Elküldve: 2012 Szept 9 Vas 20:35 Hozzászólás témája: 37-40. heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók!
A nyári szünet után újra meghirdetjük anonim vers és prózaversenyeinket, új szabályokkal, kis nehezítéssel!
Minden hónapban más-más előírás szerint kell a műveket megalkotni, így tesszük változatossá, és még több kihívást jelentővé a versenyeket.
A legtöbb szabály nem változik:
–A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A műveknek a megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 100-120 sornál lehetőleg ne legyen több.
– Az alkotások beküldésére 3 hét áll rendelkezésre, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó, úgy a vers, mint a próza kategóriában.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Változás az eddigiekhez képest, hogy a sorszámokat helyezési sorrendbe kell leadni. Tehát szerintetek melyik mű az első, második, illetve harmadik helyezett.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal, átiratokkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny kiírásakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik ugyan a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
– Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
– Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
– Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2013. évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!
Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.
Kedves Alkotók!
Kiemelném a szeptember havi újdonságokat:
– a legfontosabb: megadjuk a beküldendő mű első és utolsó sorát, melyeket egy magyar költő verséből idézünk. Ezeknek a soroknak kötelezően szerepelnie kell a műveitekben.
– vers esetén a forma és a rímképlet nem megszabott, lehet kötött, vagy szabadvers.
– A verseny anonim formában zajlik, ahogy eddig is.
–A témát ezúttal is megadjuk, de most mindkét kategóriában ugyanaz:
NYÁR
A feladat egyszerű, idézzük vissza így ősz elején a lassan távozó nyarat!
Tehát vers és próza esetében is, a kötelező kezdő sor: ” Égi csikón léptet a nyár, „
A kötelező záró sor: „tarka idő szőttese száll.”
A verseny lezárása után feltesszük az eredeti verset, amelyből a kötelező sorokat idéztük.
Műveiteket naivának kell elküldeni privát üzenetben, szeptember 30-a, (vasárnap) este 19 óráig.
Szavazni október 1-7-ig lehet, szintén naivának küldött privát üzenetben, az általatok legjobbnak vélt három mű sorszámának megjelölésével!
FIGYELEM! A leadott sorszámokat ezentúl helyezési sorrendben kell beküldeni!
Tehát szerintetek melyik mű az első, második és a harmadik helyezett.
Ne feledjétek, aki indul a versenyen, mindkét kategóriában szavaznia kell!
Eredményhirdetés: október 07. vasárnap este.
Jó „munkát” a nevezőknek, remélem sok-sok versenymű érkezik!
Elküldve: 2012 Szept 16 Vas 22:08 Hozzászólás témája:
01.
Julianna: Nyári eset
"Égi csikón léptet a nyár"...Ezek a szavak jutottak eszembe, ahogy szemléltem a magasban vonuló felhőket. Ott egy kis csikó, ott van még egy, amaz pedig az anyjuk. Nem is. Az nem is az anyjuk. Nem is hasonlít az anyjukra. Inkább egy hatalmas farkasra. Egy gonosz farkasra, amelyik szétmarcangolná a kis ártatlan állatokat. "Kis csikóim, szaladjatok, szálljatok el!" És mintha megértették volna az óhajomat, a csikó- fellegek kezdtek szétoszlani, elhomályosodni, és végül eltűntek. Közben eltűntek a félelmeim is, aggodalmaim is. A magas fa árnyékába kúsztam, hanyatt fekve igyekeztem élvezni a természet illatait, a szabadságot. "Nem, nem megyek vissza a házba! Inkább világgá megyek!" Kis idő múlva álomba merültem. Álmomban is Malvin ábrázata volt előttem, szemei félelmetesen szikráztak. El akartam tőle futni, azonban lábaim megmerevedtek. Az erőlködéstől felébredtem. "Nem csak a mesékben vannak gonosz mostohák. A Mártika húgomat is kimentem. Nem tudom, apa mit eszik ezen a ronda banyán. Igazi boszorka azzal a vörös lángoló fejével. Csak egy léghajtásos seprő hiányzik alája! Még ő panaszkodik apának, hogy Mártikával csúnyán nézünk rá. Az óvodába siettem.
- Marika óvó néni, Mártikáért jöttem.
- És anyukád, vagy apukád?
- Ők dolgoznak még. Én már másodikos vagyok és hazavihetem Mártikát.
- Üljetek le, felhívom anyukátokat! Rendben? - én bólintottam. És mikor Marika néni elkezdett beszélni a mostoha anyámmal, én Mártika fülébe súgtam:
- Psz! Csendesen szaladjunk ki az utcára.
Aranyos kicsi húgom, azonnal megértette, hogy milyen jó dolog megszökni. Másodpercek teltek el, és mi máris az utcán voltunk. Lábaink vittek bennünket, gyorsan befordultunk a sarkon, ezután csak egyenesen kell haladni. A Dózsa utca végében van a nagymama háza. Na végre! Itt vagyunk.
- Bleki kutyus, hívd ide a nagyit! A nagyit. Érted? Mártika, ne sírj, már jön is a mami.
- Kicsinyeim, - lepődött meg nagymama, - És anya, apa? Hol vannak?
- Nincsenek.
- És miért sírsz Mártika?
- Fá-fá-fáj a lábam!
- Gyertek be drágáim! Üljetek le, és te Zsuzsika mond el, hogyan is kerültetek ide egyedül.
Bűnösnek éreztem magam, de a maminak nem mertem hazudni. Szemébe sem mertem nézni. Lehajtottam a fejem és alig hallhatóan kinyögtem:
- Mami, megszöktünk, - és elsírtam magam én is.
Nagymama nem szólt semmit, elkészítette a tejeskávét, elővett két bögrét, megtöltötte mindkettőt kávéval. A bögrék mellé helyezett egy-egy szelet vajas kenyeret és csak annyit mondott:
- Üljetek az asztalhoz.
Mi Mártikával csendben ittuk a kávét, majszoltuk a vajas kenyeret. Mami tudja, hogy a tejeskávé a mi kedvenc eledelünk. Mikor befejeztük az evést, ő bevezetett bennünket a nappaliba, a heverőre ültetett , ő maga pedig velünk szembe leült és csak annyit mondott:
- Zsuzsika, ugye, mindent elmesélsz nekem, mielőtt még nagypapa hazajönne.
Természetesen, hogy elmondok mindent. Már teljesen megnyugodtam. Mártika is. Mindent elmondok maminak. Azt, hogy apa már nem szeret bennünket. Azt is hogy egy vörös hajú nőt hozott a lakásukba. Olyan is volt, hogy kulcsra zárták be a hálószobát és mi gyerekek nem mehettünk be. És mindennek a teteje, hogy a vörös hajú elvette tőlem a csokit, a táskámban kutatott az isi után. Apával vitatkozik mindig a boszorka:.
- Ne kényeztesd a lányokat, a rendet tőlük is meg kell követelni. Teletömik magukat csokoládéval és emiatt nincs étvágyuk. Fekvés előtt nem mindig mosnak fogat. Ha szólok valamit, nem hallják meg. Így nem lehet gyereket nevelni.
Mióta édesanya meghalt, igazi pokol lett az otthonunk. És ma telt be a pohár. A mostohám elvette a mobilomat, azt mondta, hogy nem iskolába való, pedig én már másodikos vagyok.
- Mami, nem akarunk hazamenni, nálad maradhatunk?
Mami szeme sarkában enyhe mosoly jelent meg, ő igennel válaszolt. Mi Mártikával engedelmesen megfürödtünk. Mami megágyazott nekünk és lefektetett.
Arról nem is érdemes beszélni, hogy mennyire nagy ijedtség támadt az óvodában azután, hogy Mártikát megszöktettem. A szüleink már a rendőrséghez akartak fordulni, mikor a nagymama felhívta őket.
Másnap szombat volt. Arra ébredtem, hogy a mami valakihez beszélgetett a konyhában:
- Tudom Malvinkám, hogy te szereted a lányokat, mint a saját gyerekeidet, még nagyon fiatal vagy, nincs tapasztalatod. Nagy türelem kell hozzájuk. Hidd el, idővel megszeretnek téged is. Neked is, nekik is szükség van az igazi szeretetre.
