08-11. heti prózaverseny

[winner]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotásnál a beküldés sorrendje nem számit.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
a_leb
Hori
Végh Sándor



- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2012 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.



Kedves alkotók!


Az 52-03. heti prózaverseny témáját a témaadó topicból választottam. Lena1 javaslatára a verseny témája:

A kísértet


A műveket 2012. március 11-e (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni winnernek privát üzenetben!

Szavazni március 12-tól, 18-a este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Továbbá azt, hogy minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotás sorrendje nem számit.

Szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat. Tehát kérlek, most, hogy ezt elolvastad, írj egy jó témát a versenyekhez, de tényleg.

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[winner]

01. Teru: A két Vicákné

-Ne haragudjon már hogy megzavarom a vasárnap délutáni nyugalmát, szomszéd, - köszönt be Örzse néni Bakosékhoz, - de bele őrülünk ebbe a nagy lármába! Az uram már azzal fenyegetett hogy elköltözünk. Nem bírja tovább idegekkel.
-Milyen lármába, Örzse néni? - Kérdezte Molnár Feri némi aggodalommal. Nagyon megszerette az új szomszédokat, jó, csendes emberek voltak, a Vicákék után szinte megváltás.
-Hát ami abban a házban folyik. Sem éjjelünk sem nappalunk. Gyereksivalkodás, de olyan kínos, keserves hangon, az ember azt hinné valaki a nyakát vágja. Egész éjjel könyörgött, rimánkodott, anya, ne bántson, anya nagyon fáj, jaj, anya nem bírom ki! Bele borzongtam, szinte földöntúli, hajmeresztő ez a sírás. Honnan jön ez a szörnyű rímánkodás? Maguk régóta itt vannak, ismerik a szomszédokat.
-Az alighanem a Gyurika lesz - állapította meg Feri.
-Milyen Gyurika?
-A Vicák Gyurika, Isten nyugosztalja.
-Hát akkor most végképp nem értem. De hát mi a Vicákék házát vettük meg, nem?
-De igen. Az öreg Vicák elköltözött, legalább is azt mondták.
-De akkor honnan jön ez az örökös sikítozás? Ma reggel egy asszonyi hang ordítozott, hogy te átkozott ez meg az, kitöröm a nyakad, kútba fojtalak. Utána sivalkodni kezdett, valami fejszét emlegetett. Esküszöm, úgy hangzott mintha legalább is a szoba sarkából jött volna a hang.
-Üljön le, Örzse néni, hozok egy kis kávét. Azt hiszem itt legjobb lesz elejétől...

Feri egy fiatalasszonnyal jött vissza a szobába. A nő tele tálcát egyensúlyozott a karján melyen nem csak a gőzölgő kávé, de még frissen sült rétes is kínálgatta magát.
-Jó napot, Örzse néni - szólt barátságosan a fiatalasszony. - Én is Erzsi vagyok, a Feri felesége. Már át akartam menni magukhoz bemutatkozni, de gondoltam még el vannak foglalva a rakodással. Tudom én jól hogy van ez költözködéskor, az ember sokszor saját magát sem találja meg. Nem akartam lábatlankodni.
-Ó, hát egy szomszéd sohasem lábatlankodik, kedvesem. Örülök hogy végre megismerhettem, Erzsike, bár más körülmények között lenne...
-Hát igen... Feri mondta hogy megint nyugtalanság van...
-Megint?
-Igen. Sajnos néha előjönnek a múlt szörnyelmei. De üljön le, talán ha elmondjuk az egészet megnyugszik egy kicsit. Én nem nagyon emlékszem rá, elég messze laktunk akkoriban, de Feri itt nőtt fel ebben a házban a szüleivel, tulajdonképpen a Gyurikával volt egyidős. Majd ő elmeséli.
-Hát igen - kezdte el Feri. - A Vicák már elég jó korban volt amikor megnősült. Mivelhogy vagyonos ember volt, szép, fiatal feleséget szerzett magának, legalább is apám azt mesélte. Én akkor még a világon sem voltam. Az asszonyka amilyen csinos volt, olyan beteges. Két évvel a házasságkötés után meghalt gyerekszülésben. Az öreg Vicák eléggé össze volt törve, mert szerette is a feleségét, meg aztán a gyerek sorsán is aggódott. Elhunyt nejének volt egy nővére, a Veronka, aki titokban mindig gazdag szintén férjet kívánt magának, annak ellenére hogy szegények voltak mint a templom egere, meg aztán elég csúnyácska is volt szegény. Persze kapott az alkalmon, odajárt naponta főzni az öregnek, takarítani, hazahordta a szennyesét, meg aztán hát a gyerek... Édeskedett neki, angyalomnak nevezte, dajkálgatta, etette, megfürdette... Elég az hozzá, hogy alig egy évvel a fiatalasszony halála után az öreg elvette feleségül. Egy ideig látszólag jól éltek, de az asszony egyre többet követelődzött, előbb csak új bútor kellet neki, utána a ház lett kicsi, toldani kellett hozzá... Ha az öreg ellentmondott neki, Gyurikán töltötte ki a bosszúját. Akkoriban kezdődtek a sivalkodások, azokra már én is emlékszem. Egyszer átküldték Gyurikát hozzánk az átrepült kakast visszaszerezni, tiszta kék meg zöld volt a karja. Anyám megkérdezte tőle, mi történt Gyurika? Azt mondta leesett a padlásról. A következő alkalommal a ló rúgta meg, aztán leesett a bicikliről... Anyám nem hitte el neki, hiszen ő is hallotta a visításokat számtalanszor. Egy alkalommal amikor már a végtelenségig folyt a lárma, odament a kerítéshez és átnézett. Veronkánál egy nagy, vizes kötél volt, egy másikkal meg Gyurika volt odakötözve a fához... Jaj, a lábam, anya, el van törve a lábam, ne, hagyja abba, ne, anya, az istenért! Hát van magának istene? Nekem istenem? Majd adok én istent neked is meg apádnak is, dögöljetek meg rakásra... Gyurika akkor kórházba került, nem csak a lábszárcsontja volt eltörve, de három bordája is...
Egy így ment évről évre. Közben Gyurika is nőtt, én is, együtt jártunk iskolába. Csendes, okos gyerek volt, sokszor hívtam, gyere, Gyurika, játszunk. Nem szabad, azt mondta, segíteni kell odahaza... Soha nem látogattak meg senkit, hozzájuk sem mentek, még a kéregetők sem. Egy alkalommal az öreg bement a városba magokat meg szerszámokat vásárolni, Veronka meg a gyerek egyedül voltak odahaza néhány napig. Már kora hajnalban kezdődött... Én az ablakomból átláttam a kerítésen, szinte az egész udvart láttam onnan. Gyurika kirohant a házból, csak egy kisgatya volt rajta, orrából vékony csíkban szivárgott a vér...Veronka néni meg utána a bárddal. Gyurika valahol felkapott egy fejszét, nem láttam hol szerezte, mert mind a kettőjüket igyekeztem figyelni, valahogy éreztem, ez most nagyon fontos. A gyerek szembefordult vele: Elég volt, anya, elég volt, értetted? Utoljára bántottál. Ha állat vagy, úgy halsz meg, mint az állat! Mint a disznó! Egy csapás ezzel a fejszével, és hörögni fogsz, fetrengeni fogsz a porban, mint a disznó! Még egy lépést tegyél felém, csak még egy lépést... De az asszony nem ijedt meg, azt hiszem már annyira őrült volt, hogy fel sem fogta mi történik. Egyre közeledett Gyurika felé, kezében magasra emelve a bárd. A gyerek meghátrált, majd még egyszer... Nem vette észre hogy már egész közel volt a kúthoz. Beleesett. Anyuka, segíts, segíts, drága anyukám seeeegííííts! Az asszony belenézett utána, majd őrült nevetésbe kezdett. No azt jóra hívott, majd pont az fog neked segíteni! A gyönyörűséges, szent anyád! Nem elég hogy apád siratja még mindig, most te is kezded? Hívjad, csak, hívjad, nézd a, már jön is! Még jobban nevetni kezdett és berohant a házba.
Egy pillanatra nem tudtam mit tegyek, de szerencsére az ösztön ébren volt bennem. Berohantam apám szobájába, szinte alig tudtam kinyögni mi történt. Apám egy perc alatt fel volt öltözve, engem már közben is elküldött összetoborozni a szomszédokat. Amikor kihúzták Gyurikát, akkor ért haza az öreg Vicák. Megragadta a fiát és elkezdte rázni, csak rázta, rázta, de azt már hiába...
Nem volt ott idő figyelni ki jön, ki megy, azt sem tudom már ki hol volt, tény az, hogy amikor végre eszünkbe jutott Veronka nénit megkeresni, már késő volt. Halva találták meg a konyhába, nyakán gyanús piros foltok. Azt beszélték, az öreg fojtotta meg, de sohasem tudtuk meg biztosan. Ő csak ült, ült, naphosszat, nézett maga elé, mintha már nem is ebben a világban lenne. Végül is elmegyógyintézetbe vitték, nehogy még kárt tegyen magában.
Sokáig üresen állt a ház, nem mert senki bele költözni. Utána az egyház vette oltalma alá, hol az egyik, hol a másik szegény családnak adta egy időre. De senki sem maradt sokáig...
-Jézus Mária... - Nyögte ki Örzse néni. - Jézus Mária... - Ismételte.
-Hát igen, óriási tragédia. Viszont a tény, hogy még most se nincs vége, az még nagyobb. Az a szegény gyerek még mindig szenved...
-De hát mit lehet tenni? Hiszen senki sem nyúlhat át a túlvilágra...
-Talán nem, talán igen. Mindenesetre nekem van egy ötletem - szólt közbe Erzsike.
-Milyen ötlete van kedves? Mit lehet itt még tenni?
-Olvastam valahol, hogy néha a kínzott lelkek nem tudják felfogni hogy már nem az élők sorában vannak. Talán ha meg tudnánk győzni... Talán ha megmondanánk neki hogy az édesanyja várja... Örzse néni, mennyire bátor ember maga?
-Hát... mit mondjak, nem nagyon, de gyáva sem vagyok.
-Megtenne valamit a szerencsétlen gyerek érdekében? A következő alkalommal, amikor hallja a sírást, menjen oda a kúthoz. Menjen oda, és szóljon le neki. Mondja meg neki, hogy kimentsük... és hogy az édesanyja várja a mennyországban. Mondja meg neki, hogy soha többé nem fogja bántani senki...

Még két-három napig hallatszott a hajmeresztő sikítozás. A negyedik napon semmi. Az ötödiken sem. Vasárnap templomból hazamenet hirtelen szél támadt és egy megtépászott kötéldarabot sodort Örzse néni elé az útra. Majd egy hang, habár lehet hogy csak a szél játszott képzeletével, halkan azt mondta: köszönöm...

