A HOLDFÉNY

        A holdfény
                      a kései órán hazafelé igyekvőnek az elmúlt, fáradt nap szitáló pora csupán. Könnyezik tőle, bántja a szemét: ennyi fényt sem kíván. Már nem csak szitál: zuhatagokban ömlik a járdára. S mintha bokáig sűrű ezüstfolyóban járna: a férfi lépései egyre csak nehezednek, higanyban húzza már lábait, s mintha el is ragadná e lassú sodrás: mind távolabbinak tűnik otthona. Görnyedten tör hazafelé, arcán higany-maszkkal, szíve helyén öklömnyi, kihűlt higanycsepp rezeg...

        A holdfény
                      a sötétség mélyére nyúl, kitapogatja a fákon gubbasztó madarakat, evezőtollak alá csavarja a madárfejeket, fémes bilincsbe szorítja a szárnyakat, s verdeső álmaik közé leheli: nyughass..! Holnap csak az éhség vár...

        A holdfény
                      az űzött bujdosónak: veszély. Vágja, mint a zsilettpenge, s teret ad a félelem szagának, amely könnyedén terjed e holdfényes éjszakán. Érzi is már, akár a vér ízét – és nyomába ered – egy konok nyomozó.

        A holdfény
                      a szerelmeseknek a parkban: simogatás. Meg sem mozdulnak, csak nézik egymást, lélegzetnyi távolságot tartva, az éjszaka sugárzó, bársonyos ölelésében, némán. Gyémánt-szemükben a sugarak visszfénye, ajkukon a halhatatlan mosoly, körül szédülten keringő csillagok – megannyi csillámló öröm, az éj ékszerdobozának rejtekén...

        A holdfény
                      önmagának: az örök vágy - tükörbe nézni, hol talán megpillanthatná létének forrását... Nyitott ablakokon át oson a tükrös szobákba, de sohasem lát mást, csak saját arcát a derengésben, amint kérlelőn mered magára. S belehal, mikor végre válaszként fellobban a Nap... Sárga láva csap szerteszét, s izzó porszemek hullnak alá, lassan lebegve, a reggeli fényben.