Léptek közeledtek. Becsuktam szemeim. Mikor kinyitottam, mosolygós arc hajolt felém. Nem volt ez az arc olyan szigorú és félelmetes , mint máskor. Igazán nagy hatással volt rám az a mozdulat, mikor a mostoha anyukám átnyújtott egy nagy tábla finom csokit.
- Zsuzsikám, majd beosztod a hét minden napjára, és Mártikával is megosztod. Hiszen már nagy lány vagy, egy hete már másodikos tanuló.
Hazamentünk. Malvint már nem neveztem mostohának. Ő kísért el engemet az iskolába, Mártikát elvitte az oviba. Először Mártika kezdte őt anyukának szólítani, utána már nekem is könnyebben ment. Apa sokat dolgozott. Az új anyukánkkal vasárnap délután kimentünk sétálni a kertbe. Ő olvasott a padon, mi ketten Mártikával feküdtünk a fűben és néztük a száguldó fellegeket. Gyorsan szállnak, sűrűsödnek. Mind több kis és nagy csikó. Gonosz farkas már nem jelent meg az égbolton... A szél is feltámadt. Már egészen ősziesen fújt.
- Gyertek be lányok, vihar közeledik.
Siettünk befelé, Malvin ölelése jólesett, vele már biztonságban éreztük magunkat. Eszembe jutott édesanya, mikor egyszer szavalta:
"Habzik az ég, mint tele-tál,
tarka idő szőttese száll".
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:54), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2012 Szept 23 Vas 20:23 Hozzászólás témája:
02.
trendo: Ebéd a zöldben
„Égi csikón léptet a nyár…” – mormolta maga elé az öregember a hirtelen eszébe ötlött verssort, miközben társára várt a budai villamosmegállóban. Enyhén bosszankodott, egyfelől a késés miatt, másfelől meg azért, mert sem a vers folytatása, sem a költő neve nem jutott eszébe. Barátjához amúgy a toronyórát is hozzá lehetett volna igazítani, de most vagy tíz perccel a szokott terminus után kászálódott le a lassan becsörömpölő villamosról, bocsánatkérő mosollyal. Üdvözölték egymást, a várakozó rálegyintett barátja mentegetőzésére, aztán lassú, megfontolt lépésekkel, szótlanul elindultak úti céljuk felé a borostyánnal befutott kerítések mentén. Útjuk két kerthelyiség előtt is elvezetett. Ezek főleg esti vendégekre, ünneplő társaságokra, buszos csoportokra, vagy romantikus, kétszemélyes vacsorára vágyó párocskákra alapozták üzletmenetüket.
Ilyentájt csak az egymást heccelő szakácsok hangoskodtak a konyhában, vagy a gondterhelt üzletvezető pillantgatott aggodalmasan a főút felé, hogy jön-e már a hentes kocsija?
Ma csendes nap volt, a város a nyárvégi hőségben fulladozott, az első kertben egymásra rakott székek sora várt jobb időkre és egy égve felejtett lámpa világított, a tűző napsütésben alig látható fénnyel. A másikban is csak renyhe mozgolódás látszott. A két öreg enyhe lenézéssel haladt el a két hely előtt, elég volt egy pillantás hozzá, hogy felmérjék a helyzetet.
- Ezek is abból élnek, hogy ilyenkor zárva tartanak! - jegyezte meg epésen az egyikük, az alacsonyabb, szangvinikus testalkatú öregember.
- Lehet, hogy csak pénzmosodának tartják ezt a két helyet! - mondta társa, majd nosztalgikus mosollyal hozzáfűzte. - Emlékszel, mekkora élet volt régen errefelé? A környék vagy hét kertvendéglőt eltartott! Nem is beszélve a mellékutcákban megbúvó kisebb, csöndes kiskocsmákról!
Pár percig ez volt a téma, memóriájuk mélyéről előszedték a régi helyek nevét, jellegzetességét és sorsuk alakulását a múló idő sodrában. Néha másként emlékeztek valami kérészéletű kifőzde nevére, vagy nem jutott az eszükbe egy főúr neve, csak hosszabb tanakodás után, de többnyire megegyeztek, hiszen évtizedeken keresztül laktak a környéken.
Lassanként odaértek saját törzshelyükre. Asztaluk barátságosan várta őket a terebélyes platánfa árnyékában. Letelepedtek és elkezdték az öreg étlapot tanulmányozni. Ez volt a legjobb az egészben, megvitatni az egyes fogásokat, eredetüket, elkészítési módjukat, a velük kapcsolatban felmerülő szép emlékeket. Mindaddig, míg nem döntöttek, úgy érezték, a lehetőségek végtelen tárháza áll előttük nyitva. Így aztán igyekeztek igen alaposan körüljárni a kérdést.
- Ma nem kívánok semmi különlegest! Pláne valami ünnepre szánt, nehéz fogást nem! - mondta a magasabbik öregúr lassan, mint aki nyilatkozattétel előtt konzultál a gyomrával és a többi emésztőszervével, hogy ne válasszon kedvük ellenére. - És paprika ne legyen semmi szín alatt az ételben! Tegnap nem igazán esett jól az a borjúpörkölt.
- Lehet, hogy a köretként felszolgált tojásos galuska feküdte meg valójában a gyomrodat! - vélelmezte a kis köpcös - Mostanában nem nagyon bírod a tojást! Mit szólnál viszont ehhez: Svéd húsgombóc, sajtos raviolival és gombával?
Társa eltűnődött.
- Hogy is mondják a húsgombócot svédül? Megvan! Köttbullar! Pincértanulóként egyszer kijavítottam a főurat, aki tévesen smorgasbordnak aposztrofálta ezt a fogást, pedig az valójában a komplett büféasztalt jelöli, amit fogadásokon alkalmaznak.
- Ja, a svédasztal! - biccentett társa - Milyen érdekes, hogy szerte a világon ezt az elterjedt tálalási formát így nevezik, csak pont a svédeknél nem, ahonnan kiindult!
- Nincs ebben semmi különleges! Gondolj bele! A világ teli van kínai éttermekkel, de Kínában nincs egy se! Ott csak kantoni, sanghaji, szecsuani konyha létezik, „kínait” nem ismernek… Ezen jót mulattak, a maguk csendes módján.
- De térjünk vissza a húsgombócok kérdésére, mert múlik az idő! - forszírozta a kis köpcös, aki éhesebb volt. - Nem lehet rossz ezzel a raviolival…
- Hát igen, ha nem sajnálnák a fáradságot és helyben gyúrnák a tésztát, mint a taljánok! Emlékszem Genovában egy hosszú utcára, amelynek mindkét oldalán, végestelen-végig csak tésztaárusok kínálták a portékájukat. A legtöbb boltocska egyszemélyes volt. Odasétált a Signora, a bevásárló kosarával, beszólt, hogy mi a kívánsága és mire visszaért a presszóból, ahol megivott a vásárlás után valami frissítőt, már készen várta a kedve szerint formált, frissen gyúrt tészta. Otthon már csak kifőzte „al dente” módon, ahogy a digók szeretik és már tálalhatta is valami szósszal, bár a fiatalabbja már azt is a legtöbbször készen vette az óriási választékból.
- No de, egye fene, ha a gombóc gombamártással van és nem paradicsommal, nem bánom, jöhet! Remélem, a szakácsné jó érett marhahúsból keverte ki a húsmasszát, ahogy illik! Hátszín vagy pacsni a legjobb e célra, de csak az, amelyik többször is át lett engedve a darálón, mert nincs annál utálatosabb, mint mikor egy índarabka az ember foga közé szorul. Ami meg az ízesítést illeti, az én adagomba inkább borsot tegyenek paprika helyett, a csipetnyi cukrot és sót ki nem felejtve belőle… és a hagymát reszeljék, ne csak úgy átabotában szecskázzák össze, mint némely helyen! Az már az ő dolguk, hogy vajon vagy zsíron pirítják meg a hagymát és a vizes kézzel megformált gombócokat…
- Ami meg a raviolit illeti, már ha itt készül, helyben, akkor gouda legyen a töltelékében, nem eidami… annak mostanában nagyon leromlott a minősége.
