Úr, és Gábriel elkerekedett szemébe nézve, panaszosan folytatta. –Minden nap ugyanaz… ha elfogyasztottam ebédemet, és leheveredek pamlagomra, hogy elszórakoztasson a Föld, melyet színháznak teremtettem, mindig ugyanazt az előadást látom! Este és reggel, ég és föld, víz és szárazulat – a díszlet mindig ugyanaz! Rendben van, én alkottam ilyennek…! De legalább a szereplők tettei lennének változatosak! Hiába teremtettem millió félét, ha mind ugyanazt csinálja napról napra, évről évre, térben és időben… esznek, isznak, szaporodnak… egymásnak esnek vagy menekülnek… Születnek és meghalnak… kész. Ennyi. Unom!
- De Uram, ezt millióképpen teszik…!
- Nem! Mind úgy teszi, ahogy beprogramoztam. Ahogy a fejükbe leheltem a módját. Egy sincs köztük, akinek saját, önálló gondolata volna, aki másképp csinálna valamit. Aki újat találna ki… akár ellent akarna mondani nekem. Unom, hogy mindent nekem kell kitalálni, ahelyett, hogy elszórakoztatnának!
- Veszélyes dolog az önálló gondolat, Uram! – rémült meg Gábriel. – Különben arra itt van neked Lucifer…
- Eh… úgy ismerem, mint a tenyeremet…!
Az Úr legyintett és talpra ugrott.
- Jöjj, Gábriel, hozz nekem vizet és földet. Gyúrok belőle egy új teremtményt, aki más lesz… több az eddigieknél… s hogy elszórakoztasson, önálló értelmet adok neki, és uralmat a Föld többi élőlénye felett.
- Ne tedd, Uram! Ne teremts magadnak olyat, amit később megbánhatsz…! Ha saját gondolatai lesznek, hogyan tudod majd kézben tartani?
- Ne félj, Gábriel. Belé gyúrom az irigység és gyűlölködés magvát is, hogy bármily magasra ér el, ösztönei legyőzzék értelmét. – Azzal Gábriel fejcsóválása mellett nekilátott a munkának.
A sárból embert formált, lelket fújt belé, oldalbordájából még társat is alkotott neki, hogy ne legyen egyedül; majd elhelyezte a paradicsomban, s kíváncsian dőlt le kerevetére nap mint nap az angyalok kíséretében, elnézve teremtményét a földi színpadon.
Az ember első lépései nem arattak osztatlan sikert. Első lopása a tudás fájáról, első gyilkossága, amikor Káin megölte Ábelt, hangos sikoltásokat váltott ki az angyalokból, csak Lucifer somolygott jóízűen. Az Úr álmélkodva figyelte a fordulatokat, ám míg bosszankodott az újabb és újabb fiaskón, közben remekül szórakozott. Néha kénytelen volt vízözönt, vagy más katasztrófát bocsátani szereplőire, hogy új színészek állhassanak a leszerepeltek helyére, de egy idő után azt látták, hogy az ember önálló lett ebben is: már maga idéz elő katasztrófákat, s eljött az a perc, amikor a lakhatatlan Földről eltűnt az utolsó élőlény is – az ember elpusztította magát és sivataggá változtatta bolygóját.
Az Úr elkámpicsorodva üldögélt angyalai között.
- Nos, Uram, vége az előadásnak… Hogy tetszett a műsor? Kezdheted elölről a díszletezést…- mondta Lucifer gúnyosan, s az Úr érthetetlen morgására előhúzta eddig háta mögött tartott bal kezét. – Ajándékot hoztam neked.
Fa rudacskákból összerótt hengerben kis mókus szaladt egyik rúdról a másikra, körmozgásra kényszerítve a hengert.
- Mi ez? – csodálkozott az Úr.
- Mókuskerék. Emlékeztetőül, hogy ha még egyszer unatkozol, csak nézz rá, máris eszedbe juthat elhibázott alkotásod, az ember…

[naiva]

07.

