Már nem hallom egy sohasem volt perc fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni, de mit kellett volna tenni,
amit akarhattunk volna, az megmaradt, az semmi.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták mégis, talán mégis.
Mégis védik ami megmaradt, hogy legyen úgy ahogy az élet kéri,
ahogy senki sem érti, legyen,legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti mi fájt, mely arról szól,
hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Mindkettő gyenge volt, vétkezett.
Önmaga s a másik ellen, nem tudhatták, mit hagynak el, hogy emberük az ember.
Az egyik csak élt, a másik csak kért,
csak szeretett, csak úgy senki ellen, de az egyik nem vette észre s megölte őt, önmaga s a másik ellen.
Ha olvasod e mesét, sírsz majd anyáddal, sírsz ott a sírnál,
ahol temetsz majd engem is, ahol késő már, ha hívnál.
Nem szégyen az a forradás, melyet titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk, hogy önmagadban láttál.
Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, elhiggye, őszintén szeretném,
nagyon szeressen úgy,ahogy én is szeretném.
Jó lenne most, ne kelljen arra várni, mit szól a világ, jó lenne semmit se látni,
jó lenne hallani lépteid a lépcsőn, hogy jössz, mert döntöttél,
nem kell többé az álmot várni, az álmot, ha itt lennél, mert nincs még, nincs késő.
De annyiszor volt már szó, olyan szó, ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül, mert tudtam, reád vártam,
bár tudom nincs értelme, mégis ezt kívántam.
Száz betű hangzik, kavarog fülemben,
szavakká érlelve apró dallamot,
értelmet keresve minden ütemben,
hogy kifejezze azt, aki én vagyok.
Önmagam kutatva befelé nézek,
szeretnék fogódzót lelni valahol.
Elvesztem az úton - és nem kerestek…
Legbelül a szivárvány sem ragyog.
Két tudat hasít elmémből szilánkokat,
elmúlt idő mezsgyéjén kódorgok,
súlyos gondolat rág belőlem részeket;
- álommá szenderülő pillanatvarázsok.
Elmondanám,
- még el is énekelném -, ha lenne hit,
mely indulni késztetne tovább,
tán életet nyerhetne a megbúvó lét is,
ha ezernyi kétségem nem lenne bilincs!
Szavak, hangok simítják érzékeim…
Távolról megérint, lágyan szól,
dobbanó szívemben szeretném érezni,
de gyáva lelkem - már nem válaszol.
Legyél nekem. Látod, két egyszerű szó fekszik
egymás mellett békésen. Sorok között akár
... észrevétlen el is bújnak, elszaladsz felettük,
s e két szó így nem jelent többet, csak magányt...
.
Legyél nekem fény, mely vezet, legyél utamon
gránit kövezet! Félelmemben biztató szó,
perzselő hőségben hűsítő tó! Félelmemben
nyugtató ölelés, ajkamra szelídült forró csók!
Legyél nekem rügyfakasztó, virágos tavaszom!
Légy perzselő nyaram, aranyba öltözött őszöm,
s ha jéghideg kezét vállamra teszi majd a tél,
akkor az legyél, kinek utolsó csókját megőrzöm.
Legyél nekem a minden a semmi határán túl!
Az legyél, aki sosem voltál még senkinek sem,
és nekem sem volt más! De oly mindegy már,
mi leszel, és miként, csak legyél nekem, velem.
Legyél nekem, mert nincs a Földön senki, aki
elviselne engem jóban, rosszban, mindhalálig
szerelemben. De Te! És csak Te, senki más:
legyél születésem, és gyönyörű szemfedelem.
Legyél nekem! Miként a földön, a mennyben is
a mindennapi kenyerem, és mint miképpen
én leszek Neked a könnycsepp, mely örömben,
bánatban csillog szemed sarkában, s hiánya éget.
Legyél nekem a dal a csendben! Legyél szó,
a kimondhatatlanságig megvakult egyetlen
valóságban! Nem. Esküszöm, Már nem kérlek!
Már könyörgöm: Bárhogy, csak legyél nekem!
Valami úgy fáj.
Lelkemen penge éle hasít.
Jajdulnék, de a hang
Fogak fésűjén megakad.
Zománcot szakító rianás.
Összeszoruló, hangtalan
Csikorgást zenél a kín.
Valami úgy fáj.
Bordák közt veri ketrecét.
Jajdulnék, de a jaj
Hangszálak fagyába belehal.
Jégcsapok ezerré szakítják szét.
Mélyről pattogzó sóhaj
Csupán a vergődő lét.
Valami úgy fáj.
Torkomra könny csordul.
