Kell például az ihlet. Az életet ihlettel kell élni. Ihlet kell, hogy öltözködj, hogyan beszélj, hogyan csináld magad. Ihlet kell a színházhoz. Az ihlet gyorsan elillan, csak sejtelmet ad a jobb életedhez vezető út irányára. Van viszont egy tisztább ihlet, mintha egy mélyen kapott hirtelen beszívott párás levegőt fújjnál ki feszített tüdődből lassan. Ihlet. Ihlet. Mély erotika, és az az illetlen intimitás. Ez az igaz ihlet. Mégegyszer, ihlet. Meg ami marad utána, a feszült csönd, a fennmaradt másodpercek kitöltetlen bizsergése. Halgasd csak: ihlet. Tagolatlan gyönyörűség. Sokan nem éltek életükben egy másodpercet sem az ihlet szárnyai adta szabadsággal. Felszabadító gyötrelem. Minél jobban kapaszkodsz bele, annál gyorsabban retten meg tőled, és hátrahagy előrevetett vállain, és elillan. Ihlet.

Egy dohos kocsma füstfalakkal zárt pincéjében az árnyak egybemosódtak, valami felismerhetetlen piszokfolttá. Az emberek zajongtak, hol csak suttogtak, néhol szék húzogatások és pohárkoccanások apró neszei figyelhetőek meg. Egy csinos, gépiesített nő ült a pultnál, magának öltözve, tetszetősen, mégis hagyta, hogy a füst ellepje, mint egy rosszul zárt mocskos takaró. Ott ült és bort iszogatott, miközben gyakorlott tehetséggel gyújtotta meg taszító hófehérnek tűnő, vékony cigarettáját. Fél szemével az időt figyelte, mintha azt várná, hogy mikor ér véget az időtlenségnek. Mert csak ott ült és várt, néha egy csendes pillanatban gyorsan felszegett fejével körbepillantott, hogy mozdul e már végre a pillanatnyi mozdulatlanság. Nem sokáig időzött, a nő felált és elsétállt, s arcán még a csalódottság piroskás pofona sem látszott, úgy mint semmi, semmi érzés, semmi valódi. Sokan tesszük ezt, sokan vagyunk néha így a világgal. Néha csak ülnénk és várnánk, hogy a cselekvés ceruzát fogjon, és a hosszú fekete cérna vonalak átkarolva az időt a teret, és a sok szárnykopasztott defíníciót és tézist, együtt rántson minket végre a történéssel. Így van ez, mint hiszem talán mindnyájunkkal, főleg, ha az ember csalódottan kel fel, lerugdosott lepedőjén, hogy véget ért a jogos semmittevés. Az irányítás nélküli, felelőtlen élet. Sajnos még a világ is lehet unalmas, főleg ha valaki bármit megtehetne. Akkor még társul az önértékelés romlásával járuló bűntudathoz, hogy nincs mit tenni, nincs ihlet. Van ez így, szokott ez így tenni. A lényeg, hogy még mindig a dohos kocsma, füstfolyosói végére táruló pincében vagyunk. Mint rab fegyencek, bújkálva az élet apró örömeinek céltáblájaként. Hamar rájövök, hogy az élet mégnyomasztóbb hatást kelt, ha teszel az ellen, hogy ne tegye, de mégis az a vége. Ez a tehetlen, tehetetlenség. Vagy inkább az egoista álom várás. Álom járás várása. Az élet egy elkalandozott, védtelen pillanatára várni, hogy rátörhesd az ajtót, vagy inkább fel nem kelni, de felnyúlni, és lerántani a melletted lévő székbe. A hamutál fölé. Ezt várni, felettébb unalmas is lehet talán. Csak inkább figyelni, a füst felszáll, a szelcsöndben, hogy húsz centivel följebb hadat folytathasson magával. Mint a dugóhúzó, élettelen logikájával. Léket üt a nagy világ kínos csatornájára. Mert nincs félretett mozdulat, hogy magunktól kiessünk rajta. Nincs életcél, ha meg van, akkor főleg nem az. A lényeg mint sem ez, sem az, csak az, hogy még mindig egy dohos kocsma cigaretta füstjétől feszített pincéjének falai között ülünk. Hogy már az sem érdekel, bolond élet, hogy hová tűnt a gondolkodó világ, csak ránts végre a lépcsők fölé. Hogy megküzdhessek, a fény pengéjével. Hogy megküzdhessek, a friss levegő határtalan tömegével. Csak az, hogy végre valaki felemeljen, hogy hazavigyen, részegségemben.