roadrunner: Egy hörcsög elmélkedése

Tekerni, tekerni, tekerni. Mindig ugyanaz... Ne lazíts, nem szabad! Akkor sem, ha fáj, akkor sem, ha kimerültél, akkor sem, ha unod. Ilyen az élet, ilyen egy hörcsög élete. A mókuskeréken nincs megállás. Nem lehet csak sodródni az árral, mert akkor bizony pofára esel. Előbb vagy utóbb pofára esel. Az pedig fájni fog. De a kerék forog tovább, fel kell állnod és fájó, égő sebeidet nem lesz időd nyaldosni, hiszen arra kell figyelned, hogy ritmusban maradj, felvedd a tempót, nehogy újra eless. Pedig el fogsz. Újra és újra. De majd mindig felállsz, mert ez az élet rendje. Elesel, felállsz, elesel, felállsz... Aztán egyszer majd kiszállsz. De vajon mikor? Mikor jön el a pillanat? Honnan tudod majd, hogy itt az idő? Vége, befellegzett, most valami más jön. Valami, ami új reményekkel kecsegtet, valami, ami talán változatos lesz, nem úgy mint a mókuskerék… Igen, talán kapsz egy répát vagy egy új almot. Friss vizet és egy tiszta pihe-puha rongyot. Ez minden. Ennyi, de egy okos hörcsögnek elég ez? Hát nekem nem, én mást akarok, nem vagyok megelégedve a napi 600 km-emmel a kerékben és a répákkal. Cukrot, csokit és olvasnivalót akarok. Nyomozó leszek azt hiszem. A tévében láttam Sherlock Holmes-t, olyan leszek én is. Az egyetlen baj, hogy ebből a hülye kalitkából nem tudok kiszabadulni... De majd megoldom ezt a problémát is, és akkor biztosan valóra váltom az álmom. Szerzek magam mellé egy társat, egy Watsont, és majd együtt megfejtjük a nagy rejtélyeket, gyilkosságokat, amik még a rendőrökön is kifognak. Nekem, egy ilyen zseninek erre van szükségem! Igen, ezt fogom tenni. Először is kell egy lista a tennivalókról, meg egy terv… De most éhes vagyok… Hova is ástam a répáimat?? Áá erre vannak, már érzem az illatukat…nyami, nyami… Hol is tartottam, ja igen a detektívesdi! Ez nem ám valami kis hobbi lesz, ez lesz az életem, a munkám! Holnap el is kezdem a terv megvalósítását, de most megyek vissza a kerékbe, még futnom kell pár kilométert...

[naiva]

08.

winner: Mókuskerék


Péter kinyitotta a szemét és csak lassan tudatosult benne, hogy kórházban van. Ahogy kitisztult a tudata, azon törte a fejét, hogy került ide.
„Tán elütött valami? De hiszen semmim nem fáj. És különben is arra emlékszem, hogy az irodában, az egyik beszállítóval tárgyaltam.”
A fejéhez kapott és fel akart ülni, de nem sikerült. Szíve tájékán erős szorítást érzett. Egy nővér sietett oda és erősen ráparancsolt.
...– Uram! Nem kelhet fel!
...– Nekem fontos tárgyalásom van a minisztériumban – felelte a férfi, és megijedt milyen erőtlen a hangja.
...– Attól tartok az elkövetkező hetekben erről le kell mondania. Ön tegnap szívinfarktust kapott.
Péter dermedten hallgatta a nővért. Tény, hogy mostanában egy kissé túlhajszolta magát. A felesége mondta is, hogy vegyen vissza a tempóból. Na de most mikor végre beindult az üzlet, nem engedheti meg magának, hogy az a rengeteg munka kárba vesszen. Ezt a neje is megértette. Különben is, ha ma nem megy a minisztériumba, lehet mindennek vége. Ezt egyszerűen nem teheti meg, hiszen minden ezen áll vagy bukik. Majd utána pihen, de most egyszerűen nem lehet. Majd elmegy a feleségével valahova. Talán a Bahamákra, ott most jó meleg van.
Hirtelen a tudatáig hatolt, amit a nővér mondott. „Tegnap szívinfarktust kapott.” Hiszen akkor nem ment el a minisztériumba a tárgyalásra? Amikor a miniszter végre hajlandó fogadni. Amikor minden sínre kerülhetne akkor ő nem ment el? Erőtlenül hunyta be a szemét és álomba zuhant.

