Elküldve: 2012 Okt 7 Vas 19:19 Hozzászólás témája: 41-44. heti prózaverseny
Kedves Fullextrás alkotók! Az anonim vers és próza versenyek általános szabályai a következők:
–A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A beküldött műveknek megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 100-120 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott téma beküldésére 3 hét áll rendelkezésre, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó, úgy a vers, mint a próza kategóriában.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Változás az eddigiekhez képest, hogy a sorszámokat helyezési sorrendbe kell leadni. Tehát azt kell elküldeni, hogy szerintetek melyik mű az első, második, illetve harmadik helyezett.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal, átíratókkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult (egyszer), aki a verseny kiírásakor (indításakor) már regisztrált tag volt. Kivétel azt az esetet, ha valaki a kiírás napja után regisztrált, de az adott versenyre versenyzőként benevezett.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazatokat összesítve a legtöbb pontszámot kapta, holtverseny esetén, a több első illetve második helyezés dönt, ha ez is egyezik, akkor zsűri pontszámai alapján dől el ki lesz az első.
– PONTOZÁS: első hely 3pont, második hely 2 pont harmadik hely 1pontot ér
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.
– Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
– Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
– Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.
Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.
A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
Lacoba
a_leb
Hori
Kedves alkotók!
A 41-44. heti prózaverseny témáját a a témaadó topicból választottam. Nagyur ajánlása alapján a mostani versenyünk témája:
Kilátástalanság
A prózaverseny megkötése, hogy a történetbe egy előre megadott szituációt bele kell szőni, mely a következő:
Két ember egy hídon ballag át, miközben hevesen vitatkoznak.
A műveket 2012. október 28-a (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni winnernek privát üzenetben!
Szavazni október 29-től, – november 4-e este 8 óráig lehet, szintén winnernek privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.
Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Továbbá, hogy a sorrend is FONTOS. Az elsőnek jelölt mű 3 pontot, második 2 pontot, míg a harmadik helyezett 1 pontot kap.
Szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat. Tehát kérlek, most, hogy ezt elolvastad, írj egy jó témákat a versenyekhez, de tényleg.
01. Teru: Kakaspaprikás
-Miska bátyám, Julis néni azt üzeni, siessen kenn haza, mer kész az ebéd.
-Hát te meg mit keresel itt? Miért nem vagy a határban, mi?
-Mer ebédidő van, kérem alássan.
-Na és? Máskor is kivitted magaddal az ebédet kukoricaszedéskor.
-Ja igen, csak hogy kend nem vót itthon mán hetek óta, aztán Julis néni megparancsolta, hogy jöjjek haza, mer a Szilágyiék hozzák a tehenet a bikához és hogy hát ő nem ért hozzá.
-Mi az ördögöt akarnak a Szilágyiék az én bikámmal, mi? És ki engedte meg nektek hogy a tudtom nélkül...
-Jó, jó, majd a Julis néni elmondja. No, gyűjjön mán kend, mindjárt menni kell vissza a határba osztán még nem is ettünk.
-Mondd, ha neked egy zsák aranyat kínálnának fel meg egy nagy tál sült csirkét melyiket választanád?
-Hát mán csak a csirkét. Az aranyat nem lehet megenni.
-Ha az eke mögé is ilyen fürgén kivánkoznál! Nem megyek, érted!
-Hát meddig akar itt állni a hídon? Már háromnegyed órája itt áll, oszt még mindig csak itt áll. A lovak is csak toporognak, abrak kéne mán nekik. Na, gyűjjön, kakas paprikást főzött Julis néni, ojjan finom hogy még a doktorné is átgyütt megkóstóni!
-Nem megyek! Mert megtudtam ám egyet mást hazafelé! Amíg az asszony ki nem jön ide és megkövet, addig nem megyek!
-Megkövet, megkövet! Mért? Azért a kis asztalosér? Hisz a naccságos asszonynak a háta közepére sem kell! A Maris miatt jár oda, csak hát a falu...
-Milyen asztalos legényről beszélsz, te!
-Ja! Nem is azt akartam mondani, hanem azt a kis darab falat az istállóban. Meglehet azt csinálni, Miska bácsi, nem nagy dolog, akármelyik mester újra falazza egy-kettőre!
-Fal? Milyen fal?
-Hát az amelyiknek neki szaladt a motorbicikli.
-Milyen motorbicikli?
-Ja...Akkor ezt sem tudja kend. Hát a Julis néni meg akarta kendet lepni avval, hogy megtanulja a kend motorját vezetni. Csak hát nagy pehhe vót, mer kiszabadult a koca és pont elébe szaladt.
-És megfogtátok a kocát?
-Meg hát, egy kis húza-vona után. Mer a szegény állat ijedtében elszaladt, mi meg utána. Egész a majorig kergettük, ott aztán balra sederedett, majd egyenesen át a Bognárék here földjén, épp a Bicók hentes udvara felé. A Bicók pont akkor lépett ki a kapun. Hát ha valaki meg tud fogni egy disznót, ő igen. Percek alatt megvót. Julis néni ojjan mérges vót, azt mondta neki, ha megfogtad, a tied, ennyi s ennyi az ára.
-Eladtátok a magkocát???!
-Hát el hát! Megcsináltatjuk a falat az árán, egész jó vásár vót. Na gyűjjön mán kend, kopognak a szemeim az éhségtől!
-Hát menj és egyél.
-De az asszonyság nem ad enni amíg kend haza nem gyün! Hát az a kakas paprikás egyre kilátástalanabb. Bennem már tótágast áll az éhség, kigyednek meg még a nyála sem csordult meg.
-Nem hát, erre a sok jó hírre. Most aztán tényleg nem megyek, mert ha én most hazamegyek, cudarul elverem az asszonyt, aztán meg majd sajnálom és akkor megint elverem mert sajnáltatja magát. Utána meg végképp nem tudok enni.
-Ugyan már, azért a kis kocsiderékért...
-Már meg miféle kocsiderékért?
-Hát...ami eltört.
-Hogy tört el?
-Mondjuk én sem vagyok benne ártatlan, de hát ő mondta hogy csak rakjuk még a kukoricát, fölösleges annyiszor oda-vissza hajtani a szegény lovakat. Meg is úsztuk volna, de a Szürke pácban hagyott bennünket, leroskadt oszt feldöntötte a szekeret is.
-Hí az anyátok piros bugyogóját! Hát titeket nem lehet magatokra hagyni? Mi? Hát miért volt olyan sürgős behordani azt a kukoricát?
-Hát, mert hogy a nagyságos asszony kész akart vóna lenni, mire kend hazagyün. Oszt egy nagy lakomát rendez kendnek, az egész falut összehítta, még a bíró is ott lesz. De ezt nem én mondtam!
-Miféle lakomáról beszélsz te akasztani való?
-Hát ünnepi lakomáról! Még a tavalyi kadarkát is kiparancsolta a pincéből. Merthogy az első kis unokát azért csak illik megünnepelni, vagy nem?
-Jaj, az anyád mindenit, és ezt csak most mondod? És miért rontottad el azt a szép meglepetést?
-Kend húzta ki belőlem, én ebben ojjan ártatlan vagyok mint a ma született bárány. No, megyünk enni?
-Megyünk! De ha még egyszer pletykázol, a lábad a nyakadba legyen, különben addig hajtalak, míg te is a Bicók udvarában állsz meg. Nos, ugorj fel a kocsiderékba, elég a dumából, várnak az ebéddel. És én még megvertem volna azt az áldott jó asszonyt miattad.
Ezzel a lovak közé csapott, s ők meg mintha érezték volna az abrak szagát, átvágtattak a hídon, mondhatni, lóhalálában, és szinte helyből megálltak a nagykapu előtt. Miska bácsi hátraesett a kocsiderékba, pont a béressére. Jól összeverve ugyan, de annál nagyobb étvággyal álltak neki a kakaspaprikásnak, mert minden jó, ha a vége jó.
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:47), összesen 1 alkalommal
02. Teru: Peták
-Peták! Merre koncsorogsz már megint? Peták! Boris, menj már keresd meg ezt a Petákot, mert ha én megtalálom, elcsapom!
-Mit tetszett mondani, nagyságos asszony?
-Azt hogy keresd meg a Petákot!
-A Peták fűt.
-Fűt a fenét, hát nem látod, hogy nincs itt?
-Mit tetszett mondani?
-Jaj de meg vagyok áldva veletek, az egyik részeg, a másik süket is meg bolond is!
Minden áldott reggel ugyanaz, sem befűtve, sem víz melegítve, sem a reggeli elkészítve! Hol lehet ez az ember? Hiszen már indulni kellene. Peták!