[winner]

02. Teru: Pokoli élmény

-Tóni, menjünk már innen, itt akkora nagy tolongás van, a lárma is zavar, szinte meg sem hallod amit mondok!
-Az a jó...
-Mit mondtál? - Kiabált még hangosabban Mónika.
-Azt mondtam, hogy na jó! - Ordított vissza Tóni.
-Honnan jön ez a sok ember? Rosszabb, mint odahaza. Pedig azt mondták ide nehéz bejutni.
-Innen nem tilthatnak ki senkit - állott élre Tóni. Elvégre neki is joga van a véleményére.
-De ez a sok hóhányó, iszákosok, kártyások, ügyvédek! Kissé jobban meg kellene válogatni a vendégeket. Nem közénk valók.
-Ők is emberek. Ne légy olyan fínyás, ez úgysem rajtad múlik hála Istennek.
-Még egy ok amiért menni kell erről a térről. Különben is már nagyon tör a cipő. Meg éhes is vagyok, meleg is van...
-De hiszen te akartál idejönni!
-Mit mondtál? Nem hallom!
-Azt hogy be kell a cipőt törni!
-Ja! Igen, igazad van. Gyere menjünk táncolni, azzal majd betöröm!
-Tudod jól, hogy nem szeretek táncolni -Tóni gondolta inkább oroszlánokat szelídítenék mint veled táncoljak. Ott is csak a szád jár.
-Na de Tóni, a kedvemért!
-Mindent a kedvedért! Mikor lesz már valami az én kedvemért? Gyere inkább felhajtunk egy kávét valahol.
-Hát nem bánom, úgyis nagyon fáradt vagyok. Meg aztán itt beszélgetni sem lehet.
-Neked a beszélgetés különben is csak annyit jelent, hogy te beszélsz, én meg hallgatlak.
-Ne mondj ilyeneket, hiszen most is meghallgattalak, nem?
Mintha csak a semmiből jött volna, ott termett egy kávézó. Beültek egy jó hűvös sarokba, onnan nézték a kint forgó világot.
-Toni, nem sokáig időzhetünk itt, hamarosan menni kell az állomásra.
-Az állomásra? Oda meg miért?
-Hát jön anyám. Vagy nem mondtam?
-Nem, azt elfelejtetted. Pedig te sosem felejtesz el olyat meg mondami amiről tudod hogy bosszantani fog.
-Hát az én anyám bosszúság neked?
-Már hogyne lenne! Két száj egy házban sok! Mellé anyád még dadog is, kétszer hallom amit egyszer mond.
-Na de Tóni! Hogy mondhatsz ilyet? Hát olyan terefere vagyok én?
-Mónikám, drága, te beszélve fekszel le, beszélve kelsz, beszélve alszol és beszélve eszel. Nem tudom ugyanezt elviselni duettban!
-Na és te? Amikor a haverjaid átjönnek tévét nézni? Nyolcan kiabáltok egyszerre! Meg aztán, Mónika, sört! Mónika, szendvicseket! Szóltam én azért neked valaha is?
-A hat év alatt egyszer voltak ott a haverjaim, akkor is hazaküldted őket mert fájt a fejed.
-De kárpótoltalak érte, vagy már elfeledted?
-Te azt kárpótlásnak nevezed? A vízvezetőkről panaszkodtál egész idő alatt!
-Valamikor csak meg beszélni a fontosakat, máskor úgysem vagy otthon.
-De tudod miért? Mert nem bírlak hallgatni tovább! Inkább az utcákat járom minthogy ezt az örökös traccsolást hallgassam. Valahányszor hazajövök, vagy a barátnőddel pletykázol, vagy anyáddal vagy a telefonon.
-Barátnő... Nem tudom Beáta mit szólt a híremre. Biztosan hiányzok neki...
-Mit szólt! Pletykázik rólad, azt szólt! Mint ahogy te szoktad.
-Én nem szoktam pletykázni, kérlek. Mi csak megbeszéltünk dolgokat. De te viszont mindent kikotyogtál a Bercinek, még azt is hogy hányszor...
-Mi más témánk volt? Soha nem néztünk filmeket, nem akartál velem menni semmilyen érdemes helyre...
-Na de Tóni, hogy lehetsz ilyen igazságtalan? Hiszen ide is eljöttem veled szó nélkül! Egy szót sem szóltam! Ismerd be.
-Na de hogy kerültünk ide? Méghozzá anyád miatt. Hányszor mondtam, ha vezetsz, ne mobilozz! Nem hallgattál rám. Most tessék.
-Hát már ez is az én hibám? De hát előbb-utóbb mindenki idejut!
-Igen, csak nem így, együtt. Most én mi a frászt csináljak az örökkévalóságig?
-Hát amit eddig. Szépen eljársz dolgozni, utána hazajössz egy finom vacsorára, elbeszélgetünk, nézzük a tévét... Nem is olyan rossz az élet itt a mennyországban. És főleg örökké a tiéd leszek!
-Hiszen épp ez a pokol benne! Hát nem érted te asszony? Ez csak neked mennyország, nekem pokol!
-Hogy-hogy pokol? Hát ez vagy mennyország, vagy pokol, mind a kettő nem lehet.
-Jaj dehogynem! Te még mindig azt hiszed hogy a menny fönt, a pokol lent? Nem úgy van az, drágaságom! A pokol itt van bennünk, és benne élünk bárhol vagyunk...
-De hát miért pokol ez neked? Hiszen nézz körül, gyönyörű kertek, vízesések, strand, tenger, minden ami szép, itt van. Meg a sok sztár, híres emberek, azzal beszélsz akivel akarsz.
-Azt csak te látod, én nem. Én csak a hangod hallom, éjjel-nappal, nappal-éjjel, csak a hangod hallom. És most jön anyád is, az már valódi tyúkól lesz...
-De nem értem Tóni, tulajdonképpen miért kerültél te a pokolba?
-Miért? Még kérdezed hogy miért? Mert megcsaltalak, azért!
-Megcsaltál? - Lepődött meg Mónika, majd sértődötten - és legalább fiatal meg szép volt?
-Áh, dehogy, egy öreglány.
-De akkor miért? Biztosan be voltál rúgva megint.
-Nem ittam én egy kortyot sem.
-Akkor fogadásból?
-Nem is fogadtam senkivel.
-Vagy anyám volt látogatóban?
-Akkor az egyszer nem.
-Hát akkor miért?
-Mert az öreglány süketnéma volt...

[winner]

03. Nagyur: A tavi kísértetek

Este van. A gyönyörű hegyi vidék sötétségbe burkolózott. Bagolyhuhogás és vadak csörtetése hallatszott mindenfelől. Az éjszakai állatok megkezdték szokásos zsákmányszerző útjukat. A völgyben takaros faház állott már időtlen-idők óta. Pár méterre a házikótól susogott a nád a tó partján, kísérteties hatást keltve. Az erősödő szél miatt lehűlt a levegő.
Bent a szépen berendezett házban, az asztalnál ülő férfi egy regényen dolgozott. A kandallóban ropogó tűz fénye sejtelmes hatást biztosított az íráshoz. Jól jött ez az írónak, aki egy régi tragédiát készült elbeszélni, amelyet már kisgyermekkora óta számtalanszor hallott. Annak idején, a kristálytiszta vizű tó örökre elnyelte egy család valamennyi tagját. A szülők és a két gyerek, egy tizenhárom éves fiú és a tízéves kishúga soha nem kerültek elő. Ez az ő házuk volt.
Szájhagyomány született, amely szerint éjszakánként nyughatatlan lelkeik visszajárnak bolyongani és olyankor segélykérő sikolyaik halálra rémítik az arra tévedőket.
Legtöbbször az éjszakai horgászat kedvelői számoltak be borzongató élményeikről.
Az író nem hitt a szellemekben, de úgy döntött, hogy egy könyvet megér a téma. Talán ezért a művéért is díjat kap majd. Belefeledkezett az írásba, s nem tűnt fel neki, hogy mindjárt éjfélt üt az óra. Egyszer csak mintha segítségért kiáltoztak volna. Először azt hitte, hogy hallucinál.
A hangok viszont nem szűntek meg, sőt felerősödtek és egyre közelebbről hallotta őket.
Kíváncsiságától vezérelve fogta a zseblámpáját és kiment szétnézni. A koromsötétben csak a lámpa fényére hagyatkozhatott. A Holdat felhők takarták el. Óvatosan lépkedett a tó felé, amerről a hangokat vélte hallani.
Ekkor valaki a nevét kiáltotta. -Ez lehetetlen!- Gondolta. -Talán megőrültem?- Elkezdett évszámokat mormolni eseményekkel együtt, hogy meggyőződjön épelméjűségéről.
-Eszemnél vagyok.- Állapította meg. A stég végénél megállt és fülelt tovább. A következő pillanatban egy jeges fuvallatot érzet és egyensúlyát veszítve a vízbe zuhant. Miközben süllyedt még görcsösen markolta a zseblámpát. Küzdött, hogy a felszínre jusson. Mintha kezek húzták volna lefelé. Ekkor pillantotta meg a családot a lámpa villózó fényénél. Azok beszéltek hozzá. Inkább az agyával fogta fel a hallottakat, mint a fülével. Levegője elfogyott, s alámerült.
Mikor visszanyerte az eszméletét, a parton feküdt csuromvizesen. Nem tudta hogyan került oda és azt sem, hogy mennyi ideig lehetett a víz alatt. Fázósan feltápászkodott és vacogva a ház felé indult. Odabent míg a kandalló tüzénél szárítkozott megpróbálta felidézni a történteket. Kis idő múltán mély álomba merült.
Másnap délelőtt ébredt csak fel. Tökéletesen kipihentnek érezte magát. Bekapott néhány falatot, azután újult erővel folytatta a regénye írását. Maga sem tudta hogyan lehetséges, de szinte megállás nélkül ontotta az újabb és újabb sorokat. Napok alatt készen lett a mű.
Elégedetten tért vissza a városba. A vágya teljesült. Ez a könyve is siker lett. Két év múltán a történet megfilmesítésre került.
Egy napon beült a moziba és végignézte hogyan intézte el a tébolyodott szomszéd a családot. Gyűlölte őket, amiért szépen és békében, igazi családként éltek. Az asszony tetszett neki. Kikezdett vele, de a nő visszautasította a közeledését. Ezen szörnyű haragra gerjedt. Tovább növelte dühét a két gyerek kacarászása, vidám játéka és a tóparton való szaladgálása. A férjre pedig egyszerűen féltékeny volt szép családja miatt. Eldöntötte, hogy véget vet az idillnek örökre. Vérben forgó szemmel az egyik éjjel odalopózott a házukhoz. Megvárta míg mindannyian elalszanak. Azután a zárat felfeszítve behatolt a házba és a magával hozott baltával először a szülőkre sújtott le, majd átment a gyerekekhez és velük is végzett. Kihúzta a testeket a csónakhoz és kievezett velük a tó közepére. Ott egymás után a vízbe dobta őket.
A nő még nyöszörgött. Ráordított: ez kellett neked? Ez? Engem mertél visszautasítani?
Sosem nyugodhattok békében, mert nem fog rátok találni senki! Legyetek átkozottak!
Ezek után őt is kíméletlenül a többiek után dobta. Dolga végeztével partra evezett és soha többé nem látta senki a környéken. A családot a hatóság hetekig kereste, de végül eredmény nélkül zárták le az ügyet.
Ez a könyv és a belőle készülő film elég volt ahhoz, hogy újra elővegyék az aktát a lezáratlan ügyek polcáról és újra indítsák a nyomozást. Napok múlva rátaláltak a tóban lévő maradványokra.
Az író nem tudott hihető magyarázattal szolgálni arról, hogy honnan tudta meg az egykori bűncselekmény részleteit. Azt mégsem mondhatta, hogy a szellemek mondtak el neki mindent. Szerencséjére őt nem tudták összefüggésbe hozni az esettel.
Saját pénzén temettette el a családot, akiknek a könyve sikerét is köszönhette. Miután örök nyugalomra leltek, soha többé nem hallotta a hangjukat senki a sötét éjszakában.

[winner]

04. hzsike: Születésnap


- Mikor végzel?- szólt oda Robert, Liliannának, mikor meglátta a folyosó végén.
- Hosszús vagyok!- mondta Lili.
- Rendben! - küldött egy puszit Robert - akkor majd tíz után megcsörgetlek!

Lili ledobta a szőnyegre a lehúzott paplanhuzatot. Belekötötte a többi szennyessel együtt a lepedőbe. Kigombolta a magas nyakú blúzát, melege lett.
Még legalább tizenöt szobából kell összeszednie az ágyneműt, muszáj igyekeznie.
Hideg vízben megmosta az arcát. A tükörből egy ragyogó tekintetű, kissé fáradt, de boldog, csillogó fekete szempár tekintett vissza rá.

A piperék közül leemelt a polcról egy gyönyörű formájú, átlátszó üvegű parfümöt. Óvatosan letekerte az elegáns kupakot. Egy pöttynyit az ujjára cseppentett, majd a füle tövéhez érintette.
Isteni!- szagolt bele a levegőbe.
Leült a hatalmas franciaágy szélére, és lassan kortyolni kezdte a frissen eresztett csapvizet. Körbepillantott a fényűző lakosztályon.
- Gazdagok! - futott át az agyán - luxus, fényűzés, mulatozás. Nekem meg itt kell robotolnom és nap, mint nap eltűrnöm a megaláztatások sorát, ezért a néhány huncut dollárért.
- Még másfél év - sóhajtott - ennyi van hátra az egyetemből, és még másfél évi szolgaság.

Ki gondolta volna, hogy a jólét, amiben éltek, csak látszólagos volt. Csak anya balesete után derült ki, hogy szinte kölcsönökből éltek. Ha a nagyanyja nincs, árvaházba került volna az biztos. Drága nagymama drága jó Mami, ha ő, akkor nincs vele, még belegondolni is szörnyű.
Az egyetemet már nem tudta volna megfinanszírozni, de nem is várta el tőle, hiszen jól tudta, hogy sok pénzbe kerül, és ezt magának kell előteremtenie, ha tényleg diplomát akar.
Azért is vállalta el itt a szállodában a mindenes lány szerepét. Amolyan fregoli ember, akit oda osztanak be, ahol éppen a legnagyobb szükség van rá. Sok helyen megfordult már. Volt szobalány, ételosztó, felszolgáló, de nem bánta, dolgozni mindig is szeretett. Korán megtanította az élet, hogy semmit sem adnak ingyen.

Nagyanyja fedezte fel a rendkívüli rajztehetségét, ezért művészeti szakközépiskolába íratta. Elsőre felvették a képzőművészetire is, hatalmas volt az öröm.
Mami minden pénzét odaadta az induláskor. Fél év múlva pedig már volt állása itt, a szállodában. Időnként még Maminak is küld néhány dollárt haza.
Roberttel az egyetemen ismerkedtek meg, évfolyamtársak voltak.
- A két kis árva - mondták mindig, mert a sorsuk, szinte szóról szóra megegyezett. Robert intézte el a munkát is, ő már akkor itt dolgozott konyhai kisegítőként.

Tudta, hogy sietnie kellene, valami mégis visszatartotta, talán az illat, ez a semmihez sem fogható finom illat, ami eszébe juttatta az édesanyját.
- Anyának is mindig ilyen jó illata volt.

- Mennem kell - simított végig a halványkék köpenyén - nem végzek tízre, aztán lesz szőnyegszélére állítás megint, mint ahogyan a múltkor is. És kinek van igaza mindig? Persze, hogy a vendégeknek.
A múlt héten is, amikor az a nagy fürdőruhás parti volt, kis híja, hogy ki nem rúgták. Ha akkor Bob nem áll mellé, már ki tudja, hol lenne, pedig csak néhány percet késett.

A medencés bulit, tél lévén, a hatalmas fedett uszodában tartották a gazdag úri-suhancok.
Az uszoda színes, villogó fényárban úszott. A két és fél méter mély medence partján körben, roskadásig megterített asztalok, finomabbnál finomabb étellel, itallal.
A pihenőágyakon, fiatal csinos lányok kellették magukat, és itták az isteni koktélokat.
Akkor is be kellett ugrania, mert Maria megbetegedett. Ő szolgálta fel az italokat, vitte a koktélokat.
A pezsgő mellé hatalmas szemű zamatos epret szolgált fel, és minden asztalon ott csobogott az illatos csokoládé-szökőkút is a fiatalok nagy örömére.
A kis pálcikákra rászúrt eperszemet csak odatartották a csoki-szökőkút csobogó nedűje alá, és abban megforgatva, a párocskák, egymás szájába varázsolták a finomságot. A szertartás kéjes örömét nagyon élvezték a fiatalok.
Lili nagyon nyelt. Rég evett már epret. Szájában összefutott a nyál.

Este elmesélte Robertnek.
- Nem baj Lil! - mondta - ha majd híres festőművészek leszünk és annyi lesz a zsozsónk, hogy már a bankba sem fér, akkor kibéreljük ezt az egész szállodát és jól megszívatjuk a bandát.
- Meg felfaljuk az összes epret és az összes csokoládét! - kacagott Lili.
- Meg még a szökőkutat is! - nevetet Robert - meg mindent, és mindenkit!
- Legelőszőr Bobot, mert ő ott tesz alám, ahol csak tud.
- Ne! Bobot ne! Ő csak féltékeny rád, tudod, hogy tetszem neki!
- Na jó, Bobot meghagyjuk, de csak azért, mert megértem, hogy mit érez!
Magához húzta Lilit.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Tudom! - mondta Lili - én is nagyon szeretlek, nagyon, nagyon.
És hagyta, hogy Robert ölelje szorosan magához, hisz erős karjaiban oly édes volt a menedék.
Sokáig szerelmeskedtek.

Nagy fekete zsákba gyömöszölte a szennyest. Kinyitotta a szobaajtót. Kihúzta a zsákot a folyosóra, majd feltette a fémrácsos kocsira, amit továbbtolt a következő szoba ajtaja elé.
- Százkettes - pillantott a számra - nagyon kell sietnem, levagyok maradva rendesen.

Kicsit el is szundikált talán, amikor a mobil megcsörrent.
- Királyi lakosztály?- szólt bele bohókásan Robert.
- Igen! - mondta vidáman Lili.
- Kérem szíveskedjék a Kisasszonyt, átkísérni hozzám, most!!!
- Gyere szívem, itt várlak a folyosó végén, van egy kis meglepetésem. Siess!
Robert szorosan megmarkolta Lili kezét, és húzta maga után.
- Hová viszel ilyen későn, fel sem öltöztem rendesen! Nem is látok ebben a sötétben Robert, szólalj már meg!
Nos, itt is lennénk! - állt meg a Robert az uszoda bejáratánál.
A zsebéből valami fura célszerszámot halászott elő, és egyetlen rutinos mozdulattal kinyitotta az ajtót.
- Várj! - fogta meg Lili csuklóját.
A másik zsebéből előhalászott egy kis selyemkendőt és azzal bekötötte a lány szemét.
- Rendben, most már indulhatunk kedves kisasszony!
Óvatosan vezetette maga után Lilit. Leültette egy székre és szeméről levette a kendőt!
- Boldog Születésnapot szerelmem! - hajolt fölé és lágyan megcsókolta a száját.
- Az ajándékod! - mutatott jelentős kézmozdulattal, a kis terített asztalkára.

Lili az asztalra pillantott. Csak egy aprócska gyertyaláng világította meg, de teljesen kivehető volt, a csoki-szökőkút, és két fehér tányéron a gyönyörű nagy szemű eprek.
- Ezt nem hiszem el! - csapta össze Lili a tenyerét.
- Csoki, és eper? - nézett őszinte meghatottsággal Robertre.
- Tényleg örülsz? - ölelte át a lányt - tényleg?
- Nagyon! Köszönöm szépen, igazi lovag vagy! Nagyon szeretlek Robert.
Nagy élvezettel mártogatták az epreket a meleg csokoládéba. Nevetve etették egymást, mint az önfeledt boldog gyermekek.
- Csupa csoki még az arcod is!- mondta kacagva Lili.
- Majd mindjárt lemosom! Gyere! - állította fel a székről a lányt.
- Ússzunk egy nagyot, ha már itt vagyunk!
- De nincs is itt a fürdőruhám! - szabadkozott Lili.
- Na és? Kit zavar az! - mondta vidáman Robert - és már tolta is le a nadrágját a bokszeralsóval együtt.
Lili körülkémlelt. Szinte vak sötét volt az uszoda. Az egyetlen kis árva gyertya pislákolt csak az asztalon.
- Oké!- mondta Lili, és már bújt is ki a ruhájából.

Fejest ugrottak a vízbe. A víz alatt Robert átölelte Lilit. Gyöngéden magához húzta. Kicsit fölbukkantak a víz fölé levegőért, majd a víz alatt teljesen egymásba fonódtak. Robert végigcsókolta a lány csupasz testét. Hegyes, kemény kis mellbimbói teljesen lázba hozták.
A medence széléhez úsztak. Lili, izmos combjaival, szorosan magához ölelte Robertet és lágy, ringó mozdulatokkal kényeztették egymást sokáig.
A tompa puffanást Lili még hallotta, érezte az ütést is, de a fájdalmat már nem. Eszméletlenül hanyatlott hátra.

- Eper meg csoki-szökőkút! - ordította ellilult fejjel az igazgató - szerencsétlen csóró népség!
- és kezével hevesen leseperte tányérostól a félbeharapott két, csoki-maszatos eperszemet.

***

Lili óvatosan nyitotta ki a szemét. A fény olyan bántó volt, hogy csak résnyire tudta kinyitni.
Vakító fehérséget látott, meg elmosódva mintha egy arc is felvillant volna előtte.
Teste szinte teljesen zsibbadt volt. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, mintha lebegne ég és föld között.
Majd hirtelen olyan fájdalom nyilallt a fejébe, mintha késsel hasogatták volna az agyát.
- Hol vagyok? - préselte ki nagy nehezen a szavakat.
A fölé hajoló arc most már tisztán kivehető volt. Egy őszes bajszú férfit látott. A hangja nyugodt volt és kedves.
- Kórházban van. Önt súlyos baleset érte. Már túl van az életveszélyen. Sajnos a fiú nem élte túl. Őt úgy találta el az uszoda tetőről lezuhanó gerenda, hogy már nem volt esélye.

- Robert, Robert, drága egyetlen szerelmem - szakadt fel valahonnét nagyon mélyről a szívszaggató fájdalom.

***

Lábával maga mögött becsapta az ajtót. A keze tele volt csomagokkal. Lepakolta az asztalra.
Elégedett volt. A kiállítás jobban sikerült, mint várta.
Nem gondolta, hogy Robert korai vázlatai ennyire magával ragadják a közönséget.
Emlékkiállításnak szánta. Halálának a harmadik évfordulójára. Ezt már korábban megbeszélték. Az első kiállításuk közös lesz, csak akkor még nem tudták, hogy Robert nem lesz ott.
A kabátját sem vette le. Leült a konyhai székre. Kezét az arcába temetve úgy zokogott, mint egy gyermek. Muszáj volt sírnia, annyira szerette, és annyira hiányzott.
- Köszönöm szerelmem, köszönöm, hogy ebben is segítettél.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - futott át az agyán, és azonnal az villant be, hogy ugyanazokat a szavakat használja, mint Robert. Ő mondta mindig ezt, hogy:
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?
Még jobban elkezdte rázni a zokogás. Nehezen nyugodott meg. Mintha a szívét szaggatták volna annyira fájt, még mindig.
Bepakolta a romlandó élelmiszert a hűtőbe. A doboz epret kint hagyta az asztalon. Nem bírta ki, hogy egy szemet be ne kapjon. Újra rátört a sírás, iszonyatosan szenvedett.

Bekapcsolta a Tv-ét. Maga mellé tette a tányér epret, és a kistálka olvasztott csokoládét.
A lábát maga alá húzva kényelmesen elhelyezkedett kedvenc fotelébe.
Az epret belemártotta az olvadt csokiba, majd bekapta. Soha nem harapta el akármilyen nagy volt is a szem. Érzékeit átjárta az isteni íz, és a fájdalom elegye, szeméből patakokban ömlött a könny.
Már csak néhány szem eper maradt, azt már nem tette vissza a hűtőbe. Bebújt az ágyba és álomba sírta magát.

Nehezen ébredt. Gyorsan lezuhanyozott. Az erős forró vízsugár szinte perzselte a bőrét, de nagyon jól esett. A forró után jéghidegre állította a vizet, sokáig állt alatta. Borzongva bújt vastag, frottír köntösébe.
Tekintete a kis dineren hagyott tányérra tévedt. A tányéron öt szem eper volt. Kettőből hiányzott egy-egy harapásnyi. Ő soha nem harapja ketté az epret, egészben kapja be, és csak utána rágja meg. Ez nála egy szertartás.
Két ujja közé fogta az epret. Fura borzongás járta át.
- Lehetetlen! Hülyeség! - hessegette el még a gondolatot is, és az egészet gyorsan beleöntötte a szemetesbe.

Este már alig bírt magával. Öt szem epret tett a tányérra. Mellé a csokoládét. Nehezen aludt el. Egész éjjel nyugtalanul forgolódott.
- Robert?- ijedt fel hirtelen éjfél körül - de csak a szél csapkodta a külső elsötétítőt.
Felkattintotta a lámpát. Alig mert a tányérra nézni. A szívéhez kapott. A tányéron három érintetlen, és két szem, félig elfogyasztott eper volt.