Jajdulnék, de belül ég
Nyelem savanyú-sós levét.
Arcomon mosolymáz
Kemény, karctalan acél,
Fénylő maszk, ne lásd!
Elengedtelek...
mint fényt a csillagok,
s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csend a sóhajom,
könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon.
Elengedtelek...
mint ma a tegnapot,
tulipán a szirmát, mit porba hullatott.
Úgy engedetelek el...
mint levele a fát,
alája terítve szeretet paplanát.
Elengedtelek...
mint árnyék a Napot,
nehogy eltakarja, inkább utat hagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csodás pillanat,
magamba zárva, mint ládikát a lakat.
Elengedtelek...
mint éjszakát a csend,
hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend.
Kérlek hát ne félj...!
van még ki Rád vigyáz,
hiszen csak én engedtelek el... senki más.
Ma felhőt bont az ég, sólyom-csillagom,
s kitárul a világ szemeid előtt.
Egy lágy muzsika szól fenn a karzaton,
hol angyalok sírnak nyári könnyesőt
Ma láztól ég a nap, s tüzes csókot hint,
gyémánt-bölcsőn ringat minden fénysugár.
Kék hold útján járó csillag keze int,
ha suhanó szárnyad virágrétre száll
Megszületni vágytál e földi létben,
hol erdők zengik a madarak dalát,
és hegedűhúr játssza el majd szépen,
egy kicsiny sólyom-szív dobbant ritmusát,
melynek átfutó sóhaja a szélben,
oly félve reszket meg, mint a nyárfaág.
A hajnal piros és sárga ingben vacogva,
csendesen a tájat páratengerben mossa.
A lélekben múltnak hűvös borzongása száll,
így keserű fájdalmával egyedül kószál.
Kitörő vágyak kinyílt festetlen ajakkal,
csókokat remélnek, ólmos szemhéjú arccal.
Ám a véresen pislákoló, reszkető szem,
vörös foltot vetít a fénylő napos égen.
Hogy kisarjadjak, s szomjas lelkem lángra kapjon,
kebled melege lesz így hő-perzselt dombomon.
Hallod kedves a zenét mely szívemben zokog?
Ölelj gyöngéden át, mert boldogságot hozok.
Olyan vagy, mint virágillat, belőled élek,
szerelmünkből ily módon születik költészet.
Ha a bágyadt ezüst Hold, reszkető tóra száll,
úgy suhanj felém, mint egy vakító fénysugár.
fényesi Tóth János fényesi - 112 (előadó: Kováts Péter-skorpio)
Én csak magam akartam lenni, ahogy
látnom adatott a kócossá borzolt őszi
fákat, és a sietőssé vált lábak ütemét a
nyálkássá rétegezett köveken hallani.
Csak a zenét akartam sikításnak érteni,
értelmét a túlvilági kérdéseknek, és
elhinni, hogy jó ez a válaszok nélküli élet.
Csak a gyerek pillantását akartam felnőni
látni, amikor már neveti a tű szúrását, és
rám nyitja az öregség ajtaját néha, napján
köszönteni, hogy megszületett, s csak
hagyni a békétlenség zászlajának lobogását
másra. Nem akartam én más lenni soha, csak
adni, és kapni, elfogadni a nincset, elrejteni
ha van még elrejteni való. Csak nyüszítés
akartam lenni gazda nélkül, fületlen kedves
bögre, pár nélküli páratlanság, vissza nem
váltható üvegbetét a szekrény tetején,
egy könyékig mocskos életguberáló.
Csak imádni akartam a téglák konok rendjét,
a kereszt árnyékába állni, jó oldalra fejem
hajtani, ujjammal sebeket érinteni, köveket
görgetni, mindent mi tehető megtenni, vagy
-sokszor- csak úgy tenni. Mert nincs sötét mi
sötétebb lenne, nincs jég, mi hidegebb lenne,
amikor arra eszmélek, hogy félem az Istent,
és Isten velem fél!
Kovács Daniela - Csak támolygok árván (előadó: Kováts Péter-skorpio)
Ma úgy virágzik szívemben a csönd,
akárcsak az őszi rózsafakadás,
s míg fülemben kriptád hallgatása csöng
a ligetben az árnyak kergetik egymást.
A párkányra omlok, Téged hívogatlak,
mígnem szívem, gyásztól holtra fárad
nézd, páracsipkéktől bánatos az ablak,
s én belerajzollak a szomorú homálynak.
Nagyon fájsz! Ám kínomat nem oltja
sem emlék, sem álom, sem élet, sem várás.
Csak támolygok árván, mint fények éji foltja,
és szokom a pokol hamujába’ járást.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban