Születésnapi pályázat művei

[Anna1955]

15.


Ligeti Éva (LEKA): Ez az én hazám


Álmok völgyét öleli kitárt karú Kárpátok,
nyakában gyöngyként futó folyók - ugye látjátok,
mint csatangol a Duna, s a Tisza hogy tekereg?
Hol rohanó patakok zúgnak, dolgos tenyerek
markolják az istrángot, terelik sorsuk útját,
kévényi jelenük vonszolják - s nemzetünk múltját.

Hol égig kapaszkodik ölelkező hegy, a domb,
félti rejtett kincseit az érintetlen mélység,
fenyvesek pipiskednek, s lágyan legyezget a lomb,
kiáltásom elnyeli csend és olvadó kékség.
A völgyig kergetőző csapásokat követve
szúrós szeder karistol, ám futok csak nevetve.

Lankákra hajlik a rét és zöldell a legelő,
a végtelennek tűnő puszta lustán elterül,
fűre font bikanyálat lenget lenge levegő,
fejét kócsag emeli, láttamra nem menekül.
Hallom a madárdalt, távolabb tücsök hegedül,
megnyugvást nyújt e látvány, mert nem vagyok egyedül.

Lomhán nyújtózó város, kopogó kövén lohol
egyre gyorsuló élet, hamar magával ragad
a forgatag és együtt lüktet a lépés, dobol,
dalol, valahol... Bárhol lehetek, meg nem tagad
hazám, hisz része vagyok az egésznek egészen,
jóban és rosszban, olykor gyáván, néha merészen.

Pusztaság világítótornyai apró tanyák,
hol fáradtan szuszog az est, sajgó testű paraszt,
reményük ringatják a létért aggódó anyák,
- majd elszenderül a nap, s mindent fogasra akaszt.
Mikor térdre rogy az éj, fűre hasal a harmat,
leskelő Hold ezüstös paplanával takargat.

Múltból ébredő holnap, jövő ablakát tárja,
és elragad csapongó gondolat sodró árja,
gyökereim nem tépi ki csábító messzeség,
- magyar himnuszt hallgatni mérhetetlen büszkeség.
Hű maradok a nyelvhez, nekem fontos igazán,
ősi örökségem ez a föld, mely az én hazám.

[Anna1955]

16.


Emericzy Enid (Enid): Gödöllőtől Gödöllőig


Hazám kicsi, házam se nagy - mind a kettőt szeretem,
s mindkettőben mindörökre letettem a fenekem.
Más országban élni? biztos kettétörne a szívem,
házamhoz meg sok ötlet köt - mind várja, hogy meglegyen.

Ahány helyen eddig laktam: elsőre mind csupa rom,
ebben? lakni? soha, soha megcsinálni nem tudom.
Mennyi város látta eddig útjaimat, életem!
Mennyi helyen kerestem már - reménykedve - a helyem!

Úgy kerültem Gödöllőre, véletlenül, hirtelen,
s kéretlenül sok-sok emlék felkavarta az eszem.
Hiszen itt az Erzsébet-park! Kirándultunk! A szobor!
Hévvel jöttünk. Valami híd. Egy fényképen póniló.

Anya kontyos. Hazafelé apa vállán aluszom,
hónom alatt vadvirágból gyűjtögetett nagy csokor
Hungária körútnál volt akkor a végállomás,
Itt a Hévről hetvenötös trolibuszra átszállás.

A húsvétok! Máriabesnyőn minden évben ott vagyunk,
hugi meg én bokrok alján meg a fűben kutatunk.
Keresgéljük, idén vajon a nyuszitól mit kapunk?
Hogy anya és apa a nyúl, arról persze nem tudunk.

Kergetőzünk fent a hegyen, visítozva, boldogan,
dehogy látjuk, hogy a "nagyok" összenéznek, cinkosan.
Tojáscukor, csokinyuszi, csak úgy dagad a zsebünk,
kockás takarónkon ülve zsíroskenyeret eszünk.