.............................................................................* * *

Az ébresztőóra sípolása élesen hasított bele a reggeli csendbe. Lenyomta az órát, hunyorogva megnézte az időt.
...– Mennyi az idő? – kérdezte a felesége.
...– Negyed öt múlt – válaszolt Péter és nyögve feltápászkodott.
...– Fenének kelsz el ilyen korán? Éjfél elmúlt mikor lefeküdtél.
Péter nem válaszolt. Kiment a fürdőszobába és beledobta az átizzadt pizsamát a szennyesbe. Megborotválkozott és lezuhanyozott, majd háziköntösébe bújt és a dolgozószobába ment. Lázasan vetette magát a munkába. Ellenőrizte a tegnapi számításait, persze egy rakás hibát talált bennük. „Nem csoda” – gondolta. – „Fáradt és kimerült voltam.” Felesége jött be.
...– Gyere reggelizni!
...– Most nincs időm, drágám. Hozz egy kávét.
Kis idő múlva nyílt az ajtó és a nő egy tálcán kávét hozott és szendvicseket. Letette az asztal sarkára.
...– Jaj! Ne tedd ide édesem. Látod, hogy útban van.
...– Péter! Te reggel óta elszívtál tíz szálat?
...– Nem tudom! Ne idegesíts, kérlek!
...– Péter! Neked kellene elvinni a gyerekeket az iskolába.
...– Mi van? Te miért nem tudod?
...– Tegnap mondtam, hogy bedöglött a kocsim. Kértelek, hogy vidd el ma szervizbe, de gondolom be sem jelentetted.
...– Eltaláltad! Akkor vidd el őket taxival. Kibírjuk! Nem? – azzal a választ meg sem várva rohant öltözni. Kapkodva vette fel a ruháit, közben a tálcáról bekapott egy fél szendvicset, amit a felesége vitt utána, hogy egyen már valamit. Éhgyomorral nem mehet el. A gyerekeknek is mindig ezt mondják. Csókot nyomott a felesége szájára.
...– Este későn jövök. Nem tudom mikor. Majd valamit kitalálok, addig járj taxival.

Beviharzott az irodába és már hívta is a titkárnőjét. Közben a szemközti tükörben meglátta magát. Atyaúristen, hogy nézek ki? – gondolta. A zakó félre gombolva a nyakkendő csálé. „Ráadásul ez a tompa nyomás a mellkasomban. Már tegnap is éreztem.”
...– Zsuzsika! Kérem, hívja fel az autószerelőt és kapcsolja be.
...– Igen főnök! A Balogh úr telefonált, hogy közbejött valami nem tud idejönni, egyenesen a megbeszélésre fog menni.
...– A Baloghnak szét rugóm a hátsóját. Nem azért fizetem, hogy szórakozzon velem. Küldtem egy e-mailt. Kérem, nyomtassa ki.
...– Főnök! Nincs internet!
...– Mi az, hogy nincs internet? A rendszergazda dísznek van?
...– Még nem jött be – felelte ijedten a titkárnő.
...– A rohadt életbe – üvöltötte Péter. – Mi a szar ez a cég? Szanatórium? Várjon!
Idegesen keresgélt a táskájába, majd csapkodni kezdett.
...– A kurva életbe! A pen-drive otthon maradt, azon van az anyag. Tessék itt a mobil-net csatlakozója. Menjen fel azzal, de nekem tíz perc múlva itt legyen, mert repül az egész bagázs.
Idegesen dőlt hátra fotelben. A mellkasában újra érezte tompa nyomást.