- Beszedted a nyugtatót kicsi csillagom? - kérdezte aggódva Mami - miközben lágyan megsimogatta Lili kócos haját.
- Beszéltem azzal a pszichológussal - mondta - csütörtökön tudna fogadni, ha gondolod, szívesen elkísérlek.
- Rendben! Úgy sem hagysz addig békén- mondta megadóan Lili.

***

Mami összeszorult gyomorral lépett be a kórterembe. Nagyon megviselte, amit a többi nyitott ajtajú szobában, meg a folyosón látott.
Egy fiatal lány éppen meztelenül rohangált a lépcsőn, van aki csak ül és hallgat, van aki az ágyhoz van kötözve, mint ahogy szegény Lili is.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége, elmegyógyintézet. Az ő egyetlen, imádott unokája, az őrültek házában.
Arcára mosolyt erőltetett.
- Szervusz drágaságom - csókolta meg lágyan Lili homlokát.
- Hogy vagy életem?
A kis csomagot letette az asztalra és leült Lili ágya szélére.
- Teljesen ellilult a kezed! - add ide, kicsit megmasszírozom - és elkezdte morzsolgatni Lili elgémberedett ujjait.
- Látod kicsikém, ha nem lennél ilyen kis vadóc, nem kellene téged is ideszíjazni az ágyhoz.
- Hallod? - nézte Lili fakó arcát könnyeivel küszködve.
- Igazítsd meg a képet a falon! - szólalt meg váratlanul Lili.
- Nem látod milyen ferde, mindig elferdíti valaki, hogy néz így ki? Mit szólna Robert, ha látná, hogy csak ennyire becsülöm, a gyönyörű vázlatát!
- Milyen képet szívem? - nézett az üres, hófehér falra Mami.
- Azt! Azt ott, hát nem látod? Robert képét, igazítsd meg azonnal! Érted, azonnal! - ordította Lili.
- Rendben drágám, máris megigazítom- mondta hevesen dobogó szívvel a nagyanyja, és indult a fal felé megigazítani a semmit.
- Most már nem ferde - simított végig Lili haján - megigazítottam.
Lili közben újra elszundikált.

Mami óvatosan az éjjeli szerényre tett egy kis tányért, és arra öt szem gyönyörű epret most is, mint mindennap. Lilinek ez volt az egyetlen kérése. Ennyit igazán megtehet az imádott unokájáért, bár szívesen megtett volna többet is, de sajnos a többre már nem volt szükség.

Hajnalban, Evelin nővér rutinos mozdulattal Lilianna hóna alá dugta a lázmérőt, s közben be nem állt a szája, folyamatosan csak mondta, mondta a magáét.
Ahogy a kis éjjeliszekrényre pillantott, most sem állta meg szó nélkül, amit látott. A tányéron öt szem gyönyörű eper volt. Kettőből hiányzott egy-egy harapásnyi, a másik három pedig, sértetlen volt.

- Pocsékolni azt tudnak! - motyogta az orra alatt, miközben felháborodva indult kifelé a szobából.
- Megvetetik azt a drága epret, aztán meg összeharapdálva ott hagyják a tányéron, ehhez persze van eszük! Őrültek! Őrültek mind!

[winner]

05. Baggio 011: Temetetlenül


- Ők azt mondták! Azt bizony! – erősködött idegesen a férfi – Azt… azt mondták, hogy hisznek nekem! De akkor miért vagyok mégis itt? Erre feleljen nekem! Eeeengem nem vernek át! Nem, ha mondom! Tudom én, hogy úgy amúgy csak „izélnek” ezek a hátam mögött!
- „Mizélik” magát? – kérdezte nagyon kimért, nyugodt hangon a pszichológus.
- Hát, hogy csak úgy izé… „Hahhhahha!” Röhögnek ezek mind! Mint most én is! Őrültnek gondolnak, de tisztában vagyok az agyammal! – dülöngélt előre-hátra a székben.
- Beszéljen arról, ami egy évvel ezelőtt történt. Kérem! – tette hozzá az orvos.
- Naaa! – vigyorgott idétlenül – Azt már nem! Maga sem téveszthet meg, de nem ám, hahhahha! – kacagott – Én nem vagyok ám akárki! – húzta ki magát felemelve fejét és mutatóujját.
- Akkor mégis kicsoda? Mondja el nekem, legyen oly kedves.
- Pssszzzt! – csitított – Nem lehet! – mondta halkan.
- Miért nem? – kérdezte érdeklődve a szakember.
- Azért mert… - hajolt közelebb – Mert hall minket.
- Ezért suttog most is?
- Ühüm! – bólogatott hevesen – És sok-sok más ember is biztosan hallotta.
- Mit is?
- Jajj, hát ami akkor volt! – legyintett.
- Miért? Mi volt akkor?
- Óóó! Nem húz csőbe! Maga aztán ravasz! – vigyorgott – Nem téveszt meg ez a fehér köpeny, de nem ám! Nem vagyok én akárki! – emelte ismét mutatóujját fejével együtt.
- Kérem, ne zavarja meg az öltözékem. Ez csak az előírások miatt van – mondta nyugodtan az orvos – Dohányzik? – kérdezte, miközben felé nyújtotta cigarettás dobozát.
A férfi láthatóan izgalomba jött a nikotinos rúd láttán, majd rövid haját tekergetni próbálta, mint egy rosszalkodó kislány.
Ezt követően óvatosan hátranézett, felváltva szemlélve a mögötte álló szigorú tekintetű őröket.
A „terepszemle” után visszafordult beszélgetőpartnere felé, majd halkan folytatta:
- Azok ott ketten nem engednék meg úgysem!
- Miattuk ne aggódjon! – nyugtatta – Gyújtson csak rá Steve! – bíztatta újból felé nyújtva a dobozt.
- Nem-nem! – ellenkezett azonnal.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenül a pszichológus.
- Csak a barátaimnak vagyok Steve! És maga nem a barátom! – vágott sértődött képet a férfi.
- Ó, elnézést kérek a neveletlenségemért! – mosolygott kedvesen a doki – Valóban nem vagyunk még olyan viszonyban! Kérem, árulja el, hogyan is szólíthatom önt? – tette vissza a cigit az asztalra.
- Mr. Harper! – húzta ki magát – Szólítson Mr. Harpernek!
- Rendben van, Mr. Harper! – bólintott – Szóval, hol is tartottunk? – tette próbára a férfit.
- Tudja, én nem akarok „izének” tűnni, de… - idegeskedett – De…
- De? – kérdezte az egyre nyugtalanabb, kisujját rágó férfit az orvos.
- Hát… Ha megkínálna egy szál cigivel, akkor maga is szólíthatna Steve-nek – ajánlotta fel.
- Ezen ne múljon, barátom! – mosolygott, majd újra felé nyújtotta a dobozt – Megkínálhatom egy szál cigarettával?
- Ó, köszönöm! – kapott érte a férfi – Egyre éhesebb volt a tüdőm! Hahhhahhha! – kacagott hangosan, s ekkor már az orvos is ráébredt a titok nyitjára:
- Steve! – állt fel székéből – Csak nem kávé nélkül akarja elszívni azt a cigit?
- Hát én… Izé…
- Miért ne beszélgethetnénk egy jót kávé és cigi mellett, nemde? – kérdezte nevetve, majd öntött egy csészével Steve-nek is – Hogyan kéri?
- Két cukorral, és egy kis izével, tejjel – mondta zavartan.
- Parancsoljon! – adta át a csészét, majd a doki is rágyújtott, és újabb trükköt vetett be:
- Szóval, hol is tartottunk? – játszotta a töprengő férfit – Á, meg is van! – csettintett.
- Mi… Miért? Hol? – kérdezte dadogva, kávéját kortyolva s cigijét gyorsan meggyújtva a férfi.
- Épp az egy évvel ezelőtt történteket kezdte mesélni.
- Csakugyan? – nézett döbbenten.
- Bizony! – bólintott a doki – Maga mondta, hogy barátok vagyunk. Szólíthatom Steve-nek, és a kávé valamint a cigaretta mellett válaszol a kérdéseimre.
- Tényleg! – nevetett fel – És mi volt a kérdés?
- Az, hogy mi történt egy évvel ezelőtt – ismételte.
- Óóó! – legyintett, majd láthatóan remegni kezdett a szája is, és erősen izzadni kezdett – Biztosan készen ál rá? Biztos tudni akarja?
- Egészen biztos vagyok benne – mondta halkan, újra székében ülve a doki.
- Hát jó. Akkor most erősen „izéljen” rám, mert csak egyszer mesélem el! Fáradt vagyok, és nem akarok sokáig itt lenni! – szívott mélyen a cigijébe.
- Világos – mosolygott az orvos – Hallgatom – tárta szét a kezeit, majd Steve belekezdett:
- Akkor még azt hittem, hogy az egész majd csak így elszáll – fújta ki a füstöt – De tévedtem. Szóval akkor, egy évvel ezelőtt… Ültem az ágyamon, a párnámat szorongatva. Már éjfél is elmúlt akkor. Ez volt a második éjjel, amit ébren töltöttem. Egy teli kanna kávé hevert az éjjeliszekrényen, a földön pedig összetaposott energiaitalos dobozok, egy csomó!
Szóval… Szóval szorongattam a párnámat a sötétben, amikor újra meghallottam – halkult el.
- Mit hallott meg, Steve?
- Az ajtó… Az a rohadt ajtó… Megint nyikorgott, mintha valaki épp bejönne rajta, de közben persze meg sem moccant az a rohadék! – sírta el magát.
- Csak nyugalom – tette karjára kezét az orvos – Mi történt ezek után?
- Felálltam, hogy izé… Megvizsgáljam az ajtót, jól van-e becsukva. Pedig tudtam én, hogy minden rendben van, de mégis megnéztem… Ekkor „jött” ő.
- Kicsoda?
- Az a lány, ki más?! – üvöltött már-már bőgve.
- Kérem, fejtse ki! Elvégre barátok vagyunk.
- Jól van! – szipogott – Valami megmagyarázhatatlan erő egész egyszerűn felkapott, és erősen a falhoz vágott! Egyszer, aztán megint, és újra és újra! – mondogatta – Majdnem kiköptem a belem, de amikor leállt, akkor sem estem le, de nem ám! – mutogatott.
- Hát akkor?
- Ott tartott végig, a földtől pár centire! Ezután újra érezni kezdtem a hideg levegőt, aztán azt a fagyos lehelletet az arcomon, majd végül körvonalazódott előttem ő… - csendesedett el, de most nem szólt közbe az orvos, csak kivárt:

- Szóval – folytatta valamivel nyugodtabban – Ő volt ott. Az a lány. Dorothy.
- És mondott is valamit?
- Igen… Minden éjjel szinte ugyanazt mondja.
- Pontosan mit?
- Mint mindig, akkor éjjel is ezt mondta kimért, ám bosszúszomjas hangon, rövid szüneteket hagyva:
„ Szervusz, Steve! Ahogy elnézem, most is vártál rám. Remélem, nem neheztelsz a legutóbbi találkozásunk miatt.
Tudom, hogy nem sült el túl jó, de sebaj, nemde? Ilyen az élet…
Te már csak tudod…
Ilyen az élet, amit elvettél tőlem…
Már nem haragszom rád, Steve! Olyannyira nem, hogy hátralevő életedben minden éjjel meg foglak látogatni téged, hogy szembesítselek mindazzal, amit velem tettél…
Csak egy módon szabadulhatsz meg tőlem, de őszintén remélem, hogy ez eszedbe sem jut…
Kívánom, hogy örökké élj, Steve! Hamarosan újra találkozunk…” – ismételte el a férfi, majd elcsendesedett:

- Ennyit mondott? – kérdezte komor képpel az orvos.
- Csak… Ennyit mond mindig – rágta a körmét.
- Akkor már elárulhatja! – állt fel a doki, s ezúttal a higgadtságot a mindent elsöprő határozottság váltotta fel. Steve is kissé megrettent:
- Mégis mit?
- Hol van Dorothy holtteste? Halljuk! – utasította, és erre a férfi újra hangos sírásba kezdett, és csak ennyit nyögött:
- Én sosem… Sosem akartam őt bántani…
- Elhiszem, de nyögje ki végre: hova rejtette el Dorothy holttestét? – ragadta meg Steve-et az orvos, aki némi habozás után bömbölve vallotta be:
- A kis erdő mögötti tóban van – esett a földre valósággal üvöltve.
Ekkor rontottak be az eddig kinn várakozó őrök, akik egy nyugtatóinjekció befecskendezése után kivonszolták a kába Steve-et…

[winner]

06. Szzoli: A gerendák összekötnek

Az építkezés lassan haladt. Már harmadik éve szinte mindent egyedül csinált, ami egy ház megépítésével jár. Sokszor hajnal négykor kelt, felült motorjára és elrobogott a közeli városba. Itt volt a telek, melyen családjának végre saját otthont akart teremteni: lapátolta a napkelte bíbor fényében a kulé kavicsot a ház alapjába, izzadva merte ki a leendő pincében összegyűlt esővizet, hordta a téglát a tucatnyi raklapról. Nagyon sok idő 19 év. Ennyit élt rokonainál megtűrtként. Közben megszületett harmadik gyermeke is.