-Igenis, nagyságos asszonyom, mit teccik parancsolni?
-Hol voltál, mi? Már be vagy rúgva ugye?
-Á, dehogyis, nagyságos asszonyom, ilyen korán reggel?
-Ne hazudj, érzem rajtad a pálinka szagot. Mert olyan nagyon sok kell neked a berúgáshoz, ugye?
-Hát... nem éppen sok, de azért ettől a pindurkátul egy kicsit több köllene. Örzse asszonyság...
-Örzse asszonyság bizony! Megint tőle loptad ugye? Azt hiszitek nem tudom hogy ő is pálinkázik? De tőlem ihatja, ha jól esik neki, nem sajnálom tőle. De tőled igen, mert már korán reggel berúgsz, a dolgod meg marad.
-Nem marad az, tekintetes asszony, mert hogy igen csak megvár.
-És ki cserélte el a kendermagosomat egy üveg pálinkáért, mi? Visszahozta a Bicákné, igen! Mert ő megbecsüli a tulajdonom! Te meg majd ledolgozod az árát.
-Hát száradjak ki ha én akár hozzá is értem a kendermagoshoz!
-Hát száradj! Na jól van, ne feleselj, hanem menj fogd be a lovakat, indulni kell a városba. Nagyon fáj a fogam, elviszel a fogorvoshoz. Gyerünk.
-De hisz azt a borbély is el tudja intézni, minek azér egész a városba bemenni? Én is oda megyek ha köll.
-Borbély? Az a részeges fráter? No menj, fogd be a lovakat.
-De nagyságos asszonyom, nem jó lesz az. Mert tegnap kidoboltatták, hogy a kis híd a Begén nagyon rozoga mán, oszt hát hogy ne használjuk.
-Nem baj, akkor majd kerülővel megyünk, a másik hídra.
Nem sok idő telt el mire Peták előállt a lovakkal, de addigra már olyan pálinka bűzt árasztott, hogy még a lovak is elfordították a fejüket tőle. A nagyságos asszony izgult is eleget, de hát nem volt mit tennie, ezt a fájdalmat sem lehetett tovább tűrni.
-Te Peták, te megint ittál. Hol szerzed te a pálinkát, mi? És ne mondd hogy az Örzse asszonyságtól, mert ennyit ő tőlem nem lopott.
-Hát szívességbül, nagyságos asszony. Mert hát ez is meg kér, meg az is meg kér, én meg segítek szívesen. No, pénzt azért el nem vennék senkitül, de ha egy kis pálinkát a kezembe nyom valaki, csak nem bántom meg azzal hogy elutasítom?
-Hát ide figyelj: ha még egyszer részegen kerülsz a szemem elé, elbocsájtalak. Megértetted? Ami sok az sok. Hogy fogod te áthajtani a lovakat azon a keskeny hídon ha kettőt látsz belőle?
-Ne búsuljon, nagyságos asszonyom, én hármat szoktam látni. Beveszem a középsőt, az mindig beválik.
Be is vette Peták, de most az egyszer az első híd lett volna a jó. Kocsistól, nagyságos asszonyostól bizony belehajtottak a Begébe. Szerencsére pont ott nem volt nagyon mély a víz, hát Peták szépen átvezette a lovakat a vízen. Ez nem is lett volna nagy katasztrófa, de a lovak sehogyan sem akartak a vízből kijönni. Most hogy a víztől féltek-e vagy a meredek töltés ijesztette meg őket, nem tudjuk, tény az, hogy leragadtak. Végül is Peták feltessékelte a nagyságos asszonyt a töltésen, ahol a hölgy először is egy jó nagy pofont kevert le neki.
-Ugye megmondtam? Most mit csináljak, mi? Mi lesz a lovakkal, mi?
-Most az egyszer nem sértődök meg a pofonér, mert tudom a foga beszél kigyedbül. De ne aggódjon, míg velem van, nagyságos asszonyom, szépen visszamegyünk és hozunk segítséget, kihúzzuk a lovakat és kész.
Nem volt mit tenni, elindultak. Pont a híd közepére értek, amikor egy rakott kocsi jött szembe. Petákban még volt annyi lelkierő hogy elkapja az idős hölgyet, nehogy még a kocsi maga alá kerítse. Addig-addig tologatta félre a kocsi elől, hogy korlátostól együtt a vízbe zuhantak mind a ketten.
-Jaj, nagyságos asszonyom, most jutott eszembe, ezt a hidat dobolták ki! De azért szépen áthaladtunk vóna rajta ugye, ha nem pont most hozza az ördög ide ezt a kocsit??
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:47), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2012 Okt 21 Vas 19:32 Hozzászólás témája: Re: 41-44. heti prózaverseny
03. Julianna: Kilátástalan helyzet
Matyi 16 éves, egy szakközépiskola 2. osztály tanulója volt, földszinti lakásban lakott a szüleivel és húgával. Anyja házmester volt, szorgalmas
és segítőkész asszony, a ház lakói szerették őt.
Az apa munkanélküli, italozás miatt elbocsájtották a gyárból, ahol dolgozott. Időnként leitta magát és bántalmazta a családját. Matyi húga Ibolya 14 éves, nyolcadikos tanuló volt, barátnője Kati a város távolabbi részén lakott, gyakran együtt készültek az órákra. Ibolya szokta kísérni haza Katit pénteki napokon, ilyenkor nála alszik.
Matyi barátja régebben Tamás volt, a 18 éves, negyedikes gimnáziumi tanuló, Ibolyával kedvelték egymást, gyakran együtt sétáltak, beszélgettek.
Mikor Matyi rosszul bánt a húgával, Tamás megvédte a lányt, emiatt kivívta a barátja ellenszenvét.
Most Matyi ruhástól feküdt az ágyban és igyekezett felidézni az utóbbi idők történéseit. Hiába erőlködött, csak képek jelentek meg a zavart tudatában. Emlékezett, hogy a fiukkal volt tegnap a barlangban. Tűz. Áldozat kiválasztása. Egy fekete macska nyúzása... Furcsa zajok a fejében.
Matyi ismét álomba merült. Az álomképek is elképesztően idegtépőek voltak, mindenfelé csak zúgás, őrjöngés, véres utak, véres patakok... Matyi ordított a félelemtől, azonban a vér látványa kezdte megnyugtatni. Emlékezett arra, hogy egyik haverja felkiáltott : Vért, vért, vért! Matyi is kezdett álmában kiabálni: Vé-é-é-é-é-ért!!! És felriadt. Felült az ágyban, meglátta a húgát, aki az íróasztalnál ült, olvasott és feljegyzéseket készített.
- Ibi, a lámpa bántja a szememet! Menj a saját szobádba! - durva hangon utasította Matyi a húgát.
- Matyikám, ott nagyon sötét van, és holnapra készen kell lennem a kis előadással.
- Nem érdekel, menj innen!
- Nem sok maradt, kibírod addig.
- Micsoda? Mit pofázol? Na tűnés!
Matyi felugrott, kissé szédült, azonban volt annyi ereje, hogy kihúzta Ibi alul a széket. A kislány erre nem számított, a padlóra esett és elsírta magát.
- Te durva állat, - zokogott, - megmondom anyunak, hogy bántasz velem, a múlt héten is megütöttél. Szégyelld magad, te is olyan leszel, mint a részeges apánk, az is bántja mindig anyut.
Matyinak kissé kótyagos volt még mindig a feje, homályos volt a látása is. Még mindig zavaros volt az emlékezete. Eszébe jutott, hogy tegnap az
iskolából a haverjával mentek valamit inni, mert pár nap múlva lesz a születésnapja, 16 éves lesz.
Azonban nem tudta felfogni, hogyan jutott el a barlangba, és ittasan hogyan keveredhetett haza.
- Te részeg vagy Matyi!
- Adok én neked mindjárt részeget, te nagyszájú kurva nőstény! - ordított Matyi és belerúgott a padlón ülő húgába egyszer, kétszer. A kislány
jajgatott:
- Jaj, ne bánts!
Matyi nézett a húgára ér szörnyű csúnyának látta. Görbe szája van, haja, mint egy banyáé, gonosz szemei, és ronda, sipákoló hangja. "Megsüketülök
tőle!". És a húga fejére csapott olyan erővel, hogy az összeesett, és elterült a padlón.
Matyinak zúgott a füle, súlyosnak érezte a fejét. Az ágyra ült, és ismét szeme előtt voltak a barlangi képek, az állatok kínzása. Egy hang a fülében:
Vért, vért, vért! Öld meg, öld meg!