Heverészünk egy fa alatt - csak a miénk ez a fa,
messze látni innen föntről, vonatoknak a zaja
nem hallatszik, hangtalanul tűnnek el a kanyarban.
Hogy tud olyan gyorsan vége lenni ilyen napoknak?
________________

Elmúltak a gyermekévek, anyám, apám nincsen már,
testvérem is föntről figyel, felhők közül kukucskál.
Csak azt nézik mind a hárman, hová megyek, merre még?
Össze-vissza költözésből jaj, soha nem lesz elég?

Éltünk bizony mindenfelé, ahogy hozta kusza sors,
csomagoltunk, megint, és a címünk újra változott.
Szép királynénk kedvenc helyén hosszú évek óta már
itt lakom - és gondolkozom, mi minden volt, ami várt.

Jöttek sorra hétköznapok, jöttek sorra ünnepek,
egyre több az ismerős arc, léptem bárhová vezet.
Utcanevek, épületek - alig van már idegen,
s gyermekkorom emlékei rám köszönnek száz helyen.

A Petőfi utcában biz` eszembe jut, hogy apám
itt volt gyerek - milyen kár, hogy nincsen már meg az a ház.
Csak fényképről láttam sajnos nagyapát és nagyanyát,
Krumm Jolánnak térdén kölyök - aki lett az én apám.

Premontrei Gimnázium. Múltból újabb villanás:
egy tablókép, rajta sok-sok érettségiző diák.
Köztük egyik az én apám. Hogy is feledhettem el?
Ezer hangon hívó város - itt vagyok én jó helyen.

Gödöllői Művésztelep. Milyen kár, hogy elveszett
édesanyám sok megsárgult, széfben őrzött levele!
Ellopta a vasládikát pénzre vágyó siheder,
nem vigasztal csalódása: nincsen pénz, csak levelek.

Hiszen ezek a levelek arról meséltek nekem,
hogy az anyám sokszor járt itt, eme művésztelepen.
Talán tőle örököltem sok-sok tarka ötletem,
talán ezért hajtott a vágy, hogy az összes gyerekem

próbáljon ki annyi mindent. Mindent, amit csak lehet,
jussanak el mindenhová, ahol él a képzelet.
Zenevár és néptánc szakkör, énekkar és dzsesszbalett,
korongozás meg röplabda, hastánc, festés, karate,

volt itt minden, színház, mozi, Kaláka-hangversenyek,
vittem fiam s lányaimat, ahol lenni szeretett.
Láttam néha magamat, mint ketrec-sorsú gyermeket,
s égig röpített az öröm, hogy nekik ez mind: LEHET.

Képzeljétek, e városban cserkésznek is mehetett,
aki akart - volt is cserkész, nem is egy, több gyerekem.
Amelyik meg úgy érezte, lovagolni volna jó,
megtehette - pont úgy, ahogy lett, ki akart, színjátszó.

Nekem alig volt játékom. Ami volt, rég elveszett.
Agyagállat-seregemnek apám gyártott ketrecet.
Anyám lelkét, keze nyomát őrzi bútor, lámpa, kép,
apámtól nincs, csak egy sámli - még mindig nem esett szét...

Kettőt csinált, egyet nekem, egyet meg a huginak.
Nincs már hugi, nincs már apám, a sámlikból egy maradt.
Ha ránézek, látom magam, s hugit, ahogy rajta ül,
valamiért ilyenkor a szívem úgy elnehezül...

Csak remélni merem azt, hogy Soma, első unokám
egyszer ráül s én majd mondom: "ezt csinálta nagyapád.
Nagyapád az én apám volt, nem láthattad sohase`,
ha akarod, elmesélem, milyen volt az öregem."

És hogy mindez mért Gödöllő? Gödöllőhöz mi köze?
Mert számomra múltat, jelent s tán jövőt is összeszed,
Gyerekkorom néhány évét megjelölte örökre,
felnőttként meg se bánatom, se örömöm nélküle.

Fiam itt lett harmadikos, a nagylányom iskolás,
akkor, mikor idejöttünk, odahagyva szép Zalát.
Úgy gondoltam akkoriban, most már minden elveszett,
de két gyerekkel érkeztünk - három meg itt született!

Az is ehhez a városhoz kötődik, hogy jó barát
rengeteg lett - aztán egy se, fene a politikát.
Hogy küzdöttem akkoriban! Jaj, haza és jaj, család!
Ami ebből ma is megvan: bőszen viselt vad magány.

Rendszerváltás. Szinte ma volt. Nem is oly rég, s hihető,
hogy családom és a haza mindentől megmenthető.
A családom szertehullott. Hazám úszik, esztelen.
De nem szűnő varázslat, hogy van öt csodás gyermekem.

Ahogyan az évek szálltak, lettek újabb barátok,
akiknél a világnézet nem pusztító zsarátnok.
Újra bízni önmagamban általuk is tanulok,
elhitetik, hogy bőrömben lenni nem is rossz dolog.

Kerítik az életemet falak, deszkák, betonok,
de kutyák is jönnek velem, akármerre baktatok.
Skót juhászom kettő is volt, tacskó is volt, meg puli,
mostanában egy labrador, ki napjaim színezi.

Vannak fák is, akiket én utam mellé gondolok,
fűzfát ültettem a helyre, ahol anyám lett halott.
Aztán később, másik kertben, annyi fűzfát ültettem,
ahány kellett - anyám, apám és húgomat vesztettem.

Nem élnek már ezek a fák - mert ahogyan költöztem,
és ahová mennem kellett, nem találtam a helyem.
Volt egy ház, hol azt gondoltam - ahol nőtt egy platánfa -
itt majd jó lesz. De nem lett úgy. Mennem kellett, máshova.

Jártam már ott azóta, hogy nem lakásom az a ház,
és ahányszor arra járok, csodálom a platánfát.
Órjási lett, lenyűgöző. Idők szárnyán emlék száll:
ahogy fiam s a lányaim hintázgatnak az ágán...

Itt Gödöllőn - vicces város - három házban laktam én,
fene hitte, hogy egy helyen ennyi költözés kifér.
Utálom a költözködést, mert akárhogy vigyázom,
mindig akad valami, mit nem szabadna otthagynom.

Hol most élek, egy kis házban, tán örökre maradok,
annyi helyről jöttem már el, s hittem, belepusztulok.
Hamuból tűz, újra élek, végzetet sors összefon:
gyerekkorom játszótere lett végül az otthonom.

Hazám kicsi, házam se nagy, mind a kettőt szeretem,
s mindkettőben, bárhogy nézem, letettem a fenekem.
Kis hazában tündér város - itt lakom, mert itt lakom,
rég enyém vagy, s újra enyém, Gödöllő - én városom.

[Anna1955]

17.


Gyányi István (gyapitti): Leszel-e...?

Kis országom! Leszel-e
Még valaha a régi?
Szólván ajkad remeg-e,
Ha valaki megkérdi?

"Így felelnék: Lehet nem,
Sosem leszek ugyanaz.
Szíved mélyén, odabenn,
Igaz magyar maradhatsz.

Tudd tehát, hogy ismerlek,
Hogy nem feled el hazád.
Érezned kell szívedben,
hogy van, ki vigyáz reád.

Tudnod kell, hogy őrizlek,
Hogy sosem vagy egyedül.
Földjére az Ősöknek
Hazatér, ki menekül!"

Ezt látom én lobogni
A népnek zászlajában.
Hallom szívem dobogni
Az éjnek árnydalában.

Ezt sugallja szép hazám,
Az üzenet, ez nékem:
"Nem számít, hol a határ,
Míg összetart a népem!"

[Anna1955]

18.


Az anonimitás megsértése miatt a verset kizárom a Pályázatból.
Lőrinczi L. Anna

[Anna1955]

19.



Hepp Béla (a_leb): Itthon


Megszökni tőled mennyire akartam,
elmenni messze, árkon-bokron át
törni el innen, hágókon, patakban,
leverni múltunk átkozott porát,
kifújni végleg minden édes illatod,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok.

De sokszor csaltál meg... Görcsös gerincem
megtörni szántad mocsokba vesztve,
morzsolt hitemre olvastál: - El innen!-
súgtad, s nem tudtam, jövőnk, az lesz-e,
tiportak éjszakák, földsápadt hajnalok,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,

rád akaszkodtak, s méltatlannak adtad
szép kincseid; minden ordas ének
téged gúnyolt, már mindent elmulattak,
s elhazudják, mintha szeretnének,
teérted sírtam száz sosemlesz holnapot
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,

mert érted égni bennem így se szégyen.
Képeidben önmagamat sejtem,
szent esküvésben, porban csúszva, térden,
rád feszítve minden apró sejtem,
nyaraddal égetsz, a teledben megfagyok,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,

testedben élek, minden apró magban
te lélegzel, mezőkön, hegyekben,
szürke utcákon az én otthonom van;
lehetnék máshol? S hogy elmegyek? Nem!
Megbolydult a világ, bolonddá lett a jog,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,

egy nyelvet mondunk, egyet milliókkal
kék tavakban, folyók széles hátán,
erdők csendjéből napra forduló dal
búzamezők sárga szálán vár rám,
világnyi zajokon, hallod, hogy átrobog,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok
magamban, tebenned. Lángos arany orcád
fordítsd a szívemnek, Hazám, Magyarország.

[Anna1955]

20.


Millei Lajos (Millali): Dalolj hazám


Dalolj hazám, mert sírni sosem tudtál,
a veszteségen, mint egy úr: mulattál.
Nem számoltad, hogy mikor mire telik,
ha vemhes a nincs, mindig hiányt ellik.

Gőg ül ott fent, és alul az alázat,
az alap nyögi a túlsúlyos házat.
Tetőn virul a napsugaras ablak,
pince és penész egymásnak maradnak.

Dalolj hazám, hisz az sír, aki gyenge,
vért izzad most a "hiszek még" türelme.
Mert dolgos a kéz, szinte sose fárad,
magyar égen a felhő csak gyalázat.

Elhittük azt, hogy a Nap fénye éltet,
a rákkal telt fény védi sebeinket.
Ám régóta látjuk: hámlik a bőrünk,
nyúzza a múltunk, mit mégis megőrzünk.

Dalolj hazám, és az ütemet verjed,
tetszhalott az, aki erre sem gerjed.
Muzsikus lelkünknek szóljon a nóta,
így vigadunk már egy ezredév óta.

Nógat a virtus, hát járjuk a táncot,
észre sem vesszük a feszülő láncot,
hisz megszoktuk már, az életünk része,
bégető sorsunk örök építésze.

Dalolj hazám, hisz virul most az élet,
nincstelen haljon, mosolyból nem él meg.
Bársony-szép kendőt szemünk elé tartva,
kopoltyús létünk kijut majd a partra.

[Anna1955]

21.


Földi László (Lacoba): Levél az antant szövetséghez

(név szerint: nagy-britannia, franciaország, olaszország, japán, belgium, kína, kuba, görögország, nicaragua, panama, lengyelország, portugália, románia, szerb-horvát-szlovén állam, sziám, cseh-szlovákország és azok jogutódjai, valamint ausztria, szovjetunió * ahogy illik: csupa kisbetűvel)

vizet hordok - az éltetőt -
sorokba ágyazva a szót
s kehellyé formált tenyerem
remeg hisz elvéti a jót

bizony nem jut már évente
legalább egy jó szó s hazug
trianonnal a nyakunkban
kéne fennhangon kacagnunk

szaros igékkel csak görnyed
a lelkünk s a hátunk - hétrét -
tán annál is jobban míg hol
ez hol az - slusszként kiherél

kehellyé formált tenyerem
remeg hisz elvéti a jót
ujjaim közt el-elcsorog
s hizlalja a dagonyázót

lesz-e még valaha ki majd odavág az asztalra
visszatekeredik-e a takony azok torkára
akik asztalnál döntötték el hogy a győztes mától
az aki alulmaradt a csatában hogy holnaptól
csak a hazug szónak van eleje és biz vége is

kuss - ne pofázz - visszajössz ha átlépted a határt -
nagyapám parancsa volt ez Doberdónál - tudod
szarházi mert ezt kapták parancsba a katonák
és a hazájukat védték csupán - kegyeltjeid
meg újra és újra csak támadtak Isonzónál
Sósmezőnél sem a magyar támadta a románt
de nem is ő csiszolta le még a sírkőről is
a sváb és magyar elesettek nevének nyomát

azt mondják az Úr majd megbocsájt
de mi sosem - ugye te is tudod Uram
s a világ is megtudja egyszer
ki is a szarrágó a magyar-ügyben ám
csak ne legyen késő - talán még nem késő

[Anna1955]

22.