A vágy, hogy ne függjön senkitől és ne legyen teher másoknak, komoly ösztönző erőt adott. Édesapja volt egyedül, aki rendszeresen megkérdezte a családtagjai közül:
- Kisfiam, tudok neked segíteni?
És ketten mentek a házhoz rozoga, öreg autójával, hogy folytassák az építkezést.

A nyugdíjas idős ember élettapasztalatának köszönhetően sok hasznos tanáccsal szolgált. A fizikai erőt igénylő munkákból a tőle telhetően vette ki a részét. Maga ugyan két éve küzdött az alattomos kórral, mely lassan felemésztette erejét és testét, fiának mégis segíteni akart, amíg csak bírt.

Már tető alá került a ház, mikor Édesapja meghalt. A hajdan 120 kilós ember félannyira lefogyva, sápadt-szürke, erőtlen testtel adta meg magát az egész szervezetét felőrlő daganatnak.

Ezután csak egyedül járt ki leendő otthonához. Építette tovább a fagerendás, fafödémes házat. A temetés után sokszor - emlékezve Édesapjára - könnyes szemmel végezte a munkát. Néha megállt, elgondolkozott:
- Mit tanácsolnál most, Apám? - kérdezte égbe szálló gondolatokkal.
A válasz hamarosan megérkezett. A vastag fagerendák elkezdtek ritkásan pattogni. Majd amerre ment, mindenhol hallotta a fa reccsenését. Nem tudott kitérni a zajok elől.
- Biztos csak a nyári meleg levegő szárítja a fenyőt.- okoskodott magyarázatot keresve.
Furcsa volt, hogy míg nem gondolt apjára, addig a födém hallgatagon feszült feje felett. De mihelyt a fájdalmaktól elgyötört arc éledt újra gondolataiban, azonnal megszólalt a gerendák zenéje.

Több alkalommal próbálta kérni az öreget, hogy csak csendesen segítsen. De mintha nem hallatszott volna el a kérés a túlvilágig:
a fa mennyezet rendületlenül folytatta a recsegést-pattogást. Úgy három hét után telt be a tűrés pohara.

- Hagyj inkább! Menjen lelked békével, ahová mennie kell!
- dördült bele a fiú hangja mérgesen kiáltva a holt gerendák újra kezdődő játékába. A változás pár nap múlva történt. Addig elhalóan néha még újra szólt a lélek-fa, majd a hangok teljesen elcsendesedtek.

Apja sírkövére ezt vésette: - A test sorsa halál, a léleké élet és békesség.

[winner]

07. simonendre: Lidércfényben

Jánoska édesapjával, a falu végén levő házacskában lakott. Édesanyja, már több éve elhalálozott. A ház előtt, nem túl nagy távolságban, egy hatalmas tiszta vizű tó helyezkedett el. A ház mögött egy szép erdő virított, magasra nőtt fenyőivel. A ház folytatása, a domboldali temető képét tárta a szemlélő elé. A hatalmas tóban, a két kis szigetecskét, egy fából készített híd kötötte össze, akárcsak az egyik szigetet a tó, falu felöli partjával. Jánoska szép természeti környezetben élhette gyermekkorát. Fürdéssel, az erdőbeli barangolással és a temetőben tett csatangolása töltötte ki minden szabad idejét.

Hét végeken, több falubeli látogatta lakásukat. Szellemidézéssel foglalkoztak. Körbeülték a szegnélküli asztalt, kezüket az asztalra helyezve úgy, hogy érintkezzenek az egymás mellett ülök szélső ujjai. Különböző ismert, elhunyt személyeket idéztek meg. Az asztal kopogása jelezte a szellem megjelenését, és aki ugyancsak a megjelölt számú kopogtatással válaszolt a feltett kérdésekre. Jánoska szemlélője volt e mutatványoknak, mivel ezek az események esténként mentek végbe. Péternek, Jánoska édesapjának, hiába mondogatta a szomszéd Erzsi néni, hogy nem helyes Jánoska jelenléte ezeken a megjelenítéseken, de mindhiába, mivel nem volt lehetőség az esti elkülönítésre.

Jánoska, a szellemekben való hitével nőtt fel. A környezetében történteket, amikre nem volt megfelelő ismerete, a szellemeknek tulajdonította. Árpi barátjának, az ostorral irányított búgó csigáját, amelyik nem esik le, úgy tekintette, mintha a szellemek tartanák fenn. Az Árpi által eldobott bumeráng visszatérését el sem tudta volna képzelni szellemi beavatkozás nélkül. A nyári vakációban, egy cirkuszi előadásnál, a kötéltáncos mutatványait, valamint a zsonglőr pálca végén forgatott tányérjait, hamis mosolyával könyvelte el, mint aki tudja a szellemek beavatkozását ezeknél a jelenségeknél.
Egy forró nyári estén, a tó felől száguldó forgószél, békaesőt előidézve, véglegesen meggyőzte, hogy szellemi bosszúról van szó.
Pista bácsi, a falú kovácsa, műhelyében egy hatalmas légkalapácsot szereltetett fel. Működésbe tevésekor, a szomszéd háza összeomlott. Jánoska tudta, hogy a szellemek közbejárásával történt mindez.
Az égbolton, a hatalmas robbanást követő, több ház ablakát betörő robaj utáni ködcsík, csakis a szellemeknek tulajdonítható.
Az egyik este, a mezőről hazajött édesapával, János elment a falú üzletébe, hogy elszakított nadrágja helyett egy másikat vásároljanak. Késő este volt, az üzlet meg volt világítva. Kiválasztott egy szép szürke nadrágot. Reggel mikor kibontotta a csomagot, észrevette, hogy nadrágja színe kékké változott.
Lakásuk földdöngölt padlózata állandóan átázott. Gumírozott vásznat fektettek le, hogy elkerüljék a nedvességet. Jánoska műanyag cipőjébe öltözve, édesapja felé tartott, a szoba sarkába, de amikor puszilozni akart, hirtelen szikra ütött át kettőjük között.
Az egyik nap, mikor az erdőben sétált, hirtelen beborult, eleredt az eső. Egyszerre egy hatalmas tűzgolyó gördült végig az erdő szélén, nekiütközve az egyik fának, megégetve kidöntötte azt. Magára vette nylon köpenyét. Ruhája szintén műanyagból készült. Rohanva menekült az eső elöl, de állandó szikrák keletkeztek köpenye alatt. A sok figyelmeztető jeltől, „a szellemek részéről” félelem fogta el.
Egyik nap, amint fürdött a tóban, búvár szemüvegén átnézve, amikor a híd alá került, az ismert vízszintes hidat, boltozatosan látta. Már nem is gondolkozott a „szellemek játékán”, megadta magát, hogy ennek így kell lennie. Hazafelé menve, hosszasan nézegette az egyik épület, emeletre vezető lépcsőjét. Csodálkozott, hogy hogyan változott harmonikussá.
Nyitott ablakkal, távoli nézéssel szemlélte az előtte levő domboldat. Egy kapálózó szörny alakját vélte felfedezni. Becsukva az ablakot, egy hálóján leereszkedő pókra lett figyelmes.
Az egyik szürkülő este a temető felé sétált. Egyszerre csak imbolygó lángocskákra lett figyelmes, amelyek hívogatóan viselkedtek irányában. Borzadály fogta el, úgy érezte itt a vég, elveszítve eszméletét, elterült a földön.

Korházban ébredt. Egyik ismerőse talált reá, hívta a mentőket. Idegösszeroppanást állapítottak meg Jánoskánál. Pszichiáterek és pszichológusok kezelték, hónapokon keresztül. Nehezen jött helyre. Nehezen lehetett vele megértetni, hogy amiket észlelt és tapasztalt, olyan természeti jelenségek, amelyek valósak, tudományosan megmagyarázhatók. Az iskolában tanulni fog róluk. Mivel ezeket nem értette, nem beszélte meg a felnőttekkel, a vélt szellemekre épített mindent. Ezért lett beteg.

Édesapját is sokáig vizsgálták, hogy megfelel-e szülői szerepének. Semmivel sem magyarázható, hogy ennyire ne vegye észre fia bezárkózottságát, ami ide vezette. Péter ekkor értette meg szomszédasszonya figyelmeztetését, hogy Jánoskát nem szabad hagyni, hogy részt vegyen a szellemidézéseken.

Elgondolkoztató minden, ami függővé tehet valakit, függetlenül korától. A legnagyobb mértékben az ifjúsággal történik meg, tudatlansága, tapasztalatlansága és kíváncsisága folytán. Kábítószer, játékszenvedély, cigaretta, birtoklási vágy mind előidézhetik ezeket a függőségeket. Szülő, gyerek és pedagógus kapcsolattal elejét vehetjük e jelenségek kialakulásának. Nyitottan, egyenrangú félként, erőszak mellőzése nélkül érhetünk csak el eredményeket. A kommunikálás az egyedüli eszköz, ami segíthet e kérdések megoldásában.

[winner]

08. Szavathna: Márika visszavág

Ez a történet valamikor régen a mi falunkban esett meg az öregek szerint.
A jobb lábú asszonyok a füredi piacra vitték eladni az otthon termelt felesleget. Kinek mije volt: túrót, tejfölt, tojást, tyúkot, libát...
Hetente kétszer – összefogva öten-hatan – felpakolták a kosarakat a fejükre, és hajnalban indultak a vásárba. Természetesen hegyen-völgyön át, hogy minél rövidebb legyen az út. Minél korábban indultak, annál jobb vásárt csináltak, és visszafelé már nem kellett cipelni a maradékot.
Etel néni volt a legnagyobb beszélőkével megáldva, sokszor a többiek maradékát is ő segítette kiárulni.
- Akkor pénteken négykor indulunk! – figyelmeztette a többieket, hogy pontosak legyenek.
Ott is volt mindenki a temető bejáratánál – mivel az út ott vitt keresztül -, kivéve Márikát. Vártak, vártak, de csak nem jött.
- Mán bizony indulni kell! – mondta töprengve Etel néni, melyre a többiek is helyeseltek.
Márika bizony elaludt, és amire a piacra ért, a többiek eladták az árut. Egyedül hagyták önelégült mosollyal. Már a vásárlók is fogyatkoztak, nem sikerült eladni a vitt áru felét sem. Cipelhette haza a maradékot. A többiek kuncogva lesték a faluban, amikor fáradt terhével végigment az utcán. Szinte késdöfésként esett neki minden grimasz.
- Na várjatok csak! – gondolta magában.
Kedden megint négykor volt a találka, de most nem aludt ám el Márika! Már fél négykor lepakolta a kosarát a temető kijáratánál, magára terített egy fehér lepedőt és várta a többieket. Jöttek is. Vártak is egy kicsit, de gondolták, hogy megint elalaudt, és nekiindultak. Igen ám, de Márika a lepedőt mozgatva elindult feléjük.
- Kísértet, kísértet! – ordították kánonban és futásnak eredtek.
Utánuk kiáltott volna, de a nem várt hatástól ő is meglepődött., és nevetéstől fojtogatva nézte ahogy pillanatok alatt elinaltak. Borult a tejföl, törtek a tojások, már nem is volt érdemes piacra menni.
Márika egyedül indult neki az útnak. Hazatértekor most irigykedve nézték, hogy rövid idő alatt milyen jó vásárt csinált. Ő pedig elmesélte, hogy tőle ijedtek meg annyira, pedig ő csak ártatlan tréfának szánta, amiért itthon hagyták. Nem haragudtak meg Márikára, s megígérték, hogy nem hagyják itthon többé...