Matyi kivánszorgott a konyhába, gépiesen elővette a leghosszabb kést és visszament a szobájába. Még abban a pillanatban nem tudta volna megmagyarázni, minek is kell neki a kés. Ibi még mindig mozdulatlan volt. "Ennek kiszállt a lelke," - ilyen gondolat szállta meg a fiú agyát. A kezében kés volt. A lányhoz ment, érintette késsel Ibi kezét a csuklónál. Kicsordult a vér. Matyit furcsa érzés fogságába került. A vér látványa ismét olyan
kéj érzés kísérte, mint a barlangban, mint az álmában. Megnyugvást érzett kis idő múlva. Az arcán torz mosoly.
A húga megmozdult, a szemei tágra nyíltak. Meglátta a bátya félelmetes ábrázatát és kiabálni akart: Segítség! Azonban a hangja gyenge volt,
senki nem hallhatta meg. Matyi a késsel végighúzott a nyakán ... Kis idő múlva már élvezhette háborítatlanul a vér látványát... Nem tudná megmondani, meddig térdelt a már élettelen gyerek mellett...
De megérkezett hamarosan a kijózanulás pillanata, és hirtelen felfogta, hogy milyen szörnyűséget követett el. Elkezdett remegni. Elfogta a félelem érzése. Mit tegyen? Nem tudhatja meg senki. El kell tüntetni a tetemet. De hová? Hallott már eseteket a feldarabolásról, így könnyebben fog boldogulni.
Igen, meg kell nyugodni! Már tudja is, hová rejti. A vért is nyomtalanul el kell takarítani, mielőtt anya hazaérkezik...
Este a szülőknek Matyi azt mondta, hogy Ibi a barátnőjéhez ment tanulni és ott is fog aludni. A fiú megdicsérte magát, hogy milyen nyugalommal el
tudta játszani a szerepet, az anyja elhitte, nem is gyanított semmit.
Másnap Matyi elindult, hogy a galerinek elmondja a tettét, akik biztosan majd felnéznek rá, elmondja az élményeit, hogyan tett eleget a "Vért, vért,
vért!" felkiáltásnak. Ez a Sátán parancsa volt, a Sátán hangja zengett a fülében akkor is, mikor cselekedett!
A hídon találkozott Tamással. Azzal a nagyképű gimnazistával, aki 2 évvel idősebb Matyinál, de egy nyápic alak. És ami bosszantó, az Ibit kiszemelte
magának, és azok jó barátságban voltak már régóta. Mondták már többen, hogy Ibi szemrevaló lány, és Matyit mindig rettentően feldühítette az a látvány, mikor Tamás és Ibolya egymásra mosolyogtak vagy kézen fogva mentek.
- Szervusz Matyi, Ibi otthon van?
- Mi közöd van hozzá? Ibit elintéztem, nem látod többé!
Tamás nagyon furcsának találta Matyi ábrázatát, a hangját.
- Micsoda? Mit tettél vele? - Tamás a korláthoz szorította Matyit. - Beszélj, mit csináltál, te őrült?
- Megöltem, feldaraboltam, - vigyorogva, örvendezve mondta Tamásnak, hogy annak fájdalmat okozzon.
- Nem, nem lehet, te meg vagy őrülve! Hazudsz Matyi, - ordított Tamás és ellökte magától a fiút, azután gyors léptekkel elsietett...
Mátyásnak hirtelen elment a kedve attól, hogy örüljön a bűnös cselekedetének, lesétált a lépcsőn a hídról, közel a vízhez ment, leült és sokáig bámulta a vízfolyást, ki tudja meddig. A gondolatai elszálltak, már nem is tudott semminek örülni. Fogalma sem volt, mi lesz tovább, csak egy
kilátástalanság érzése fogta el a lelkét, határtalan üresség...
A zsebébe nyúlt, elővette a borítékot, amit Ibi az íróasztalára tett. Felnyitotta és a következőt olvasta: Matyi, tudjuk, hogy a kedvenc együttesed érkezik a városunkba. Mellékelünk egy jegyet a koncertre. BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! Szeretettel: Ibolya és Tamás.
Matyi elolvasta, de továbbra is mereven, minden emberi érzés nélkül ott ült a parton és nézett a semmibe... Így találták meg őt a rendőrség emberei.
Mikor a hírekből megtudta mindenki, hogyan történt a bűncselekmény, Matyi egyik tanárnője elmondta:
- Előző évben, mikor Mátyás elsős volt, észrevettem, hogy a tanuló élvezettel beszél a véres kivégzésekről, a szörnyűséges képeket is élvezettel szemléli. A vér látványa mintha örömet okozott volna neki. Elmondtam a kollégáknak az észrevételemet, azonban senki nem vette figyelembe a fiú magatartását, még az osztályfőnöke sem reagált különösen.
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:48), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2012 Okt 21 Vas 19:37 Hozzászólás témája: Re: 41-44. heti prózaverseny
04. haaszi: Margit híd, ’44
Van-e reménytelenebb helyzet annál, mintha minden áron meg akarnánk szabadulni valahonnan, de minden összeesküszik ellenünk, ráadásul az életünk a tét? Van-e kilátástalanabb helyzet annál, amikor megbélyegeztek valamiért, amiről nem is tehetünk, és minden pillanatban elvehetik anyagi javainkon túl az életünket is?
És akkor még az elemekről és véletlenekről nem szóltunk.
Ha két férfinek át kell jutni a túlsó partra, amikor darutollas karszalagosok őrzik a hidat, akik közelről vizslatják arcvonásaikat? Ha a másik oldalon van a bújtató rokon, ismerős, a vasút, ami vidékre visz, ahol talán még megúszhatják? Nem sétálni ráérősen, de sietve sem, fel kell venni a forgalom ütemét, a többi járókelő sebességéhez idomulva, nehogy kitűnjenek bármivel is a tömegből. A feltűnés nem szül jó vért, igazoltatást, meghurcolást, szenvedéseket jelenthet. Ezt a visszafogottságot kell tükrözni a ruházatnak is, a lódenkabát, nyúlszőr kalap, hajtókás nadrág a kor viselete, szürke, barna földszínekben, mintha nemhogy a sokaságba, de a földbe, a talajba, az aszfaltba akarnának simulni, hogy a vadász ne vegye észre őket.
Annak is érzik magukat: űzött vadnak.
Egyik idősebb, másik fiatalabb. Talán apa és fia. Talán nagybácsi és unokaöcs. Talán tanár és diákja, vagy csupán két kolléga.
Tán mindegy is.
Az idősebb halkan vitatkozik a fiatalabbal, sietősen körültekintgetve győzködi, míg a másik a szembejövőket vizslatja, nem lát-e ismerős arcot, aki lebuktathatná. Minden mozdulatukban feszültség, megfeszített figyelem, a külvilág rezdüléseinek fokozott számbavétele, elemzése. Készség a várható veszélyek elhárítására.
Forgalmas a híd. Munkanap, késő őszi bágyadtság, hideg van, deres a világ. Lóg az eső lába, ólmos felhők nehezednek égre, folyóra, szívekre. A két férfi még csak a pesti oldal hídfőjén jutott túl, de onnan már látni, a szigeti villamosmegállónál senki se száll le, hogy a rózsák kertjében, vagy a királylány zárdájának romjainál üldögélve élvezzen meleg napsütést.
- Ne nézelődj, ha a pályaudvarra érsz! – veti oda az idősebb szaggatottan, ezredszer. – Húzódj be valami mögé, ne kelts feltűnést… a kalauz majd aztán gondoskodik rólad, ha fenn vagy a vonaton… ő a barátunk. Csak Gézához juss el, akkor talán nem találnak meg…
- Vannak papírjaim, ne aggódj… - sóhajt ezredszer a fiatalabb.
Az idősebb legyint.
- Kovácsnak is voltak.
Hallgatagon mennek tovább.
- Maritól el se búcsúzhattam… - felhősödik el a fiú szeme. – Szólnál neki, hogy… hogy el kellett mennem?
A másik nem válaszol. Mit mondjon? Marit tegnap vitték el a téglagyárba, szüleivel együtt. Hogy ott mi történt velük, azt már mindenki sejti.
A Duna partról puskaropogás hallatszik.
- Működnek a rohadtak… - köp ki keserű gyűlölettel a fiú, hogy az idősebb odakap a karjához, csendre inteni. Közelednek a szigeti bejáróhoz, ahová épp érkezik néhány jóféle, ahogy maguk közt emlegetik a karszalagosokat. Isten őrizz, hogy meghallják.
A híd felett párafelhő gyülekezik, mintha az őrangyalok örvénylenének össze, hogy aztán elvonuljanak a folyó fölött, messze, nyugalmasabb vizekre. Hol az ő őrangyaluk, hol a többieké, akik a hídon át akarnak haza, munkába, iskolába jutni? Beolvadtak a többiek, a téglagyárba, Duna partra hurcoltak, a bevagonírozott tízezrek angyalai közé, hogy mint a vándormadarak, elköltözzenek ők is új patronáltat keresni?
Igen, lehet. Hisz épp, amikor kilép a csoportból egy karszalagos, hogy igazoltassa a két férfit, épp, amikor rájuk rivall az okmányokért, döndül nagyot a világ, áll tótágast minden, rázkódik a híd, hogy levessen magáról mindent és mindenkit, és keletkezik nagy légnyomás, mely betöri a környék ablaküvegeit. A hídon levők repülnek, a villamos lassan belecsúszik a vízbe. Megoldódott a helyzet…
Szegény aláaknázott híd…! Margit híd, 1944, október 4.
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:49), összesen 1 alkalommal
05. hzsike: Tisztes „plágium”
A birtok hatalmas volt. Erdők, rétek, legelők, tavak tették gazdagabbá.
Két nagyméretű kastély, és több vadászház is épült rajta. A nagybirtokot, egy erős sodrású, széles, mélymedrű patak választotta ketté, mintha csak tudta volna a természet, hogy micsoda nagy jelentőséggel bír ez majd egyszer, valamikor. A patakot boltívű fahíd szelte át, legalább ötven méter hosszú. A nagy híd mindkét oldala le volt zárva egy méretes fasorompóval, mintegy jelezve az arra tévedő idegennek, hogy bizony, itt tilos az átkelés.
Nem volt ez mindig így. Korábban, egyetlen grófi család kezében volt a birtok, csak hosszú évek múlva osztották ketté, amikor a két testvér kibékíthetetlen ellensége lett egymásnak…
Amikor az öreg, Földessy Gáspár gróf elhunyt, két fia, Kálmán, és Gáspár örökölte az összes ingatlan és ingó vagyonát.
A grófi párnak sokáig nem született gyermeke, ezért örökbe fogadták Kálmánkát, a kis féléves csecsemőt, akinek a szülei a szomszédos falutűzben vesztették életüket. A gyermeket úgy nevelték és szerették, mintha a sajátjuk lenne. Két év múlva aztán váratlanul teherbe esett a grófnő, és fiuk született, aki apja után, a Gáspár nevet kapta.
Az asszony meghalt a szülésben, a két kisfiút az apai nagyanyjuk nevelte fel, ott a kastélyban, nagy szigorban. A fiúk taníttatására nagy gondot fordítottak. Internátusba kerültek, az apjuk szerint egy fiúnak meg kell szokni az egyedüllétet, hiszen a férfisors sokszor kényszeríti majd őket erre.
Az egyetemet is külföldön végezték. Jó hírű Svájci iskolákban szerezték meg a doktorátust, három év különbséggel. Gáspár állatorvosi diplomát szerzett, Kálmán pedig, aki az irodalom szerelmese volt bölcsész lett.
A kastélynak hatalmas könyvtára volt. Kálmán a nap nagy részét ott töltötte. Apró gyermekkorában kezdte a versírást, és szinte mindennapi elfoglaltság volt nála. Rajongott a költészetért.
A két fiú természete annyira eltért egymástól, mint az ég és a föld. Míg Gáspár, szinte egész napját a birtok dolgaival töltötte, Kálmán csak akkor ment ki a szabadba, ha lovagolni ment. Azt viszont nagyon szerette. Naponta bebarangolta az erdőt, annak olyan részeit is, amit talán a többiek még soha. Gáspár erős testalkatú, zömök, alacsony növésű volt, Kálmán pedig magas, vékony, inkább cingár termetű. A haja dús volt, és olyan fekete, hogy a nagyanyja csak hollóhajúnak hívta.
Addig nem is volt semmi baj, míg az apjuk élt. Amikor meghalt, csak akkor tudták meg azt, hogy nem is édestestvérek. A gróf, még idejében elkészítette a végrendeletét, így nyugodtan hajtotta fejét örök nyugovóra. A két fiúra hagyta megfelezve, mindenét. Ekkor kezdődött a baj!
Gáspár sehogyan sem tudta megemészteni, hogy azt, akinek az ereiben nem az ők ősi vére csörgedez, milyen jogon illetné a fele örökrész. Megtámadta a végrendeletet, felfogadva a legjobb ügyvédeket, de sehogyan sem érte el a célját. A vége az lett, hogy meg kellett egyeznie a bátyjával a tulajdonokat és a határokat illetően.
A birtoknak olyan szerencsés fekvése volt, hogy azt szinte majdnem a felénél szelte ketté az a bizonyos patak, amin a hatalmas fahíd átvezetett.
Így már meg is oldódott a probléma, az egyik fele Gáspáré, másik rész Kálmáné lett. A fiúk megszüntették egymással a kommunikációt, soha nem keresték egymás társaságát, szabályos gyűlöletben éltek.
Nagyanyjuk túlélte még az apjukat is, majdnem száz éves volt, amikor elhunyt. Kálmán fogadta magához, Gáspár a saját nagyanyját is megtagadta.
Gáspár harminc éves volt, Kálmán harminckettő.
Gáspár házvezetőnőjének, Borbálának, az egész családja ott élt a birtokon. Mihály, a férje, szótlan, jóravaló ember volt. Megcsinált az mindent a ház körül. Gáspár megbízható, jobb keze lett. A lányuk Franciska, már tizenhat éves volt, mindenki szeme láttára érett gyönyörű nagylánnyá. Bizony szemet is vetett rá a gazda, de volt benne annyi tisztesség, hogy a szülőkkel egyezséget kötve megállapodtak, hogy feleségül veheti a lányt, amint az betölti a tizennyolcadik életévét. Mivel az úr magának nevelte, babusgatta a szépséget, ugyancsak a kedvébe járt neki is és a szüleinek is.
Magántanárokat fogadott, és ott a birtokon taníttatta a lányt, hiszen olyan jó eszű volt, hogy kár lett volna ezt elmulasztani. Úgy élt, mint egy kisasszony, mindent megkapott, amire csak szüksége volt.
A lovakat imádta. Gyakran elkísérte Gáspárt az istállóba, ha éppen ellett egy-egy, kanca, még ott is szívesen asszisztált. Gáspárt tisztelte és szerette, majdnem úgy, mint a második apját. Gyakran kilovagoltak a nagy erdei útra, de Gáspár nem vette zokon, ha Franciska egyedül teszi meg a lovaglósétáit, mert tudta, hogy a kisasszony ugyancsak biztosan üli már a nyerget. Ha a lány éppen nem lovagolt, a könyvtárban töltötte az időt, mert nagyon szerette a szép verseket, de nem csak olvasni, hanem írni is. Tanult, művelte magát. Nem tudott betelni a klasszikusok gyönyörű szonettjeivel. Szenvedélye volt az írás. A naplójában minden nap megörökítette a fontosabb dolgokat. Itt voltak a titkai is. Persze ezek csak apró titkok voltak, olyanok, hogy például megszegte a „határt” és olykor-olykor, átlovagolt a tilosba a másik birtokra. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott él Gáspár testvére, és ő még csak nem is látta, sőt, ki sem ejthette a nevét. Titok volt az is, hogy néha egy egész doboz csokoládét megevett egyszerre, mert az úr azt mondta, hogy az csak az egészsége rovására mehet. Nagyobb titkai nem igen voltak, de ezeket szentül őrizte.
Olykor felolvasott egy-egy versét a szüleinek, néha Gáspárnak is, de ő inkább a lány kedvéért hallgatta, mintsem az irodalom szeretete miatt.
Kálmán magányos volt. A cselédség tette a dolgát, ő, nagyritkán hagyta csak ott a birtokot, nem volt akire hosszabb időre rábízhatta volna. Nagyon vágyott egy gyermekre, de esély nem volt arra, hogy valaha is megnősül. Egész nap a galambjaival foglalkozott, este pedig csak írta, írta a szebbnél szebb veseit. Ez a két szenvedélye volt. A galambjai, és a versek.
Több száz postagalambot tartott. Napközben ezeket röptette, tanította, gyönyörködött a tudásukban. Egyetlen baráti kapcsolatát a svájci iskolájának köszönhette. Bert, az ottani évfolyamtársa, barátja az, akivel galambpostán keresztül leveleztek már hosszú évek óta, szinte minden fontos dogot tudtak egymásról. Ez jó gyakorlat volt a galamboknak is, hiszen az út hetekig is eltartott, és a szerencsés visszaérkezés mindig nagy öröm volt.
Szeretett lovagolni is. Élt benne a vágy, hogy egyszer, úgyis megszegi a „határt”, visszavágyott gyermekkora helyszínére, a kis vadászházba, ahol annyi időt töltött el az apja társaságában. Nem mintha a birtokrészén nem lett volna vadászház, de az, azért mégiscsak más, mint az a régi…
Azon a csodálatos csütörtök délelőtt is, olyan vágyat érzett, hogy átugrat a másik birtokra, amilyet még sohasem. Azt tudta, hogy meg nem látja senki, hiszen a kutya sem jár arrafelé. A híd felé tartott éppen, amikor azon feltűnt egy lovas. Elővette a távcsövét és alig hitt a szemének, amikor látta, hogy a vágtázó nem más, mint egy hölgy. Visszahúzódott az erdei útra, és ott várta be a vakmerőt. A kisasszony olyan szép volt, hogy a lélegzete is elállt. Fogalma nem volt ki lehetett. Úgy ugratott át a fasorompón, mintha az ott sem lenne. A haja szőke volt mint a len, szorosan lófarokba kötve. A lovas, belovagolt az erdei útra, majd a ló ágaskodva, hirtelen megfordult, és visszafelé kezdett el nyargalni, megint semmibe véve a korlátot csak úgy porzott utána a régen használt fahíd.
Kálmán egész nap nem tudta kiverni a fejéből a látványt. Ki lehet ez a lány, mit keresett itt, és, hogy merte egyáltalán?
Elhatározta, hogy utánajár a dolgoknak.
Másnap már kora reggel kilovagolt arra az erdei útra, és láss csodát, a hídon hirtelen feltűnt a csinos, bátor lovas. Visszaügetett az erdei út közepéig, és egy bokor takarásában bevárta a betolakodót.
Franciska barna kancája magasra ágaskodva nagyot nyerített, amikor szembetalálta magát a gyönyörű fekete telivérrel. Mindenképpen vissza akart fordulni, amikor meglátta Kálmánt, de sehogy sem sikerült, az, útját állta. Nagyon megijedt. A sírást sem tudta visszatartani, zokogott, mint egy gyerek.
- Kérem uram, ne bántson, ne bántson! - ismételgette.
Kálmán leugrott a lóról, és megfogta Franciska lovának a kantárját. Elbűvölte a lány ártatlan szépsége.
- Nyugodjon meg kisasszony nem bántja magát senki! - nézett a lányra.
- Akkor engedjen el! Engedjen el azonnal, érti!? - kiabálta könnyektől fuldokolva.
- Bocsásson meg, és higgyen nekem, nem bántom! Én vagyok ennek a birtoknak a tulajdonosa. Csak arra voltam kíváncsi, hogy ki az a bátor, aki idemerészkedik, és vajon miért.
- Én meg arra voltam kíváncsi, hogy ki is élhet itt! - mondta a lány.
- Csak egy percre szeretem volna látni, de már láttam, és már mennék is, ha megengedi…
- Menjen csak! - kiáltott utána Kálmán, menjen csak! De a kisasszony jöhet bármikor, mindig szívesen látom!
A kanca olyan gyorsan vágtatott visszafelé Franciskával, hogy Kálmán már aggódni kezdett.
Szemével követte egészen addig, amíg csak látta…
- Nagyon megizzadt a kisasszony! Mondtam, hogy vigyázzon magára - korholta kedves mérgesen Gáspár. Olyan, mint egy vadóc kisgyerek, pedig…
Franciska meg sem hallotta. Futott a szobájába és magára zárta az ajtót.
Lecsúszott az ajtó mellett a padlóra. Nekidőlt, becsukta a szemét. A fülébe csengett a jóképű férfi hangja…és az a gyönyörű két fekete szeme…mint a tűz, szinte égetett! A haja meg…fekete és fényes, mint a holló. Hollófekete!
- Istenem - emelte arcát az ég felé - milyen szép férfi!
Kálmán egész éjszaka nyugtalanul forgolódott az ágyában. Sehogy sem ment ki a fejéből ez a gyönyörű lány.
- Vajon ki lehet?
Hiába várta mindennap, már egy hét is eltelt, nem jött. Hirtelen döntött, gyorsan lóra pattant. Kétszer megnyomta jobb combjával Zenge hasatájékát. A paripa nagy vágtába kezdett. A fasorompót úgy ugrotta át, mintha az, ott sem lenne. Csak azt nem vette észre, hogy valaki, egy magaslesről figyeli, távcsövön követi, minden egyes lépését…
A torka összeszorult az ismerős úton. Istenem, micsoda szép nyarakat töltött el itt.
A kis vadászháznál leszállt a lóról. A kantárt ráakasztotta a tartóra. Óvatosan megnyomta az ajtót, az lassan kinyílott.
Összerezzent a nagy sikítozásra. Franciska volt. A mellén keresztbe tette a kezeit, így védekezett.
- Mit akar! Mit keres itt! - kiabálta. - Azonnal tűnjön el innét, érti, azonnal!
- Rendben, már megyek is, de ne akarjon nekem bajt, kérem kisasszony! Még fellármázza az erdőt, aztán elkapnak, mint egy bűnözőt, ugye ezt nem akarja? Soha nem bántanám magát értse meg, de annyira hiányzott, annyira!
Franciska bizonytalanul megszólalt.
- Biztos, hogy nem bánt, hihetek magának…mert ha nem, hát akkor én…
- Persze, hogy hihet, csak kérem, nyugodjon meg, már azt hittem valami baja esett azért nem jön. Hát nem érti? Aggódtam, igenis aggódtam magáért!
- Jól van - mondta halkan a lány - bejöhet, de az ajtót be ne csukja, érti?
- Rendben!- mondta mosolyogva Kálmán. Nem maradok sokáig, csak néhány kérdésem lenne.
- No, kérdezze, de gyorsan!
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy kicsoda maga? Miért nem láttam én ezt a szépséget még sohasem. Ki ez a bátor nő, aki minden gátat átszakítva csak úgy betör más birtokára. És mi volt ezzel a célja? Netán kémkedik utánam a kisasszony? Egyenlőre ennyi, aztán ha érdekel még valami, akkor kérdezek.
- Ja! És még az is érdekelne, hogy hány éves, ha nem vagyok indiszkrét. Én úgy tizenhétnek nézem a kisasszonyt.
Franciska elbűvölten nézte a férfit, ahogy ragyog az a két szénfekete szem, és ahogyan csillog az a fekete hollóhaj. Valami nagyon megdobogtatta a szívét.
- Én itt lakom, már kisgyerekkorom óta. Itt dolgozik az uraságnál apám és édesanyám is.
És vegye tudomásul, hogy nem kémkedem senki után! Nem szokásom! Meg nincs is miért!
Csak kíváncsi voltam, kíváncsi arra, hogy mi lehet odaát…meg magára is, egy kicsikét. És tizenhét és fél vagyok! Nem tizenhét! Ennyi elég uram? - nézett sértődött büszkeséggel Kálmánra.
- Igen! Megtisztelt a kisasszony a bizalmával, köszönöm szépen, de bocsásson meg, egy nagyon fontos kérdés kimaradt. Megtudhatnám a kedves nevét? Az én nevem Földessy Kálmán.
- Csak nem Gáspár úr testvére? - meresztette tágra a szemeit. - Nem is hasonlítanak! Gáspár úr szőke, alacsony, maga meg... - hirtelen elhallgatott.
- Én meg? - nézett rá Kálmán.
- Maga meg, magas, sovány, fekete, olyan hollóhajú.
- Mit mondott? Hollóhajú? - nézett rá szeretettel Kálmán.
- Tudja ki mondta ezt nekem utoljára? A nagyanyám, ő mondta, hogy olyan fekete a hajam, mint a holló!
- A nevét még mindig nem árulta el - nézett kedvesen a lányra.
- Franciska, Kovács Franciska vagyok! - nyújtotta kezét.
Kálmán a két markába fogta a törékeny kis kezet.
- Istenem, még a neve is olyan gyönyörű!
Jóleső borzongás járta át mindkettőjüket.
- Franciska, láthatom még valamikor?- nézett a kipirult arcú lányra.
- Ne, ide ne jöjjön soha többet! Nem akarom, hogy baja essék, majd én megyek, jó?
- Mikor, mikor jön?- sürgette a férfi.
- Nem tudom, nem tudom, majd ha alkalmam lesz rá.
- Rendben - fogta még mindig a lány kezét. Tudja mit? Levelezzünk!
- Levelezzünk, de hát hogyan, itt nincs is…
- Vannak postagalambjaim. Jóravalók, okosak, nemesek. Hamar tanulnak. Jelöljünk meg itt egy helyet, és mindig ide fogják hozni Önnek a levelemet. És innét hozzák vissza hozzám az Önét. Na, mit szól?