Arany-Tóth Katalin (aranytk)

[Anna1955]

23.


Nyolcas József (estelente): Pórmagyar


Héjj, magyar!
Mit neked, ha gyárad
kapuját a rozsda
bilincse se zárja,
és éhed bádogán
lelked is kiszárad!
Négymillió itt ki társad.

Héjj magyar!
Mit neked, ha régvolt
jószágod aklában
az őszi szél még tort
dudorász, s te bedőlt
szívedben élsz, szép félholt!
Négymillió itt ki társad.

Héjj, magyar!
Mit neked, ha béred
templomi koldusnak
szánt vigasz; reméled
azt mégis - hónapszám -
torz napon, torz éjen!
Négymillió itt ki társad.

Héjj, magyar!
Mit neked, ha fiad
menekül hét határt,
feledve - míg sirat -
hont, hitet, s érted őt;
sóhajod felriaszt.
Négymillió itt ki társad!

Héjj, magyar!
Mit neked, ha setét
cselédek uralnak
törvényt és jog kegyét,
bűnök szűz szózatát -
bár neked jár segély!
Négymillió itt ki társad.

Héjj, magyar!
Hatva hass,
értve alkoss,
jót gyarapíts!
Láss most, és tégy büszkén rendet!
Négymillió itt ki társad.

[Anna1955]

24.


Bódog Zsolt (Joelty) A magyar


Lehetnék madár az égen,
kinek határtalan a tájék,
s egy visszhang a faluvégen,
én úgyis mindig visszavágynék.

Zászlót bont a szél, mialatt
rendezetlen szavak tengere,
kincseim közül kimaradt,
de messze úgysem megyek vele.

Hatalmas nyárfák, akácok,
szelíd dombjaikon, ha lépek,
s napraforgók, mint a lányok,
a mi titkunk mitől oly` szépek.

Mert kitűnni a tömegből,
bizony kihívás, s aki akar,
erejétől a csúcs megdől,
s világ csodálja, ami magyar.

[Anna1955]

25.


Gyarmati Gábor (ODDS): Lelkesítő dal


Koronás címerünk legszebb díszes ékünk,
Csodálja a világ, híres, tudós létünk.
Kezünkben ott csillog a palást és a kard,
Pergő ritmusunkat ünnepelve szavald:

Turulmadár köröz a felhőtlen égen,
Ősanyánk Emese tiszta álmát védem.
Jelenében őrzi múltunk szép emlékét,
Dicsőségre vágyta igaz magyar népét.

Gesta Hungarorum ott vala leírva,
Hősöket szült harcunk miként volt megvívva.
Álmos, Árpád, Zolta, Taksony, Géza, István,
Büszke pátriánknak hűség a talizmán.

Évszázadokon át, könnyeztünk, vaj` miért?
Bölcs döntéseinket magasztalva dicsérd.
Rég múlt idők búja rajtunk már nem segít,
Töretlen hitünkből ifjúságunk merít.

Virágzék nemzetünk újabb ezer évig,
S majd tetteink sora márványkőbe érik.
Ígérjük ma néktek jó anyánk és apánk,
Jelszavunk lesz: Éljen! Éljen a mi hazánk!

[Anna1955]

26.


Szalay Sándor (felix): Világnemzet


Összegyűjtjük zsákba a fényt;
Aki magyar, mind a miénk!
Ahol van egy, zászlót tűzünk;
Trikolor borítja földünk.
Hívjuk, várjuk, jöjjünk össze!
Magyar a magyar szülötte,
S magyar az, kit magyar nemzett;
Így lehetünk világnemzet.
Jöjjön mind, ki minket akar;
Jó pénzért lehetsz itt magyar!
Itt csakis az törhet össze,
Ki e szikes föld szülötte.
Sajnállak, de annyit mondok:
Lehet még belőled gondnok,
Gyepmester egy focipályán;
Bizony, még sok kaland vár ám!
Ha pedig a kefét rágod,
Vedd nyakadba a világot,
Rólad, reméljük, jót hallunk,
Szaporítod hírünk, hamvunk.
Aki elment, már a másé,
Így lesz magyar a világé.
Nyomán zászlót tűzünk hamar,
A világ mégsem lesz magyar.