[winner]

09. Szavathna: Janka néni és a diótolvaj kísértet

Janka néni és Gyula bácsi a falu határában laktak egy kis házikóban. Mindketten szerettek a pohár fenekére nézni, így jól megértették egymást. A hegyen volt szőlejük pincével, présházzal, s a pohárba valót megtermelték maguknak. A pince előtt egy nagy diófa állt, amely mindig termett annyi diót, hogy poharazgatás közben törögettek a kenyerükhöz, és eszegettek a borhoz, hogy meg ne ártson.
Történt egyszer, hogy szüret után Gyula bácsit elvitte a „mustgáz”. Janka néni egyedül maradt. Télen is kijárt egy kis innivalóért, és észre vette, hogy a vaklikból kísértetiesen fogy a dió. Gondosan megmérte a hordók állását is, de abból soha egy cent sem hiányzott. Arra gondolt ugyanis, hogy Gyula bácsi kísértete jár vissza és eszi a diót.
- De vajon miért nem iszik hozzá a borból, amikor úgy szerette? – ezen morfondírozott.
- Talán a mennyben ez tilos dolog lehet. – erre a meghatározásra jutott, és már nem is szeretett volna Gyula bácsi után menni Isten országába.
Az első tavaszi metszésnél elhatározta, hogy meglesi a kísértetet. Ez jó ok volt arra, hogy a szokottnál is többször menjen be leöblíteni a munka porát. Egyszer csak hallja ám, hogy ott van a kísértet, és zörgeti a diót.
- Te vagy az, Gyula? – kérdezi, miközben tölt a poharába.
Felemeli és felé fordul.
- Látod ugye? Innál mi? – kérdezi és felhajtja a poharat, miközben árgusan figyel.
A kísértet tovább zörgeti a diót.
- Értem jöttél Gyula? Válaszolj az Istenit! – utasítja felbátorodott hangon.
- Én még bizony nem jövök! Nem elég, hogy nem ihatsz, még a diót is lopnod kell? – ordítja kérdőn.
Az nem válaszolt, csak zörög tovább.
Janka néni mérgében fogja a gyertyát és a muszkolófát, elindul a vaklik felé, hogy kupán vágja a kísértetet. Ám meglepődésére a riadt kis pele sokkal gyorsabb volt nála...

[winner]

10. Haaszi: A kísértet

A kísértetet Francinak hívták, tizennyolc éves volt, és pincérnőként tevékenykedett egy skót felföldi várból átalakított szállodában.

Zsuzsával egy iskola azonos évfolyamára jártak. Közelebbről nem ismerték egymást, csak érettségi előtt derült ki, hogy mindketten Angliában szándékoznak munkát vállalni, egy fél éves nyelvtanulás költségeit fedezendő. Mi sem volt természetesebb, mint hogy együtt böngésszék az álláslehetőségeket. Kiszúrva ezt a skót hotelt, ahová pincérnőt és szobaasszonyt kerestek épp a számukra kedvező időszakban, együtt jelentkeztek. Megkapták a munkát, dolgozni kezdtek.
A két lányt közös szobában helyezték el.
A hotel építői ügyesen ötvöztek modernitást ósággal, kényelmet kényelmetlenséggel, annyiban, hogy meghagytak mindent, ami dohos történelmi korok leheletét idézi, így kínzókamrát és várbörtönt, de átpucolva, kibővítve, és rejtett technikákkal modernizálva. Szűk folyosók, zegzugos lépcsők, váratlan fülkék lapultak a házban, a rejtett világítás meghökkentő formájú tüskés agavékat és süppedő szőnyegeket vont derengőnél alig nagyobb fénybe. Szigorú férfiak és férfias asszonyok képei komorlottak le az arrajárókra, minden emeleten marcona lovagi páncélokat helyeztek el a beugrókban, régi fegyvereket és kitömött állatfejeket a falon, ódon várak ősi szabályai szerint. A hotel enteriőrjét jóleső borzongásra éhes, ám kényelmet szerető utazókra tervezték, akik arra vágytak, hogy hazatérve régi skót kísértetkastélyokról szóló mesékkel riogassák hallgatóságukat. Az igényeiket maradéktalanul kiszolgálni igyekvő tulajdonos-igazgató már régen ráébredt a kísértetek bosszantó hiányára, ezért nyaranta rendszeresen alkalmazott egy-két fiatal egyetemistát, vagy nyelvtanulót a kontinensről, akik a ködös Albionba váltottak ki fél éves munkavállalási engedélyt, és akik éjszakánként egy-két órácskát – mellékállásban - szorgalmasan huhogva csörgették láncaikat, fehér leplekben suhanva végig a hotel folyosóin.

A „lakva ismerjük meg egymást” mondás fejbevágó igazsága egy hét múlva kezdett először derengeni Zsuzsa számára. Egy hónap múlva már kifejezett ellenszenvet érzett Franci iránt, s az érzés csak fokozódott az idő előrehaladtával. Kezdődött azzal, hogy Franci a jobb ágyat választotta, folytatódott, hogy mindenét szétdobálta, az ágyát sosem vetette be, és sosem takarított maga után, de lefoglalta a fürdőt tetszése szerint. A nyelviskolát abbahagyta, amikor egy hirtelen haláleset miatt felmondott alkalmi kísértet helyett elvállalta a szerepet plusz fizetésért. Ettől kezdve még éjjel sem volt tekintettel arra, hogy csöndesen járkáljon, ha Zsuzsa tanulni, vagy aludni akart. Elkényeztetett libaként várta el, hogy körülötte mindenki a hasznára legyen, holott paradoxonként éppen olyan munkát választott, amelynek lényege mások igényeinek kiszolgálása. Gátlás nélkül vette kölcsön Zsuzsa ruháit, kozmetikumait. Ha a városban jártak, rendszeresen meghívatta magát és kisebb-nagyobb összegeket kért kölcsön, amit elfelejtett visszaadni. Ha Zsuzsa szóvá tette viselkedését, annak csak veszekedés volt a vége, eredménye semmi. Félidő tájt, mikor Zsuzsa rájött, hogy osztozkodás előtt Franci zsebre vágja a borravaló nagy részét, miközben azt állítja, hogy tisztességesen megfelezte a pénzt, odáig fajult a helyzet, hogy a lány komolyan fontolgatta, ne utazzon-e haza. Ám ekkor megismerte Iant.
A fiú üzletvezetőként jelent meg az étteremben. Dúsgazdag család Oxfordban végzett gyermeke volt, szülei a gyakorlati ismeretek elsajátítására küldték ebbe a hotelbe, ahol jó ismerősük volt az igazgató. A család szállodalánc indításán gondolkodott. Ezeket a háttér információkat azonban senki sem tudta a tulajdonoson kívül, sem Zsuzsa, aki első látásra beleszeretett Ianbe, sem más.
Iannek gyorsan feltűnt a csinos, barátságos, tűzről pattant lány, így a szerelem hamar felszikrázott közöttük. Két hét után már együtt töltötték heti szabadnapjukat, és lehetetlen volt nem észrevenni egymásra vetett mosolyaikból, pillantásaikból, hogy itt két fiatal egymásba habarodott. Olyan szép pár voltak, hogy senki sem irigyelte boldogságukat, még az igazgató sem, aki sejtette, hogy Ian szülei valószínűleg nem helyeselnék ezt a kapcsolatot, de úgy gondolta, az idő majd megoldást hoz.
De senki sem számolt Francival.
Egy alkalommal Iannek levele érkezett. Máskor is megesett ez, szülei néha postán küldtek neki meghívókat, ezt-azt. Az igazgató Francit kérte meg, adná át Iannek, mert a városba kellett mennie. Franci látta a borítékon a komoly, nagy családi címert, és feltámadó érdeklődéssel nézett utána az interneten. Nem volt nehéz dolga. Az ősi nevet országszerte ismerték, s az is pillanat alatt kiderült, Ian az ő fiuk, és Ianre fényes jövő vár.
Franci már másnap megpróbálta a fiút magába bolondítani, de sem kihívó viselkedése, sem bájolgása nem váltotta ki a kívánt hatást, csak újabb feszültségeket teremtett Zsuzsa és közte. Franci szorgalmasan próbálkozott, de hiába, pedig a sárga irigység lepte el, ha arra gondolt, hogy egy ilyen fiú Zsuzsának udvarol, és nem neki. Így aztán két héttel hazautazásuk előtt sunyin megvádolta Zsuzsát az igazgatónál, azt állítva, hogy éjjel rajtakapta őket a konyhában; botrányt, és a hotel jó hírét emlegette, követelve, hogy szüntessék meg ezt az állapotot…
Az igazgató végül kénytelen volt cselekedni. Csendben értesítette a családot, tegyenek, amit akarnak; de Zsuzsát nem volt hajlandó kidobni, mert jó munkaerőnek, kedves, rendes lánynak ismerte meg.
Ianért váratlanul eljöttek szülei és hazavitték, s a kisírt szemű Zsuzsa Franci álságos vigaszai mellett nyelte könnyeit, és kesergett álmainak sárba tiprásán, különösen, amikor kiderült, ki is ez a Ian, aki udvarolt neki… A bűntudatos igazgató Franci kétkulacsosságáról is ejtett néhány szót, így Zsuzsa mérhetetlen fájdalma mellett őszinte utálatot is érzett.
Eljött az utolsó hét. Franci meglepve látta, hogy Zsuzsa szinte egyik napról a másikra visszanyeri jókedvét, új telefont, új ruhákat vásárol, és munka után titokzatosan el-eltűnik valahová. Mikor azonban Ianra gyanakodva faggatni kezdte, a lány csak legyintett – ó, már el is felejtettem! – és ő kénytelen volt elhinni.
Az utolsó nap is elérkezett. Franci éjfélkor útjára indult kísérteni.
A lány mindeddig gúnyosan nevetett, ha túlvilágról, ezotériáról esett szó, és fennen hangoztatta bátorságát, melyet csak megerősített, hogy magán kívül nyomát sem látta kísértetnek az itt töltött hónapok alatt. Aki azonban jobban ismerte, észrevehette, hogy kabalái vannak, amulettjei, hogy babonásan ragaszkodik bizonyos cselekedetsorokhoz, és fél a sötét utcákon – ami felveti annak lehetőségét, hogy csak a szája nagy.
Zsuzsa megfigyelte ezeket a jeleket, így hát semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy mikor Franci nyugodt nemtörődömséggel járta megszokott útját a régi szárnyban diszkréten csörgetve láncait, az egyik félhomályos fordulóban váratlanul fekete leples, vasorrú bába-arcú kísértettel találta szembe magát, aki fenyegetően huhogott, hörgött, és hatalmas műkörmökkel nyúlkált feléje. A lámpák pislákolni kezdtek, a rejtett szellőzőkön hűvös szélroham tört be, meglebegtetve a függönyöket. A kísértetjárás minden kedves kelléke adott volt.
Franci sikoltozva megfordult, hogy visszairamodjon, azonban hosszú, lebegő, fehér lepedője folyton beleakadt a lábaira erősített láncokba, hogy csak botladozni tudott. A szokatlanul intenzív zajokra több edzett vendég is ajtót nyitott, élvezettel kandikálva ki a váratlanul mozgalmas kísértetjárásra. Tapsviharban törtek ki, míg Franci kínosan sikítozva elbotladozott előttük, nyomában a vészjóslóan hörgő másikkal. De még nekik is torkukra fagyott a nevetés, amikor a szemközti lovagi páncél is megelevenedett, hogy kardját Franci felé emelgetve, csörömpölve elállja útját. A lány teljes erejéből visítozott, és a páncélos mellett kanyargó csigalépcsőre vetette magát, hogy földszinti szobájába menekülve bezárkózhasson. Ám ahogy lebukdácsolt, nyomában üldözőivel, végképp elaludt a világítás, és halványan foszforeszkáló újabb rémség tűnt fel előtte; a fal mellől előlépő alak torz arcú, félszemű kalózkapitányt formázott, pattogó ostorral kezében.
A nagyképű, hős Franci elájult. Elterült, mint egy csúnya béka.