- Nem is tudom…jó, az jó lesz! Imádok írni, főleg verseket, azokat nagyon!
- Maga is? Én is! Tudja mit, akkor levelezzünk versekben, mit szól hozzá?
- Jó, jó, de sietnem kell, már régen eljöttem otthonról. Bár itt, sohasem keresnének, azt hiszem.
- Kérek egy kis időt Franciska. A galambra gondom lesz. Egy hét múlva kapja az első levelet, bocsánat verset.
- Viszontlátásra, remélem hamarosan láthatjuk is egymást!
Franciska kifutott az ajtón. Lóra pattant és vágtatott hazafelé. Egész úton Kálmán járt a fejében, nem gondolta volna, hogy micsoda borzalmas hírre érkezik majd haza…
Kálmánnak bizsergett a vére. Csak Franciskára tudott gondolni. Milyen fiatal, milyen törékeny, és milyen gyönyörű…
Éjszakánként szökött át a galambbal. Tódorral egyszerű dolga volt. Egy hét alatt már tudta a dolgát.
- Te leszel az én bizalmasom érintette meg a galamb feje búbját az ujja hegyével. Aztán senkinek egy szót se a titkomról, megértetted? - mosolygott, és sietetett a könyvtárszobába, megírni annak a gyönyörű lánynak a levelet, a vallomást, versben.
Franciska nagyon megrémült, amikor együtt látta a nagyteremben az anyját, apját és Gáspárt.
- Csakhogy megjöttél kedves - ölelte át az anyja. - Fontos bejelenteni valónk van.
Hétvégén megtartjuk az eljegyzést, fél év múlva, ha betöltöd a tizennyolcat, megtartjuk az esküvőt is. Istenem, hogy múlik az idő! - nézett meghatódva a lányára.
Franciska füle elkezdett zúgni, aztán meg is szédült egy kicsit, azt már nem is hallotta, amikor Gáspár, kedves hangon azt mondta, hogy:
- Alig várom kedves, hogy a hitvesem lehess!
… mert elájult.
Franciska egy hétig feküdt lázasan, de szépen rendbe jött. Egyszerűen nem akart felébredni a valóságra. Csak Kálmán járt egész nap a fejében. Valami olyan érzés járta át az egész testét, amilyen még sohasem. Bizony, ez a szerelem, mi más is lehetne ennyire gyönyörű, és ennyire fájdalmas is egyszerre.
- Jól vagyok!- mondta tettetett jókedvvel, amikor nyeregbe szállt. - Higgye el Gáspár, jót tesz ez a kis lovaglás!
A szokott erdei úton már futott elé Kálmán!
- Mi történt, már három levelet írtam, és ön nem válaszolt, már azt hittem, hogy soha többé nem látom!
Leültek a kidőlt farönkre. Franciska mindent elmesélt. Sokáig csak csendben ültek. Aztán amikor Kálmán gyengéden átölelte és magához vonva megcsókolta, Franciska nem is tiltakozott, de hiszen miért is tiltakozott volna, mikor amióta meglátta ezt a férfit, azóta vágyik az érintésére.
- Nem lesz semmi baj, majd kitalálunk valamit - vigasztalta Kálmán -, de fogalma nem volt, mi lehet, az a valami. Egyetlen dolgot tudott csak biztosan, azt, hogy ezt a lányt, ő soha, de soha el nem engedi maga mellől…
Tódor tette a dolgát, hozta vitte a leveleket, nem is „sejtve” azt, hogy talán a magyar irodalom legszebb szerelmes versei azok.
Franciska is és Kálmán is olyan gyönyörű versekben vallottak szerelmükről, hogy teljesen elbűvölték egymást. A versek gyűltek, az idő pedig csak pergett, mint homokszemek a homokórában.
Csak néhányszor találkoztak, és csókokban összeforrva töltöttek minden percet a szerelmesek. Úgy érezték, hogy ilyen csoda, csak egyszer történhet meg egy ember életében, és ezt, ők most élik meg.
Amikor Gáspár magához hívatta, nem gondolta, hogy ez lesz élete egyik legiszonyatosabb napja.
Kipirult arccal, fejét leszegve hallgatta Gáspárt. A kémei mindent jelentettek, minden egyes átruccanást, minden találkozást. Nem volt értelme a tagadásnak. Gáspár mindent tudott…illetve, majdnem mindent, mert a leveleket nem, arról fogalma sem volt, ez az egy titok megmaradt Franciskának...
A párbaj napját szombat reggelre tették. Az esküvő napját, pedig a párbaj utáni hétvégére tűzték ki. Gáspárnak kétsége nem volt afelől, hogy a golyó nem őt találja majd el.
Gáspár, Franciska anyját kérte meg, hogy vigyázzon a lányára, aludjon addig vele, amíg a nagy nap be nem következik.
Borbála asszony, hallotta éjszaka a motoszkálást, de összekulcsolva a kezeit, inkább az Úrhoz imádkozott, minthogy visszatartotta volna a lányát attól, amit az kitervelt.
Lóra pattant és vágtatott a szerelméhez. Kálmán úgy ölelte át, mint aki már többé el sem akarja engedni soha...
Franciska kora hajnalban ért csak haza. Halotta, hogy az anyja kicsit megköszörüli a torkát, aztán befelé fordulva aludt tovább, mintha nem virrasztott volna egész éjjel fönn, imádkozva, egyetlen lányáért.
A párbaj színhelye a híd volt. Úgy tervezték, hogy a híd egyik végén Gáspár, a híd másik végén Kálmán áll majd, és onnét dördül el egymás felé a lövés.
A segédek lesegítették a lovakról a két férfit.
Kezükben a pisztollyal, egymás felé igyekeztek lassú, kimért lépésekkel, mert az volt az előírás, hogy a híd közepén össze kell érinteniük a két kesztyűt, majd hátat fordítva vissza kell sétálni a híd végéhez. Aztán hirtelen megfordulva, vezényszóra lőni.
Ahogy Gáspár odaért Kálmánhoz, szemei a gyűlölet szikráit szórták mostohafivérére. Nem tudott uralkodni magán, nem állta meg, hogy ne mondja az arcába, ami olyan régóta a nyelve hegyén volt már.
- Te gazember! Te senki fia! Mit képzelsz magadról, nem elég, hogy a fele vagyonomat elloptad, még a kedvesemet is elakarod venni! Te szemét! - gesztikulált nagy mozdulatokkal, és hirtelen megragadta Kálmán mellkasán a kabátot.
Kálmán megfogta Gáspár két csuklóját, és az arcába kiabálta.
- Sosem voltál tisztességes legalább most tartsd be a szabályokat! - üvöltötte.
Gáspár kiszabadította a kezeit, valamit még kiabált, mutogatott, majd elindult a neki már hátat fordító Kálmán után. Néhány lépés után megállt, és a pisztoly nagy durranással elsült.
A megrémült két ló, megvadulva, eszeveszetten vágtatott a híd közepéig, és ott, hangosan nyerítve, tajtékozva toporzékoltak.
A híd, hatalmas robajjal szakadt le. A lovak, és a két férfi is lezuhant a sebes sodrású, mély patakba. A víz, a két testet, és a darabokra törött hatalmas gerendákat, törmelékeket is olyan erővel vitte, sodorta magával, mintha az lenne a dolga, hogy mielőbb eltakarítsa a nyomokat…
Epilógus
A könyvbemutatón több ezer ember gyűlt össze. Napokat álltak sorban, hogy jusson hely és jusson a kötetből.
A híres költőnő halálának a tízedik évfordulójára kiadott életrajzi füzetért harcoltak, mert remélték, hátha abból kiderül, hogy ki is az a dupla álnéven publikáló költő, aki úgy adta ki az összes versét, mintha egy levelezés lenne. Egy férfi és egy nő szerelmi levelezése, gyönyörű versekben. Mintegy kétszáz igen magas színvonalú alkotást olvashattak tőlük a rajongók. A szerelmesek kívülről szavalták azokat, de nem csak a szerelmesek, hanem már a fél világ, hiszen legalább húsz nyelvre lefordították.
A nagy láz annak is szólt, hogy végre élőben láthatják az örököst, aki tiszteletből - tekintettel az évfordulóra - az anyja naplójának néhány titkát napvilágra hozva, talán enged egy kicsit bekukkantani a költőnő valódi énjébe, életébe is.
A nagycsarnok méretű színházban felgördült a függöny. A színpadon egy magas, vékonytestalkatú, elegáns fiatalember állt.
- Engedjék meg, hogy a szüleim előtt tisztelegve, néhány sorban méltassam a munkásságukat - kezdte elcsukló hangon, és fekete szemeiben, semmihez sem fogható, különös fény csillant, miközben hollófekete haja, úgy omlott a homlokába, mintha egy könnyű kéz akarná megsimogatni fentről, az égi mezőkről…
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:49), összesen 1 alkalommal
06. Adalbert: Ámokkörforgás
Megszokott útvonala volt munkába menet és hazafelé is. A kettő nem ugyanaz volt, hazafelé a Spar felé ment. Délutánra mindig volt egy listája, ami alapján be kellett vásárolnia.
Nem véletlenül szeretett reggelente erre menni. Egy integetés erejéig így láthatták egymást Dórával szinte mindennap. Kellett ez a reggeli megerősítés. Tudni azt, hogy jól van és gondol rá.
Többször előfordult, hogy nem állt kint az erkélyen, és az ablakban sem volt. Ilyenkor mindjárt hívta mobilról, hogy mi történt. Egy alkalommal felhívni sem tudta, nem volt kapcsolat.
Zavarodottan, félőrültként ért be a munkahelyére. Nem is nyugodott meg csak akkor, mikor Dóra délután hívta. Lemerült a telefonja, a töltőt meg nem találta.
Most ott volt az erkélyen, teregetett. Ahogy meglátták egymást, mosolyogtak.
Az ember nem is gondolná, hogy mi minden lehet akár egy mosoly mögött is!
Hónapok óta tervezgették a jövőt.
Keresek én annyit, hogy neked nem kell, mondogatta a férje. Esztergályosként dolgozott Németországban.
Kezdetben azzal ment ki, hogy csak addig dolgozik külföldön, míg összeszedik magukat. Ma már azt mondja, bolond volna hazajönni. Meg aztán mire!
Egy ideje hívja őt is, hogy menjen ki véglegesen. Folyamatosan elzárkózott ettől. Itt él minden rokona, ismerőse, ide kötik a gyökerei. Meg mégiscsak ez a hazám, mondta végső érvként.
Gyökerek, haza!, csattant föl ilyenkor a férje. A mérge nevetésbe fordult.
Kínlódtak a kettősségben, a különélésben.
Ilyen lelkiállapotban futottak össze Robival a Spar parkolójában. Odarohant hozzá készségesen, hogy segítsen bepakolni a csomagtartóba.
- Ennyire látszott, hogy bénázok? – kérdezte tőle.
Így indult. Ennek már öt hónapja. Mára Robi lett a legerősebb kapocs, aki az országhoz kötötte.
Mielőtt összejöttek, lelkiismeret-furdalása volt. Nem is a férje miatt, abban biztos volt, hogy van valakije odakint, hanem Zsú, Robi felesége miatt.
Zsú nem hiszi el, hogy addig feszíti a húrt, míg tényleg otthagyom.
Katonás rendben megy nálunk minden, és mára már semmi sem működik.
Minden könnyebb volna, ha nem lenne a két gyerek.
Torkig vagyok az örökös háborgásaival, méltatlankodásaival! Semmi nem jó úgy, ahogy éppen van.
Távolról fölismert egy-két kollégát, akik sietősen mentek be a hivatal bejáratán.
Összerándult a gyomra. Itt sem olyan már, mint régen. Egyik átszervezésből bukunk a másikba. Mindig variálnak valamit a jobbítás szándékával. Az embernek meg az az érzése, mintha egyre rosszabb lenne.
Csodálkozva állt meg az irodája nyitott ajtajában. Az íróasztalánál egy idegen férfi ült, és babrált valamit a számítógépén.
- Jó reggelt! - szólt oda neki.
- Jó reggelt!
- Mi tetszik? – kérdezte föl sem nézve a gépről.
- Én itt dolgozok.
- Mától én is… - mondta a férfi kicsit elbizonytalanodva.
- Maga az én székemen ül az íróasztalomnál, és a gépemen csinál valamit.
- Ne haragudjon! Nekem azt mondták, hogy ez az én szobám és itt fogok dolgozni. Én csak azt csinálom, amit mondanak.
- Nem értem.
- Á, Robikám! De jó hogy látlak – hallotta a háta mögött a főnöke hangját. – Megismerkedtetek már? Kertész úr az új kolléga, a szobádban fog dolgozni. Tudod, átszervezés… Ott fent kitalálnak valamit, mi meg hajtsuk végre… Mindig rajtunk csattan az ostor…
Rákacsintott, mintha ebből neki már mindent tudnia kellene.
De nem tudott semmit, és nem is értett semmit.
- És velem mi lesz?
A főnökét annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen elhallgatott. Mintha erre még senki nem gondolt volna.
- Veled? Hát… Gyere menjünk a nagyfőnökhöz. Egyeztetünk vele, hogy akkor most mi van.
Karon fogta és húzta magával.
- Várj, Robikám! Előre megyek…
Egyedül maradt a folyóson. Mintha forgott volna vele a világ. Fogalma se volt róla, hogy mennyi ideje várakozhatott.
Egyszer csak megjelent az ajtóban kivörösödve a főnöke. Tanácstalanul széttárta a karját.
- Egyelőre az van Robikám, hogy most menj szépen haza.
- Ki vagyok rúgva? – szaladt ki a száján önkéntelenül a kérdés.
- Dehogy! – vágta rá gyorsan amaz verejtékező homlokát törölgetve. – Egy kis zavar támadt a gépezetben. Addig maradj otthon, amíg nem szólunk! Megpróbáljuk elrendezni a dolgokat… Tudod, mondtam már, ez az örökös átszervezés. Új idők új szele.
Az utolsó szavakat inkább már csak hallani vélte.
Támolyogva ment végig a folyosón, ment le az emeletről.
Arra már nem is emlékezett, hogy találkozott-e valakivel.
- Ilyen hamar letelt ma, Tarjás úr? Kérdezte a portás.
Nem válaszolt.
Talán biccentett.
A felesége szinte megrémült, amikor meglátta.
- Beteg vagy? – kérdezte izgatottan.
- Nem, nem…
Az asszony kérdőn nézett rá.
- Hazaküldtek.
- Hogy érted azt, hogy hazaküldtek? Kirúgtak?
Elmondta a történteket.
- Én még ilyet nem hallottam!
- Én sem… Elhiheted…
- És akkor most mi lesz?
- Várunk...
- Az ember mit is várjon ezektől!
Fel-alá járkált a szobában.
- Amiket mostanában lehet hallani, arról jobb nem beszélni!
Először Dóra is hitetlenkedett, aztán mindent elkövetett, hogy nyugtassa.
Annak örült, hogy Robi hirtelen és váratlanul jött szabadidejéből több időt tudott vele tölteni. Ez nagyon jó volt, de nem ilyen áron kellett volna.
Az első napokban még csak-csak megbírta nyugtatni kedveskedő szavaival, ölelésével.
Ahogy azonban múltak a napok, a férfi idegessége ráragadt. Eljutottak odáig, hogy egyszer-egyszer veszekedtek is. Ilyenkor egyiküknek sem kellett a másik kedvessége, ölelése.
Zsú egyre kibírhatatlanabb lett. Néhány nap múlva kétségbe vonta szavahihetőségét.
- Se telefon, se levél…?
- Mondtam, hogy semmi! – válaszolta ingerülten.
- Erika is azt mondta, hogy ez képtelenség. Ilyen nincs.
- A barátnőd már csak tudja!
- Nem tudja…, de gondolkozik.
Zsú hangnemet váltott.
- Robi, te hülyének nézel? Engem, mindenkit… Nézz rám! Neked felmondtak. Elküldtek, és nem mered bevallani….
Robiban megállt a levegő! Elállt a szava. Igaztalan vádak voltak a felesége részéről, de még igaza is lehet.
Elszörnyedt, erre még gondolni sem mert. Hideg verejték ült ki a homlokára.
- Holnap fogod magad, bemész a hivatalba és érdeklődsz. Ennyi idő után már nem türelmetlenség, ha az ember érdeklődik. Rossz rád nézni! Annyit fogytál pár nap alatt, hogy kiesel a nadrágból.
Zsúnak igaza volt, három hét telt el, és még nem szólt neki senki. Lépni kell. Ez a bizonytalanság a legrosszabb.
Az asszony az elmúlt napokban már naponta hisztérikus rohamban tört ki. Romokban látott mindent… Mi lesz velük, a gyerekekkel, a nyaralással...? Ezekre a kérdésekre ő sem tudta a választ. Ha válaszolni próbált, annál rosszabb volt.
Tarjás Róbert három hét után megunta a várakozást. Az egyik délelőtt fogta magát és bement a hivatalba. A portás utána szólt, hogy talán betegnek tetszett lenni.
- Hát… - kezdte volna, de félbehagyta a mondatot.