- Nekem nincs extra igényem! - vallotta meg társa - De annyit elvárok, hogy a gombamártás az erdőben szedett és ne pincében termesztett legyen… És az íze aromás, jellegzetes, ám mégis kellően selymes! Borjúcsont alapléről indítva, pont annyi vajjal és tejszínnel és tojással legírozva, ahogy kell! No, rendelhetek?
A jóváhagyó biccentést követően pakolni kezdett. Gondosan összehajtotta és belső zsebébe tette a régi, megsárgult étlapot, aztán elővett egy reklámújságot és gondosan kettőjük elé terítette a játszótéri betonasztalra. A zacskóból kiszórta a töpörtyűt, másik zsebéből elővarázsolt egy sótartót és két újhagymát. Társa szatyrából kenyérszeletek kerültek elő. Bicskája mindkét öregnek volt, a kicsinek igazi Heffner-féle, csontnyelű. Kotyogott a nyelében a penge, de az éle még olyan, mint a beretváé. A magasabbik egy piros nyelű, svájci bicskát vett elő és némi tanakodás után a kisebbik pengéjét pattintotta ki.
Szótlanul ettek, szinte komoran, mint szerte a világon a szűkölködők, akik illő komolysággal tisztelik meg mindennapi falatjukat.
Mikor befejezték az ebédet, a magasabbik öregúr hátradőlt a padon, hunyorgó szemét a fáradó őszi napra emelte.
”Tarka idő szőttese száll…”- mormogta maga elé az agyának lomtárából végre előkerült verssort; aztán lassan, elégedetten elmosolyodott.
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:54), összesen 1 alkalommal
„Égi csikón léptet a nyár…” súgta Málika fülébe, és arcára nyomott egy öreges puszit. Felvette a kalapját, és dudorászva indult a kerti kapun át a rózsái közé. Szemét körülvezette a színeken, és magába szippantotta édes illatukat. Virultak. Metszőollóval elkezdte megszabadítani a töveket az elvirágzott bimbóktól. Szép ez a nap is, gondolta magában…
Dani váratlanul jelent meg mögötte, pedig ő azt hitte, hogy még javában alszik a fiatalember, a tegnapi szakítás után.
- Mondd Nagyapa! Hogy lehet az, hogy mindig ilyen vidám vagy?
- Neked is szép napot, Danikám! Ugyan mi okom lenne szomorkodni? Itt van ez a gyönyörű rózsakert, ragyog rám a Nap, és a konyhában pedig ma is ott szorgoskodik az én örökké nyíló rózsám… Szemei csillogtak, és huncut mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Jó neked Nagyapa. Én meg már megint mindent elrontottam.
- Osztán tudod-e Danikám, hogy mivel rontottad el? – kérdezte kíváncsian.
- Hát, azt hiszem, nem vigyáztam rá eléggé. – válaszolta Dani, és végtelen szomorúsága igazolta, hogy megállapítása bizony igaz lehet.
– Mit tegyek Nagyapa? Szeretem.
Az öreg hagyott maguknak egy percnyi időt mielőtt mondandójába kezdett volna, s közben azon gondolkodott, hogyan is mutathatna utat unokájának. Leült a maga barkácsolta kispadra, és maga mellé intette Danit.
- Tudod, a rózsa, és a tövis (tüske) egymáshoz tartoznak. Letépheted a rózsát, és letörheted a töviseit, de abban a pillanatban meg is rövidítetted az életét. Egy ideig még csodálhatod ugyan, hogyha adsz neki elegendő vizet. De hiába táplálod, és bármennyire szép is, idővel elhervad. Ha örökké nyíló rózsát szeretnél, akkor töviseivel együtt kell elfogadnod. Úgy, ahogy van. A rózsa csak akkor nyílik, ha semmit nem vesznek el tőle. Nem csorbítják, s nem korlátozzák abban, hogy újabb bimbókat bontson. Ha engeded szabadon lélegezni, adsz neki elegendő napfényt, és gondozod, bizony egy egész rózsabokrod is lehet, s talán, még rózsakerted is. A nők éppen olyanok, mint a rózsák. Van szép és vidám, unalmas és fáradt, esetenként tüskés oldaluk. Persze különböznek egymástól, mert mindegyiknek másfajta a tövise, és más színű rózsája van. No és az illata… Időnként persze minden virág elhervad, és szomjazik, de aztán kivirul, és újra pompázik. No, hát ehhez kell a jó kertész, amiből kevés van. Mert saját rózsát ugyan mindenki szeretne, csak az a baj, hogy kevesen óvják. Ráadásul sokan mindig más és más illatúra vágynak. Ahhoz, hogy megtaláld a saját rózsádat, bizony nagy adag szerencse kell. De ha egyszer megleled, akkor soha ne felejtsd el, gondozni! Mert a nők a rózsák, s mi férfiak vagyunk a kertészek. De az is lehet, hogy mi vagyunk a töviseik – nevetett fel az öreg.
- Aztán majd idővel kiderül, hogy a rózsának van tövise, vagy a tövisnek van rózsája, de egy egészen biztos, hogy „nincsen rózsa tövis nélkül…”
Ahogy ezt kimondta, Dani hirtelen felugrott, átölelte nagyapja vállát, és rohanni kezdett a kertkapun át az utcára, aztán tovább…
Az öreg boldogan nézett utána, és elégeddeten vezette végig tekintetét a rózsakerten, majd hangosan elkiáltotta magát.
- Málikám, rózsaszálam, gyere csak ki!
Az asszony kilépett a konyhaajtón az udvarra.
- Mondd, Apus! Mi a gond?
- Dehogyis van gond, csak ma még el sem mondtam, neked, hogy milyen nagyon szeretlek.
Aztán levágott egy szál rózsát a legszebbikből, és elindult asszonyához. Amikor odaért, bal karját gyengéden Málika vállára tette, és mosolyogva fejezte be a reggel elkezdett verssorokat. „Égi csikón léptet a nyár… tarka idő szőttese száll.”
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:55), összesen 1 alkalommal
„Égi csikón léptet a nyár”. Az írásom, melynek ezt a címet adtam, hozott rám minden bajt.
Akkoriban egy női magazin kezdő riportere voltam, nem a legelitebb, de nem is tiszta bulvár. Épp hogy bekerültem a laphoz, épp hogy megismertek a kollégák, épp hogy az első komolyabb feladatokat vártam. Már úgy tűnt, minden sínen van, a főszerkesztőnő már nemcsak a kávét főzette velem és a postára küldött, hanem egy riportot is készíthettem – igaz, nem valami ismert sztárral, csak egy eldugott divatbemutató eldugott manekenjével, aki őrült ötletekkel próbálta felhívni magára a figyelmet. De rögös út ez a pálya, valahol el kell kezdeni, mint tudjuk, és nekem volt türelmem.
Semmi baj nem lett volna, ha a húgom meg nem unja Texast, és soros fiúját, de annyira, hogy az kivágja, mint a huszonegyet. Talán a fiú is unta őt, talán nem. De szélsebesen lapátra tette, amint a húgom elkezdte előadni magát. Én aztán tudom, milyen akkor, ha rájön a dili. Az élő fába is beleköt, grimaszol, és olyan undok, mint három jeti együttvéve. Jól ismerem ezt az oldalát. Persze, hogy a srác kidobta, pedig olyan rendes fiú volt… Egyszer találkoztam vele. Persze, hogy a húgom idejött hozzám New Yorkba, míg összeszedi magát valamennyire. Mondtam volna neki, hogy ne tegye…?
Hát nem. Inkább igyekeztem munkát keríteni neki, és reménykedtem, hogy hamarosan összeismerkedik valami új fiúval, akihez hozzáköltözhet. Mert az ismerkedés az egyik legerősebb oldala…
De múltak a hetek, és sehol semmi. Én reggelente dolgozni rohantam, és csak estefelé zuhantam be az ajtómon, erősen bizakodva, hátha sikerült aznap munkára, fiúra, pénzre szert tennie. Nem nagyon erőltette meg magát, láttam a jelekből: chipses zacskók a kukában, összenyomkodott sörös dobozok a szemetesben, bekapcsolva felejtett tévé, széthajigált képes újságok a díványom körül…
Egyik nap a főszerkesztő, remek hangulatában könnyelműen megengedte, hogy becsempésszek valami kultúrát az úgynevezett irodalmi rovatba. – Valami romantikus kis könnyed marhaságot a nyárról – kiáltott utánam. – De este nyolcig le kell adnod!
Nem éppen sok idő, de egy ideje úgyis motoszkált már az agyamban ilyesmi, fogtam hát a papírjaimat, és boldogan nekiestem. Azonmód készen is lett a fele, s mivel közben letelt a munkaidő, azt gondoltam, majd otthon befejezem és e-mailben átküldöm a szerkesztőnek.
A leírás ment, mint a karikacsapás, szerencsére húgom is megértette, hogy időre dolgozom, és békén hagyott. Csakhogy közben csengett a telefon.
- Hagyd, majd én felveszem –készségeskedett, és csodálkozva figyelte elsápadó arcomat.
- Hogy a fenébe felejthettem el…?
Én ökör…! Randevúm volt egy KIL-fiúval (Könnyen Igazi Lehet), aki most teljes díszben lent állt a kapuban, hogy vacsorázni vigyen. Az első, igazi randevúm vele…
- Készen vagy az írással?- kérdezett húgom.
- Nagyjából igen, de még át kell nézni, és el is kell küldenem…
- Menj már, azt én megcsinálom! Te csak szedd össze magad, és usgyi!
- De biztosan megteszed? És értesz hozzá? Piszok fontos ez nekem, ettől függ minden a továbbiakban!
- Jaj, ne vacakolj! Rögtön el is kezdem. Ne várasd azt a pasit, menj már.
Főttem saját levemben, de hát nagyon izgatott a randi, és a cikk tulajdonképpen teljesen kész volt, csak a szokásos szőrszálhasogatásom miatt akartam még egyszer átfutni. Nagyot sóhajtva öt perc alatt összekaptam hát magam, és már vitt is a taxi a KIL-lel. Remek estét töltöttünk egy étteremben, aztán a parton, s mivel egy óra múlva hazatelefonáltam, hogy elment-e a cikk, húgom igenlő válasza után át is adhattam magam a felhőtlen szórakozásnak. Későn értem haza, aludt már.
A szerkesztőségben vigyorogva fogadott a portás. A büfésnő is, és a liftes ugyancsak. Mi van ezekkel? Csak a cikkre gondolhattam, és arra, hogy nem hiába koptattam annyit a számat, mióta itt dolgozom. Végre rájöttek, hogy az irodalom a legegyszerűbb embernek is több örömet nyújthat, mint a mások életében vájkálás! A kolléganők, akik sokszor sandán néztek rám, és szentül meg voltak győződve, hogy én fenn hordom az orromat, amiért ők beadták derekukat, és kiszolgálják a pletykaigényt - sorban elégedetten gratuláltak. Ez már furcsa volt. Gyanakodva néztem körül, hol találok egy példányt a lapból, amikor a főszerkesztő bájolgott oda hozzám.
- Drágám! Mennyire örülök, hogy sikerült ötvöznöd a kultúrát a mi olvasóink igényeivel! Pompás kis riportot kanyarítottál, gratulálok. Nem is számítottam erre, hogy őszinte legyek. Ezentúl te kapod a híres embereinket. De micsoda szimatod van…! Kis ravasz! Erről eddig miért nem beszéltél? – és nevetgélve otthagyott.
Mi folyik itt?
A magas sarkúmtól tehető legnagyobb sebességgel vágtattam egy újságért, és lám, a második oldal teljes terjedelmében ott virított a cikkem. Az én cikkem…?Ahogy olvastam, az első ismerős mondatok néhány sora után kivert a víz. Mert lírai, romantikus írásom a nyárról egy Miss Summer nevű színésznőcske viselt dolgainak bemutatásává változott. Gyönyörű leírásaimat epés megjegyzések követték, filozofikus gondolataimat rosszindulatú feltevések, álmodozó képzelgéseimet a valóságba rántó pocskondiázások, nemcsak Miss Summerről, de testvéréről, Miss Spring-ről, sőt apjukról, Mr. de Winterről is. Ráadásul a nő udvarlóját Rick Autumn-nek nevezte… megjelent az összes évszak neve! És ezt csak egyvalaki tehette…
Hogy merészelte…?
A dühtől tajtékozva rohantam haza, miközben végig azon morfondíroztam, ki a fene lehet ez a család? Húgom talán elképzelt egyet, és azt ruházta fel ilyen pletykákkal, vagy van valami valós alapja az egésznek?
A tettes épp a lábkörmeit festette, amikor bezúdultam. Bizonyára jó heccnek tartotta az egészet, mert széles vigyorral fogadott, de gyorsan lehervasztottam én azt az arcáról. Miután kiadtam minden mérgemet, elcsigázottan estem a fotelbe, és fejéhez vágtam az újságot.
- Most pedig meséld el, honnan szedted ezt a családot!
- Hogyhogy honnan szedtem…? Nem ismered a saját szomszédaidat?
Megállt bennem az ütő.
Kiderült, a házban lakó apát két lányával, húgom már azóta figyeli, amióta hozzám költözött. Ismerősnek találta Miss Summer arcát, és hosszas fejtörés után beugrott neki, hogy pár hónapja nagy port vert fel Dallasban a színésznő titkos szerelmi kapcsolata egy városi potentáttal, akkora botrányt, hogy a nőnek el kellett tűnnie onnan. A bohém kedvű család megváltoztatta nevét az évszakok neveire, New Yorkba költözött, és eddig sikerrel elkerülte, hogy bárki is azonosítsa őket. Ám akkor jött a húgom…
Unalmában lassacskán felderítette életük minden apró részletét, kikérdezte a sarki fűszerest, a fodrászt, mosodást a szokásaikról, a postást levelezésükről, sőt egyszer- egyszer még beleturkált szemetükbe is,”hogy átfogóbb képet kapjon”- mint bevallotta. Megtudta, hogy a nőnek gyereke származott az etyepetyéből, akit árvaházba küldtek, és kiderítette, hogy Miss Autumn könyvelőnek mondja magát, de valójában egy call-girl hálózat tagja... És így tovább.
- Hát… neked kéne a lapomnál dolgoznod – mondtam elképedten.
- Igen, már én is gondoltam rá…
És ekkor csöngettek.
Az eddig makulátlan, udvarias Mr. de Winter állt az ajtóban, vérvörös arca a gutaütés előjeleit mutatta. Ordítva támadt rám.
- Maga írta ezt a förtelmet…? Beperelem, vegye tudomásul, maga aljas firkász… maga… - nos, a többit nem részletezem.
Szóval, hogy ne szaporítsam a szót tovább, tényleg beperelt. Hónapokig járkáltam bíróságra, míg nagy nehezen túljutottunk rajta. A házban szolidárisak voltak a fura nevű családdal, és értékelték pénzüket és befolyásukat – mert már itt is kezdtek kapcsolati tőkére szert tenni - no meg az ingyen jegyeket; ezért kiutáltak onnan, új lakást kellett keresnem. A laptól is útilaput kötöttek a talpamra, mikor kiderült, hogy húgom fűszerezte meg a cikkemet, és - kitalálták? – őt vették fel helyettem…
Eladósodtam az ügyvédi költségek miatt, és ez még évekig így lesz. Fordult a kocka, és én lakom most a húgomnál. De már eldöntöttem, nyugodtabb tájakra evezek, itt hagyom New Yorkot, és ezt a szakmát. Jobb nekem a békés, szelídebb, vidéki élet. Mostanában azon tűnődöm, ne hívjam-e fel Dallasból a húgom volt fiúját. Vele legalább lenne egy közös ismerősünk, akit együtt szidhatunk…
Addig is bekereteztettem a cikket, hogy sose felejtsem el a tanulságot, és minden este megnézem az utolsó, szépséges mondatomat:
„Tarka idő szőttese száll.”