A lámpákat felkapcsolták, a kíváncsian vigyorgó vendégeknek a kalózkapitány pezsgővel telt poharakat osztogatott, mint soron kívüli szolgáltatást. Majd Franci feje alá egy tüskés agavét helyezett gondosan, és irodájába invitálta Zsuzsát és Iant – a boszorkányt és páncélos lovagot – egy utolsó whiskyre, mielőtt a lány hazaindul a reggeli repülővel, hogy aztán elvégezve az egyetemet, visszatérjen ide dolgozni. S talán arra a titkos megállapodásra is, amit a mobiltelefonok és hamis kísértetek korában két szerelmes fiatal köthet egymással az érzelmek hevében…

[winner]

11. naiva: Elveszetten

A férfi feszült arccal, gondolataiba mélyedve sietett a keskeny járdán. Megint későn ér haza, a felesége morogni fog. Nem tudott előbb elszabadulni az irodából, a kocsi szervizben van. Maradt a tömegközlekedés és a gyaloglás. „Pedig ma még edzeni is elmegyek. Le kell vezetnem a feszültséget. Ezt nem érti meg az asszony! Olyan nekem a konditerem, mint másnak egy-két pohár bor: ellazít. Azt hiszem konditerem - függő lettem, de nem bánom, ennyi nekem is jár” – morfondírozott magában. Szerette az erőgépek kínálta kihívást, a koncentrálást, amikor kiürült aggyal csak a következő súly kinyomására figyelt. Utána pedig a jóleső, felszabadult érzést, az elégedettséget, hogy ma is megcsinálta a kitűzött célt. Kedvelte a teremben megismert haverokat, az ugratást, még a terem jellegzetes izzadtságszagát is. Ezt nem képes megérteni a felesége! Ő csak azt látja: sosincs otthon, elégedetlen, majdnem minden este a veszekedés jegyében telik. A gyerekek előtt. Nem kellene, tudta ő jól, de mégis szó-szót követ, és kezdődik az egymás pocskondiázása. „Nem jó ez így” – állapította meg magában, még a fejét is megrázta. Ekkor szólalt meg a telefonja. „Biztos az asszony! Jön a szidalmazás, hogy már megint hol a fenében járok. Elege van az örökös egyedüllétből, nem magának szülte a két gyereket, jó lenne, ha az apjuk is foglalkozna velük… Bla-bla-bla.” Kedvetlenül kotorászni kezdett a táskájában a telefon után, mikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe. Megtántorodott egy percre, majd folytatta útját. Illetve folytatta volna, mert hirtelen egy kisebb csoportosulás zárta el előtte a járdát. „Mi a fene van itt?” – mérgesen elkezdte kerülgetni az embereket.
– Emberek, táguljanak, ne állják körbe ezt a szerencsétlent, nem kap levegőt! – hallott egy fontoskodó hangot a tömegből
– Ahogy elnézem, nem nagyon vesz ez már levegőt! Nem is fog soha többé! – felelt egy közömbös hang.
– Van rá esély. Szegénynek szétlapult a koponyája… Úristen, nézni sem bírom! – sopánkodott egy nő.
– Hívta már valaki a mentőket?
– Már úton vannak. Bár úgy látom sok dolguk nem lesz. Nem érzek pulzust.
– Ó, milyen szörnyű! És morbid! Nézzék azt a cégtáblát!
– Ej, emberek, hát ennyi az élet… Az ember csak sétál az utcán, fejére esik valami, és kampec... Erre innom kell…
A férfi látta, amint a tömegből kiválik az előbbi hang tulajdonosa, egy hajléktalannak tűnő, szakállas fickó. Előkapott egy laposüveget a zsebéből és hosszan meghúzta.
– Ugye azok, ott a járdán nem agyvelődarabok? – rémült női hang tette fel a kérdést.
– De, bizony azok! Kértem már önöket menjenek a dolgukra, mit bámulják ezt a szerencsétlent?
– Azt hiszem, elájulok!
– A hölgy elájult, hozzanak neki vizet, vagy pofozzák fel, mit tudom én, mit kell ilyenkor tenni!.
A férfi, aki már túljutott a csoportosuláson, hirtelen mégiscsak visszafordult. Játszi könnyedséggel jutott át a tülekedő emberek között, míg az első sorba nem ért. Először egy rikító kék cégtábla ötlött a szemébe. Rajta nagy, sárga betűkkel a felirat: „SÍRIG KÍSÉRI BAKANCSA, HOGYHA NÁLAM TALPALTATJA. – RÉVÉSZ CIPÉSZET”. A cégtábla egy járdán fekvő férfi fejét szelte ketté. Felismerhetetlenségig roncsolódott az arc, a test mozdulatlanul hevert a földön. „Ennek tényleg annyi” – nyugtázta a férfi, és már vissza akart fordulni, mikor egy meglepő, sőt ijesztő látvány megtorpanásra késztette. A férfi ugyanolyan csíkos inget viselt, mint ő. A jobb kezében pedig ugyanolyan telefont szorongatott, mint az övé. Közelebb lépett. Senki nem szólt rá, miért tolakodik a vélhetően halott közelébe. „Úristen! Pont úgy néz ki, mint én! A nadrágja, a cipője is… És a pecsétgyűrű, a monogramommal… „ A férfi halálra váltan kapott az arcához. Hirtelen megszólalt a földön fekvő, mozdulatlan férfi kezében a telefon. „A feleségem csengőhangja… Hol a telefonom?”
Iszonyatos felismerés némította el gondolatait. Lassan, borzalomtól tágra nyílt szemekkel a tömeg felé fordult.
„Emberek! Ez a férfi, itt a földön, ugyanúgy néz ki, mint én! Hahó! Nem hallják? Nem hallanak? Válaszoljanak, könyörgöm, válaszoljanak!” – üvöltötte, de senki nem reagált a szavaira. Az ájult nővel voltak elfoglalva, őrajta keresztül néztek. Megpróbált pár embert odébb tuszkolni, de azok meg sem mozdultak, hiába lökdöste őket. A telefon kitartóan csengett, odaugrott, megkísérelte felvenni, de mintha a semmit markolta volna. „Meghaltam… A földön az én testem fekszik. Mint a „Ghost”- ban.”
Értetlenül, bénultan állt, emberek haladtak át rajta, észre sem vette. Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett az úttestre. Bizonyosságot akart, bármi áron. Egy autó száguldott feléje, de ő csak állt, várta mi lesz vele, mi lesz azzal a valamivel, ami a testét elhagyta. Az Audi megállás nélkül keresztülhajtott rajta. Nem történt semmi, csak apró lökést érzett. „Tényleg olyan, mint a Ghost-ban. Meghaltam, és észre sem vettem. Itt vagyok, – vagyok? – valami. De mi? Szellem? Asztráltest? Kísértet? Itt fogok bolyongani a Földön? Mi lesz velem? Ki vagyok, és hova jutok? Hol a fény, az alagút, a lágy zene? Hisz erről mesélnek a halálból visszatértek.”
A földre borult, várta, hogy jöjjenek érte a menny vagy pokol angyalai. Várta, hogy valami történjen, ám csak a mentők érkeztek meg. Megállapították a halál azonnali beálltát, és azonosították a holttestet. Hát persze, hogy az ő neve hangzott el!
Fájdalmasan belényilallt, hogy soha többé nem ölelheti magához a gyermekeit. Késő… Késő minden megbánás, nincs visszajátszás, nincs visszaút.
Lassan felállt, átsétált az embereken, falakon, ajtókon. Mi lesz most vele? Hova menjen, mi lesz a sorsa, hova jut, merre vezet az, az út, amelyről eddig még senki nem tért vissza? Miért kellett itt maradnia a Földön?
„Kísértet leszek…”
Az ég felé emelte a kezeit, és ő, aki sosem volt vallásos, kérőn kiáltotta a lassan felfénylő csillagok felé:
– Ne hagyjatok itt!

[winner]

12. Julianna: Kirándulás

- Mari, ne beszélj hülyeségeket! Még hogy kísértet! Kísértetek pedig nincsenek. A szellemvilág egy kitaláció.
- Te pedig ne ítélkezz arról, amit nem ismersz, Béla kedvesem!
- Te pedig drága Mariskám, hiába jártál egyetemre, és mégis hiszel ilyen marhaságokba!
- Béla, ezekben a kérdésekben te egyáltalán nem vagy vitaképes!
- Nem is készülök veled vitatkozni. Ha félsz a szellemektől, ne is gyere a kirándulásra. A szellemkastélyt mégis megtekintem, úgy, mint egy nevezetességet.
- Hát ezt a szívességet nem teszem meg neked! Ugye, a titkárnőddel együtt szívesebben találkoznál a szellemekkel?
- Megint mint mindig másra tereled a szót!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Végre itthon! Mari, van még sör a hűtőben?
- A hűtőben nincs, de a bevásárló táskában van. Hoztam, mert láttam, hogy nagyon megviselt a szellemkastély látogatása. Talán utadban állt valamilyen kísértet? Sokat mesélnek róluk ebben a városban.
- Fogalmam sincs, mik vannak a kastélyban, de amíg te a barátnődet látogattad, addig én szerencsétlen helyzetbe kerültem.
- Hogyan? Meséld el szívem.
- Az idegenvezető elmondta, hogy régebben a kastélyban laktanya volt. Mikor az oroszok vonultak el, magukkal vittek minden mozdíthatót. Valamikor ez egy gyönyörű épület volt. Jelenleg felújításra szorul. Szerteszét lehulló vakolat. Minden helyiség kong az ürességtől.
Félre léptem, egy helyiséget meg akartam szemlélni belülről. Az ajtót könnyen kinyitottam, beléptem, de kilépni egyhamar nem sikerült. Becsukódott mögöttem az ajtó, talán beszorult, semmiképp nem akart kinyílni. Segítségért kiáltottam, de csak a visszhang válaszolt. Olyan zajok, ijesztő hangok jutottak el hozzám, hogy be kell vallanom, féltem egy kicsit. Ez az érzés erőt adott nekem, erősen magam felé rántottam az ajtót, ... és az kinyílt, én hátra estem, jól megütöttem magam, de pár perc múlva feltápászkodtam.
Kis keresgélés után megtaláltam a csoportomat. Úgy éreztem, nekem elegem van a kastély üres kongásából, kísértetes hangokból. Örültem, hogy vége lett a kirándulásnak, és elhagyhattam ezt a bokrokkal, gyomokkal benőtt épületet.
- Sajnálom, hogy a kirándulás számodra negatív érzelmekkel társult.
- De megerősödött bennem a vélemény, hogy az emberek szorult helyzetekben képzelik, hogy kísértetek jelennek meg közelükben. Így az ilyen élményekből legendák születnek a kísértetekről, szellemekről.