Mit jópofáskodjon, mikor egyáltalán nincs kedve ilyesmihez!
Néhány ismerőssel összefutott a folyóson. Épp csak köszöntek egymásnak. Úgy sietett mindegyik, mintha késésben volnának valahonnan. Nyilvánvaló volt a számára, hogy nem akartak olyan helyzetbe kerülni, hogy meg kelljen állniuk beszélgetni vele.
A főnöke három perc alatt elintézte.
- Ne tudd meg! Kész bolondok háza! Ami most itt van… Átszervezés jobbra, átszervezés balra, aztán újra.
Most miért mondja mindezt?, gondolta. Nehogy már sajnáljam! Fogalma sincs, hogy micsoda ostobaságokat mond!
- Tulajdonképpen az átszervezések miatt kell megválnunk tőled is.
Majd némileg engedett a határozottságából a hangjában.
- Ha bármiben a segítségedre lehetek, szóljál! Azt pedig ne felejtsd, ha később úgy alakulnak a dolgok, számítunk rád!
Szinte kitámolygott az irodából. Minden lehetőséggel számolt, csak ezzel nem.
Zsúnak igaza lett.
Mindenféle kérdés kavargott a fejében. Szédült bele.
A portás mikor meglátta, megrémült.
- Nincs tán valami baj? – kiáltotta utána.
Ment, csak ment. Vitte a lába, maga sem tudta, merre. Addig szeretett volna menni, míg vége nincs valahol a világnak.
Ilyet még nem is hallott, ami és ahogyan vele történt.
- Ilyen is csak veled történhet meg! – mondja majd vádlón a felesége.
Mit mond majd Dórának?
El se tudta képzelni, hogy az a több tízezer, százezer ember mit csinálna hasonló helyzetben. Ő úgy érezte, megőrül.
A zuhanásra és a csobbanásra még emlékezett.
Aztán elsötétült minden.
Az erkély korlátjára támaszkodva állt. Abba az irányba nézett, amerről nap, mint nap megjelent Robi alakja.
Most is jöttek-mentek az emberek. Ő viszont már soha nem fog feltűnni a sarkon.
Mikor meghallotta a történteket, rosszul lett. Végre volt valami biztató az életükben. Tervezték a jövőt. Egy pillanat alatt szertefoszlott minden.
Robi feleségét a temetésen látta először, és vélhetően utoljára. Erős volt, számon kérő határozottsággal nézte a gyászolókat.
Nem ment oda részvétet kívánni. Ő hozzá sem ment senki. Kit érdekelt az ő gyásza?
A következő napokban szerette volna közölni Robival. Magában százszor lejátszotta, hogy hogyan fogja. Tervezgette az ünnepélyes körítést.
Héthetes terhes volt. Ma már csak elképzelheti, hogy mennyire örült volna neki. Nincs senki, akinek újságolhatná. Magára maradt az örömével, ahogy a bánatával is.
Esténként lejárt a hídra. Oda, ahonnan feltehetően Robi is leugorhatott. Hányszor megfordult a fejében, hogy csak egy mozdulat, és ott lehetnének hárman.
Most is ott állt, a híd korlátjára támaszkodott. Hosszant nézte a víz folyását, szinte megszédült a nagy víztömeget látva.
Két férfi távolodott tőle a hídon. Lassan ballagtak, miközben hevesen vitatkoztak.
Számolatlanul múltak a percek. Néha csobbant a víz, és csak folyt, folyt, belésimulva az örökkévalóságba.
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:50), összesen 1 alkalommal
07. Lukrécia: Reménysugár a kilátástalanságban
Alkonyodott. A város zaját panaszos nyávogás szakította félbe. A híd lábánál, lent a folyónál ázott kismacska sírt kétségbeesetten. Talán kidobták, talán már gazdátlannak született. Ki tudja.
A hídon egy pár veszekedett egyre hangosabban.
- Hányszor mondjam még, hogy ez volt az utolsó! Hinned kell nekem!
- Egyáltalán nem hiszek, hagyjál békén!- zokogta a nő, és megpróbált elfutni a férfi elől, aki azonban megragadta a karját.
- Engedj el!
- Nem, amíg meg nem bocsátasz!
A járókelők megbámulták őket, volt, aki nevetett, más fejét lehajtva sietett el a közelükből, de senki nem avatkozott közbe.
- Ha itt hagysz, beleugrom a folyóba! Nem viccelek!- kiabálta kapatos hangon a férfi, és még erősebben megszorította a nő karját.
- Engedj el, ez fáj! Ne hülyéskedj, engedj már el!- szólt a nő remegő hangon. Ahogy a férfi szemébe nézett, hatalmába kerítette a félelem. A testét borító zúzódásokra gondolt, és fájdalmasan görcsbe rándult a gyomra. Hát már megint kezdődik? Ahogy a férje inni kezd, brutális, kötekedő alakká változik. Hát már soha nem lesz ennek vége? Pedig hányszor megígérte, hogy nem iszik többet. Kijózanodva aztán zokogva kért megbocsátást- a nő pedig minden alkalommal megbocsátott. Egészen eddig.
Kihúzta magát, és megint megpróbálta kirántani a karját a férfi kezéből. Remélte, hogy a férje nem üti meg nyilvánosan. A férfi azonban egyre erőszakosabban rángatta a nőt.
- Szépen abbahagyod ezt a hülyeséget és hazajössz velem. Mégis hová mennél? Mihez kezdenél nélkülem? Örülj, hogy elvettelek, senki másnak nem kellettél volna!- üvöltötte a férfi a nő arcába.
Részeg dülöngélésében hirtelen megbotlott a járdaszegélyben, és egy pillanatra lazított a szorításon. A nőnek sem kellett több. Kirántotta a kezét férje markából, és rohanni kezdett. Már a híd végén járt, amikor hirtelen autódudálást, csattanást hallott.
A nő nem mert megállni, leszaladt egészen a folyóig, a híd alá. Rémülten zakatoló szívvel hallgatta a fentről jövő hangokat. A részeg dühöngés abbamaradt, a hirtelen csend pedig szinte nyomasztó volt. A nő kimerülten sóhajtott és hátát a híd lábának vetve, hátrahajtotta a fejét, és várt.
Nemsokára szirénázó mentőautó hajtott fel a hídra. A nő nem mert mozdulni. Mi történhetett? Talán- de nem, ilyet gondolni sem szabad. Maga is megrémült, hogy mennyire boldoggá tenné, ha a férjének baja esne. Ahogy rémülten és tehetetlenül állt, hirtelen nyávogásra lett figyelmes.
Ázott, fekete fehér foltos kismacska sírt kétségbeesetten. A nő leguggolt, és halkan hívni kezdte. A cica félénken nézett rá. Talán kidobták, talán meg is verték, gondolta a nő szánakozva. Lehet, hogy engem is így szánnak az emberek? Azok, akik normális életet élnek, akiknek nem kell félve hazamenni- hasított belé villámcsapásként a gondolat. A cica közben egészen közel sompolygott. A nő kinyújtotta a kezét, ő pedig hagyta magát simogatni. Ez nem mehet így tovább. Többet nem fog sajnálni senki. És soha többé nem engedem bántani magam- gondolta határozottan. Karjába vette a kismacskát, és kilépett a híd árnyékából. Villogó mentő- és rendőrautót, és körülötte tébláboló járókelőket látott.
- Elnézést, mi történt itt? – kérdezte halkan a legközelebb állót.
- Elgázoltak egy részeg fickót. Meghalt.
A nő kábán, maga elé meredve indult el lassan. Aztán ránézett a karjában doromboló cicára.
- Tudod, most már egyikünk sincs egyedül. És mostantól minden jó lesz. - mondta neki hirtelen elmosolyodva.
Legutóbb winner szerkesztette (2012 Nov 4 Vas 20:51), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2012 Nov 4 Vas 20:21 Hozzászólás témája: Re: 41-44. heti prózaverseny
Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!
A prózaversenyben is megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult a 41-44. heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott!
A versenyben összesen 7 alkotás érkezett.
A közönség szavazását a 7-es számú mű nyerte, 18 pontal.
A szakmai zsűri ebben az etapban 4 főből állt (Anna, Si, Lacobá, hori, és a_leb).
A zsűri pontozása alapján, az 4-os számú próza győzött, 23 ponttal.
Tehát a közönség szavazása alapján a győztese:
Lukrécia: Reménysugár a kilátástalanságban című prózája
Zsűri szavazásának győztese: haaszi: Margit híd, ’44 című prózája
Kedves Zsuzsa és Irén szívből gratulálok a győzelmetekhez.
Egyben szeretnénk felhívni mindenki figyelmét a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