A kocsi a pirosnál vesztegelt. Péter agya lázasan járt. Kalkulált, számolt. Idegesen összerándult mikor megcsörrent a mobilja.
...– Bocs főnök, hogy reggel nem tudtam bemenni. Már úton vagyok, ott leszek mindjárt.
...– Beszéltél a madárkánkkal?
...– Igen. Minden rendben. Ha elérjük a megfelelő árat valamelyikük mosolyogni fog.
...– Mennyiért?
...– Két Milla!
...– Mennyiiiiii? Hülyének néznek engem?
...– Sajnálom főnök. Mondtam, hogy ez pofátlanul sok, de azt mondta ennyi. Nagy a kockázat.

Péter, két beosztottjával jó egy órája tárgyalt a beruházóval. Minden pontot alaposan átbeszélték mégegyszer, hiszen egy többhetes munka állomásánál tartottak. Már csak a vállalási ár volt hátra. A tárgyalás vezetője szünetet javasolt. Péter munkatársaival újra végig gondolta az árat, és stratégiájukat. Mikor leültek újra nyomást érzett a mellkasban.
...– Nos, uraim?
...– Balogh Tamás közölte az első árat, majd gondolkozási időt kért és lejjebb vitte az árat.
Péter nézte a négy szemben ülő férfit és gondolataiba merült.
„Na, mosolyogjon már valaki. A rohadt életbe! Két milliót perkálok és azt sem tudom kinek.”
...– Negyvenhétmillió – hallotta valahonnan messziről Balogh hangját.
A középen ülő tárgyalást vezető férfi arcán halvány mosoly suhant át. Balogh főnökére nézett majd közölte ez a végső áruk.
„Ó, hogy rohadj meg te korrupt szemétláda. Hát a te mosolyodért perkálok két Millát? Ennyi pénzért Budapest összes kurvája rám villantaná a szépséges fogsorát.”
...– Tehát a végső vállalási áruk negyvenhétmillió – közölte a férfi, széles mosollyal az arcán. – ez kerül a jegyzőkönyvbe.

Péter mint az űzött vad fel-alá járt az irodában. Két beosztottja ijedten figyelte főnökét.
...– Arról volt szó, nem megyünk ötven alá.
...– Igen! Azt mondtad, hogy ha padlót értünk átveszed. De nem szóltál – válaszolt csendesen Balogh Tamás.
...– Hogy a bánatos francba fogjuk ezt megcsinálni negyvenhét millióból. Mit negyvenhétből? Negyvenöt! Kettő a mosolygósé – nyögte Péter miközben kigombolta a zakóját leült, és mellkasát kezdte dörzsölni. A két másik férfi kérdően nézett rá.
...– Nem, semmi baj! Múló rosszullét. Menjetek dolgozni, holnap megbeszéljük – azzal jelezte, hogy befejezte a megbeszélést. A két férfi kiment, a titkárnő dugta be a fejét.
...– Főnök nem ebédel?
...– Van is arra időm! Hozna egy kávét?
...– Mindjárt hozom, de jobb lenne, ha enne valamit főnök. És bár semmi közöm hozzá, de amióta itt van elszívott egy doboz cigit.
...– No most aztán elég! Rosszabb, mint a feleségem. Hozza a kávét!
Úgy érezte mintha a mellkasát egy présbe tették volna, és lassan módszeresen nyomnák össze. „Negyvenhétmillióból ezt a munkát nem lehet megcsinálni.” – gondolta. „Főleg nem negyvenötből. Ha csak nem én is szemét vagyok, és nem fizetek egyik-másik beszállítónak. Igen! Mért lenne lelkiismeret furdalásom? Ezt csinálja mindenki ebben az országban.”

...– Tessék főnök a kávéja! – a titkárnő ijedtében felsikoltott. Majd az ajtóhoz szaladt és kiabálni kezdett:
...– Valaki gyorsan segítsen! A főnök elájult!