[winner]

13. Lukrécia: Sakk-matt

- Te, ez a bástya biztos itt állt?
- Hát hol állt volna? Akkor került oda, amikor leütötted vele az én bástyámat!
- Pont ez az! Világosan emlékszem, hogy a bástyád a H5-ön állt, amikor levettem. Most viszont a H6-on vagyok, nézd meg.
- Nem is tudom… biztos jól emlékszel?
- Igen. A lovad még a helyén volt, biztos nem léptem volna a H6-ra, hogy leüthesd.
- Ez igaz.
A két fiú tanácstalanul nézett egymásra. Szeles őszi este volt. A fiatalok amolyan egyszerű filmnézős összejövetelt tartottak. Két lány a konyhában szorgoskodott, szendvicseket kentek, kukoricát pattogtattak. A harmadik fiú a nappaliban alig látszott ki a szétdobált DVD-k közül. A társaság korábban megszavazta, hogy milyen filmet szeretnének nézni, és ő most természetesen pont ezt nem találta.
Az ebédlőben az egyik sakkozó, Gergő, kinézett a konyhába a lányokhoz.
- Lányok! Az egyik bábunk elmozdult, nem ti voltatok véletlenül?
- Ugyanmár, az asztal közelében sem jártunk amióta játszotok- válaszolta, szinte egyszerre a két lány.
Gergő tanácstalanul fordult vissza Norbihoz, aki éppen hátradőlve kortyolt a söréből.
- Nem emlékszel, hány lépéssel korábban ütöttem le a bástyádat? Még a játszma elején volt, az biztos.
- Igen, de amíg nem szóltál, én nem is vettem észre, hogy rossz helyen áll.
Ebben a pillanatban Laci lépett a konyhába, kezében diadalmasan lengetve az elveszettnek hitt lemezt.
- Na srácok, megvan a film, felőlem kezdhetjük!- jelentette be. – Ti meg min gondolkoztok ilyen nagyon?
- Elmozdult az egyik bábunk, és nem sikerült rájönni, hogyan. – válaszolt Norbi.
- Biztos csak meglöktétek, és nem vettétek észre- legyintett Laci, akit halálosan untatott a sakk.
Norbi vállat vont, mint akit nem érdekel túlságosan a téma. Valójában nagyon is érdekelte, ami történt. Amióta az eszét tudta, imádott sakkozni, de nem volt annyira tehetséges játékos, mint Gergő. Nagyon irigyelte barátját, aki több versenyt is megnyert már az egyetemen.
- Megyünk? – kérdezte Norbi Gergőtől. – Majd a film után befejezzük, jó?
- Rendben, csak ne felejtsük el, hogy te lépsz.
A fiatalok szendvicsekkel, italokkal megpakolt tálcákat egyensúlyozva vonultak át a nappaliba, ahol Laci elindította a filmet. A lányok nagyokat sikongattak, a fiúk pedig egymást túllicitálva próbáltak bakikat felfedezni a bugyuta horrorfilmben. „De béna, ott van mögötte a gyilkos, nem igaz, hogy nem veszi észre!”, „Fúj, ez undorító, nem hiszem el, hogy egy emberben ennyi vér lenne”, „Hallgassatok már, így nem lehet élvezni!”. Amikor véget ért a film, és felkapcsolták a lámpákat, a lányok még mindig egymást ijesztgették a legfélelmetesebb jelenetek felemlegetésével, a fiúk pedig a szereplők ügyetlenkedésein nevettek. Laci ismét a lemezek között lapozgatott.
- Van itt egy Hitchcock film, megnézzük? Egy fokkal színvonalasabb ennél a hülyeségnél.
- Benne vagyok, de mi még Norbival előbb befejezzük a sakkjátszmát, oké? - válaszolta Gergő barátja felé fordulva. Laci zenét tett fel, a két lány pedig összeszedte az üres tányérokat és poharakat, és kivonultak a konyhába mosogatni. Norbi és Gergő még mindig a horrorfilmen nevetve mentek át az ebédlőbe, hogy befejezzék a játszmát. Ahogy azonban ránéztek a táblára, földbe gyökerezett a lábuk. A sakktábla teljesen át volt rendezve. Hiányzott egy futó és egy ló. Gergő szigorúan vonta kérdőre a többieket.
- Ez már egyáltalán nem vicces! Melyikőtök rendezte át a táblát?
- De hát az egész film alatt senki nem jött ki a nappaliból!- válaszolt Szilvi tágra nyílt szemekkel. A társaság tanácstalanul nézett egymásra.
- Tudod mit, szerintem hagyjuk a fenébe a játékot!- szólalt meg végül Norbi. Gergő vonakodva bár, de hagyta magát meggyőzni. Folytatni úgysem lehet, mert nem emlékeztek pontosan, hogy hol álltak a bábuk. Új játékba kezdeni meg már egyiküknek sem volt kedve. A két fiú szótlanul ment vissza a nappaliba, nyomukban a lányokkal. Laci elindította a filmet, de már nem volt olyan fesztelen a hangulat, mint korábban. Mindenkinek a megmagyarázhatatlan események jártak a fejében.
„Ha Norbi szívat ezzel a hülyeséggel, megfojtom. Bár fogalmam sincs, hogyan tehette volna. A bábuk úgy állnak, mintha valakik szabályosan játszottak volna, nem csak úgy egyszerűen össze vannak keverve. Mi történhetett?”
„Nincs itt semmilyen rejtély, csak a fiúk szórakoznak velünk. Úgy gondolták, a horror túl idétlen, hát rendeznek nekünk egy különbejáratú sakkozó kísértetjárást. Azt hiszik, hogy bevesszük a meséjüket. Kíváncsi vagyok, mit terveznek még”
„A srácok poénkodnak, ez biztos. Vagy már túl sok volt a pia, és nem emlékeznek, hogy hol álltak a bábuk, csak nem akarnak leégni. Nincs itt semmilyen rejtély.”
„Meg vannak rémülve. Mindannyian megjátsszák, hogy nem veszik komolyan a dolgot, de félnek.”
Lassan a Hitchcock film is véget ért. Laci felkapcsolta a villanyt. Gergő és Norbi szó nélkül egymásra nézett, majd néma egyetértésben egyszerre indultak az ebédlő felé. Egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy egyedül lépjen a szobába- még a végén megvádolják, hogy ő szórakozik a sakkbábukkal.
Már szinte meg sem lepődtek a látványon, ami a sakktáblán fogadta őket. Norbi királynője mattot adott Gergőnek. A leütött bábuk szépen felállítva sorakoztak a tábla mellett. Gergő rögtön tudta, hogy ezt nem tehette Norbi. Barátja sokkal gyengébb játékos volt nála, egy ilyen mattot csak véletlen szerencse folytán tudott volna összehozni. Arról nem beszélve, hogy az egész film alatt szemmel tartotta a többieket, és teljesen biztos volt benne, hogy senki nem jött ki a szobából.
- Na jól van srácok, nem tudom, hogy csináltátok, de nekem elegem van a kísértetjárásból. Jössz, Hajni? – kérdezte Szilvi a barátnőjét. A két lány vette a kabátját, táskáját, és olyan gyorsan tűntek el a lakásból, mintha tényleg egy kísértet üldözné őket.
- Nekem is mennem kell, randim lesz. - mondta Laci vigyorogva. Norbi visszavonult a szobájába, és leült a laptopja elé. Gergő önkéntelenül leült az asztalhoz, és elkezdte felállítani a bábukat. Úgy bámult a táblára, mintha megbabonázták volna. Azt is elfelejtette, hogy nincs kivel játszania. Felemelt egy gyalogot, és megtette a kezdő lépést.

- Halló, mentők? A barátom nagyon rosszul van, azt hiszem, meghalt! – Norbi, miután megadta a címet, összecsukta a telefont, és elgondolkodva nézett Gergőre, aki eszméletlenül borult a sakktáblára. Aztán komótosan visszasétált a szobájába, és ölébe vette a laptopját. Megnyitotta a böngészőt, és elkezdte kitörölni az előzményeket: az összes sakkal, boszorkánysággal, és varázslattal foglalkozó oldalt.

[winner]

14. Julianna: Egy szellemről

Múlt század ötvenes, hatvanas éveiben a fiatalok még nem számitógépezhettek, nem volt mobil telefonjuk. A TV adások is kezdetleges állapotban voltak, nem is mindenki rendelkezett tv készülékkel. A gyerekek több időt töltöttek kint a szabad levegőn, vagy mozi film volt számukra napirenden.
Mi a Temető utcában laktunk. Az utca elején voltak a házak, azután a temető. És innen kezdődött a fantasztikus, rejtélyes, titokzatos világ. Rendszerint késő délután jöttek össze a különböző korosztályú gyerekek a régi padnál a temető elején. Először valamilyen játékkal kezdődtek a találkozások, és mikor már voltak vagy tizen, mindig akadt egy bőbeszédű srác vagy leány, és kezdődtek a fantasztikus mesék, hihetetlenül kalandos történetek. A kisebb gyerekek tátott szájjal hallgatták a szövegelőt és mindent elhittek.
- Tudjátok, mit mesélt a nagybátyám, mikor jött haza a fogságból...?
- Az én nagyapám pedig Szibériában volt,...és...
- Elmondok nektek egy félelmetes esetet...
- Képzeljétek, mi történt vasárnap...
Így kezdődtek a hajmeresztő beszélgetések, és az izgalmak addig fokozódtak, amíg a szülők nem szólították haza gyereküket. Sajnálattal, de a gyerek tömeg szétszéledett. A rémtörténeteknek nem lett vége, otthon folytatódtak.
Emlékszem, rosszul eset otthagyni a társaságot, mert az én anyukám volt az, aki vékony hangon kiabálta a nevemet, mikor haza kellett mennem, a gyerekek pedig utánozták, és mosolyogtak. Én szégyelltem ezt, és igyekeztem gyors léptekkel elsietni. Sajnáltam, hogy kimaradok a legérdekesebb, csattanós befejezésekből.

Otthon felélénkültem. Vacsora után én voltam a mesélő. Anyukám izgalommal hallgatta a kalandos meséimet. Már akkor is nagy volt a fantáziáló képességem, és mikor láttam, hogy hatással vagyok drága anyucikámra, még rátettem egy lapáttal, élveztem, hogy tágra nyitja a szép kék szemeit. Ennek érdekében kitaláltam hihetetlen dolgokat az ismerősökről is, vagyis rákaptam a hazugságra. Később ezt bántam, azt is megtudtam, hogy a felnőttek csak úgy tettek, mintha elhitték volna a sztorikat.

Valamit örökölhettem a nagymamámtól is. Ő hitt a szellemekbe, még találkozott is velük. Egyszer hazajött a délutáni sétából és nagyon izgatott volt.
- Láttam egy szellemet. Ment a temető felé, olyan öltözékben volt, amelyet még kislány koromban viseltek az urak. Pincskalap, sétabot. Néztem, néztem, és hirtelen a pincskalapos úr eltűnt. Ez pár nappal ezelőtt volt. Képzeljétek, ma megismétlődött.
A szüleim nem vették komolyan, jól ismerték a nagymamámat. De én eldöntöttem, hogy utánajárok a dolognak. Az is érdekelt, hogy milyenek a szellemek. A tervemet elárultam a barátnőmnek, és ezután minden délután sétálgattunk fel-le a Temető utcában. Nem unatkoztunk, mert mindig történt valami érdekes dolog az én és Ancsa osztályában. Beszélgettünk, nevetgéltünk
- Figyelj Klári, - mondta Ancsa, mikor ültünk a padon és nevetgéltünk vidáman. - Ott jön a pincskalapos úr. Sétabot van a kezében.
A kalapos úr elhaladt mellettünk és irányt vett felfelé a kacskaringós úton. Ilyen a szellem?
- Ancsa, - mondtam, - gyere, menjünk utána. Meglessük, mit fog csinálni, hogyan tűnik el.
Tisztes távolságról követtük az urat. Párszor gyanúsan hátrafordult, ránk nézett és folytatta útját. A forduló után leült egy padra. Elhaladtunk mellette. Gyanúsan felénk nézett. Mi a következő fordulónál elbújtunk egy bokor mögé és figyelő állásba helyeztük magunkat. Ki kell lesnünk, hogyan tűnik el egy szellem. Vártunk. Elfáradtunk ebben a guggoló helyzetben.
És hirtelen megjelent még egy szellem. Egy csinos hölgy, és egyáltalán nem régimódi öltözékben. Az úr felállt, egy puszi, kézen fogta a hölgyet, és nagyon gyorsan eltűntek a temetőben, mert a pad mellett volt egy bejárat. A padon maradt a "sétapálca". Közelebb mentünk, egy közönséges bot volt a padon. Később megtudtam, hogy a pincskalap egészen másképp néz ki, mint az, amit az úr viselt.

Kiábrándultan indultunk lefele az úton, a padunknál már futkározott pár gyerek.
"Ha a nagyok itt lesznek, lesz mit mesélnem," gondoltam, és máris beindult a fantáziám.