Nem szólnék, de cifra szemfedélként gyűrődik arcomba az éj,
az összébb húzódó csillagok apró máglyái tűzvésszé gombolyodva
égetik szememre az utolsó előtti pislantás ráncos reszketését,
és a tekintet kormos repedésein fehéren hull alá ártatlanságom hamva.
Jaj, csak most ne hagyj magamra, mindennél engedetlenebb bennem a sírás!
S mi más kényszeríthetné sárrá a mérhetetlen lángok susogó parazsát?
De oly nehéz a könny, hogy azt csak egymásba fogódzva képes kisírni az ember.
Kegyetlen táncban kigáncsolt lábaim mozdítanak feléd,
de hanyatt ránt kimért szótlanságod kulcstalan bilincse,
s mint kikorhadt kopjafa a viharban, terülök el bénán a csillagok összegyűrt rácsain.
Sebezhetetlen szeretlek, s mégis minden tagjaimmal vérzek.
Nézd, véres lesz tőlem a csend, és szobám falán véresek lesznek tőlem
az ablakon beosont szőlővirágok hintázó árnyai, amiket úgy szerettél,
s melyek véres illatát dörzsöli most fátyolos szemembe az emlékezet!
S én, hiányod napszámosa, dehogyis szólnék,
de a folyton éheztető táplálék, a szerelem fanyar ízével nyelvemen kell tűnődjek:
vajon az utolsó pislantás boldogságára ítélve, szégyenem lesz-e,
mikor majd megírja tizenegyedik parancsolatát az Isten,
hogy egymillió gyermek éhezik köröttem, s én szerelmes szavakat beszélek neked?
Ez az este is idomíthatatlanul mordul.
A lecsüngő égről pille szürkület pereg,
s a puha avaron ágyazó árnyakra
keserűn csöppen az ősz félédes nedve.
A magára maradt mozdulás teremt fegyelmet.
Beoltott gyertyaként füstölgő kéményről,
mint óvatos kígyók, tekerednek le a reggeli fények.
Meleg házfalakra vetődő akácsor ölelő árnyait
fejti le némán a mélybe bukkanó napkorong,
s a megrogyott kerítés csillanó drótja,
akár egy rács, ércesen köt belé a ködbe.
A kukoricatépők még görnyedt hátukon
érzik rángani a harangok déli kondulását,
s olcsó cipőikre száradt sarak nehezét
cipelve mérik kályhalapon sült lángoshoz,
a kiszáradt ajkukról csorgó Miatyánk ízét.
Mintha halottak napi temető lenne az út,
ablakok pislogásában tetszelgő kavicsok
roppannak súlyosan-óvatos lépteik alatt,
s ha mosolygószemű gyermekük elébük szalad,
miként feszületek, megváltó fájdalmat őrizve,
széttárt karokkal egyenesednek ki boldogan.
Az aránytalan-békés rend millió atomja nyüzsög,
s a télbe halkuló zsibongás elejtett mozdulatlanságán
egész a teremtés oltáráig porzik fel a csönd.
S míg ez idomíthatatlanul szelíd éjszakába halnak
a fák, a dombok, a nyers homállyal bélelt utak,
valamelyik csillag izzó tövisén feltámadásig
számlálja az ásító perceket a sosem vérző Isten.
Addig várok rád, amíg tudok.
Alkukat kötök a sorssal, s ha kell,
a csillagokra is rácáfolok. Ha kell,
időt utazok, múlt leszek érted,
s azért harcolok, hogy lénye lehess
a jövőmnek. Amikor már kemény
lesz a lágy – várok rád.
Addig várok rád, míg a csontjaim
feladják, s ízületeim elsorvadnak.
A kopogó háztető pala akaratai
elhasználódnak, s a feladás vizei
onnan az esőt homlokomra csorgatják.
De miattad, lehet hogy a földbe
akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat
kapálják az irigyek, csendben leszek
akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések
mit sem törnek, mit sem aláznak engem,
mert ki a célért áldozza fel mindenét,
az végül csak nyertes lehet. Ebben
kell higgyek, s ezért kell, ezért nem
adhatlak fel. Minden drága és féltett
külső kincsemet, mire megjössz,
elvitték már tolvajok, kifosztott
leszek, s belül is ingatag hanyagság;
magammal szemben.
S a világ utolsó óráján, ha
a megrepedt harangot kongatják,
minden bizonnyal én már por leszek,
egy tömör elhasználódás – Kit érdekel?
S a földön szétterült hamumból mikor
már lakmároznak a szelek, remélem
te addigra fölöttem állsz, s e rémképes
várakozásból felébresztesz.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