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:56), összesen 1 alkalommal
„Égi csikón léptet a nyár,”
…Mártát hirtelen forróság öntötte el, amikor végigfutott a szeme a sorokon. A szíve olyan hevesen vert, majd ki ugrott a helyéről.
Még mindig ilyen hatással van rá, pedig már mennyi idő eltelt azóta, hiszen szinte még gyerekek voltak akkor…
A táskájából előkotort egy zsebkendőt, megtörölte vele a homlokát. A fali hőmérőre pillantott. Harminckét fok, kinn talán még ennél is nagyobb a hőség.
Teljesen szétmállott a papír zsebkendő. Újra a táskájába nyúlt. A köhögés olyan erővel tört rá, hogy alig tudta abbahagyni.
- Segíthetek valamiben kollegina! - állt fel az íróasztaltól a felügyelőtanár.
- Nem, köszönöm, mindjárt elmúlik! - mondta zavartan Márta, és a könnyeit törölgetve mosolyt erőltetett az arcára.
Megpróbált a feladatra koncentrálni.
„Égi csikón léptet a nyár”,…mintha csak tegnap történt volna…
Első éves gimnazisták voltak. Izgult, mindig izgult, ha szerepelnie kellett. Most meg főleg, amióta ez az új fiú, Dénes, úgy figyelte őt. Csak félévkor került az osztályba, akkor költöztek haza a szüleivel Angliából, a papának lejárt a diplomáciai megbízása.
Dénes jó tanuló volt, két nyelvet is folyékonyan beszélt. Néha olyan fura „akcentussal” ejtette a szavakat, hogy muszáj volt mosolyogni rajta. Érdekes, amikor verset mondott, azt pedig úgy szavalta, olyan hangsúllyal és olyan tökéletesen, mint senki más, ki érti ezt?
Balogh Viktor meg is orrolt rá, mert a helyébe lépett. Klára néni a magyartanárnő, bizony szemrebbenés nélkül lecserélte, amikor ráérzett Dénes tehetségére.
Márta a szája szélét harapdálta. Nagyon ideges volt. Valami delegáció látogatott az iskolába, azért volt a nagy felhajtás. Majdnem olyan komoly műsorral készültek, mintha évzáró lenne.
Megigazította a matrózblúzán a masnit. Dénes szorosan mellette állt.
Mártának, Weöres Sándor: Égi csikón léptet a nyár című versét kellett szavalnia. Klára tanárnő egyetlen ünnepségen sem hagyná ki kedvencét Weöres Sándort, akiről órákig tudná zengeni a dicshimnuszt. Dénesnek a Szózatot kellett szavalnia. Az énekkar mögöttük állt. Balra, és jobbra a többi szavalók, a felsőbb tagozatokból.
Az énekkar egy intésre befejezte a szép kánont. Márta következett. Megköszörülte a torkát és elkezdte.
Weöres Sándor:Égi csikón léptet a nyár.
Égi csikón léptet a nyár…és a közepén megakadt…majd újra kezdte…és megint megakadt. Dénes megérintette a kezét, súgni próbált, de hiába.
Nem adta fel, újra és újra elkezdte, már halotta maga körül a félig hangos nevetést is, de nem jutott eszébe a folytatás.
A szégyen forró könnyei, egy perc alatt elöntötték az arcát. Amikor látta Klára néni kegyelem legyintését, csak akkor hallgatott el.
Dénes következett. Elkezdte szavalni hangosan, magabiztosan a Szózatot, majd olyan hirtelen hagyta abba, mint amikor egy pergő filmszalag elszakad. Aztán a torkát köszörülve próbálta helyrehozni a dolgot, de teljesen belezavarodott.
Csak annyit érzékeltek a külvilágból, hogy Klára néni, aki egyben az énektanár is volt, erőltetett mosollyal nyugtázva a történteket, sürgető gesztussal int az énekkarnak, hogy most aztán mindent bele, vagy a szégyenpadon köt ki az iskola.
Iszonyatos nagy égés volt. Klára néni soha nem tudta nekik igazán megbocsájtani a történteket. A két legjobb tanuló, a két legjobb magyaros, micsoda szégyen!
- Kérem igyekezzenek, már csak egy órájuk van! - rebbent vissza a felügyelő hangjára Márta, a valóságba.
Feltette a szemüvegét. Mindig szükség van rá, ha ideges. Még el sem kezdte…
Újra rápillantott a feladatra.
„Egy adott költő, megadott versének első és utolsó sorának a felhasználásával, írjanak egy prózai munkát, formai megkötés nélkül…
Az első sor: „Égi csikón léptet a nyár,”
Befejező sor:” Tarka idő szőttese száll.”
A feladattól nem félt. Ide a Stúdióba is csak azért iratkozott be, hogy felfrissítse a korábban tanultakat. Jó gyakorlat ez. Imádta a kihívást, az érdekes, agyat megmozgató feladatokat. A tananyag kemény volt, de megbirkózott vele. Megtámogatja a bizonyítványait még eggyel. Sosem lehet tudni, mikor veszi hasznát. A szerkesztőségben mindenképpen.
…Meg azért is, hogy lekösse minden szabad percét, lekösse az agyát, hogy ne kelljen töprengenie azon, amin már úgy érezte, nincs is értelme. Igen! A házassága elől menekült, az már rég romokban hevert.
A tárgyalás Zsolt miatt mindig prolongálódott. Meddig lehet ezt még bírni…de egyszer csak vége lesz, és a kezében lesz végre az a végzés.
Nem is tudja pontosan, hogy mikor lett vége, pedig nagy szeremnek indult, legalábbis azt hitte. Azt hitte, míg Dénessel össze nem hozta újra a sors…
Dénesék visszaköltöztek Angliába, csak egy fél évet járt itt a gimnáziumba velük, de ez elég volt ahhoz, hogy a szerelmük teljesen átölelje őket, a maga ártatlan szépségével, tisztaságával.
Mindketten bölcsészként végeztek az egyetemen, közel kétezer kilométerre egymástól.
Amikor újra találkoztak, Márta már férjnél volt, Dénes még nem volt nős.
Egy kiállítás megnyitóján, amit Dénes nyitott meg. Néhány szóban méltatta a festőt és remek képeit.
Egy kávézóban beszélgettek utána, nagyon sokáig. Dénes megszerezte a doktorátust, és ott maradt az egyetemen tanítani. Neves szakfolyóiratokban publikált. Olykor hazalátogatott, szakértőként, meghívott vendégtanárként.
Ott árulta csak el, hogy azon az ünnepségen, szándékosan vétette el a verset, azért, hogy Márta ne maradjon egyedül a szégyenével.
Mártát a könnyekig meghatotta a történet. Nem bírta ki, hogy meg ne ölelje Dénest. Az érintése most is úgy érte, mint a villám. Valami visszaidéződött a múltból, ami még ott volt legbelül, mélyen eltemetve mindkettőjükben. Igen, talán ott kezdődött el, vagy folytatódott valami, és otthon már semmi nem maradhatott a régiben. Valami nagyon megváltozott.
Késő este vitte haza Dénes.
Ennek is már vagy három éve. Dénes mindig is tiszteletben tartotta a házasság szentségét, soha nem kereste azóta sem.
Az órára pillantott. Még fél óra, ideje nekikezdeni!
A dolgozatokat kinyomtatva az asztalra helyezték. Már indult a kijárat felé, amikor a felügyelőtanár utána szólt.
- Kollegina, egy levelet kell átadnom önnek! Kérem, olvassa el, még mielőtt elhagyja az egyetem épületét!
Márta leült a folyosón egy székre. Izgatottan bontotta ki a levelet.
A kézírás ismerősnek tűnt. A szíve hevesen verni kezdett.
„Szervusz kedves Márta!
Bár, a dolgozatodat még nem olvastam el, de remélem, nem fogok csalódni. Felkértek, mint vendégtanárt, hogy jelöljek meg egy feladatot, ami egy kicsit megmozgatja a fantáziátokat. Én ezt találtam ki. Nemcsak Klára néni, de én is nagyon szeretem még mindig a Weöres verseket. Maradok még egy hétig Magyarországon. Rengeteg mesélni valóm van, gondolom neked is.
Az értékelés után lesz egy kis szabadidőm, ott leszek ABBAN a kávézóban, és várlak. Ha valamiért nem tudnál jönni, nem haragszom, de nagyon szeretnélek látni már.
Szeretettel: Dénes.”
Márta a levelet szívéhez szorítva, kilépett a kapun. Boldogan emelte arcát a ragyogó Nap, vakító fényébe. Szemét behunyva, apró kis vibrálásokat látott, csupa szín volt az egész világ.
Gondolatban végigszavalta hibátlanul az ominózus verset, és az utolsó sort már szinte hangosan skandálta, kezeit széttárva, arcát még mindig a gyönyörű ég felé tartva, mint egy szabad, boldog kisgyerek…
„Tarka idő szőttese száll.”
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:56), összesen 1 alkalommal
„Égi csikón léptet a nyár,” - kezdte újra Anna a verset, már vagy harmadszorra.
A fotelban ült, Sanyika vele szemben állt, és hagyta, hogy nagyanyja erősen fogva kis kezeit, ütemre, fel alá emelgesse azt.
Imádták ezt a játékot, nem csak ezt a verset, hanem sok-sok másikat is, de ez volt a kedvenc, talán a ritmusa miatt, mert erre olyan jól lehetett „kezezni”. Meg, volt ennek egy különös szertartása is.
Egy rajz is a kelléke volt a játéknak. Annának le kellett rajzolnia az "égi csikót", és Sanyika kérésére a kiscsikó köré a Napocskát, a Holdat, és sok kis csillagocskát is.
A rajz, mindig előkerült, ha ezt a verset „játszották”.
- Még egyszer, Mami még egyszer!!!- kérlelte Sanyika, de Anna most már következetes volt.
- Nem!- mondta határozott kedvesen - már az előbb megmondtam, hogy ez az utolsó! Nagyfiú vagy már, meg kell értened! Ne legyél olyan, mint egy kis bölcsődés!
- Nem is vagyok olyan, én már óvodás vagyok, és tényleg nagyfiú! - mondta sértődötten Sanyika.
- Akkor játsszunk valami mást! De te is Mami, te is játssz velem! Játsszunk ovisat, és legyél megint a barátom jó?
- Sanyikám, Maminak, oda kell készíteni az ebédet, különben mit eszünk délben mondd csak?
- Együnk boci cukrot, vagy nyalókát, én azt is nagyon szeretem!
- Az nem ebéd kicsim. Rendes főtt ételt kell ennünk. Gyorsan fölteszem főni a finom húslevest, jó kis grízgaluskával, ahogy te szereted, aztán majd folytatjuk. Addig jó lenne, ha te is pihennél egy kicsit!
- Mutasd szívem a homlokodat! - Anna rátette Sanyika homlokára a kezét.
- Még mindig nagyon meleg. Gyere drágám, kicsit ledőlsz, tudod, csak akkor gyógyulsz meg, ha pihensz is!
Megigazította a párnát, és csak egy vékony lepedővel takarta be a kisfiút, de még azzal sem kellett volna, mert a szobában legalább harminc fok volt.
Kinyitotta gyorsan az ablakot itt is, hadd cserélődjön ki kicsit a levegő.
A gyerek lázas kis arcára nyomott egy nagy puszit, és kiment a konyhába.
Maga elé kötötte a kötényt, és elkezdte hámozni a zöldséget. Megpróbálta minél gyorsabban elvégezni a munkát, nem szerette sokáig magára hagyni Sanyikát, azért mégiscsak négy éves.
Szakadt róla a víz, nemcsak a melegtől, hanem a változókor is rendesen kínozta a hőhullámaival, pedig más, ebben a korban már rég túlesik rajta.
Már tíz éve, hogy nyugdíjba vonult, és éppen tíz éve, hogy megözvegyült. Pedig Gyulával micsoda terveik voltak! Megbeszélték, hogyha nyugdíjasok lesznek, akkor bepótolják mindazt, amit a három gyerek iskoláztatása mellett el kellett mulasztaniuk. Minden vágya volt legalább egyszer látni a tengert, de sajnos ez nem jött össze és talán már soha nem is fog.
Tanítónő volt a szülőfalujában, közel harmincöt évig. Imádta a gyerekeket, és őt is a gyerekek. A nyugdíjas búcsúztatóján kapta a hírt, hogy férje szívinfarktust kapott.
Nagyon megviselte, hiszen annyira szép volt az, az együtt eltöltött harminchárom esztendő. Későn szült, nehezen lett terhes, aztán sorban, öt év alatt három lány. Öt lány unoka, és ez az egyetlen kisfiú, Sanyika. Ő volt a legkisebb csemete a családban, a többiek már felső tagozatokba jártak.
A tanítónői nyugdíj nem volt elég a nagy családi ház finanszírozására, így be kellett érnie, ebben a városi tízemeletesben, egy másfélszobás lakással. Nagyon nehéz volt megszoknia, de így legalább közelebb került a gyerekeihez, és tudott vigyázni az unokákra is. Imádta őket, mindene a családja volt. A légynek sem ártott volna soha, a vejei is tisztelték, szerették.
Fazékba tette a megmosott zöldségeket és a csirkeaprólékot. Feltette a tűzhelyre hadd főjön.
A hűtőből kivette Sanyika kanalas gyógyszerét, és a pultra tette. Az órára pillantott. Fél óra múlva már be is veheti.
Csöndben belesett Sanyikához. Mélyen aludt. Kis aggodalommal, de jóleső érzéssel nézte lázrózsás arcocskáját. Olyan volt, mint egy kisangyal.
Még jó, hogy hagytak itt neki Katáék gyógyszert, amikor elutaztak.
- Remélem nem lesz rá szükség Anyuka, de tudod, az ördög nem alszik. Csaknem lesz nyáron beteg?
- Pihenjetek csak, nagyon is rátok fér. Három napba nem halok bele - simította meg szeretettel a lánya haját. - Eleget dolgoztok, megérdemlitek ezt a kis kikapcsolódást. Aludt már itt Sanyika, szeret itt lenni.
- Holnap már jönnek is - gondolta. Azért csak fárasztó egy ilyen kisgyerek, még ha olyan szófogadó is, mint Sanyika. Hetven év, az hetven év…
Szirénák éles hangja riasztotta vissza a valóságba. Kinézett az ablakon. Két tűzoltó autó volt.
Végigfutott rajta a hideg. Eszébe jutott az a gyerekkori tűzeset, amiben az édesapja odaveszett…
Leült a konyhaszékre. Megnyomkodta a térdét. Mostanában mindig bedagad a lába, pedig szedi a gyógyszert is rendesen. Hiába, ez már a korral jár…
A tompa puffanásra összerezzent. Hirtelen azt sem tudta, honnét jött a hang, ez a fura semmihez sem hasonlítható…
Fölpattant a székről, lélekszakadva futott a hálószobába. Az ágy üres volt. Hirtelen megszédült. A könnyű szél meglebbentette a függönyt. Nem tudta, hogy, de valahogyan eljutott az ablakig. Kihajolt. A kis test, mozdulatlanul feküdt a betonon. Csak néhány ember futkározott ide, oda, nem is látta tisztán ilyen magasból őket. Mintha csak álmodna… visszahúzódott.
Váratlanul, a huzat felkapott egy papírt és az arcához csapta. Megfogta a lapot, Sanyika rajza volt a kiscsikóval, meg a csillagocskákkal.
Valami fura nyüszítés féle jött ki a torkán, egész testében remegett, forró könnyek öntötték el az arcát.
A sarokból, hiányzott a háromlépcsős, kis háztartási létra. Az ablak alatt volt.
Lassan lépett föl rá, lábai alig bírták. Egy…kettő…három. Éppen az ablakpárkány magasságában volt. Kezét imába kulcsolva az égre nézett, még mindig szorította a kiscsikós lapot. Aztán hirtelen, elrugaszkodott az ablakpárkányról…
Zuhanva, egy percre karjában érezte Sanyikát…még a hangját is hallani vélte, ahogy kacagva, hangsúlyozva mondja az utolsó sort…„Tarka idő szőttese száll”.
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:57), összesen 1 alkalommal
"Égi csikón léptet a nyár..."
Léptet ám most, mivel rohamosan fogynak a nyári éjjelek, napok, kopogtat az ősz, és az égi csikók is sűrűsödnek. Elrepült a forró és a felhőtlen nyár, azonban nem kevés eseménnyel, kalandos kirándulásokkal...
T...falva egészen kis település. Pár száz ember él itt, életük szorosan összefonódik. Jóban-rosszban kiállnak egymásért, együtt sírnak, együtt nevetnek...
Együtt irtották az elszaporodott patkányokat is. Komoly vész volt miattuk a faluban. Hál istennek eltűntek a nyavalyások.
Most három asszony lépked hazafelé a mezőről, Szembe jön Mariska, hangosan és mosolyogva szólítja őket:
- Jó estét jányok! Nevetni fogtok, ha elmondom nektek is a hírt.
- Na mi vót az?
- Hát a Pistának itt vót az unokája. Reggel jött a városból egy másik jánnyal. Két szép csokorral jöttek. És tudjátok, hová vitték a virág csokrokat?
- Na hová?
- A Pista bátyó kertjében el van temetve egy patkány. Hát a patkány sírjára helyezték a csokrokat.
- Micsoda?
- Igazat mondok. Az öreg Sári néni mindent látott, el is mondta a szomszédnak, az tovább mondta. Már mindenki tudja ,és majdnem kipukkadnak a népek a nevetéstől, - mesélte Mariska és ő maga is könnyezett a röhögéstől.
Ragadós volt a nevetése, mert a többi asszony is hangosan kacagott, és még arra haladó pár ember is csatlakozott hozzájuk. Rövid idő alatt már az egész falucska értesült a városi lányok látogatásról az állattemetőben, ahol egy fehér patkány volt eltemetve.
Néhányan a falubeliek közül betervezték, hogy a következő nap meglátogatják az egyedül élő Pista bátyót, megnézik azt a híres temetőt.
A két 15 éves lány már hazafelé tartott a délutáni busz járattal. Elégedettek voltak, hogy sikerült meglátogatniuk a Blanka fehér patkányát. Hazaértek még szürkület előtt. T ... falvára ők titokban mentek, mert biztosak voltak abban, hogy a szülők nem járultak volna hozzá az utazásukhoz.
Szegény Blanka nagyon szerette a kis állatkáját, egy kedves embertől kapta ajándékba, azonban a szigorú apuka nem engedélyezte, hogy a lakásban velük együtt lakjon egy patkány. Pedig az nagyon aranyos és kezes kisállat volt. Blanka elvitte a nagyapjához a faluba, azonban kis idő múlva a patkány elpusztult, ki tudja miért. Az öreg Pista bátyó eltemette Cilikét hátul a kertjében. Blanka megsiratta és megfogadta, hogy a barátnőjével egy szombati napon, mikor nincs tanítás, meglátogatják Cilikét, így hívták a kis fehér patkányt.
Hát így történt. A lányoknak is nevezetes lett ez a nap, a falubelieknek derűs lett a hangulatuk. Hiszen a nevetés jó hatással van az egészségre és a hétköznapokra. Pista bácsi pedig örült, hogy meglátogatta őt az unokája és annak a barátnője. A kis fehér patkány híres lett a halála után.
Ezzel az esettel vége lett a nyári élményeknek, már a héten elő kellet venni a tankönyveket. Matek, verstanulás! Időnként Blanka a Cilikére gondol. Szegény kis állat, közeledik a rossz idő, mi lesz vele ott a földben? A vers utolsó soránál tart Blanka:
..."tarka idő szőttese száll." De gondolatai valahol máshol kalandoznak.
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:57), összesen 1 alkalommal
”Égi csikón léptet a nyár„ című Weöres Sándor versét ismételgette a lap-top hangos verstára, bár e csodás sorok nélkül is éreztem, hogy itt a nyár. Megéreztem az illatát. A nyárnak van egy jellegzetes illata. Persze minden évszaknak megvan, de én a nyár illatát szeretem a legjobban. Másnap eljött Georgina azaz Gege, és csalt menjünk le a strandra, de nemet mondtam. Négy éve nem voltam a strandon. Egészen pontosan azóta, hogy nem látok. Igaz is, elfeledtem mondani, ez lesz a negyedik nyár, hogy elvesztettem a szemem világát.
Első éves voltam a jogi egyetemen, amikor furcsa látászavarok törtem rám. Elmentem egy szakorvoshoz, aki alaposan kivizsgált. Végül közölte, hogy a szem és agy közötti kapcsolat hiánya van kialakulóban, és meg fogok vakulni, ami sajnos pár hónapon belül be is következett. Először őrjöngtem, majd fűhöz-fához szaladtam, hogy próbáljon segíteni. Nagyon nehezen birkóztam meg az új életemmel, és csak lassan békéltem meg a sorsommal, pedig más választásom nem volt. Megtanultam minden olyan dolgot, ami egy vak embernek szükséges a napi életben. Rendszeresen eljártam a vakok intézetébe, ahol megtanultam a Braille írást, és új barátokat, sorstársakat ismertem meg. A régi haverok lassan elkoptak mellőlem, egyedül Gege maradt. Természetesen az egyetemet abbahagytam, azóta gyakorlatilag az új életembe próbáltam beilleszkedni. Talán egy éve éreztem, hogy ez sikerült. Mostanában kacérkodom a gondolattal, hogy folytatom az egyetemet.
A nyár tehát itt van, és ahogy annyi éven át, most is a Balatonnál töltöm a vakációt. Van a családnak egy nyaralója nem messze a parttól. Gegét is itt ismertem meg, nekik is nyaralójuk van két utcával feljebb. Gege naponta bekukkant, csal a strandra. Azt mondja, nem kuksolhatok egész nap a szobában. Tudom, hogy igaza van, mégis félek elmenni. Nem tudom megmagyarázni az okát, de félek. Illetve dehogynem tudom. Attól félek, hogy mindenki engem nézne, és rajtam nevetne, én pedig nem tudok semmit tenni ellene.
Gege ma nagyon határozott volt és nem tágított. Elcipelt egy rakás butikba és végül vettünk egy bikinit. Az mondja, bombázó vagyok benne. Próbálom neki elhinni. Azt is mondta, hogy fekete és sárga színű a fürdőruha és higgyem el neki, hogy oltári jól áll rajtam.
Tehát megyünk a strandra, és én próbálom magamban felidézni milyen is volt a part. Emlékszem a meredek lépcsőre, a szép gyepre és még sok minden egyébre is. Érdekes dolog ez, magam sem hittem, de valóban egy látását elvesztett emberben felerősödik a többi érzékszerve. Kifinomul a hallása és a tapintása, kialakul egyfajta belső megérzés.