[Anna1955]

27.


Kolarics Andrea (vidamkislany): Léptékarány

Gyufaszálhoz hegység, kis tű a boglyához,
almához egy város, s mint börtön egy foglyához,
ennyivel vagy nagyobb, mint én, Magyarország.

Borsszem a borsóhoz, atom két atomhoz,
gyermek egy nagyobbhoz, s világhoz a kozmosz,
ennyit számítsz őnekik, édes Magyarország.

Vászonhoz az állvány, asztalhoz a széke,
só a finom étekben, s harcokban a béke:
ennyit számítsz énnekem, édes Magyarország.

Lámpában a körte, körtében izzószál,
rabnak zordon őre, s őrnek, ki nem kószál,
oly természetes vagy, édes Magyarország.

Bölcső koporsónál, alaktalan lányok,
régi új szerető, megfejtett talányok,
ennyit ér bántani, édes Magyarország!

Újramelegített, újrasózott étkek,
megbánt, el nem mondott, megbocsátott vétkek,
ennyit ér bántani, édes Magyarország,

s ha bárki felnéz egedre, vagy le kies tájaid
ölére, hogy virulnak mind gazdag, szép bájaid,
gondolja csak: "ez vagy, édes Magyarország".

[Anna1955]

28.


Kiss Imréné Ilona (icamama): Ott, hol...


Ott, hol fáradt felhő pihen magas hegyek ormán,
Hol szürke gém szárnyal a délibáb hátán,
Hol Duna, Tisza vize imbolyogva árad,
Szomját oltja földnek, ha melegtől szárad.

Hol a napforró hevében aratják a termést,
Szántó - vetők arcán csillog a verejték.
Ott van a FÖLD, - e nemzet otthona,
Hol gyökeret eresztett, az ŐSI családfa.

Ember, ki érzi, - Ő - Árpád utódja,
Magyar embernek ott van a HAZA.

Ott, a Kárpátok közt, hol száz csatát vívtunk,
Hol honfitársakat ezrével hullattunk,
Hol harcok színterén a halál aratott,
A haza zászlójáért magyarok vére folyt.

Hol hősök, vitézek nem félték a halált,
Ha vadszél lengette a szabadság zászlaját.
Hol ezer éven át száz zivatar zúdult,
Ellenség futott, de mi itt maradtunk.

Hol dúlhatott tatár, török majd osztrák,
Hol dicső nemzetünk mindig talpra állt,
Hol ma is küzd az ember, hogy magyar maradhasson,
E talpalatnyi föld, csak magyarnak jusson.

Idegen e völgybe ne ültesse fáját,
Istenem, halld meg e népnek imáját!
Ott legyen hazája, hol vetve van ágya,
Hol emberré válását nemzete várta.

Ott van a hazám, Kárpátok völgyében,
Ott nevelt anyám, ott él nemzetem.
Óh, föld, vértől ázott földem,
Tiéd az életem, tiéd mindenem.
Minden, mire szívem áhít,
Magyarföldön élni, mindhalálig!

[Anna1955]

29.


Ambrus József (Doki66): Omlott várak


Útjaimat szépen összecsomagoltam
édes fájdalmam előttem fut az égig,
lassan egy gépezetnek érzem magam,
mely bíbor derűvel hívogat végig,
élhessünk bátran emberként merészen
mint nyelvem körül acél gondolat,
gyilkos arcot ölt a bűnös alkalom
magyarok - az igazság miért hallgat?
Megfáradtam már útjaimat nézem,
bitófa reszket, zsivaj, és jajszavak,
csalódott tömeg, a remény, a látvány
önmagát pusztítja bennem a csapat...
Szent nyugalmak kelnek, árulás e földön,
nem állhatunk szótlan csörgő utak mentén,
de mégis a sereggel kell mennem,
mint hazátlan téboly sarki fény -
mindenem fölteszem a semmiért
rosszabb adóst a világ alig ha láthat,
hogy venném vissza lépéseimet?
felködlenek magamba omlott várak...

Beszédes tenger - magányos sziget
rám néz - kavargó hullámaival elragad,
Szárhegy felől felzúgnak a szelek, és
kökényfák lábánál párolog a Csínod patak...