.............................................................................* * *

Péter behunyta a szemét és a főorvos szavait ízlelgette. Azt, hogy egy nem az első infarktusa volt. Egyet kihordott lábon és az most visszaüt. Magában sejtette mikor volt az első. Emlékszik mennyire rosszul volt, akkor is az a szorító érzést érezte és a stresszt. Akkor serkentőket szedett, és ha nehezen is, de elmúlt. Nem is törődött vele. Most azonban a szervezete benyújtotta a számlát. A főorvos nem köntörfalazott, még egy infarktust nem élne túl. Nyugodt életre és környezetváltozásra van szüksége. Ez az egyetlen orvosság. Ki kell szállni a mókuskerékből, mert különben elszédül.

.............................................................................* * *

Péter fogta a tejjel teli vödröt és kisétált az istállóból. Nagyot szippantott a friss tavaszi levegőből és hagyta, hogy a márciusi nap lágyan végig cirógassa arcát. Nézte a nagy tölgyfát, a kert sarkában szunyókáló farkaskutyát. A veteményes kertet, a baromfiudvart.
Pont öt éve éltek a tanyán. Az infarktus után, mikor felépült, elmondta tervét feleségének. Az asszony először vonakodott, a gyerekek egyenesen ellene voltak. Hiába mondta, hogy a város mindössze negyven kilométer. Hogy kocsival fél óra sincs… Morogtak, főleg mikor meglátták a romos tanyát. Na meg mikor közölte, hogy nincs iparos, nincs senki. Mindent nekik kell rendbe hozni.
A cég huszonöt százalékát Balogh Tamásra íratta, és teljhatalmú megbízást adott neki. Havonta egyszer felautózott és megbeszélt mindent Tamással. Nem érdekelte, hogy év végén mennyi nyereséget zsebelhet be. Mégis minden évben egyre nagyobb összeg jelent meg a bankszámlán.
A felesége jelent meg a ház ajtajában, arcán kétségbeesés. A telefon nyújtotta neki.
...– Halló?
...– Halló? Péter? Baloghné Klári vagyok – hallotta az asszony sírásbafulladó hangját.
...– Mi a baj Klárika?
...– Tamás tegnap infarktust kapott!
...– Jóságos ég! Azonnal kocsiba ülök és megyek.

Magára kapkodta a ruháját, és bármennyire is sietett, leült és megette a reggelijét. Elbúcsúzott a feleségétől és már robogott is ki. A kereszteződéshez érve lelassított, mert János bácsi integettet, aki a szomszéd tanyán lakott.
...– Hova-hova Péterkém?
...– Megyek a városba. Az üzlettársam infarktust kapott.
...– Ajjaj! Akkor nem is tartom fel. Siessen csak!
Péter gázt adott, majd hirtelen lefékezett, visszatolatott, és kihajolva az öreg után kiabált.
...– János bácsi! Nemrég említette, hogy van egy üres tanya eladó. Megvan még?
...– Meg hát Péterkém. Nem kapkodnak utána.
...– Az jó! Azt hiszem, hamarosan lesz rá egy vevő!

[naiva]

09.