A strandon valahogy egészen másképp éreztem a Nap cirógató melegét, a fű bársonyos selymét és a jéghideg Coca-colát, amit Gege hozott a büféből. Végigfeküdtem a pokrócon és élveztem a nyár illatát. Behunytam a szemem, álmodoztam, és akkor belém hasított a felismerés. A lépcső a strandon, amelyik levezet a partra. Igen, ez a megoldás, le kell esnem a lépcsőn! Tudom, ez kissé furcsán hangzik – mit furcsán, idióta ötlet – de érzem ez a megoldás. Tudniillik valahol hallottam, hogy egy vak férfi, akinek ugyanaz volt a baja, mint nekem, egy reggel otthon leesett a lépcsőn, beverte a fejét, és ettől visszanyerte a látását. Nekem is ezt kell tennem. Az én lépcsőm a strandon van. Be kell vallanom, hogy nagyon félek. Félek, hogy nem járnák sikerrel, sőt, hogy valami végzetes dolog történne velem. Hiszen akár bele is halhatok.
Feküdtem a pléden és ábrándoztam. Elképzeltem, hogy újra látok, hogy moziba megyek egy fiúval, aki a film alatt megcsókol. Vagy, hogy szombaton táncolok és a villódzó fényekben mindenki engem bámul. Az egyetemet is tudnám folytatni.
Ettől kezdve minden nap lementem Gegével a strandra. Megvallom, egy idő után élveztem is, különösen, hogy a fiúk körbezsongtak minket. Gege azt mondta, higgyem el, ez inkább nekem szól, mint neki, mert nagyon dögös vagyok ebben a fekete-sárga bikiniben. Ez nagyon jólesett, de ugyanakkor még jobban vágytam rá, hogy lássam is magam. Nem csoda, hát, hogy folyton a lépcsőről fantáziáltam. Egyszerre fogott el pánik és valami csábító vágy, hogy megtegyem.
Egyik nap egy kedves hangú fiú telepedett mellénk, és nagyon jól elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy Gege osztálytársa, Máténak hívják és, hogy Gege már sokat mesélt neki rólam. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, annyira vágytam, hogy lássam azt a fiút, akinek ilyen kellemes bariton hangja van. Egész éjszaka zakatolt az agyam, szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam, de reggelre eldöntöttem, hogy holnap megteszem. Nagyon féltem, de éreztem, ha nem próbálom meg, egész hátralévő életemben felhánytorgatnám magamnak.
Másnap Gegével és Mátéval, valamint a fiú egyik barátjával négyesben mentünk a strandra. Remegtem, és, hogy erőt merítsek, magamban Weöres Sándor versét szavaltam:
...................................................„Égi csikón léptet a nyár,
...................................................tarka idő ünnepe jár,
...................................................táncra való, fürdeni jó,
...................................................nagy hegy alatt hűsöl a tó.”
Úgy intéztem, hogy a lépcsőnél kissé hátra maradjak, majd mikor éreztem, hogy az első lépcsőfokhoz értem félelemmel a szívemben előre vetettem magam. Éles fájdalmat éreztem, hallottam Gege és a fiúk ijedt kiáltását, aztán elvesztettem az eszméletemet.
Az orvos kezembe adta a zárójelentést és anya kíséretében elhagytuk a kórházat. A kocsiban hazafelé rám tört a zokogás. Tudtam, hogy őrült ötlet, de mégis belül annyira akartam. Az orvos megnyugtatott, hogy hamar rendbe jövök, végül is csak a bal karom tört el és egy tucat zúzódással megúsztam ezt az eszement kalandot. A karom négy hétig egy speciális rögzítőben lesz, vagyis az idei nyárnak fuccs. Ráadásul a doki a lelkemre kötötte, hogy ne vegyem le, csak amikor tusolok. Kérdésemre, hogy ha a strandon a vízbe akarok menni, akkor levehetem-e, azt mondta, hogy ne kockáztassam. Én pedig kénytelen vagyok beletörődni, hogy az életem hátralévő részét sötétségben kell leélnem.
Másnap eljött Gege és Máté. Örültek, hogy ilyen szerencsésen megúsztam. Ha tudták volna, hogy mindez nem egy szerencsétlen lépés, hanem előre eldöntött szándékos baleset volt! Győzködtek, hogy holnap menjünk le a strandra. Máté azt mondta, hogy hoz nekem egy nylon tasakot, amit a kezemre húzva a vízbe is bemehetek. Bolond ötletnek tartottam, de a fiú meleg hangjának nem tudtam ellenállni. Így aztán a strandon csak ezzel a hülye nylon tasakkal a kezemen tudok a vízbe menni. Ráadásul időnként elviselhetetlenül viszket a kezem. Szerencsére holnap megyek a kórházba és leveszik ezt az utált karrögzítőt. Azért persze élvezem a hűs habokat és barátaimat, akik nem hagyják, hogy magamba roskadjak. Az sem mellékes, hogy érzem, Máté vonzódik hozzám. Mit vonzódik, a múlt héten, szombaton bulizni mentünk. Buli után ő kísért haza, és a kapunk előtt átölelt. Hosszan, forrón csókolóztunk. Istenien csókol! Ha csak rágondolok, beleborzong minden porcikám.
Ahogy mondtam holnap leveszik a karomról a rögzítőt, azonban még rajtam van, ezért nem is akartam elmenni este a buliba, pedig Gege és Máté nagyon csaltak, hogy menjek velük. Aztán eszembe jutott a fiú csókja és arra gondoltam el kell mennem, újra éreznem kell a puha száját. Nagyon jó volt a buliban, táncoltunk és a lassú számoknál hagytam, hogy Máté magához öleljen. Éjfél elmúlt mikor hazaindultunk, azaz mégsem mert a többiek kitalálták, menjünk le a Balcsihoz. Andalogtunk a parton, élveztem az éjszaka hűvösét és a víz illatát. Egy idő után azonban fázni kezdtem és mondtam, jó lenne, ha haza mennénk. Sajnos rajtam kívül mindenki maradni akart, ezért dacosan fordultam el tőlük, bár tudtam nélkülük nem jutok haza. Hirtelen Máté kiáltását hallottam, de már későn, valamin vagy valakin átestem és s parti kövek közé zuhantam. Egy kutya vonyított mellettem, nyilván benne botlottam el. Éreztem az éles fájdalmat, és hallottam a másik karomban a csont reccsenését. Megpróbáltam felállni, de olyan fájdalom hasított belém, hogy felsikoltottam és visszazuhantam a kövekre. A többiek körbevettek és óvatosan felhúztak, majd éreztem, hogy Máté felemel és a karjaiban tart. Elbódított a fiú illata és azt gondoltam, bár csak mindig így maradhatnék. Sajnos azonban lefektetett a fűbe, majd azt hallottam, hogy szirénázva jön egy mentőautó. A mentőorvos megvizsgált, kérdésekkel halmozott el és közölte, amit nélküle is tudtam, hogy eltört a jobb karom. Kínomban viccelődve mondtam, nem kell más csak a rögzítőt áttenni a másik kezemre. Beemeltek a mentőautóba, Gege még gyorsan odaszólt, hogy telefonál anyukámnak, Máté meg vállalta, hogy velem jön. Lassan elindultunk és éreztem, hogy a kavicsos útról aszfaltosra érünk. A mentőorvos nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, Máté pedig a kezemet fogta, időnként felemelte és megpuszilta. Most kellene meghalni, ebben a szent pillanatban – gondoltam.
Fájt mindenem, mégis valami más szokatlan érzés kerített a hatalmába. Kinyitottam a szemem, ami eddig szorosan csukva volt és felnyögtem. Fényesség vett körül. Behunytam, majd újra kinyitottam és meglepetésemre a mentőautó mennyezeti lámpájának fénye és mozgó foltok ugráltak a szemem előtt. Lassan a foltra fókuszáltam és rögtön tudtam, hogy bár homályosan, de Máté arcát látom. Láttam, hogy fölém hajol és hallottam a hangját, ahogy megkérdi:
– Mi a baj?
– Semmi baj! Semmi baj! – ismételgettem. – De nem fogod elhinni, nem csak hallom, amit mondasz, hanem látlak is!
Elmosolyodtam és a lap-topon rogyásig hallgatott Weöres Sándor versének, záró sorait kezdtem el szavalni:
...................................................„Habzik az ég, mint tele-tál,
...................................................tarka idő szőttese száll.”
Legutóbb naiva szerkesztette (2012 Okt 7 Vas 21:58), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