Julianna: Rendkívüli eset

- Bácsi, 2 euróért vigyázok az autójára!
- Ha komolyan gondolod öcsi, adok neked 3 eurót, de azonnal szólj, ha valami hézag lesz. OK? Bemegyek ebbe a boltba, 10 perc múlva jövök.
- A csomagtartó nincs bezárva!
- Nagy a csomag, nem lehet bezárni! Azért is kell vigyáznod, hogy senki ne nyissa ki.
- Ez komoly? Mi lesz, ha valaki kinyitja? Felrobban?
- Lehet! Vicces gyerek vagy. Vigyázz jól a kocsimra. Itt a 2 euró, harmadikat megkapod, ha visszajövök, rendben?
- Jól van, őrködök... Na, elsietett az ember, gyorsan eltűnt. Jó nagy csomag van az autójában. Közelebb megyek. Valami ketyeg. Hátha ez igazából egy nagy bomba! Egész hangosan ketyeg! Nem úgy nézett ki az ember, mint egy terrorista, de attól még lehet az. El is szaladok innen. Ott a rendőr bácsi, szólok neki.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Képzeljétek, mi történt, mikor kijöttem ma a boltból. Kicsit elidőztem, egy ismerőssel beszélgettem a műszaki üzletben. Nyugodt voltam, mert egy fiúcska vállalta, hogy vigyáz az autómra.
- Mi történt, mond el!
- A kocsi előtt várt a rendőr néhány kivezényelt emberrel. Megkérdezte a rendőr, mi van a csomagtartóban. Megijedtem, vajon milyen szabálytalanságot követhettem el?
- Mi volt tovább?
- Válaszoltam a kérdéseire, azonban utasított arra, hogy nyissam fel a csomagtartót. Meg is tettem. A jelenlévők meggyőződhettek, hogy csak egy nagy ketrec volt a csomagtartóban, a ketrecben pedig két kis törpe hörcsög tekerte sebesen a kereket, és ez adta a kattogó hangot. Egyáltalán nem értettem, miért nevetett mindenki. Körülnéztem, az őrséget ellátó fiúcskának nyoma se volt sehol.
- És azután?
- A rendőr mosolyogva megjegyezte, hogy nincs is itt semmilyen veszélyes csomag, induljak utamra.

[naiva]

10.

csitesz: Mókuskerék

Eljön a kor, amikor megérzed Te is, hogy gyorsabban fáradnak az izmok, nehezebben ad választ kérdésre az agy, és a tegnapi lányok is már csak a múlt idők homályából mosolyognak rád.
Hajad hullik, pocakod kis hordót formáz, és fogaid is kopnak már.
Ennek ellenére teszed a dolgod, nap, mint nap rendületlenül gyűröd a kilométereket.
Egyedül vagy, gyerekeid kirepültek, a magány bérletes útitársaddá vált. A verejtékcseppek a homlokodon amolyan útjelzőkként koppannak lábaid alatt.
Próbálsz megfelelni a kor követelményeinek, nem foglalkozni benzin áremeléssel, emelkedő deviza kamattal.
Csak haladsz, haladsz előre, mint az a szamár, akinek répát kötnek az orra elé.
Mi végre a lét, ha egyedüli célja a soha meg nem nyugvó törekvés?
És e léted állandó, körkörös mozgásban lévő szűntelen forgásában egyedüli jutalmad egy tőled független felsőbbség által a mókuskerékbe nap mint nap bedobott adomány eleség.

[naiva]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!


A prózaversenyben is megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult a 04-07. heti verseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott!
A versenyben összesen 10 alkotás érkezett, 7 szerzőtől.

Szoros versenyben a tagok szavazatai alapján 9 vokssal, a 8-as számú alkotás nyert.
A győztes tehát:

winner: Mókuskerék című novellája.

A szakmai zsűri pontjai alapján 18 ponttal a győztes, az ötös számú mű:

hzsike: A világ ajtaja mögött

Szívből gratulálunk Lacinak és zsikénknek a győzelmükhöz!

Szeretnénk felhívni mindenki figyelmét a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.


A szakmai zsűri összesített pontjai:


Baggio011 Az ördög kereke 13,0
hzsike Mi lesz velünk kisfiam? 11,5
Julianna Beszámoló 11,0
Julianna De aranyos! 13,0
hzsike A világ ajtaja mögött 18,0
haaszi Mókuskerék 16,5
roadrunner Egy hörcsög elmélkedése 13,0
winner Mókuskerék 16,5
Julianna Rendkívüli eset 11,0
csitesz Mókuskerék 16,0

Tagok által leadott szavazatok:

név szavazat
Baggio011 3 6 9
hzsike 6 7 8
Julianna 2 5 6
haaszi 2 4 10
roadrunner 3 5 9
winner 1 6 7
Csitesz nem szavazott
szavathna 3 5 7
AranyosiErvin 1 2 3
Malan 5 8 10
Nagyúr 2 5 8
felix 2 4 8
Grigo 3 8 5
tavinarcisz 3 8 9
varga80 2 5 8
Eroica 2 8 9
szilfer 5 6 8